The Protector

/én nem vagyok szkeptikus, anyu eléggé spirituális beállítottságú, ebben lettem nevelve^^/
/anyway, lehetne, hogy a Kipes rész most ide beteszem? :DDD és akkor jöhetsz hozzám ^^ ha akarsz xD/

Kip
Egy mezőn sétáltam, körülöttem gyönyörű, hófehér és halvány rózsaszín virágok ragyogtak. Az ég fehér volt, onnan sütött le rám a Nap, kellemes melegen simogatva a bőrömet. Én is fehér ruhát viseltem, egy egyszerű köpenyt. Mosolyogva fordultam körbe, majd hátradőltem a puha fűre, és csak néztem az eget...
A vértócsa egyre nőtt körülöttem. Mintha valami rágta volna a hátamat, karmolászott, újra és újra belém vájta a fogait, Oldalra akartam fordulni, de nem tudtam, mintha a földhöz láncoltak volna, mintha éles karmok sokasága kapaszkodott volna belém. Éreztem, ahogy valami elkezdi reszelni a bőröm, majd egyre erősebben, már a húsomat marcangolta. Felordítottam, a testem lángokban állt, ahogy a mező is körülöttem, a vérem forrt, és az ég is vérszínre váltott. Fémes villanást láttam, majd egy újabbat, elfogott a halálos rémület, vergődtem és kiabáltam, de nem tudtam mozdulni. Először csak egy tűt szúrtak belém, majd még egyet, és még egyet...Ahogy a szert belém fecskendezték a láthatatlan kezek, a húsom elfeketedett és mállani kezdett. Kétségbeesetten ordítottam, a fájdalom elviselhetetlen volt. A kiáltásaim hisztérikus sikításokba, sírásba fordultak. Letéptem magam a karmokról, éreztem, ahogy a hús és a bőr leválik a hátamról, de már nem volt lábam, amire állhattam volna. Elestem, és a lángok csak tovább égettek, majd hirtelen mindent elöntött a forró, bűzölgő víz...
A cellámban ébredtem, az egyik sarokban kuporogtam. Egész testemben reszkettem, az arcom maszatos volt a könnyektől. Ahogy egy kicsit megmozdultam, éreztem, hogy a koszos alsónadrágom csurom víz...Inkább ott maradtam egy helyben, és vártam, hogy kikerüljek a rémálom hatása alól. A szívem még mindig hevesen vert, és éreztem, hogy bármelyik pillanatban előtörhet belőlem egy sikítóroham.

Dr. Bran Baker ->későbbiekben Bran:
Épp Lisához, az egyik albínóhoz indultam, Dr. Lie-tól kaptam a feladatot, hogy adjak be neki valami kísérleti gyógyszert, valójában a zsebemben lapult egy gyenge nyugtató, és egy gyógykenőcs a tizenkét éves kislány bőrrák okozta sebeire. Miután az őr beengedett a nagykapun elindultam balra a cellák előtt. A fejemet leszegve, a cipőm orrát nézve haladtam - nem szerettem a szenvedés látványát és a hangjait sem, ami azt illeti, de a fülemet nem csukhattam be - valakinek a szerencséjére, akinek most meghallottam a fájdalmas és rémült sikolyát. Zsebre tettem az oltóanyagot, amit Lie küldött Lisának és elindultam a hang irányában, közben azon gondolkodtam mi történhetett. Elég sok szörnyű dolog történik itt...
Talán a gyógyszerek elködösítették az elméjét és láthat dolgokat; vagy megsérült, esetleg saját magában tett kárt - ez is gyakori volt, többeket mentettem meg attól, hogy elvérezzen a koszos, hideg padlón -, de az is lehet, hogy egy zsoldos kínozza - vagy épp valami sokkal rosszabbat tesz vele... túl gyakori.
Megszaporáztam a lépteimet, és nem álltam meg egészen addig amíg a fiú cellájához nem értem. Előhúztam a jobb köpenyzsebemből a kulcskarikát, amin úgy száz-százhúsz kulcs lehetett - kiváltságos voltam, mindegyiküket gondozhattam vagyis Lie utált. Csak egyikükhöz nem engedett oda, ahogy senki mást, Dr. Lin-en kívül - és ha jól hallottam a legújabb üdvöskéjén kívül, akire Lin meglehetősen féltékeny... vagy ha még nem, hát lesz.
A megfelelő kulcsot a zárba dugtam és elfordítottam, amint kinyílt a cellaajtó beléptem a fiúhoz, aki a matraca mellett kuporgott és még mindig sikított. Fiatalabb volt nálam, de nem sokkal fiatalabb, a legnagyobb különbség köztünk az volt, hogy ő fehérebb volt, mint a mosdókagylók a cellákban és a haja is inkább fehér volt, mint szőke... de a szeme barna volt. Hozzá ritkán kellett jönnöm, igazából eddig csak kétszer voltam nála, még a nevét sem tudtam, de azonnal mellé léptem és letérdeltem.
-Shhh! Nyugodj meg! Mi történt fiú? - kérdeztem halkan és nyugodtan.

Kip
Egész testemben remegtem, még mindig rémülten meredtem magam elé. Tágra nyílt szemem félelemmel telve kapkodtam össze-vissza, de nem láttam semmit, mi van körülöttem, minden teljesen homályos volt, szürke és fehér, barátságtalan, elmosódott színfoltok. Észrevettem a fehér köpenyes alakot magam mellett, amitől megrémültem, remegve, gyengén kapálózva próbáltam minél távolabb húzódni tőle. Megmozdult, és ettől csak újra sikítani kezdtem, behunytam a szemem, de megint az álmomban voltam. Két karomat a fejemhez szorítottam, úgy ordítottam, de nem bírtam kizárni a rémképeket, nem tudtam elmenekülni előlük.

Bran:
Csalódottan felálltam - hát persze a fiú szemüveges és valószínűleg csak egy fehér köpenyt lát belőlem. Körbenéztem, hátha megtalálom a szemüvegét és végül a mosdó fölötti fémpolcon - a háromszög alakú tükör alatt meg is találtam. Odalépdeltem és elvettem a szemüveget, azután visszamentem a fiúhoz, újból leguggoltam mellé és a kezébe nyomtam.
-Nem bántalak, tessék! - szóltam továbbra is halkan és figyeltem a reakcióját.

Kip
Először el akartam lökni magamtól, és akartam dobni, amit a kezembe nyomott, mikor megéreztem a hideg fémet, de aztán észrevettem, hogy csak a szemüvegemet adta oda nekem. Abbahagytam a sikítást, kinyitottam a szemem és föltettem a szemüveget. Most leblokkoltam, csak remegtem és a saját térdembe kapaszkodtam. Rettegve néztem föl a köpenyes alakra, nem emlékeztem rá, de talán nem is akartam. Inkább nem jegyeztem meg az arcokat.
Fáztam, és koszos voltam, de nem tudtam mozdulni, lefagytam, és csak meredtem a férfira. Csak vártam, hogy kiderüljön, miért van itt, mit akar, ha akar valamit egyáltalán.

Bran:
-Nyugalom! Nem akarlak bántani! - emeltem magam elé a kezeimet. - Mi történt, miért sikítottál? - kérdeztem érdeklődve és kedvesen. Reméltem, hogy sikerül majd megnyugtatnom.

Kip
Furcsán néztem rá, nem tudtam, mit is gondoljak. Csak néztem őt...Kerestem benne azt, ami a legtöbb köpenyesben ott volt, az a furcsa sötétség a szemükben. De az övében nem találtam.
Csak néztem rá némán, majd megráztam a fejem. Nem mondtam semmit, igazából olyan régóta nem beszéltem, hogy meg sem fordult a fejemben, hogy válaszoljak. Közben éreztem, hogy megint könnyek gyűlnek a szemembe, megremegett a szám.

Bran:
Ezúttal a nadrágom zsebébe nyúltam, egy papír zsebkendő után kutattam, amit oda is adtam neki, amint megtaláltam.
-Nincs mitől félned - suttogtam, de tudtam, hogy most hazudok neki. Tőlem nem kellett félnie, de ott volt a kutatóintézet dolgozóinak nyolcvan százaléka, akik pontosan Lie utasítására ugortak.

Kip
A kezembe nyomott egy zsebkendőt, először ettől is megrémültem, de utána megtöröltem az arcom, mégis, a könnyeim nem álltak el. Meg akartam neki köszönni, de nem tudtam, hogyan tegyem.
- Ez is...átverés? - kérdeztem. A hangom nagyon halk volt, egyszerre rekedt és vékony a rémülettől és a sírástól. Nem emlékeztem, mikor beszéltem utoljára, az ordításon és sikításon kívül. Talán álmomban.

Bran:
-Nem - ráztam meg a fejemet. - Én egyikőtöket sem bántanám - hacsak nem muszáj...

Kip
Felnéztem rá, félelemtől és könnyektől csillogó szemekkel. Bizalmatlanság ült a tekintetemben.
- Miért vagy itt? - kérdeztem alig hallhatóan, elkeseredetten.

Bran:
-Egy lányhoz küldtek, aki nagyon beteg. Gyógyszert hoztam neki, attól majd jobban lesz! De meghallottam, hogy sikítottál, ezért idejöttem, hogy megnézzem mi a baj - feleltem neki őszintén, de közben eszembe jutott, hogy talán nem volt egészen őszinte, nem tudtam, hogy meggyógyítja e Lisát a gyógyszer.

Kip
Még mindig gyanakodva méregettem őt, féltem tőle, a köpeny miatt talán...De csodálkoztam is. Miért beszél velem? És...miért így?
- Más vagy - mondtam nagyon halkan, csak úgy...kibukott belőlem. Most, hogy megtaláltam a hangom.

Bran:
-Lehet - mosolyodtam el. - A többiek nem ilyenek? - a kérdésem értelmetlen volt, hát persze, hogy nem...

Kip
Csak megcsóváltam a fejem. Közben már remegtem, hiába húztam össze magam. Egy szál vizes alsó volt rajtam, nagyon fáztam, de nem mertem fölállni, valahogy nem akartam, hogy észrevegye, mi történt velem.

/szegény.../
Bran:
-Akarod, hogy hozzak neked tiszta ruhát? - biccentettem felé. - Biztosan nagyon fázol, április vége van, de nincs olyan meleg, hogy sokáig ruha nélkül ülj itt.

Kip
Tétován bólintottam, a tiszta ruha túl kecsegtető ígéret volt. Nagyon régen volt utoljára tényleg tiszta ruhám. Általában senkit nem érdekelt, mi van rajtam, vagy hogy van-e rajtam valami.

Bran:
-Rendben, akkor mindjárt visszajövök! - feleltem és felálltam mellőle. Kiléptem a cellájából, az ajtót visszazártam - csak formaság - elindultam a folyosón a nagykapu felé, pontosabban azon túlra egy kicsit, egy helyre, ahol a tiszta ruhákat tárolták. Beléptem és kiválasztottam egy fehér nadrágot és pólót, amik méretben megfelelőnek tűntek, na meg tiszta alsóneműt a fiúnak, aztán azokkal együtt indultam visszafelé. Már Lisáék cellájánál láttam, eszembe is jutott a gyógyszer, amit majd be kell adnom neki, de azután egy ismerős, kemény női hangot hallottam a hátammögött.
-Dr. Baker! - felismertem, Dr. Lin hangját, sarkonfordultam és szembenéztem a nővel, aki könnyed léptekkel közeledett felém. Hosszú haja fel volt tűzve - mint mindig -, sötét kék szemeit pedig fekete, elegáns, szögletes keretű szemüveg keretezte. Apró ajkait különös mosolyra húzta, amikor elém ért. Jóval alacsonyabb volt nálam, fel kellett néznie rám, de a ranglétrán ő állt magasabban.
-Kinek viszi azt a ruhát? - fuvolázta, látszólag érdeklődően.
-Van ott egy fiú, a... 187-esben, akin szinte alig van ruha, ki tudja mikor volt rajta utoljára tiszta ruha... neki viszem - feleltem halkan, akadozva és ő még egy lépéssel közelebb lépett.
-Nem a 150-esbe kéne mennie? A testvérpárhoz, a rákbeteg... Lisához? - volt benne valami rideg - mindig -, én bólintottam.
-Oda is megyek majd ha...
-Nem szükséges, adja ide az oltóanyagot és elmegyek majd a kis Lisához! - vágott közbe, de a hangja továbbra sem volt kedves, becéző inkább hideg, metsző jég. Kénytelen voltam bólintani, elővettem az oltóanyagot és átadtam a nőnek, aki újabb fagyos mosolyt villantott rám.
-Köszönöm! - szinte suttogta, azután otthagyott, én folytattam az utamat a fiú cellájához.

Eleanor
Még tudtam, hogy van egy "látogatásom", így elsétáltam a legközelebbi lifthez és felmentem az ötödikre. Amint felértem, kikerestem a fiú szobájának számát - őszintén szólva, nem volt nehéz, mert kb. 10 méterre volt csak -, majd bekopogtattam.

Pegasos:
A dohányzóasztalnál ültem a kanapén és rajzolgattam, ismét Eleanort, amikor kopogást hallottam az ajtónál. Összerezzentem. Az illető matatni is kezdett az ajtónál egy kulccsal. Felálltam a kanapéról és a szoba faláig hátráltam, a fürdőszoba ajtajáig, ahol már nem láthatott az, aki a szoba ajtaján belép. A szívem a torkomban dobogott, sosem tudhattam ki lesz a látogató, de most volt egy olyan érzésem, hogy nem Lie az. Ő sose kopog.

Eleanor
Megpróbáltam kinyitni az ajtót, de zárva volt. A kulcs! Elő kell kutatnom, biztos itt van valahol! Azzal bejuthatok. Rögtön kutatni kezdtem a köpeny zsebeiben, és végül megtaláltam, amit kerestem. Előszedtem a huszonhetesét, majd a zárba mélyesztve óvatosan elfordítottam. Gyerünk, nyílj ki! Újra lenyomtam a kilincset, s ezúttal semmi nem gátolta a bejutást. Az ajtó lassan kitárult, én pedig óvatosan besétáltam.
- H-.. Hahó! - szólaltam meg halkan, körbenézve, de Pegasost sehol sem láttam, pedig lemertem volna fogadni, hogy idebent van, feltéve, hogy nem hurcolták el máshová - Oh, rossz szobában járnék? - tettem fel félhangosan egy kérdést, ezután a biztonság kedvéért leellenőriztem, hogy jó helyen járok -e, azonban nem téveszthettem el... 27-es. 27 van ideírva. De akkor miért nem látom? Elvitték? Vagy elbújt valahova?

Pegasos:
Nagy kő esett le a szívemről, amikor meghallottam Eleanor már jól ismert hangját, amikor becsukta az ajtót, még mindig remegve sétáltam hozzá oda.
-Zárd vissza kérlek! - szólítottam meg egészen halkan

Eleanor
Kifújtam a levegőt, és boldogan nyugtáztam, hogy itt van, amikor meghallottam a hangját. Felé fordulva lágyan elmosolyodtam, majd bezártam az ajtót. Elindultam felé.
- Most már senki nem jön be ide.. Legalább is egyelőre - nyugtattam meg, ugyanolyan halk hangsúllyal beszélve hozzá.

Pegasos:
-És, hogyhogy visszaküldött? - kérdeztem gyanakvóan, átszelve a szobát és leülve az ágyamra. - Azt akarja, hogy meggyőzz, vagy azt, hogy megkínozz? Esetleg mindkettőt?

Eleanor
Könnyedén odasétáltam hozzá, majd leültem mellé az ágyra.
- Az előbbit. Az a terve, hogy a bizalmadba férkőzzek, de igazából ezt még kérnie sem kéne - válaszoltam az arcát fürkészve. Deeee szerintem ezzel nem lesz gond!

Pegasos:
-Szörnyen naiv, ha azt hiszi, hogy meg tudod védeni magadat velem szemben! - húztam félmosolyra a számat. - Bele sem gondolt, hogy... mi van ha bántalak? - fordultam felé, a lehető legelszántabb és legkomolyabb arckifejezést felöltve, s közben a szemeit fürkésztem.

Eleanor
Nagy szemekkel, tettetett rémülettel fürkésztem az arcát, de nem tudtam sokáig tartani a formát. Hamar elnevettem magam.
- Ha bántasz is, le tudlak fegyverezni! - válaszoltam vigyorogva - Kezdjük például a lábszagommal... De kipróbálhatunk mást is - gondolkodtam el egy pillanatra, majd az arcába hajoltam.

Pegasos:
-Igazán? És mi lenne az? - kérdeztem felvont szemöldökkel. Kezdtem ellazulni és biztonságban érezni magamat mellette.

Eleanor
- Mondjuk az, amit még nem tudsz rólam. Jól álcázom, hogy amúgy szirén vagyok, és vagy fél-süketen végzed, vagy elájulsz a hangom hallatán - döntöttem homlokom homlokának - Ezen kívül nagyon sok módszerem van még! Na és te hogyan bántanál? Kikötöznél egy székhez egy ártatlan, csinos, törékeny nőt?

Pegasos:
Halkan felnevettem.
-Talán tényleg szirén vagy, de majd az árbochoz kötözöm magamat, hogy halljam az énekedet és ne vessem magamat a habokba - feleltem neki, azután az egyik kezemmel az ő keze után nyúltam.
-De nem foglak elengedni, ha tehetném soha nem tenném!

Eleanor
- Aranyos, de ha mondjuk valaki olyan őrült, hogy esetleg kioldja a kötelet és utánad ugrik, vagy odakötözi magát melléd, balszerencséd lesz, mert valaki a sírodon túl is kísérteni fog - vigyorogtam továbbra is, majd szorosan magamhoz öleltem, kedves szavai hallatán.
- Én is gy vagyok vele! Sosem engednélek el... - óvatosan a mellkasához dörgöltem a fejem, mintha csak egy macska lennék.

Pegasos:
Miután megfogtam a kezét, egy ideig csak az összefonódott kezünket /bleh szóismétlés/ néztem.
-Hm... Tudod ez nekem annyira furcsa érzés, annyira új - suttogtam. Valóban, még sohasem éreztem ilyet, az egész testemet melegség és bizsergés járta át és ez az érzés a hasamban koncentrálódott.

Eleanor
Enyhén megszorítottam a kezét, miközben felhagytam a dörgölőzéssel , hogy könnyen a szemeibe tudjak nézni.
- Akkor nem vagy egyedül. Még nekem is új, és nagyon kellemes érzés.

Pegasos:
-Nagyon kínos, ha én még eddig soha nem voltam... szerelmes? - az utolsó szót csak suttogtam és aggodalmasan kémleltem a lány arcát. Talán ciki... huszonhárom éves leszek és még sosem szerettem senkit úgy.

Eleanor
Fejcsóválva ismét átöleltem, arcomat nyakába fúrtam.
- Nem, szerintem nem ciki. Soha nincs késő ahhoz, hogy megtapasztalj egy új érzést, legalább is én így látom.

Pegasos:
-És te voltál már szerelmes? - kíváncsiskodtam. Valahol abban reménykedtem, hogy nem én vagyok az egyedüli, aki még nem volt szerelmes huszonéves korára. Tényleg, vajon ő hány éves lehet?

Eleanor
- Igazán még sosem - feleltem, visszaemlékezve - Egy fiú volt a biológia szakon, aki tetszett nekem, de többet sosem éreztem iránta - vontam vállat.

Pegasos:
-És te hány éves vagy? Ha nem bántalak meg a kérdésemmel! Tudom, nem illik megkérdezni egy hölgy korát! - nevettem halkan.

Eleanor
Széles mosoly futott át arcomon. Nem zavart, hogy rákérdezett a koromra. Sőt, még örültem is neki.
- 22 vagyok, na éééés te? - kérdeztem kíváncsian.

Pegasos:
Elmosolyodtam, amikor visszakérdezett.
-Ha jól számolom, akkor hamarosan huszonhárom leszek - feleltem. - Mikor van a születésnapod? - kérdeztem meg csak úgy mellékesen. Sejtettem, hogy már volt, de kíváncsi voltam, hogy mikor.

Eleanor
- Jéé, akkor egy idősek vagyunk! - szólaltam fel vidáman - November huszonharmadikán van. És a tiéd? Emlékszel még rá, mikor van?

Pegasos:
-Persze! - nevettem. - Azt hiszed, csak azért, mert hét éve nem voltam máshol, csak itt ezt elfelejtem? Húztam a rovátkákat a cellámban, mint a börtönfilmekben! - nevetgéltem tovább, de azután látszólag elkomorodtam.
-Akkor kicsit lemaradtam a szülinapi ajándékoddal ugye?

Eleanor
- No éés a tiéd mikor van? - kérdeztem érdeklődve, majd egy puszit nyomtam az arcára - Hát... lehet, de nem számít - bújtam oda hozzá.
- Épp elég, ha téged kaplak, szalaggal átkötve! - nevettem fel.

Pegasos:
-Május 26-án születtem - feleltem a kérdésére, bár eléggé meglepett azzal a puszival, kicsit fel is bátorodtam.
-Azért, ha nem is tudok neked semmi mást adni esetleg... ez... megfelelne...? - tettem fel a kérdést tétován és akadozva, hogy azután remegve közelítsek felé, félrebillentsem a fejemet és lassan, gyengéden megcsókoljam. Sohasem tettem még ilyet, remélem nem szúrom el.

Eleanor
Láttam az arcán a meglepettséget, és nem bírtam ki, hogy ne vigyorodjak el. Aranyos volt így, meg alapból. Amikor egy újabb kérdést tett fel, majd megcsókolt, elkerekedtek szemeim. Olyan volt ez, mint egy nagy adag adrenalin löket. Hirtelen megdobbant a szívem, a gyomromban pedig mintha egy mini robbanás játszódott volna le. Átkaroltam a nyakát, és szorosan magamhoz vontam, miközben lehunytam a szemem. Ki akartam élvezni a pillanatot, viszonozni azt, amit kaptam, hogy érezze, bizony tetszett az ajándék.

Pegasos:
Amikor átkarolta a nyakamat és magához húzott én a hátát kezdtem el simogatni. Minden érzés új volt és különös, bizsergett  bőröm és még meg nem élt érzelmeket éltem át.
A csókjaim egyre hevesebbek voltak, soha nem tettem semmi ehhez foghatót, de most az ösztöneimre és az iránta érzett érzelmeimre hallgattam. Odakinn megszűnt a kutatóintézet, a zsoldosok és Lie is.

Eleanor
A heves csókokra valahogy szaporábban vettem a levegőt. A legtöbb érzés még nekem is új volt, különös, de nagyon kellemes. A jobb kezem óvatosan végigcsúsztattam a tarkóján, fel, majd beletúrtam a hajába és úgy csókoltam tovább. Csak vele akartam most foglalkozni, semmi mással. Körülöttünk megszűnt létezni a világ is, csak mi ketten voltunk ott egy teljesen más világban, ahol nem érhetnek el minket, ahol nem eshet bántódásunk.
Egy pillanatra elhúztam a fejem, hogy levegőt vehessek, aztán újra megcsókoltam, ezúttal keményebben, kezemet pedig  lassan a mellkasára tettem és finoman végighúztam rajta egy párszor.

Pegasos:
Beleborzongtam, hogy végigsimított a mellkasomon, de nem tudtam pontosan mit reagáljak erre, kicsit még mindig össze voltam zavarodva.
-Eleanor! - szólítottam a nevén - Mondanom kell valamit!

Eleanor
- Hmm? - a nevemet hallva megszakítottam a csók özönt, és kérdőn szemeibe néztem - Hallgatlak.