The Two Lover Doe - A két szerelmes őz

A történet Potterék halála előtt kezdődik egy nappal. Perselus Piton megbízást teljesített és sorsfordító hírrel tér vissza a Sötét Nagyúrhoz. Olyan események hatására, amiket ő nem tud befolyásolni a nagyúr úgy dönt felkeresi a Potter családot, hogy elejét vegye a bajnak... Perselus Pitonra nehéz idők várnak, a végtelen mélabússágán a töméntelen munka sem segít, amit Albus Dumbledore, a Roxfort Boszorkány és Varázslóképző Szakiskola igazgatója bíz rá, egészen addig, amíg fel nem bukkan egy vörös hajú, smaragdszemű lány...

[Harry Potter fanfic, LilyxPiton NEM szerepjáték, de szívesen várom a véleményeket. Ellopni szigorúan tilos! Terjeszteni lehet, az én nevemmel, int írói névvel. Jó szórakozást! ]

Perselus Piton és Lily Evans emlékére

Október 30. van, egy fekete alak szeli át az eget, hogy végül egy temetőben földet érjen – a halálfalók és a Sötét Nagyúr gyakran találkoztak ebben a temetőben.
A férfira – aki az előbb érkezett – már várt egy másik férfi, amikor meglátta, hogy ki érkezett, széles mosoly terült el az arcán.
- Ááá, Perselus! Elhoztad, amit kértem? – fordult a fekete hajú férfihoz
- Igen, Nagyuram. Trelawney elkészült a jóslattal… – mondta kissé vonakodva
- Had, halljam! – a Sötét Nagyúr türelmetlenül várta a jóslatot, ami megváltoztathatja a dolgok állását.
- A Sötét Nagyúr vesztét, azoknak a fia fogja okozni, akik már kétszer is szembenéztek a nagyúrral, a gyermek, a kiválasztott július végén születik majd.
- Nem sok olyan aranyvérű gyermek születik júliusban, akinek a szülei túlélték a találkozást velem, ráadásul kétszer is… – mondta higgadtan
- Idén egyetlen aranyvérű gyermek sem született júliusban, Nagyuram. – szólt közbe egy harmadik férfi, akinek hosszú szőke haja volt
- És tavaly? Tavalyról mit tudunk? Lucius? – a nevét hallva az említett szőke férfi gonosz vigyorral az arcán folytatta
- Tavaly többen, például… az a Potter-fiú.
- Lily és James Potter fia?
- Igen, Nagyuram. – a gonosz vigyor az arcán kétségkívül a Perselus nevű férfinak szólt, aki úgy lemerevedett, mintha villám sújtotta volna…
- Köszönöm Lucius, elmehetsz. – a szőke férfi távozott a temetőből
A másik férfi egy ideig töprengett, majd a Sötét Nagyúr elé állt.
- Nagyuram! Kérem, ne bántsa Lilyt! – a nagyúr hangosan felkacagott, majd gúnyosan megkérdezte:
- Csak nem beleszerettél abba a sárvérűbe Perselus?
- Kérem, ne ölje meg!!! – az első látásra ridegnek és gonosznak tűnő férfi szemében most minden érzelem tükröződött, aggodalom, szeretet és félelem, hogy elveszíti azt, akit szeret.
- Rendben, Perselus, ha nem áll az utamba, nem bántom, de ha nem marad más választásom, megölöm. – mondta az érzelmek legkisebb jele nélkül.
- Most Perselus, elmehetsz. – mondta Voldemort nagy kegyesen
- Igenis, Nagyuram. – amint kimondta már el is hagyta a sötét temetőt. Ma éjjel még volt dolga, a régi „otthonában”.

Pár perc alatt oda is ért a Roxfort kertjébe, nem sokkal azután, egy hangos puffanással megérkezett az, akire számított, Albus Dumbledore.
Hosszú fehér szakálla és haja volt, orrán félhold alakú szemüveg csücsült, mögötte kék szempár. Hosszú ujjai közt, egy göcsörtös, de igen erős pálcát tartott.
- Kérem, ne öljön meg!
- Nem állt szándékomban. – válaszolta Dumbledore – De mit akar tőlem egy halálfaló? Vagy talán nosztalgiázni jött, Perselus?
- Az ráérne, de Lilyről van szó!
- Lily? Lily Evans? – kérdezte az igazgató, tudatlanságot színlelve.
- Igen. A Sötét Nagyúr azt hiszi, róla szól a jóslat…
- A prófécia nem egy asszonyról, hanem egy júliusban született gyermekről szól – vágott közbe Dumbledore.
- Igen, de ő azt hiszi Lily fiáról szól, és elmegy Godric’s Hollowba megölni őket!
Kérem, segítsen! Rejtse el…
- Tehát hagyná, hogy a fiú és az apja meghaljon, csakhogy megkapja, amit akar? – Dumbledore még mindig higgadtan kérdezősködött, Piton viszont egyre feszültebb lett.
- Akkor rejtse el mindhármukat!
- Miért nem kéri Voldemortot, hogy hagyja életben Lilyt?
- Én… megkértem őt, azt mondta megkegyelmez neki, ha nem áll az útjába…
- Perselus, én nem tehetek semmit, értesítsen, hogy Voldemort mikor megy Godric’s Hollowba.
- Kérem!
- Mit adna cserébe?
Ezen egy kicsit elgondolkozott majd válaszolt
- Bármit!
Dumbledore közelebb hajolt, és valamit a fülébe súgott, Piton bólintott.
- Becsületes embernek tartom magát, ne feledje az ígéretét. Most menjen és derítse ki, mikor csap le Voldemort.
- Rendben. Köszönöm, hogy segít!
Piton ahogy jött, el is ment, Dumbledore visszasétált a Roxfort holdvilágban pompázó kertjén át a kastélyba. Az éjszaka csendje borult a tájra…

Másnap gyönyörű napra virradnak Godric’s Hollowban, Mrs. Plumtree, mint mindennap, ma is kinyitja a virágüzletét, de ez a nap más! Halloween van!
A boltban a szokásos növények mellett kifaragott tököket, papír denevéreket és sok más Halloween napi díszítőelemet lehet kapni.
Potteréknél még mindenki alszik, kivéve Jamest, mert ő Siriusszal elment az Abszol útra édességet, italokat és apró ajándékokat venni.
Lily otthon maradt Harryvel és még az igazak álmát aludták, hogy később a házat díszítsék majd. Mindenki próbálta tökéletessé tenni a kis Harry első Halloweenjét, de senki se sejtette, hogy a gonosz eközben Godric’s Hollow felé tart.

Az Abszol úton nagy volt a nyüzsgés, mindenki az ünnepre készült, még a Zsebkosz-közből is átjött néhány álruhás halálfaló…
Piton is köztük volt, figyelte a hömpölygő tömeget és megpillantotta, Jamest és Siriust. Nem tudta lesz-e elég ideje, de megpróbálta. Godric’s Hollowba hoppanált, hogy megkeresse Potterék házát.
Potterék egy nagy kétemeletes, régi építésű házban laktak, a kertben számtalan kifaragott tök sorakozott, a ház ajtaján pedig, egy arany táblácska díszelgett „Lily és James Potter” felirattal.
Pitonnak olyan hevesen dobogott a szíve, mint mikor először beszélt Lilyvel a játszótéren. Közelebb lépett és bekopogott az ajtón. Lily nyitott ajtót, meglepettnek tűnt, de inkább dühös volt.
- Perselus? Te mit keresel itt ilyenkor?
- Természetesen téged! – válaszolt hűvösen – Bejöhetek?
- Mintha azt mondtam volna, hogy nem akarlak többet látni! Emlékszel?
- Igen… - hajtotta le a fejét – De ez most nagyon fontos! De ne az utcán beszéljük meg. – mondta, miközben körbepillantott, hogy megbizonyosodjon arról, hogy senki sem figyeli.
- Na, jó! Gyere be. – adta meg magát Lily
Piton belépett a házba, ahol Lily egy lángszínben pompázó szobába vezette.
Egy ideig csak a tűz ropogását lehetett hallani a kandallóból, majd Piton megtörte a csendet.
- Veszélyben vagytok Lily, a Sötét Nagyúr azt hiszi, rólatok szól a prófécia.
- Prófécia? – kérdezte megdöbbenve Lily
- Igen, miszerint egy júliusban született gyermek dönti majd meg a Nagyúr hatalmát.
- És mi köze ennek Harryhez? Miből gondolja, hogy pont Harry a kiválasztott?
- Lucius Malfoy, ő sokat tud az ilyenekről. Elmondta, hogy idén nem született aranyvérű gyermek, tavaly viszont, idézem: „Több aranyvérű gyermek született júliusban, például az a Potter-fiú!”
- Honnan veszi, hogy aranyvérű? Egy mugli gyermek, vagy egy félvér talán nem ér annyit? – fakadt ki Lily – Per, ugye Tudjukki nem tudja, hogy hol lakunk? – Lily, mint mindig most is a lényegre tapintott
- Nem tudom Lily, sokan lettek Halálfalók, remélem senkiben nem bíztatok meg…
- Te, hogy találtál rám?
- Legilimencia… láttam a férjedet az Abszol úton, és elég volt kiolvasni a helyet a gondolataiból. Lehetséges, hogy már a Nagyúr is tudja, hol vagytok…
- Istenem…
- Lily, gyere velem, én, meg tudlak védeni. – próbálkozott Piton
- NEM! Hagynám Jamest és Harryt meghalni??? Felejtsd el! – ez után Piton jobbnak látta, ha hallgat, de pár perc múlva újra megszólalt.
- Beszéltem Albus Dumbledoreral is, azt mondta segít nektek! Nem lesz semmi baj Lily – mondta és gyengéden átölelte Lilyt, aki először meglepődött, de viszonozta az ölelést.
- Perselus, köszönöm, hogy segíteni próbálsz, de nem tudom elfelejteni, miket tettél… - Nem tudta befejezni a mondatot, mert épp akkor érkezett James és Sirius, de Piton még válaszolt.
- Tudom Lily…
- TE MEG MIT KERESEL ITT PIPOGYUSZ?! – kérdezte cseppet sem kedvesen James, Lily és Perselus úgy ugrottak fel, mint az őzek, amikor megérzik a farkast.
- Szia, James, látom elhoztad a kutyádat is. – mondta Siriusra pillantva.
- Te meg se szólalj! Te holló! – Vágott vissza Sirius - Ja, bocs, te nem értesz az alakváltáshoz…
- Ő anélkül is holló Sirius! – szólt közbe James
- Holló, aki hagyta, hogy elvegyék tőle a sajtját…- motyogta Piton
- Mit csinálsz a feleségemmel? – Féltékenykedett James, amit Piton rögtön meg is érzett.
- Csak beszélgettünk. – közelebb lépett – Csak nem vagy féltékeny… Potter?
James elő rántotta a pálcáját, de Lily közéjük állt, Jamesszel szembe fordulva felkiáltott.
- Hagyjátok már abba! Az acsarkodás nem segít… főleg mostanában. – Piton felé fordult, egy fokkal nyugodtabb hangon folytatta – Perselus, kérlek, most menj el!
- Elmegyek! Kellemes Halloweent! – még odahajolt Lilyhez és kérdezett valamit, amire egy hangos „NEM” volt a válasz, ezután elment.
- Sirius, magamra hagynál Lilyvel?
- Igen persze. – mondta Sirius és távozott, hazafele összefutott Pitonnal, és egy kisebb párbajba keveredtek, aztán Sirius egy vékony vonítást hallott, csak annyit mondott „REMUS” és, hogy „MENNEM KELL”.
Piton még egyszer megnézte Godric’s Hollow festői táját a telihold fényében, aztán elindult az erdőn át…

Ebben a pillanatban James és Lily épp róla beszélgettek.
- Na, és mit akart Pipogyusz, az ölelkezésen kívül?
- Figyelmeztetni jött, és nem ölelkeztünk! Csak… megölelt, olyan nagy baj ez? – kérdezte Lily sértődötten, majd karba tett kézzel hátat fordított Jamesnek.
- Ne haragudj, Lily! Mire figyelmeztetett?
- Tudjukkire, meg akar ölni minket… Ezért ölelt meg Perselus mert látta, hogy félek.
- De miért akar bántani minket? – hadarta, de a féltékenység újra fellángolt benne.
- Elvileg van valami jóslat, miszerint Harry lesz az, aki legyőzi Tudjukkit…
- Hogyan védhetnénk meg Harryt?
- Nem tudom, én mindent megteszek, ami tőlem telik, de… - Lily befejezte volna, de James közbevágott
- Lily… van egy olyan érzésem, hogy nem mondasz el mindent. Mi a baj? – kérdezte gyanakvóan.
- Hát… Perselus felajánlotta a segítségét, azt akarta, hogy menjek vele, de… nemet mondtam neki. – James egy puszit nyomott Lily fejére.
- Miért?
- Nem hagyhatom el a fiam és a férjem, amikor szükségük van rám! –mondta és felment ez emeletre. Mikor Harryvel a karjában visszatért, leült a James mellett lévő fotelbe.
James a fotelben olvasott, de nem telt bele sok idő, kopogtak. James emlékezett Lily szavaira, így mielőtt ajtót nyitott volna, óvatosan kinézett az ablakon. Egy fekete szempár nézett vissza rá.
James idegesen hátra kiáltott Lilynek.
- Ez ő! Fogd Harryt és meneküljetek! Én addig feltartom.
A szempár tulajdonosa nem várta meg, amíg beengedik, betörte az ajtót.
- James Potter – sziszegte a férfi – add át nekem a fiút, és nem esik bántódásotok.
- NEM! Hagyd békén őket! – kiáltotta James és, hogy kifejezze mennyire komolyan gondolta felvette szarvas alakját és nekirontott a Sötét Nagyúrnak, aki nevetve letörte az agancsát.
- Állatként akarsz meghalni?? – kérdezte és visszaváltoztatta – Utolsó kívánság?
- Takarodj a házamból!
- Rendben! Adava Kedavra! - James halottan esett össze, Voldemort kacagva lehajolt és a halott James fülébe suttogta – Elmegyek… ha végeztem. – mosolygott gonoszan.
Lily Harryvel a gyerekszobába zárkózott be. Hoppanálni akart, de rájött, hogy Harry szervezete nem biztos, hogy jól viselné a hoppanálást. Lentről hallotta Voldemort gonosz kacaját miután kimondta a gyilkos átkot. Hallotta, ahogy a gonosz varázsló közeledik a lépcsőn. Harryt berakta a kiságyba és letérdelt hozzá. Könnyezett, de próbált mosolyt erőltetni az arcára. Megsimogatta a fiúcska fekete haját és lágy hangon beszélt hozzá.
- Anya szeret téged, apa szeret téged, szeretünk Harry! Nem lesz semmi baj… Légy erős és mindig nagyon… - elcsuklott a hangja-… bátor! - ekkor Voldemort felért a lépcsőn. Fekete szemeivel a zárt ajtót fürkészte.
- Ó az, az ostoba sárvérű! – csak intett a pálcájával és kinyílt az ajtó – Kukucs! Te volnál Lily Potter? A sárvérű, akibe Perselus Piton szerelmes? A világért se venném el tőle a szerelmét.
- mosolygott gúnyosan – Állj félre, és meghagyom életed!
- Ne bántsd Harryt! Ölj meg inkább engem! Csak Harryt ne!
- ÁLLJ FÉLRE OSTOBA!
- Nem! – mondta elszántan Lily, de Voldemort félrelökte.
- Adava Kedavra! – Lily a fiáért feláldozta magát és az átok elé ugrott.
- BOLOND! Azt hitted megvéded a fiadat? – a gyermek némán sírt – Most, Harry Potter, megöllek. – jelentette ki érzelemmentesen – Adava Kedavra!
Zöld fény villant, a fiú élt, a Sötét Nagyúrnak nyoma se volt a szobában.
A fiú tovább sírt, némán. Homlokán egy villám alakú heggel.
Nem tudjuk mennyi idő telhetett el, percek vagy órák, de kinyílt a földszinti ajtó…

II. Fejezet
Az őz suta döntése

Abban a percben, amikor a Sötét Nagyúr megölte Lilyt, Piton nem messze Godric’s Hollowtól egy sűrű, sötét erdőben járt. Újra és újra felidézte Lily ölelését. Talán ez volt az utolsó…
A következő pillanatban egy nő sikoltását vélte hallani. Hátra fordult, egy fuvallat végig szaladt az erdőn.
-Lily. - lehelte és aggodalom ült ki az arcára, majd a szívéhez kapott. Futott az erdőn át, majd szinte repülve folytatta az útját.
Amikor a házhoz ért, az ajtó tárva-nyitva állt. A szíve hevesen zakatolt. A házba lépve, azonnal sejtette mi történt. Egy pár szarvas agancs feküdt a szőnyegen. Beljebb ment, és meglátta James holttestét. Letérdelt hozzá és sóhajtott.
- Sajnálom, nem akartam, hogy ez így történjen. - mondta és tovább ment. Biztos volt benne, hogy Lily a végsőkig fiával marad, ezért felment az emeletre, ami félig elpusztult. A gyerekszoba viszonylag ép volt, az ajtaja nyitva állt. Piton lassan ment végig a folyosón. Fülelt, de semmi. Néma csönd volt, csak a tetőn lévő lyukakon játszotta zord, ijesztő muzsikáját a szél. A gyerekszobába belépve, összeszorult a szíve. Bár, már jó pár halottat látott Voldemort mellett, Lilyt soha nem akarta így látni. Annyira élőnek tűnt, smaragd zöld szemeiben könnycseppek voltak, a bőre viszont fakó volt, akár a papír és jéghideg.
Piton összerogyott. Gyengéden magához ölelte a nőt, közben a bűntudata egyre inkább mardosta őt.
- Bocsáss meg Lily! Bocsáss meg, amiért meg kellett halnod. - mondta miközben könnycseppek sokasága hagyta el a szemét. A könnycseppek végigcsorogtak az arcán, lecsorogtak Lily hideg arcán és gyönyörű, sötétvörös haján.
- Szeretlek, soha nem fogok mást szeretni. Soha! A Roxfortba fogok menni, ahogy azt megígértem Dumbledorenak!- mondtam szomorúan.
Nem vette észre, hogy valaki figyeli őt. Egy szellem volt, méghozzá Lilyé. A szellem arcán egy könnycsepp gördült végig, de csak figyelt. A csöndet végül egy kisgyerek halk szipogása törte meg. Piton gyengéden a földre fektette Lilyt és odament a gyerekhez, akinek a kócos fekete haja félig eltakarta a homlokán éktelenkedő villám alakú sebhelyet. A gyermek arca könnyes volt, csoda hogy eddig ennyire csöndben tudott maradni. Egy pillanatra Pitonban fellángolt a gyűlölet, amit James iránt érzett, de ez más helyzet volt. Karjaiba vette a kisfiút, aki megdöbbenve nézett rá szép smaragdzöld szemeivel.
- A szemed az anyádé! – mondta keserűen Piton, amihez egy keserű mosoly is társult. Úgy gondolta ideje menni, de mielőtt lerakta a fiúcskát különös dolog történt.
- Apa?- kérdezte a fiúcska és megérintette a férfi arcát. Ő megdöbbenve nézett és válaszolt.
- Ő, most nincs itt… - visszarakta a gyermeket az ágyba, majd óvatosan felemelte Lily testét. – Ne csinálj rosszat! Mindjárt jövök vissza. – ígérte a gyereknek és elindult az ajtó felé.
- Hová viszed anyut? –kérdezte ártatlanul
- Egy olyan helyre, ahol békésen aludhat…- mondta Piton és könnyezve elindult a lépcsőn. Odalent intett a pálcájával, amire James teste is utánuk lebegett. Még egy néma lélek is kísérte őket… Lily. Elhaladt a tökökkel és izzókkal díszített házak mellett, majd megállt egy ács boltja előtt, bement és kihozott két koporsót, amik szintén utánuk lebegtek. Lily mindezt csöndben figyelte.
Mikor megérkeztek a temetőbe, Piton kiválasztott egy helyet, messzebb a többi sírtól, majd elkészítette a sírgödröket. Belefektette Jamest a koporsóba, becsukta a fedelét és leeresztette a gödörbe. Lilyt is belefektette a nyugvóhelyéül szolgáló koporsóba, de mielőtt őt is eltemette volna homlokon csókolta még egyszer utoljára. Becsukta a koporsót és leeresztette a gödörbe. Elföldelte a két koporsót és pálcájával márvány sírkövet készített, amin arany betűkkel a következő állt:
„Lily és James Potter 1981”
Baloldalra ahol Lily feküdt, egy liliom és vörös rózsa csokrot helyezett.
Pár percig némán, könnyezve térdelt a porban, Lily sírja fölött. Órákig maradt volna itt, ha nem jut eszébe, hogy a kis Harryt egyedül hagyta. Mi van ha Voldemort visszatér?
Így hát visszarohant a házhoz, amikor odaért riadtan figyelte, hogy az omladozó ház ajtaja nyitva van. De hát ő becsukta! Berohant a házba, fel az emeletre ott döbbenettel vegyült megkönnyebbüléssel tapasztalta, hogy nem a Sötét Nagyúr, hanem a Roxfort vadőre Rubeus Hagrid termetes alakja áll a gyermek kis ágya mellett. Jobbnak látta, ha elmegy, mielőtt a vadőrnek feltűnik a jelenléte. Csöndben elhagyta a házat, és a Roxfortba hoppanált…
Lily szelleme végig nézte, ahogy elviszik a fiát, sejtette, hogy Petunia, a nővére lesz a gyámja, de remélte, hogy valamilyen módon Piton vigyáz majd rá. Ezután visszatért oda, ahonnan jött, a „túlvilágról” ahol ugyan még nem kellett döntenie a sorsáról, mégis ez volt a döntések helye. Maga a hely olyan volt, mint a King’s Cross pályaudvar, habár itt, a vakító fehérségben alig látszottak a vonatok. Aki itt felszállt egy vonatra, azt egy új élet várta, legtöbbször ők maguk választhatták ki, hogy hova menjenek, bár olyan is akadt, akinek csak „meg volt írva”.
Voltak, akik ingáztak e között és a halandók világa között, de olyanok is, akik ott maradtak és „élték tovább az életüket”.
James már várt rá.
- Hol voltál? - kérdezte féltékenykedve
- Lent… Vissza akarok menni!
- Miért? – James hangja egyre gyanakvóbb lett.
- Megmutatom – felelte Lily és megragadva James kezét, lement a halandók világába.
A temetőben voltak. A sírnál álltak meg. James kérdőn nézett rá.
- Ki tette? –kérdezte döbbenten
- Perselus. –lehelte Lily. James egyre indulatosabb lett. Majd’ felrobbant, szavai dühöt és elkeseredettséget sugároztak.
- Szóval innen fúj a szél! Pipogyusz miatt akarsz tovább lépni? – egy pillanatra elcsuklott a hangja. – Lily! Ez őrültség. Nem is fogsz emlékezni rá… és... és 21 évvel idősebb lesz nálad! – Jamesen úrrá lett a féltékenység és a félelem. Lily nem felelt.
- Mégis, mit forgatsz a fejedben?
- Nos, minden bizonnyal a Roxfortba járok majd, és hidd el, meg tudom csinálni! – mélyen James szemébe nézett. – Ha most nem megyek, ki tudja mikor lesz rá lehetőségem! Az anyám…
- MI?? Már választottál is? –kérdezte kétségbeesetten James.
- Igen. Az új családom neve Evening és a lányukat Liliannek fogják hívni…
James majdnem sírt.
- Már nem szeretsz, Lily? –kérdezte könnyeivel küszködve.
- Nem erről van szó, csak…! – kürt harsogott a háttérben. A vonat kürtje. –Sajnálom James! –suttogta Lily és a nagy, fehér vonathoz futott, onnan még visszanézett Jamesre és felszállt.
A vonat elindult a fénybe és egy villanással eltűnt. James szomorúan bámult utána.
- Utána kéne menned! – mondta egy női hang. James megfordult, egy ismerős arcot látott. Alacsony, vállig érő fekete hajú nőt látott. A nő szemében fájdalom tükröződött, egyike volt azoknak, akiket a halál a párjuktól választott el.
- Ines! Azt hittem továbbléptél…
-Nem, bármeddig kell várnom, megvárom Siriust. –szünetet tartott, majd más hangon folytatta –Nekem biztosan jólesne Lily helyében, ha utánam jönnél… - James szomorkás arcán most újra fellángolt a gyűlölet.
- Lily nem akar velem lenni, neki az a holló kell! – dühöngött
- Ha nem mész utána, legkésőbb tizenegy év múlva találkozni fognak… Lily lelke erős, fel fogja ismerni… - James elkeseredetten folytatta
- Ha utána megyek, kétlem, hogy megtalálom, ha megvárom, van esély rá, hogy egyedül tér vissza. – Ines csalódottan nézett James szemeibe, amikor látta, hogy James visszanéz az ő kék szemeibe sóhajtott és felállt.
- Ahogy gondolod James, rád bízom… - James fáradtan mosolygott, aztán maga elé nézett, felállt, Lilyre gondolt, odalent zajlottak az események, egy szőke mugli asszony vajúdott. Egyik kezével a barna hajú férje kezét szorította, a másikkal pedig a szülésznőjét. Ordított a fájdalomtól, de egyszer csak a szülésznő felkiáltott és újszülött sírása töltötte be a termet.
- Kislány! –örvendezett a szülésznő –Mi lesz a neve? –az anya és az apa egymásra néztek és elmosolyodtak.
- Lily, Liliann. - mondták egyszerre. A szülésznő az anya karjába tette a csöppséget, aki cseppet sem hasonlított egyik szülőre sem, hiszen neki szikrázó zöld szemei voltak ellenben az anyjának tiszta, kék szemei voltak akár csak az égbolt, amikor a nyári nap, a magasból beragyogja azt. Az apjának csokoládébarna szemei voltak, majdnem olyan, mint a haja.
James sokáig gyönyörködött az újszülött Lilyben, szíve szerint utána ment volna, de legbelül tudta, hogy Lilynek igaza van…
Ezekben a percekben valaki más is töprengett Lilyn, valaki, akinek minden gondolata Lily volt, de mégsem tudhatta, hogy Lily él.
Utálta magát, amiért Lily meghalt, ugyanakkor csalódott is volt, amiért Dumbledore nem segített megvédeni. Legszívesebben meghalt volna, hogy Lily élhessen, azonban ez nem volt lehetséges. Ígéretet tett Dumbledorenak, így hát beváltja az ígéretét és teszi, amit az igazgató kér tőle.
Némán vágott át az ismerős kerten, hogy belépjen a kastélyba, de a főkapu zárva volt, kénytelen volt egy ablakon át betörni.
Hát senki nem készült fel a fogadására?
Miután helyrehozta a törött üveget. elindult az igazgató irodájába, az ajtó tárva nyitva állt, de az igazgató nem volt ott. Piton elhagyta az irodát –ugyanis illetlenségnek tartotta, hogy ott tartózkodjon, mikor annak tulajdonosa nincs ott. –kiment a holdfényes folyosóra, gondolta, hogy a csillagvizsgáló toronyban senkit nem zavar majd, ezért felment oda. Abban a pillanatban, amikor odaért tompa puffanás hallatszott, Dumbledore érkezett meg, oldalán Minerva McGalagonnyal. Nem vették észre őt, annyira belemerültek a beszélgetésbe.
- Albus, még mindig nem tartom jó ötletnek… a fiúnak köztünk volna a helye, nem pedig azok közt a különösen elvetemült muglik között… –aggodalmaskodott a boszorkány, de Dumbledore közbevágott.
- Higgye el Minerva, így lesz legjobb, de ha most megbocsát, még van egy kis dolgom... –mondta sokat mondó pillantásokat vetve a bejárat felé.
- Hát jó! Jó éjszakát Albus! –mondta végül és elindult a bejárat felé, ahol meglátta Pitont.
- Merlin szakállára, maga meg mit keres itt?
- Nyugodjon meg Minerva, én hívtam ide. Magunkra hagyna minket?
- Természetesen! –mondta miközben elborzadva végig mérte Pitont –Jó éjszakát.
- Bíztam benne, hogy eljön, Perselus!
- Azt ígérte megóvja őket, és most ő… halott. –mondta megtörve.
- Potterék megbíztak egy emberben, akiben nem lett volna szabad, ahogy maga is Perselus… - ebben a percben gyűlölte Dumbledoret, de tudta, hogy megérdemli a szenvedést, még most is feláldozta volna magát Lily helyett.
- A fiú él, nem tudjuk, hogy, az átok visszapattant Voldemortra, aki eltűnt. – mélyen Piton fekete szemeibe nézett. – Maga, Perselus, a szavát adta, hogy megteszi, amit kérek. Maradjon itt a Roxfortban, ahogyan ígérte…
- Természetesen, maradok, habár még mindig nem értem mi haszna van ebből.
- Sokat tud Voldemortról, fontos információkkal láthat el. Ő bízik magában…
- Arra kér, hogy kémkedjek? – húzta fel a szemöldökét Piton.
- Igen, valamint bízom benne, hogy ha Harry Potter majd ide jár, maga figyel rá.
- De rá nem kell vigyázni, nincs veszélyben! –fakadt ki Piton.
- Ez bármikor változhat Perselus, nem véletlenül van az a heg a fiú homlokán. – csöndesen hozzátette – Voldemort megtalálja rá a módot, hogy visszatérjen.
- Ne kérjen tőlem ilyet! – üvöltötte Piton, hogy leplezze a benne zajló harcot. A fiú… James fia, de Lily az anyja… Lilyt pedig szereti.
- A szeme az anyjáé, ha valóban szerette Lilyt, védje meg a fiát! – Pitonnak ez elég volt. Lehunyta a szemét egy számára örökkévalóságnak tűnő pillanatra és döntött. Elhatalmasodott benne a Lily iránt táplált érzelme.
- Rendben, figyelek a fiúra. Egy feltétellel. – Dumbledore kérdőn nézett rá – Soha, senki nem tudhat erről! – Dumbledore láthatóan megdöbbent.
- El akarja titkolni élete talán legszebb cselekedetét? Ám legyen, tőlem senki nem tudja meg! – felelte az igazgató
- Még valami, ha nem muszáj, idén már nem szeretnék tanítani. Nem is tudom, igazán mit tudnék tanítani…
- Ó ne aggódjon lesz mit tanítania… nos, erről még beszélünk, idén nem kell tanítania, megígérem.
- Köszönöm.
- Nincs mit köszönnie, de most már biztos fáradt… Tudja, még merre van a Mardekár alagsor? Ott tudok szobát adni, közvetlenül a klubhelyiség mellett. Jobb kéz felöli ajtó!
- Emlékszem még, megfelel. – felelte hűvösen és elindult az alagsorba.
Dumbledore az égre emelte égszínkék tekintetét, elmosolyodott a látványon. Az égbolt szép volt, szebb, mint bármikor. A rajta tündöklő ezernyi csillag, fényesen ragyogott. Az ég olyan tiszta és szép volt, mint hosszú ideje soha.

III. Fejezet
Az új bájitaltan tanár

Két nehéz hónap telt el azóta, hogy Piton visszatért a Roxfortba. Eleinte gyakran vitt friss virágot Lily sírjára, csak aztán kezdett feltűnni a mugliknak, hogy Novemberben vörös rózsa és fehér liliom van a síron…
Decemberben a legtöbb diák hazautazott az ünnepekre, így Piton is szabadabban mozoghatott,(Anélkül, hogy megbámulták volna magas, ijesztő alakját és észrevették volna, hogy mindig feketében jár.) így kimehetett a parkba a kedvenc fájához, ami alatt oly sokat tanultak és beszélgettek Lilyvel. Azóta kissé megváltozott a hely, a vén fűzfa alatt egy pad volt, amin most Piton ült. December harmincegyedike volt, még hó fedte a tájat, a nagy fehérségtől csak Piton tért el a fekete talárjában és zsíros, fekete hajával. Ott gubbasztott a padon, mint egy sebesült holló, aki nem tud elrepülni. Mint mindig, most is Lilyn járt az esze. Vajon ő most hol lehet? Kivel van? Mit csinálhat?
Ezek, és még sok más hasonló kérdés kavargott a fejében, amikre nem tudta a választ, de érezte, hogy idővel megérti.
Eközben a kis Lily Eveningnek fogalma sem volt róla mi történik. A szerény kis ház kertjében tűzijátékoztak, a hangos durranások és süvítések megijesztették a korához képest elég fejlett gyermeket, aki elpityeredett. Hamarosan egy hosszú szőke nő lépett oda hozzá, (valószínűleg az anyja) hogy megnyugtassa. Karjaiba vette a kislányt és felvitte az emeletre. A nőben semmi mágia nem volt, a gyermek viszont különös volt, talán két hónapos lehetett, dús vörös haja mégis hosszabb volt az átlagnál. Hamarosan egy barna hajú férfi, az apa, valamint egy egyévesnél nem sokkal idősebb nagyon sötét – szinte fekete – hajú kislány is csatlakozott hozzájuk. Ahogy a szőke nő, első ránézésre ők sem tűntek varázslónak, bennük nem volt semmi… furcsa. Ellenben Lily Eveningben több dolog is meglepően furcsa volt.
Pár nap elteltével minden visszatért a normális kerékvágásba, az apa dolgozni ment, az anya pedig otthon maradt a két lánykával.
A Roxfortban is minden újra a régi lett, egy dolgot kivéve.
- Egy percig sem maradok tovább Albus! – üvöltötte Lumpsluck – Nem beszélhetsz velem így!
- Kérlek, nyugodj meg Horatius! Nem kell elmenned. – mondta Dumbledore, de a férfi látszólag cseppet sem nyugodt meg.
- De elmegyek! Vége!
- Legalább tanév végéig várj! Mi lesz a bájitaltannal?
- Majd valaki átveszi! – legyintett Lumpsluck
- Kétlem, hogy találok olyan szaktudással rendelkező embert, mint te, Horatius! – hízelgett Dumbledore, amitől kicsit nyugodtabb lett a férfi.
- Remélem, találsz majd tanárt… - kicsit halkabban folytatta – Úgy hallottam Perselus Piton visszatért ide, emlékeim szerint Lily Evans után ő volt a legjobb tanítványom…
- Majd meglátjuk Horatius, meglátjuk… - gondolkozott Dumbledore
- Hát rendben! Ég veled! – mondta a volt bájitaltan tanár és távozott.
- Ég veled! – mormolta az igazgató
Aznap elmaradtak a bájitaltanórák, másnap is… valamit tenni kellett, Dumbledore egész éjjel töprengett, Január nyolcadika volt, mindjárt éjfél, kilencedike lesz. Mit tegyen?
Rajta kívül mindenki aludt és mindenki álmodott, de mindközül Piton álma volt a legörömtelibb.
Olyasmit álmodott, amiről úgy vélte sohasem fog.
Lilyt látta, az ő Lilyjét… egy réten voltak, mindenütt hó, a sápadt napsugarak vidáman táncoltak a csillogó havon. Lily mosolygott és közelebb lépdelt hozzá, gyengéden megcsókolta és beszélt hozzá, lágy csilingelő hangján.
- Boldog születésnapot Perselus! – csak ennyit mondott és hozzábújt, mint egy macska, Piton szorította, nem akarta elengedni, soha. Sohasem érzett álmában ilyen melegséget, Lily halála óta, többnyire rémálmai voltak, ahol messziről látta Lilyt, de nem érte el. Ez most más volt, úgy érezte valóság. Hallotta a lány szívének minden dobbanását, érezte a lélegzetét és az édes illatot, ami körbelengte őt…
de egyszer fel kell ébredni. Odakinn kakas kukorékolt, jelezve a hajnalhasadtát.
Próbált még visszaaludni, de a Mardekárosok elé nagy zajt csaptak, így hát kénytelen volt kikászálódni az ágyból. Lezuhanyozott és felöltözött, szokásos fekete talárjába, a hosszú fekete köpennyel, amitől valóban hasonlított egy hollóra.
Miközben ment, rengetegen megbámulták, két ötödéves lány, ahogy megpillantotta őt, fülig vörösen, vihogva szédelgett.
Piton céltalanul bolyongott, amikor egy másodéves Griffendéles megszólította.
- Ehm… Elnézést uram, Dumbledore professzor úr beszélni akar önnel, az irodájában van. –hadarta a szőke fiúcska, majd elszaladt.
Piton sarkon fordult és sietősen megindult az igazgató irodája felé, amerre ment csönd lett, mindenki kitért az útjából.
Az iskola azon részén, ahol az igazgatói iroda volt, még csönd honolt. A griff szobor, ami máskor elállta az utat, most szabad utat engedett a férfinek. Felment a csigalépcsőn, aminek a tetején az iroda volt és bekopogott.
- Jöjjön be Perselus! – invitálta az igazgató, mire Piton belépett a hatalmas szobába. A hatalmas ovális alakú szobában rengeteg könyves polc állt, azaz roskadozott, az őket megterhelő könyvek és egyéb mágikus tárgyak súlya alatt. Egy tölgyfa íróasztal állt a szoba közepén, mögötte egy nagy bársonyborítású aranyozott székkel. Ezek mellett pedig egy ülő rúd állt, ahol most is, mint mindig Fawkes, a főnix ült.
- Elmehetsz Sam, köszönöm a segítséged! – szólt Dumbledore, az ajtóval szemben álló szőke fiúcskának.
- Szívesen tettem uram, viszlát! – szerénykedett a fiú és elhagyta a szobát.
- Hivatott uram! – szólt Piton jelezvén, hogy ő is itt van.
- Á igen! Fontos dologról szeretnék beszélni magával. Egy kérés… Tudom, azt ígértem, ebben a tanévben nem kell tanítania, de ez most sürgős eset. Mennyire ért a bájitalokhoz Perselus? – tért a lényegre Dumbledore
- Eléggé… Miért?
- Kissé összekaptunk Horatius barátommal és elhagyta az iskolát. Új bájitaltan tanárra van szükségem. Vállalja?
- Megtiszteltetés, hogy ön rám gondolt először, de nem hiszem, hogy túl jó tanár válna belőlem.
- Ó, túl jónak nem kell lennie, legyen elég jó! – mondta Dumbledore egy parányi mosolyt csalva Piton arcára. – Természetesen kap még egy raktárt a tantermin kívül, valamint beszélek Bimba professzorral, hogy szerezze be a szükséges növényeket. Ugye elvállalja?
- Elvállalom, bár kétségeim vannak…
- Remek, ebédnél be is jelentem a diákoknak! – lelkendezett Dumbledore.
- Köszönöm. – felelte kimérten Piton.
- McGalagony professzor majd megmutatja a tantermet, a hozzátartozó raktárt, és majd kijelölünk egy raktárt a személyes készleteinek.
- Nagyon hálás vagyok.
- Én lehetek hálás Perselus, Minerva hamarosan meglátogatja, addig nyugodtan menjen a szobájába.
- Rendben uram! – mondta és elindult vissza a szobájába.
A szobájában levett egy szarvasbőrbe kötött, megkopott könyvet a polcról, az asztalhoz vitte, leült és elkezdett írni.
Leírta az álmát, aztán elkezdett könnyezni. A könnycseppek elmosták a rendezett betűket.
Felállt és a szoba sarkában lévő tálhoz lépett. Egy merengő volt. A tál fölött lévő polcot tanulmányozta, levett egy üres üveget, csak egy dolgot írt a címkére: Lily
Elővette a pálcáját és a halántékához tartotta. Lehunyta a szemét és elkezdte távolabbra húzni a pálcáját. A pálcával együtt egy ezüstös szál is jött, ezt belerakta az üvegcsébe és a polcra tette a többi üveg közé. Mikor ezzel végzett leült és unottan a magasba emelte a pálcáját.
- Expecto Patronum! - mondta ki a varázsigét, mire egy ezüst őzsuta röppent ki. Körbeügetett a szobában, amíg oda nem ért Pitonhoz. Piton szomorúan kinyújtotta az őzsuta felé a kezét, hogy megsimogassa, de akkor kopogtak és az őzsuta eltűnt. Az illető benyitott.
- Elnézést a zavarásért, de megmutatnám a tantermet, ahogyan azt Dumbledore professzornak ígértem! – mondta rezzenéstelen arccal McGalagony. Piton bólintott, majd követte a boszorkányt a szobától nem messze található bájitaltan teremhez. A nagy helyiség tele volt néhány ócska paddal. Egy emelvényen pedig ott állt a tanári asztal, egy megkopott trónszerű székkel. Hátul elég megviselt szekrények voltak, valószínűleg használt tankönyvek és üstök voltak bennük.
Tovább mentek egy nagyobb raktárba, ahol rengeteg színes üveg porosodott, a legkülönbözőbb hozzávalókkal.
- Ez volna hát a bájitaltan terem a hozzá tartozó raktárral, Dumbledore professzor úr említette, hogy jelöljek ki magának egy raktárt, a személyes készleteinek. Jöjjön, kérem! Mutatok egyet. – A boszorkány igyekezett a lehető legkevesebbet beszélni és a lehető leghamarabb végezni.
A kastély azon részén jártak, ahol a Griffendél torony is volt, az egyik legmagasabban fekvő torony.
McGalagony egyszer csak megállt egy ajtó előtt és kinyitotta azt. A kis szoba a padlótól a plafonig tele volt polcokkal és egy létrával. Az ajtó mellett kétoldalt egy-egy szekrény volt. Piton mindent alaposan szemügyrevett, elégedettnek tűnt, talán még egy halovány mosoly is megjelent az arcán.
- Elégedett? – kérdezte türelmetlenkedve a boszorkány
- Nos, igen. Köszönöm, ez megfelel. – felelte
- Örülök, hogy elnyerte a tetszését! – mondta kissé a rosszallóan, miközben kihátrált a szobából, de még visszaszólt. – Dumbledore professzor az elnézését kéri, de nem lesz jelen az ebédnél, ugyanis el kellett utaznia, ezért vacsoránál kívánja önt bemutatni a diákoknak. Addig rendezkedjen be, tegye a dolgát. Viszlát, a vacsoránál! – köszönt el, hiszen Piton, ahogy az öreg Friccs is, egészen eddig külön étkezett a szobájában. Most visszatért a szobájába, hogy elrámoljon, aztán lement a növényházba, hogy néhány szükséges hozzá valót kérjen Bimba professzortól. (aszfodélosz gyökér, bumszalag, juharfátyolka, varangydudva, sárkányfű, sisakvirág)
Mikor a gyógynövényekkel végzett, a Roxfort vadőréhez sietett, hogy megkérje őt, szerezzen be pár összetevőt az Abszol útról. (tarajos sül tüske, méregfog, gőteszem, sárkánypikkely, szipirtyószárny)
A vadőr megígérte, hogy még másnap beszerzi a kért dolgokat. Piton adott neki tíz galleont a szívességért cserébe és visszament a kastélyba.
Ma még egyedül ebédelt. Igazából nem igazán volt éhes, csak turkálta az ételt. Az álmán gondolkozott és a kinevezésén. Vajon, hogy fogadják majd a diákok? Régen korrepetált néhány diákot bájitaltanból, hiszen abból már fiatalon is nagyon jó volt. Elég türelmes tanár volt, akkor… azóta sok minden változott, most Lily sincs vele.
Lily sosem bocsátott meg neki és most már nem is fog… borzalmas bűntudata volt. Pár falatot evett, majd eltakarított maga után. - Szerette a rendet, régen James, ezért is kigúnyolta – Miután elpakolt maga után, úgy döntött készít pár főzetet és bájitalt, amik hiányoznak a szertárából. Elővette a hozzávalókat és előkészítette őket. Ellenszereket készített különböző mérgekre – sosem lehet tudni, mikor hatodikos volt, egy harmadikos lány véletlen megevett egy mérgezett almát… - készített pár fiolányi verita serumot is, hátha szüksége lehet még rá.
Észre sem vette, hogy repül az idő, már hat óra volt, mikor kopogtak az ajtón.
- Igen? – kérdezte, miközben próbált egy kis rendet csinálni. Elrakta a ládájába a hatfiolányi kék üvegbe töltött verita serumot, és a három-három, zöld illetve piros fiolába töltött ellenmérget.
- Bejöhetek? – kérdezte Dumbledore udvariasan.
- Természetesen igazgatóúr! – válaszolta, majd az ajtóhoz lépett, hogy kinyissa azt.
- Bocsánat a zavarásért! – nézett körbe az igazgató – Nyilván nagyon sok dolga van… de úgy gondoltam, jobb, ha még vacsora előtt átadom az ajándékát!
- Köszönöm, de nem hiszem, hogy…
- Ó ez csak egy kis apróság! Fogadja el, kérem! – Piton egy darabig nézte a kis ezüstszínű dobozt a zöld szalaggal, majd végül elvette és lerakta egy könyvkupacra.
- Köszönöm!
- Igazán nincs mit! Egyébként Hagrid találta, a tóban, amikor néhány partra vetett kákalagot dobott vissza a vízbe. – mondta miközben kilépett az ajtón. – Ja, igen, a vacsora félóra múlva lesz. – fordult vissza, mielőtt végleg elsétált a dohos alagsori folyosón.
Piton becsukta az ajtót, és visszasétált az íróasztalhoz, ahol egy könyvkupac tetején a kis dobozka hevert. Felemelte, hogy kioldozza a zöld selyemszalagot. Miután kioldozta kinyitotta és kivette a levelet, ami a tetején feküdt. Feltörte a pecsétet és halkan elkezdte olvasni.

A féltékenység nagy úr, ezért kérem, ne haragudjon arra, aki ezt a vízbe dobta.

Albus Dumbledore

A dobozban egy apró, szív alakú, ezüstmedál volt egy ezüstláncon. A medálon egy őzsuta volt profilból, a szeme egy aprócska smaragd volt, ahogyan a medál jobb oldalán lévő „L” betű is.
A medál nyitható volt, egy képet lehetett beletenni. Bár Piton enélkül is ráismert a medálra, amit ő maga ajándékozott Lilynek, amikor tizenhárom évesek voltak, mégis kinyitotta azt. A medálból, tizenhárom éves önmaga és Lily nézett vissza rá. Nevettek, majd a lány a fiatal Piton vállára hajtotta a fejét.
Sokáig nézte a képet és közben könnyezett. Dühös volt Jamesre, – ismét – ezek szerint a fiú ellopta Lily ajándékát és a roxforti fekete tóba hajította. Tisztán emlékezett még rá, hogy amikor a lány azt hitte elhagyta a nyakláncot, James azzal vigasztalta, hogy Piton biztosan úgyis valami olcsó vackot sózott rá… pedig majdnem az összes pénzét elköltötte arra a nyakláncra. De ez így még rosszabb… James tette (ezt is).
Dühös volt, de be kellett látnia, hogy ettől se James, se Lily nem fognak visszajönni.
Háromnegyed hét volt, nyakába akasztotta a medált is a talárja alá rejtette, úgy érezte, mintha Lily vele volna. Felvette szokásos fekete köpenyét és kilépett az ajtón.
- Colloportus. – suttogta, hogy az ajtó bezáruljon, majd elindult a sötét alagsori folyosón. Mindenhonnan diákok siettek a Nagyterem felé, le ne maradjanak az ínycsiklandozóan finom lakomáról, azonban két Griffendéles lány, azok, akik a múltkor fülig vörösen, vihogva szédelegtek mikor meglátták Pitont, most épp az ellenkező irányba tartottak. A férfi megszokta már, hogy mindenki kitér az útjából, ezért nem nagyon figyel, csak ment és ment egyenesen előre. A Griffendéles lányok se vették észre őt, mivel szokásukhoz híven beszélgettek és kacagtak.
Piton a folyosó közepén haladt és kis híján fellökte a lányokat. Azaz a magasabbikat – aki mégis érzékenyebbnek tűnt – fel is lökte, mire a másik azonnal a védelmére kelt.
- Mondd, te tényleg denevér vagy, hogy nem látsz, vagy csak szimplán bunkó?! – villogtatta csokoládébarna szemeit az alacsonyabb. – Tudod nem illik fellökni egy hölgyet! – a lány nem tudhatta, hogy a leendő bájitaltan tanárukat vonja épp kérdőre, de látszólag Pitont, aki a lányokkal nem törődve ment tovább, nem igazán érdekelték a becsmérlő szavak. A két lány közül az, aki az előbb Pitont egy denevérhez hasonlította, most barátnőjéhez fordult.
- Gyerünk Emma! Ne is foglalkozz az ilyen idiótákkal! – mondta fennhangon, majd hozzátette – Tutira Mardekáros! – a két lány folytatta a többi diákkal ellentétes útját, de még Emma visszanézett a férfire, aki fellökte őt. Vajon valóban egy diák? Elég magasnak tűnik…
Piton a tanári bejáratot használta, már csak egyetlen üres szék volt, jobbról a harmadik. Leült a székre, ami a hosszú tanári asztal mögött állt. Az asztal tele volt csillogó edényekkel és evőeszközökkel, mindegyik aranyból vagy ezüstből volt. Az asztal egy emelvényen volt ahonnan jól át lehetett látni a Nagytermet. A két ötödéves lány nem volt jelen a vacsoránál, nyilván valami fontosabb dolguk akadt.
Pontban hét órakor Dumbledore felállt, csendre intette a diákokat, hogy belekezdjen a mondandójába.
- Gondolom észrevettétek, hogy az utóbbi napokban elmaradtak a bájitaltanórák. – a diákok összesúgtak, de ő ismét csendre intette a diákokat, majd folytatta – Régi bájitaltan tanárotok, Horatius Lumpsluck elhagyta az iskolát. – újabb döbbenet futott végig a diákokon, Dumbledore egyetlen pillantása elég volt azonban, hogy csöndben maradjanak – De örömmel jelentem be, találtam új bájitaltan tanárt. Bemutatom az új bájitaltan tanárotokat, Perselus Pitont! Az új félévet tisztalappal kezdhetitek, ami a bájitaltant illeti legalábbis. – mindenki tapsolt és ujjongott, azonban amikor Piton felállt, jelezvén, hogy róla van szó, a diákok ledermedtek. Korábban látták őt a folyosón és cseppet sem tűnt barátságosnak, ahogyan most sem. Sötét tekintetét végigjáratta a diákokon majd leült.
- No, de most kezdődjön a lakoma! – kiáltott Dumbledore és tapsolt egyet, mire a sok tál tele lett mindenféle jóval. Sült csirke, malac, marha, tojás, hal, zöldségek, a kancsókba pedig sütőtöklé volt.
Amint elfogyott valami, a tál újra megtelt valami mással. Vacsora végén desszert is volt. Torta.
- Diákok! A mai desszertet az új tanárotoknak köszönhetitek, mivel ma van a születésnapja! – Dumbledore szavaira a diák sereg egyöntetűen ujjongott.
Piton nem nagyon volt éhes már, de azért megette azt az egy szeletet a tortából, amit udvariasságból kivett.
Vacsora után a diákok egyenesen a hálókörleteikbe vonultak, kivéve néhányat.
A két ötödéves lány, akik nem voltak ott a vacsorán, épp a Tiltott Rengetegből sétáltak vissza. Cseppet sem zavarta őket a sűrű, sötét erdő és az ijesztő hangok, ismét a beszélgetésre koncentráltak.
- Szerinted feltűnt valakinek, hogy nem voltunk a vacsorán? – aggodalmaskodott a magasabbik lány.
- Nyugi Em! Kétlem, hogy bárkinek olyan nagyon hiányoznánk! De megérte nem?
- Hát igen, lenyűgöző volt, nem is tudtam, hogy ennyi van itt belőlük!
- Én sem, nekem is csak Josh mesélte… - a mondat végén elgondolkodott.
- Hm… mostanában sokat beszélsz Joshal, titkolsz valamit Lisa?
- Nem! Ne kombinálj már! Csak barátok vagyunk! Inkább siessünk, nehogy meglásson minket valaki! – terelte a témát Lisa
- Hát persze! Ebben az ijesztő erdőben tömegesen rohangásznak az emberek, főként vacsora alatt! – mondta mosolyogva Emma.
- Hát azért akad, akivel nem szívesen futnék itt össze! – vigyorgott Lisa
- Igen-igen például McGalagony… - mondta komolyan, mire a barátnője elkezdett nevetni
- Hát én nem épp rá gondoltam, de vele sem szeretnék találkozni!
- Hanem kire? – értetlenkedett Emma
- Arra az ijesztő denevérszerű fiúra, aki fellökött. – nevetett
- Biztos, hogy fiú? – Lisa szinte sírt a nevetéstől – Úgy értem, elég magas volt!
- Jajj, ott van Max Sunny a Hollóhátból, ő is elég magas!
- De az más! Neki az arcvonásai is olyan… férfiasak voltak! – Lisa megint megállíthatatlanul nevetett
- Á! Te így megnézted? – Emma szúrós pillantást vetett barátnőjére
- Igen, mert, olyan rideg…
- Óóó, jó kifogás! – Emma sóhajtott. Beléptek a kastélyba, a Mardekár alagsoránál lévő titkos átjárón át. Majdnem kijutottak az alagsorból, amikor lépteket hallottak.
- Jön valaki! – ijedezett Emma
- Gyorsan a köpenyt! – suttogta, mire Emma egy ezüstös köpenyt terített kettejükre.
- Ilyenkor hálás vagyok anyának, hogy lebeszélt a Moke-bőr pénztárcáról és rábeszélt erre! – sóhajtotta Emma
- Hát igen, hasznos is a Demiguse-köpeny! – mosolygott Lisa, miközben barátnőjére támaszkodva figyelt. Hamarosan Piton jelent meg a dohos folyosón, egyenesen szemben a két lánnyal.
- Igazad volt Em! Tényleg van benne valami rideg. – Emma bólintott – De nézd, már milyen orra van! Mint egy varjú! – kuncogott, amire Piton is felfigyelt, közeledett a lányokhoz, már emelte a kezét, hogy lerántsa a köpenyt róluk.
- Descendo! –suttogta Emma és pálcájával egy vázára célzott, ami szétrobbant.
Piton elfordult, a két lány pedig ezt kihasználva elrohant. Csak a Griffendél klubhelyiségben álltak meg.
- Hú, ez meleg helyzet volt, ki tudja, talán az a varjú még beárult volna minket! Még szerencse, hogy ott volt az a váza. – fakadt ki Lisa
- Igen, de vajon honnan tudta, hogy köpeny van rajtunk, nem hiszem, hogy ilyen gyakori cucc ez. – morfondírozott Emma
- Lehet, hogy nem jó már, olvastam, hogy ezek egy idő után elkopnak.
- De hát visszafele Friccs mellett is elosontunk!
- De ő nem lát semmit. – legyintett Lisa
- Nem tudom Lisa, óvatosabbnak kell lennünk! – aggodalmaskodott Emma
Lisa megnézte az órarendet és felkiáltott.
- Ááá! Holnap első óra bájitaltan! A Mardekárral együtt… szuper…
- Én szeretem a bájitaltant, kár, hogy újabban elmaradt… - jelentette ki Emma
- Jaj, de te jó vagy belőle… Hallottad? Dumbledore új tanárt vesz fel… állítólag.
- Új bájitaltan tanár? – csodálkozott Emma
- Igen, állítólag Dumbledore ismeri…
- Vajon milyen lesz?
- Nem tudom, de valaki azt terjeszti, hogy csak huszonegy, vagy huszonkét éves!
- Olyan fiatal?! – döbbent meg Emma
- Ahaaa… lehet, hogy megszeretem a bájitaltant? – ábrándozott
- Arra kíváncsi vagyok! – mosolygott Emma
- De ahhoz energia is kell, úgyhogy most menjünk aludni!
- Igazad van! Vár a pihe-puha ágyam! – nevettek, majd csöndben felsétáltak a lépcsőn ahol a hálók voltak. Bementek baloldalt a lányok hálójába, ahol látszólag mindenki aludt.
- Lumos! – hallottak egy női hangot. Nem sokkal ezután a hang tulajdonosát is megpillantották.
- Collins! Meadow! Mit csináltak eddig?! – kérdezte McGalagony, miközben Emmára, majd Lisára nézett.
- Tudja tanárnő… - fogtak bele mondandójukba
- Még jó, hogy értesítettek, látták magukat a Mardekár ház alagsorában téblábolni. Mégis mit kerestek ott? És ne is tagadják, mert többen megerősítették, hogy a vacsorán sem voltak jelen.
- Mi azért mentünk oda… - kezdte Emma, de Lisa oldalba bökte.
-… azért mentünk oda, mert hallottuk, hogy az új bájitaltan tanár szobája arrafele van és már kíváncsiak voltunk rá…
- Azt nem hallották, hogy Dumbledore professzor a vacsoránál bemutatta??? Egyáltalán miért hagyták ki a vacsorát?
- Tegnap Legendás lények gondozása órán elhagytam a nyakláncom. Az, az utolsó emlékem apukámtól! – szólt Emma lesütve a szemét.
- Jól értem? Maguk ilyenkor, a Tiltott Rengetegben jártak?
- Igazából csak a szélén… - füllentett Lisa, de ezúttal Emma bökte oldalba.
- De aztán beljebb mentünk, mert…
- Emma nem értette előző órán az egyszarvúk szelídítéséről szóló anyagot, ezért elvittem, egy közeli egyszarvú méneshez… az én hibám!
- Magát ismerem Collins, de maga, Meadow! Csalódtam magában.
Húsz pont a Griffendéltől! Most pedig feküdjenek le, szükségük lesz az erejükre holnap. Piton professzor nem Lumpsluck professzor…
McGalagony elment, a két lány egymásra nézett.
- Hogy értette ezt McGalagony? – kérdezte Lisa
- Úgy, hogy az új bájitaltan tanár sokkal keményebb lesz! Ááá, rémeket látsz Em! El tudod, képzelni, hogy valaki, aki olyan fiatal, olyan szigorú legyen? – legyintett Lisa
- Nem tudom, mindenesetre most aludjunk, lehet, hogy tényleg szükségünk lesz az erőnkre. – mondta Emma miután átöltözött.
- Rendben, csak még átöltözök! – mondta Lisa miközben felvette a pizsamáját, ezután belefeküdt a puha ágyba, magára húzta a bíborvörös takarót.
- Sajnálom Emma! – sóhajtott
- Mit?
- Hát, hogy belerángattalak ebbe…
- Jaj, semmi, amúgy meg élveztem – mosolygott – sosem láttam még ennyi egyszarvút.
- Örülök. Amúgy tényleg elvesztetted a nyakláncod? – aggódott Lisa
- Igen, de meg lett, valószínűleg a fürdőben hagytam el.
- Örülök. Na, de most aludjunk! – szólt, de már Emma nem felelt.
Néma csönd volt a kastélyban. Néhány tanár kivételével mindenki aludt.
Dumbledore szokásához híven nézte a csillagokat, McGalagony pedig, azóta már visszatért a szobájába. Egy ideig még dolgozatokat javított, aztán átöltözött és ő is lefeküdt aludni.
Piton a másnapi órákra készült, elhatározta, hogy az ötödévesekkel – hogy felmérje tudásukat – a Fájdalom italát készíti el, hiszen ez egy igen bonyolult főzet, amit nagyon kevesek tudnak csak helyesen elkészíteni. Az elsősökkel szimplán dolgozatot írat majd, hogy kiderítse Lumpsluck mindent megtanított-e nekik, amit kellett.
Mikor mindent összepakolt, átöltözött és lefeküdt.
Próbált aludni, de valahányszor lehunyta a szemét Lilyt látta, de holnap órája lesz, nem álmodozhat Lilyről. Az erejére viszont szüksége volt, felkelt és kinyitotta a ládáját. A ládában különféle üvegcsék sorakoztak, - többek között azok is ott voltak, amiket délután készített – valószínűleg a személyes raktára. Különös láda volt. Hat láda volt egymásba illesztve, minden szinten kis rekeszek, tele üvegcsékkel, a harmadik ilyen szinten némi keresgélés után megtalálta, amit keresett, egy fiolányi kék folyadék volt az. Egy a sok közül, melyeket Piton gyakran használt Lily halála óta. Egyszerű altató ital volt, de nagyon erős, legalább öt óráig úgy aludt tőle használója, hogy egy zenekar nem tudta volna felébreszteni.
Pitonnak erre volt szüksége, gyors, álomtalan, pihentető alvásra.
Becsukta a ládát, majd leült az ágy szélére, sóhajtott és egy huzamra kiitta a fiola tartalmát, aminek nem lehetett kifejezetten kellemes íze, hiszen a férfi fintorgott az ital elfogyasztása után.
Az üveget letette az éjjeli szekrényre, - amin egy gyertyán és egy könyvön kívül semmi nem volt – és befeküdt az ágyba. Alig takarózott be, amikor elaludt.
Hosszú órák teltek el, ezúttal Piton volt az, aki nem álmodott. A Tiltott Rengetegből egy tesztrál sikításszerű hangját lehetett hallani, ezután szárnysuhogást, persze látni, csak nagyon kevesen láthatták őket, de azok páran most aludtak, beleértve Lily fiát, akit már mindenki csak „kis túlélő-ként” emlegetett. Ő aludt, mit sem sejtve a világról, ahová tartozik. Mindenki aludt.
Szinte már el is felejtették, hogy nemrég még jelen volt a gonosz.
Egyre csak világosodott az ég, a csillagok egyre halványodtak, addig, amíg az utolsó is el nem halványult. Hajnalodott, a nap első sugarai lassan megjelentek az égen. Mint minden reggel, a kakas most is kukorékolt. – később Mardekárosok – Piton korán kelt, ezúttal nem volt álom, ami miatt érdemes lett volna visszaaludni. Már egészen korán elkészült, szokásos fekete öltözékében volt. Pakolt, néhány könyvet rakott el és recepteket a bájitalokhoz, valamint az elsőéveseknek szánt dolgozatot. Ezeket áthordta a tanterembe az asztalára, ahová már korábban kikészített néhány egyszerűbb hozzávalót, amit az elsősöknek fel kell majd ismerniük.
Fél óra volt nyolcig, visszament a szobájába, eszébe jutott, hogy pennát és tintát nem készített magának, a tinta ott volt a szobájában az asztalon, azonban a pennának nyoma veszett.
Lehetetlen, pár perce még itt volt, azóta járt volna itt valaki? De hát bezárta az ajtót. Vagy mégsem?
Sehogy sem talált magyarázatot az eltűnt tollra. Bement a szobájából nyíló gardrób helyiségbe és elővett egy új, zöld-fekete cirmos pennát.
Nyolc óra múlt tíz perccel, az ötödévesek már a tanteremben voltak.
Elég hangos volt a társaság, - főleg a Mardekáros fele – de akadtak olyanok is, akik csendben beszélgettek.
- Hihetetlen! Tíz perccel múlt nyolc és a tanár még mindig nincs itt! - méltatlankodott Emma
- Aaaz! Már én is nagyon kíváncsi vagyok rá! – lelkesedett Lisa.
Eközben két Mardekáros fiú a tanári asztalon fekvő tárgyakat nézegette. Hirtelen az egyik, aki az ajtóval szemben állt, gyorsan a helyére rohant. PIton lépett be az ajtón, látván, hogy az egyik diák a holmija közt matat eléggé felbőszült és bevágta maga mögött az ajtót, ami azonban a nagy lendülettől ismét kinyílt. A hangos puffanás miatt minden tekintet ráirányult.
Emmának, aki épp, hogy csak rápillantott a férfira, egyáltalán nem tetszett ez a viselkedés, és miután azt hitte, hogy egy késő diák, bátran szembeszállt vele.
- Ha már késve érkezel, legalább rendesen csukd be az ajtót!- pillantott az ajtóra.
- Vagy te barlangban élsz? – tette hozzá, mire Piton, az után, hogy letette a tintásüveget és a pennát az asztalra, még nagyobb durranással becsapta az öreg tölgyfa-ajtót, ami ezúttal becsukódott.
- Remélem így megfelel! – mondta miközben elfoglalta helyét a tanári asztal mellett álló oszlopnál.
- Megdöbbentő, hogy csak, azért, mert kések, néhány diák feljogosítva érzi magát arra, hogy így beszéljen velem! – nézett Emmára és folytatta. – 10 pont a Griffendéltől, a szemtelenségéért. A barátnőjének pedig… - jeges tekintetét Lisára szegezte -….üzenem, hogy se nem vak, se nem süket se nem vak nem vagyok, ahogyan azt gondolja. – most a mardekáros fiú felé fordította a tekintetét, aki időközben a helyére keveredett.
- Igazán örülök, hogy rájött, hogy a helye ott van nem pedig az én asztalomnál!- ismét az osztály felé fordult. – A nevem Perselus Piton, elvárom a Tanár Úr megszólítást, ettől a félévtől kezdve én fogom tanítani a bájitaltant. Most kezdjük egy névsorolvasással, majd egy egyszerűbb bájitalt fogunk elkészíteni…
Elővett egy hosszú pergament, amin rengeteg név állt, pár névnél megállt és kérdéseket tette fel az illetőknek, leginkább a mardekárosok körében.
- Ignotius és Erasmus Gray? Van valami közük Aaron Grayhez? – az ikrek megilletődve egymásra néztek és büszkén kihúzva magukat válaszoltak.
- Igen, a bátyánk! – mondták egyszerre
- Egy évfolyamon jártunk a Roxfortban. – mondta hűvös mosolyt erőltetve az arcára, mire az ikrek öntelten vigyorogtak.
- Vincent Luster, Sharon Luster öccse vagy? – kérdezte furcsa arckifejezéssel az arcán
- Igen, Sharon a nővérem! – felelte, fél mosollyal az arcán.
- Most húsz éves ugye? Régen korrepetáltam bájitaltanból, borzalmas volt belőle, remélem, te jobban értesz a bájitaltanhoz, mint ő. Mondjuk, ő is sokra vitte, ha jól tudom, a minisztériumban dolgozik.
- Igen… - ámult a szőke fiú, sehogyan sem értette, hogy, Piton, hogyan tudhat ennyit, a nővére nem említette, hogy ismert valaha is egy ilyen fura figurát.
- Isabel Mortel? Ha jól tudom édesanyád tehetséges bájitalfőző. – mormogta magában. A lány bólintott, Piton elszörnyedve nézett.
Megvető pillantásokkal illette a Griffendél sorait, és belefogott mondandójába.
- Na, lássuk a… Griffendéleseket… Ismernem kéne innen valamelyiküket? – fagyos tekintetét a megszeppent diákokon járatta, belepillantott a névsorba, de mivel onnan nem talált ismerősökre, újra végigpásztázta a diákokat. Felismerte a két lányt, gonosz vigyorral az arcán közelebb lépett a padokhoz. Emmára nézett.
- A bátor Griffendéles, aki feljogosítva érzi magát arra, hogy szemtelenkedjék a tanáraival. Mi a neve?
-E… emma, Emma Meadow. – dadogott Emma, Piton nem hagyta azonban ennyiben.
- Tudnom kéne valami érdemlegeset a családjáról? Ismernem kéne… talán az apját? – Emma arca rákvörösből falfehérre váltott, most először érezte úgy, hogy a tanár olvas a gondolataiban.
- Apám mugli… volt. Meghalt, amikor nyolcéves voltam, anya boszorkány. – Pitont jól láthatóan nem érdekelte túlzottan Emma története, tekintetét Lisa felé fordította.
- Maga pedig a hírhedt Lisa Collins, ha nem tévedek. Nos, kedves Elisabeth, közlöm, hogy szájról is tudok olvasni, ezért, jobb, ha nem is suttog ilyeneket! – Lisa elvörösödött, a teljes neve hallatán és rákvörösen, visszavágott.
- Remek, legalább tudja, mit gondolok magáról!
- Tíz pont a Griffendéltől! – visszasétált a helyére – Van esetleg olyan, aki jelest kapott előző évben, illetve félévkor? – rengeteg kéz emelkedett a magasba, főleg Griffendéleseké, köztük Emmáé is.
- Nagyszerű! – örvendezett Piton, hogy aztán, újra a mogorva hangnemére váltson. – Közlöm, hogy ez engem, cseppet sem érdekel, és garantálom, hogy nálam fele ennyien sem fognak jelest kapni, mert az én óráimon csak az kap jelest, aki valóban megdolgozott érte!
- Vagyis a mardekárosok! –suttogta Lisa, mire mindenki nevetni kezdett.
-CSÖND LEGYEN! – üvöltötte Piton, amit szúrós pillantás kísért szerte a teremben. Volt valami rémisztő a sötét szemeiben, ezt mindenki észre is vehette. A szemeiben megbúvó fájdalmat, viszont már kevesebben vették csak észre.
- Most bájitalt fogunk készíteni, nyissátok ki a könyvet a 634. oldalon!
- A fájdalom itala? De hát ez hatodikos anyag! Borzasztóan nehéz! – nyafogott Jamie Sorrow
- Ezt a szintet el kell érni, ha nem képes rá Sorrow, lehet T-s RBF-et is szerezni. – szólt Piton, mire Jamie egy nagyot nyelt, de már csöndben maradt.
- Mi ez a mosoly? – suttogta Lisa, a mosolygó Emmának
- Szeretem ezt a bájitalt! Rendkívül látványos…
- … és nagyon erős! A hatása órákig tart, gondolom, nem kell elmesélnem mire, használják.
A helyesen elkészítet bájital bíbor vörös színű és sötétebb sávok örvénylenek benne folyamatosan.
Néha, bordó gőzt ereget, tehát, aki nem óhajt napokig a gyengélkedőn feküdni ne hajoljon fölé!
- Kösz a tippet! – suttogta Lisa, mire mindenki újra nevetésben tört ki.
- Meadow! Harmadszorra szólalt meg engedély nélkül, ennyire nem érdekli a háza sorsa, vagy csak túl sok a felesleges szabadideje? – förmedt rá Piton egyre közelebb sétálva hozzá
- Tanár Úr! Ezúttal én voltam! – kelt barátnője védelmére Lisa, amit Piton egy jeges pillantással jutalmazott.
- Tehát, a bájital – fordult el tőlük, hogy visszasétáljon a helyére. – minden, amire szükségük van, az elkészítéshez ott van az asztalukon, nagyjából félóra alatt el lehet készíteni, a recept ott van a könyvükben. Kezdjék... most!
Amint Piton kimondta, mindenki elővette az üstjét és tekintetét a könyv felé fordította. Az alapanyagok többnyire egyszerűek voltak, a legtöbbet egy mugli patikában is meglehetett kapni.
A recept látszólag egyszerű volt, hat alapanyag, négy állati, két növényi.
Az viszont nem volt mindegy, hogy meddig hevíti, és keveri az ember.
A diákok izzadtak, kivéve Emma. Még csak tíz perc telt el, ő mégis majdnem kész volt már a bájitallal, egy késhegynyi porított vérkő, három csepp vipera eszencia, két csepp ricinusolaj. Melegíteni, míg el nem kezd bugyborékolni. Lisa hitetlenkedve nézte Emmát, ő még csak a patkányfaroknál tartott. Belerakta a három patkányfarkat és melegítette. Emmának már csak a keverés volt hátra, huszonöt jobbra, huszonöt balra.
Amíg a pálcája a keverést csinálta, ő karba tett kézzel várt.
A huszonöt keverés után Emma barátnőjéhez fordult, hogy segítsen.
Piton élvezettel nézte a diákok szenvedését, az elfuserált bájitalokkal.
Némelyik majdnem jó volt, csak lila volt, egy másik szemre tökéletes volt csak förtelmesen bűzlött. Amikor Emma bájitalához ért döbbenten tapasztalta, hogy a lány bájitala tökéletes. Lisa épp a porított méregfogat tette bele a magáéba, mikor észrevette Pitont, aki elkapta Emma pálcáját a levegőben, szerencsére, ekkor már kész volt a bájital.
- Mit képzel Meadow?! Ez nem bűbájtanóra, és nem is a kávéházban kevergeti a kávéját! – ordított Piton
- Tizenhét éves kora alatt, tilos iskolán kívül varázsolnunk… - válaszolt higgadtan Emma
- Felesel Meadow?
- Nem!
- Nem Tanár Úr! –javította ki Piton, majd továbblépett – Sajnálom, hogy nem voltak képesek egyetlen egy hibátlan bájitalt sem elkészíteni, pedig ez köztudottan, egy nagyon egyszerű bájital, amit véleményem szerint csak egy hegyi troll nem tudna elkészíteni, de legyen, belátom, hogy ebben tévedtem…
- De hát Emma bájitala jó lett! – kiáltott Jamie
- Nem a maga dolga megítélni a bájitalokat Sorrow, egyébként is inkább foglalkozzon azzal a förtelemmel, amit maga Fájdalom italának gondol! – torkolta le Piton, és a mardekárosokhoz lépett. Megállt Isabel Mortel üstjénél, amiben egy közel sem tökéletes bájital rotyogott. – Látják? Ezt nevezik Fájdalom italának. Huszonöt pont a Mardekárnak! – Emma, aki elég erős igazság érzettel rendelkezett, roppant mérges volt, akárcsak barátnője Lisa, akinek végül szintén elkészült a bájitala.
Piton irányításával elkészült négy másik tökéletes bájital, természetesen a mardekáros asztaloknál, ezután visszasétált a tanári asztalhoz, hogy feladja a házifeladatot.
- Következő órára kérnék, egy házi dolgozatot, a Fájdalom italának tökéletes elkészítési módjáról, felhasználásáról, és felhasználásairól a történelemben. A Dolgozat ötszáz szavas legyen minimum. – a házi feladatot egybefüggő sóhaj követte – Talán akkor majd sikerül megjegyezniük…
Kicsöngettek, a griffendélesek egyszerre álltak fel, hogy elhagyják a termet, de Piton ismét rájuk förmedt és tekintetét Emma égszínkék szemeibe fúrta.
- Még nem mondtam, hogy elmehetnek! Legközelebb addig nem jönnek be a terembe, amíg én nem mondom, és addig nem is mehetnek ki. – szünetet tartott – Legközelebbre pedig azt javaslom, olvassák át a tankönyvet! - mondta Lisára nézve
Ha Lisa egy pillantással ölni tudott volna Piton már biztosan nem élne.
- Most mehetnek! – mondta végül, amire az egész griffendéles bagázs kirohant a teremből, a mardekárosok pedig, szép kényelmesen kisétáltak.
Emma és Lisa a második emeleti lányvécé felé vették az irányt, mivel az volt az egyik legelhagyatottabb hely, hiszen egy baleset következtében felrobbant néhány mosdó. Mikor odaértek Emma lerogyott egy wc-re és elkezdett sírni.
- Hogy lehet valaki ilyen? – fakadt ki
- Igazad volt Em, ez a Piton… egy érzéketlen tuskó! Ne is törődj vele!
- Csak az bánt, hogy a mardekárosokkal bezzeg olyan kedves! Nekik egy csomó pontot adott, amíg tőlünk egy csomót elvett.
- Hát persze, nézz csak rá, Em! Hideg és gonosz, mint a legtöbb mardekáros. – leült a wc fedélre barátnője mellé és átkarolta. – Tényleg, ne is figyelj oda rá!
- Csak az a baj, hogy én szeretem a bájitaltant… - mondta Emma elkeseredetten
- Ez tényleg probléma… Gyere Emma, mert aztán nem marad reggeli! – vigyorgott a lány, miközben felállt. Emma is elmosolyodott
- Igen menjünk! – mondta miközben letörölte a könnyeit
Mikor kiértek a folyosóra, ott feltűnően nem volt senki. Egy hangot sem lehetett hallani. Lisa és Emma egymásra néztek és elkezdtek rohanni a lépcsők felé, de hirtelen meg kellett torpanniuk.
A Nagyterem felé vezető lépcső nem volt a helyén, hanem már a Nagyteremnél volt.
- A francba! – szitkozódott Lisa – Most mit csináljunk?
- Lisa el akartam mondani…
- Mit?! – idegeskedett Lisa
- Invito seprű! – kiáltotta Emma, mire egy középkategóriás versenyseprű lebegett oda hozzájuk
- Wow! Tele vagy meglepetésekkel! – örvendezett Lisa
- Gyerünk! – mondta és felült a seprűre, mikor látta, hogy barátnője habozik, rá kiáltott
- Mi lesz már? Itt maradsz?
- Ja, oké… - Lisa vonakodva ugyan, de felszállt. Emma azonnal lefelé nyomta a seprű orrát, amit Lisa sikítással kommentált. Egy perc sem telt bele, már lent voltak a Nagyterem szintjén, de véletlen levertek egy vázát, ami a lépcsőfordulót díszítette.
Nem sokkal távolabb Friccs rekedt, szitkozódásait hallhatták, így Emma elővette a köpenyt és beterítette a seprűt vele. Így látszólag a levegőt markolászta. Feszülten figyelték a hangokat, a gondnok megállt.
- Bocsásson meg professzor úr, biztos megint azok az átkozott kölykök szórakoznak! – fröcsögött Friccs
- Hagyja csak, majd én elintézem! – mondta készségesen a hang.
Emma és Lisa összerezzent az erős, mély hangra
- Ez Piton! – suttogta Emma
- És idejön! –tette hozzá Lisa – A köpenyt! – Emma engedelmesen magukra terítette a köpenyt és lélegzet visszafojtva figyelt. Hamarosan megjelent a sarkon a bájitaltan tanár varjúszerű alakja, egy pillanatra megállt és egyenesen Emma szemeibe nézett – legalábbis Emmának úgy tűnt. – Piton céltudatosan haladt a lányok felé.
- Menj és vidd a seprűmet is! – súgta Emma Lisának.
- Nem hagylak itt! – felelte Lisa
- De! – mondta és kezébe nyomta a seprűt. Piton talán látta őket, odament hozzájuk és megfogta a köpenyt, ami alól abban a pillanatban kibújt Emma, ráhúzva Lisára a köpenyt.
- Meadow! Megtudhatnám, mi a fenét keres maga itt? A Nagyteremben lenne a helye!
- Oda indultam! – feleselt Emma
- Demiguse-köpenyben? – kérdezte fölényesen Piton
- Igen, TANÁR ÚR! – nyomta meg kicsit a megszólítást Emma – Nem szeretem a feltűnést
- Áh, vagy úgy, mert az nem lett volna feltűnő, hogy a semmiből megjeleni valamelyik társa mellett igaz?
- Nem! – válaszolt sértődötten.
- Kérem a köpenyt! – üvöltötte Piton, mire Emma kiforgatta üres zsebeit.
- Sajnos nem találom, vagy meg kíván motozni Tanár Úr? – gúnyolódott Emma
- Látom, nem nagyon érdekli a háza sorsa Meadow, és mivel ráér, arra, hogy Demiguse-köpenyben rohangáljon reggeli alatt az iskolában valószínűleg a büntetőmunkára is rá fog érni, amit kiszabok magára. Értesítem, ha meg van az időpont! Most pedig elkísérem, a Nagyterembe, nehogy kedve támadjon egy kis kiruccanást tenni, mondjuk a Tiltott Rengetegben. – Emma hátrahőkölt. Honnan tud a férfi a Tiltott Rengetegben tett sétájukról? Szótlanul lépdelt a magas férfi mellett.
Elmélyülten nézte a férfi sápadt arcát és a sötét szemeit, némi szomorúságot, és fájdalmat vélt látni rajta. Ez a szomorúság leginkább a szemében tükröződött.
Emma sokáig figyelte Piton szemeit, szinte már csodálta. Csodálta? Emma nem igazán értette, hogyan képes ilyen érzelmekre a férfivel szemben. Már-már sajnálta és segíteni akart rajta. Érezte, hogy több van a fagyos arc mögött, úgy érezte, az csak álarc.
Piton érezte, hogy a lány figyeli, de nem szólt egy szót sem.
- Emma! – suttogta, egy hang Emma fülébe. – Én vagyok az Lisa! Visszavittem a seprűt a szobádba.
- Köszönöm. – suttogta Emma, mire Piton kérdőn nézett rá.
- Hogyan? –kérdezte
- Csak azt mondtam, köszönöm, hogy elkísért, nem hiszem, hogy bármelyik tanárom vállalta volna, hogy ilyen félreérthető helyzetbe keveredjen miattam, főleg ha az illető ilyen fiatal… De önnek biztosan van pár jó indoka, hogy miért egy ötödéves diáklánnyal az oldalán jelenik meg a reggelin, ráadásul késve. – felelte pimaszul Emma, Lisa pedig kuncogott. Emma aggódó pillantást vetett barátnőjére, illetve a helyre ahonnan a hangja jött, de Piton ügyet sem vetett a hangra.
- Lisa menj előre! – suttogta Emma.
- Rendben. – felelte a lány és előreszaladt
Emma Piton oldalán befordult a sarkon, ahonnan már látszódott a Nagyterem tölgyfaajtaja. Emma fején átfutott a gondolat, hogy most elszalad, de Piton megragadta a karját.
- Eszedbe ne jusson! – sziszeget, Emma megint úgy érezte, hogy a tanár a fejébe lát, de inkább engedelmesen ment tovább, bár kicsit zavarta, Piton erős szorítása.
Mikor odaértek, Piton belökte a Nagyterem ajtaját és bevonszolta rajta a lányt.
Egy kis időre minden csendes lett, mert mindenki az imént belépő párost figyelte. Piton, amint meglátta Lisát, odarángatta Emmát és otthagyta. Amint helyet foglalt, sutyorgás vette kezdetét.
Emma leült a barátnője mellé, aki gyorsan odaadta neki a köpenyt.
- Köszi! – mondta Emma
- Mesélj! – szólt Lisa, de Emma nem tudta elkezdeni, mert a mardekáros Isabel Mortel megkocogtatta a vállát.
- Hé, Meadow! – Emma kelletlenül ránézett – Máris rástartoltál az új tanárra?
- Fogd be Mortel! – kiáltott Lisa és Emma felé fordult – Ne is törődj vele, biztosan ő akar ráhajtani Pitonra. – ezen jót kuncogtak, amikor valaki kiáltott.
- Megjött a posta! – valóban, rengeteg bagoly szállt be a Nagyterembe, Emma kis macska baglya is leszállt az asztalra. A csőrében egy rózsaszínű vastag boríték volt.
Emma, elvette a bagolytól a levelet és megsimogatta. A nőstény úgy bújt a tenyeréhez, mint egy macska, és kedvesen megcsipkedte Emma kezét. Lisa mosolyogva adott a bagolynak, egy sült virslit, ami másodpercek alatt eltűnt.
- Mi az? – kíváncsiskodott Lisa
- Anya írt, tegnap meglátogatta apa húgát, és az unokatesóimat.
- Az unokatesóIDAT? – döbbent meg Lisa – Azt hittem csak egy unokahúgod van, Amanda.
- Én is csak most hallok róla először, anya is… Anya azt írja, október 31-én született… A Godric’s Hollowbeli gyilkosságok napján. Különös… Lily a neve! Ó nézd! Anya képet is küldött! – örvendezett Emma miközben ő és Lisa elbűvölve nézték a vörös hajú szépséget.
- Hány hónapos? – kérdezte gyanakodva Lisa
- De hát mondtam! Októberben született… - válaszolt Emma, bár ő is különösnek tartotta a kislány dús vörös haját, ami apró copfba volt fogva oldalt.
- Hogyan lehet ilyen hosszú a haja? – kérdezte Lisa, de akkor meglátta a másik képet, ahol a kis Lily a családja koszorújában van. – De hát…!
- … nem is hasonlít rájuk! – fejezte be Emma
- Lehet, hogy ő is boszorkány… - vetette fel Lisa
- Lehetséges? A családban mindenki mugli!
- Olvastam, hogy van ilyen… - mondta Lisa
- Olvastad… - vigyorgott Emma
- Igen! – vigyorgott vissza Lisa – Én is szoktam olvasni.
- Azt tudom, de azt hittem csak Tini Boszik magazint.
- Nem csak azt! – nevetett – De mi a baj valójában Emma?
- Piton azt mondta büntetőmunkát ad, de azt, hogy mikor és mit kell csinálnom nem mondta meg. – mondta lelombozva Emma
- Értem… bármikorra adja, ne búsulj! Ha nem mész el még jobban rád száll!
- Igazad van! – értett egyet Emma
- Na, de most menjünk, Jamie és Anne már biztosan várnak minket! – örvendezett Lisa és talpra szökkent. Emma követte.
Lisa vetett egy utolsó megvető pillantást a tanári asztalnál ülő Piton felé, majd elhagyta a termet. A kert felé vették az irány, ahol egy alacsony mogyoróbarna hajú fiú, és egy szintén alacsony szőke hajú, szeplős lány várt rájuk.
- Végre itt vagytok üdvözölte őket megkönnyebbülten a lány – Arra gondoltunk, hogy valamikor lemehetnénk Roxmortsba!
- Szuper! – lelkendezett Lisa –Mikor?
- Nem tudom, nektek mikor lenne jó? – tudakolta Jamie
- Teljesen Mindegy, februárban tudunk csak menni, addig minden zárva van. – közölte Emma
- Zárva??? Miért? –csodálkozott Anne
- Nem is hallottatok Harry Potterről? A fiú, aki túlélte… - Lisa halkabban folytatta – Tudjukki gyolkos átkát?
- Dehogynem! És miatta van minden zárva? – kérdezte Jamie csodálkozva
- Igen, az emberek még mindig ünnepelnek… - mondta Emma
- Hát jó! – sóhajtott Anne – Akkor legyen február 2-a. Az szombat. Rendben?
- Rendben! – feleltek egyszerre, amikor egy nagy sötét árnyékot láttak maguk fölé tornyosulni.
- Maguknak nem órán lenne a helye? – kérdezte Piton
- De hiszen… - kezdte Anne, de inába szállt a bátorsága, amikor meghallotta Piton ellentmondást nem tűrő hangját
- Fejenként öt pont a Griffendéltől! – mondta elégedett mosollyal, amikor Emma előlépett
- Tanár Úr! Nincs óránk, nem csöngettek, így hát nem igazán értem, hogy miért kellene elvennie 20 pontot a házunktól.
- Még mindig megdöbbenek a szemtelenségén Meadow! Azonban, most igaza van… kivételesen. Huszonöt pont a Griffendélnek! - Emma diadalittasan mosolygott.
- Ne örüljön, a büntetését nem felejtettem el, további szép napot! – ígérte Piton, majd távozott
- Nagy vagy Emma! – ujjongott Jamie – Én nem mertem volna szembeszállni vele…
- Pedig ne félj tőle… nem érdemes – szólt Emma

IV. fejezet
A Roxmorts-i kanca

Egyhangúan teltek a napok, Piton alig szólt Emmához, így Emma sem bosszantotta fel annyira a tanárt. Így ment ez egészen Január harmincegyedikéig.
A téli nap halvány sugarai bevilágítottak a Griffendél torony festett üveg ablakain. Még hajnal volt csupán, de sokan már talpon voltak. Köztük volt Piton is, akinek ilyen korán még nem volt órája, ezért kiült a fűzfa alá a padra olvasni. Tudta jól, hogy nem sokáig lesz egyedül. Azonban köztük volt Emma is, akinek nem volt kész az átváltoztatás tan házija, pedig ő volt a legjobb a csoportban, de most nem ment…
Selena, az abesszín-kneazle keverék macskája, most is szelíden hozzádörgölődzött. Emma megvakargatta a macska füle tövét, majd néhány kavicsból próbált egeret csinálni.
- Mus Metamorphosis! – kiáltott rá a kövekre, de azok nem változtak semmit. A klubhelyiség lángja rávilágított a kilenc fekete-fehér kavicsra, amik makacsul megőrizték eredeti alakjukat. – Mus metamorphosis! – kiáltott újra, pálcájával a kövekre bökdösve. Ezúttal elérte, hogy a kövek, szőrösek legyenek és inci-finci farkincát növesszenek.
Abba kellett, hagynia, mert Lisa toppant be a klubhelyiségbe, álmosan a szemeit dörzsölgetve.
- Hát, te mit csinálsz itt ilyen korán? – kérdezte Lisa karba tett kézzel.
- Gyakorlok átváltoztatás tanra. – felelte, Lisa közelebb lépett
- Ez nem a házi, amit tegnap megcsináltál?
- De, csak Sel megette. – pillantott dühösen a macskára, aki most ott lapított az egyik asztal alatt. – Most pedig valahogy nem megy…
- Pedig tegnap még fehér egér is sikerült! – tűnődött Lisa
- Igen, de… most valahogy olyan rossz előérzetem van… - mondta szomorúan Emma
- Mus metamorphosis! – szegezte a pálcáját a kövekre Lisa. A kilenc kavicsból szürke, fekete, fehér és tarka egér lett. Emma csak nézett.
- Köszönöm! – mondta végül
- Szívesen, na, de aztán órán ne szúrd el! – viccelődött Lisa
- Rendben. – Emma arcán halvány mosoly jelent meg. Felpattant és egy dobozba gyűjtötte össze az egereket, és berakta a dobozt az oldaltáskájába.
Még volt félóra csengetésig, ezért a lányok úgy döntöttek még sétálnak egyet a kertben, felöltöztek melegen, sálat tekertek a nyakuk köré és felvették az oldaltáskájukat.
A folyosót csönd uralta, mindössze egy-két korai madár hangicsált, de azok sem sokáig, hiszen a fúriafűz, híres volt arról, hogy mennyire nem tűrt meg maga körül semmilyen élőlényt…
Halk léptekkel vonultak végig a kertig. Az öreg fűzfához indultak. Ott le tudtak ülni. Már messziről látszott a magas, behavazott tetejű szomorúfűz, alatta a paddal.
A padon egy magas férfi ült, kezében egy régi bőrkötésű könyvvel. Olvasott…
A lányok összenéztek, de végül úgy döntöttek odamennek, hiszen, ahol egy elfér ott másik kettő is. Legalábbis ezt gondolták. Mikor közelebb értek, azonban látták, hogy Piton az, gyorsan sarkon fordultak, de már késő volt, a tanár meglátta őket és utánuk kiáltott.
- Egész nyugodtan visszajöhetnek! – mondta mézes-mázos hangon. – Legalább elbeszélgetünk egy kicsit. – az utolsó mondat mellé egy gonosz vigyor is társult.
- Na, ne! Azt hittem, csak Emma kap büntetést! – szemtelenkedett Lisa
- Ez esetben elmehet Collins, akár azonnal! – mondta higgadtan Piton, de Lisa a barátnője mellett maradt.
- Maradok! – sziszegte
- Kérem, üljenek le! – ajánlotta fel készségesen Piton, a lányok haboztak
- Miről van szó? – kérdezte Emma, inkább állva, azonban mielőtt Piton válaszolhatott volna megszólalt a csengő.
- Majd reggelinél megtudja Meadow! – csapta össze a könyvét, és eltűnt. Emma a szemöldökét ráncolva nézett utána.
- Vajon mire gondolt? – tette fel a kérdést Lisa
- Halvány lila gőzöm sincs, viszont most menjünk! El fogunk késni… - mondta és nyomában Lisával a kastély felé rohant. Nyolc óra múlt tíz perccel, a kastély ezúttal az órák miatt volt üres, hiszen a legtöbben órán voltak. Amikor beértek a terembe, csak egy nagy szürke, cirmos macskát láttak. A többi diák csendben írt.
Leültek a helyükre, ahonnan látták, hogy a macska, aki valójában McGalagony volt, leugrott és visszaváltozott.
- Meadow, Collins! – kiáltott – Mégis mivel magyarázzák a késést?
- Hát… ő… nos… tudja tanárnő…- dadogták
- Remélem a házi feladatukat azért elhozták.
- I… igen. – nyögte ki Emma és a táskájából elővette a dobozt, amiben az egerek voltak.
Kinyitotta, kilenc apró buksi volt a dobozban. Amint kinyílt a doboz nyüzsögni kezdtek.
- És a maga házi feladata hol van Collins? – kérdezte a tanárnő
- Együtt csináltuk! – vágta rá azonnal Lisa. McGalagony felvonta a szemöldökét, majd bólintott.
- Rendben… - mondta és előkapta a pálcáját – Iterum originali! Varázsolt és a sok nyüzsgő egérből ismét fekete-fehér kavics lett.
- Kiváló! Húsz pont a Griffendélnek! – lelkendezett a tanárnő és visszasétált a helyére
- Ma úgy döntöttem, hogy csak az animágiát tanulni kívánóknak kell maradniuk, a többiek elmehetnek. – jelentette ki. Össz-vissz tízen maradtak beleértve Lisát és Emmát.
- Nos, az elmúlt három és fél évben, csak ízlelgették az animágiát. Most ki is próbálhatják. Egyébként minden kedden háromtól ötig animágia szakkör lesz, kivételes esetben megróvás nélkül el lehet menni róla. – hadarta a boszorkány – Van önként jelentkező?
- Mire? – kérdezte a hugrabugos Maggie Newston
- Hát az átváltozásra. – csak néhányan jelentkeztek
- Rendben Mason! – szólt a szintén hugrabugos Brandonnak – Jöjjön! – mindenki a fiú köré gyűlt.
- Azt most mondom, hogy nagyon fontos az első átváltozás, mert egész életében, csak azzá az egy állattá változhat majd. A varázsigét csak egyetlen egyszer használhatja, később ösztönösen szavak nélkül kell majd… - Brandon tudta a varázsigét. Gondolkodott, majd mondta
- Animagicus! – alig, hogy kimondta, a helyén máris egy nagy mogyoróbarna szemű, akit volt.
- Nagyon jó! – dicsérte McGalagony. A fiú pedig visszaváltozott.
- Még valaki? – kérdezte a tanárnő
Emma jelentkezett
- Meadow, gyere. A varázsigét tudod!
- Animagicus! – mondta és abban a pillanatban átváltozott.
Olyan volt, mint egy álom, talán nem volt több két másodpercnél, neki mégis többnek tűnt.
Pej lipicai volt, vidáman nyerített, majd visszaváltozott.
- Lenyűgöző! – mondta McGalagony – Azt hiszem, a keddi órákat kinn tartjuk majd.
Kicsöngettek. Összeszedték a cuccukat és lementek a Nagyterembe a reggelihez.
A folyosók zsúfolásig tele voltak a diákokkal.
Átverekedték magukat a tömegen, Piton ment el mellettük, gúnyos vigyorral az arcán. Neki nem okozott ez gondot, mindenki kitért az útjából.
Amikor végre elfoglalhatták a helyüket, megérkezett a posta. Egy holló szállt le Emma elé és egy borítékot tartott a csőrében. A borítékon szép rendezett betűkkel Emma neve állt. Amint elvette a borítékot a holló elrepült. Emma kinyitotta a levelet, miközben Lisa a hollót figyelte, ami a tanári asztal felé repült. A borítékban egy megsárgult papír volt, amin ugyanaz a zöld tintával írt rendezett írás volt látható.
Emma halkan suttogta a levelet.
- Én, Perselus Piton,
tájékoztatom, hogy a büntető munkáját, február másodikán (szombat) köteles letölteni. Tehát a fölül írott napon kérem, kilenc órakor jelentkezzen a szobámban.

Aláírás:
Perselus Piton
- Ezt nem hiszem el! – fakadt ki Emma. Lisa oldalba bökte. Piton, aki épp a hollót simogatta, elégedetten vigyorgott, legalábbis a lányoknak úgy tűnt.
- Mit írt? – kérdezte Lisa, mire Emma átnyújtotta a levelet. Lisa gyorsan elolvasta, majd rémülten barátnőjére nézett.
- A szobájába? – kérdezte Lisa, Emma nem törődött vele
- Aznap mentünk volna Roxmortsba! – sajnálkozott Emma
- Igen, tényleg… holnapután. – gondolkozott hangosan Lisa – Ha nem mész el, még több büntetést kapsz!
- Elmegyek, megmutatom neki, hogy kivel áll szemben! – mondta Emma elszántan
- Helyes! – mosolygott Lisa
Az elkövetkező két napban Lisa és Emma azt találgatták, hogy vajon milyen szörnyű büntetést eszelhetett ki Piton Emmának.
Szombaton nyolckor keltek fel, és gyorsan összekészültek. Lisa és a többiek Roxmortsba mentek, Emma viszont az alagsorba. Ahogy végigsétált a dohos, sötét folyosókon azonnal hányingere lett. Sehogyan sem értette, hogy egyáltalán, hogyan képes valaki itt tölteni az idejét. Hamarosan a folyosó végére érkezett, ahol a mardekárosok portrélyuka és Piton szobája volt, közvetlenül bájitaltan terem mellett persze.
A bájitaltan terem volt középen, attól jobbra a tanár szobája, és azzal szemben, kicsit beljebb a Mardekár klubhelyiség.
A jobb oldali ajtón Piton neve állt. Bekopogott, majd benyitott. Piton az íróasztalánál gubbasztott, fel sem nézett Emmára.
- Üljön le! – szólt a lányra. Emma szótlanul leült a fekete fotelbe, ezúttal Piton felnézett.
- Elhozta a pálcáját Meadow? – kérdezte Piton
- Igen tanár úr. – felelte Emma, és elővette a pálcáját.
- Nem lesz rá szüksége! – mondta Piton és kikapta a pálcát a lány kezéből és a kezében forgatta. –Szép pálca, cédrusfa, unikornis szőrrel, tizenhárom és háromnegyed hüvelyk, igaz? – Emma bólintott.
- A feladata egyszerű lesz, szét kell válogatnia pár összetevőt. Az azonosakat, pedig át kell töltenie egy üvegcsébe, címkézze fel és a koszos üvegeket tisztítsa meg! – adta ki a feladatot Piton és húsz-harminc üres üveget vett elő, és egy másik asztalr rakta, ahol körülbelül negyven-hatvan üvegcse volt felcímkézetlenül.
- Ha esetleg elkészülne, mielőtt visszaérnék, megengedem, hogy körülnézzen a könyveim között, de a hálószobába nem mehet be! – figyelmeztette Piton, majd elment. Emma az üvegekkel teli asztalhoz lépett, ahol volt egy lista.

- baziliszkusz fog (porítva)
- egyszarvúszarv (porítva)
- tüzkö (forró)
- békaláb
- göteszem
- viperaeszencia
- ashwinder tojás
- acromantula méreg
- véla haj
- sellöpikkely
- fönixkönny
- kákalag láb
- skorpiótü
- szilárd napsugár
- kristályos holdfény
- bundimun nyál
- sárkánypikkely
- sárkányvér
- crup ször
- egyszarvú ször
- sisakvirág (farkasölöfü)
- ürömtea
- örölt aszfodélosz gyökér
- bezoárkö
- mézharmat
- delfintej
- kelpie sörény
- jerwey ször
- halcsont (örölt)
- pegazus toll
- feketepegazus toll
- futóféreg (élö)

Miután Emma végigolvasta a listát az üvegekhez fordult. A kezébe vett egy üveget, amiben zöldes-sárga nyálkás tincsek voltak.
- Kelpie sörény… - suttogta és felcímkézett egy üveget.
Talált még egy Kelpie sörénnyel teli üveget. Mindkettő tartalmát, a felcímkézett üvegbe rakta át. Szörnyen undorító volt…
A következő üvegben csillogó, ezüstfényű szőrszálak voltak. A vélahaj és az egyszarvúszőr között vacillált.
- Nem, vélahaj nem lehet… - motyogta és felcímkézett egy üveget egyszarvúszőrnek.
Átöntötte a szőrt a felcímkézett üvegbe, ezúttal nem volt másik üveggel az alapanyagból.
A következő három üvegben ugyanaz volt. Emma egy nagyobb üveget vett elő, miután beleszagolt a sűrű vörös folyadékba. Vérszaga volt. Undorodva töltötte át a kisebb üvegek tartalmát a nagyüvegbe és a címkére felírta, hogy „sárkányvér”.
Egy kis üveg, átlátszó folyadékkal volt tele, akárcsak egy másik is. Csak a viperaesszencia és a főnixkönny volt tisztán átlátszó. Az egyik öl, a másik gyógyít, de melyik melyik?
Azt, amelyiket a méregnek sejtette, átöntötte egy tiszta fiolába, egy keveset benne hagyva a régiben. Elővett egy másik üvegből egy futóférget. Két ujjal fogta, undorodva, belerakta a maradék folyadékba és várt. A féreg mohón rávetette magát a folyadékra, és azonnal bekebelezte. Egy pillanatra felélénkült, aztán elpusztult. Emma felcímkézte az üveget, amibe a viperaesszenciát tette, és a kezébe vett egy csepp alakú apró fiolát, amit főnixkönnynek címkézett. Ebbe beleöntötte, a másik áttetsző folyadékot és a többihez tette.
A következő üvegben sötétvörös kavicsok voltak, amikor Emma fel akarta emelni, az üveg megégette a kezét.
- Tehát tűzkő! – szisszent fel. Emlékezett rá, hogy Piton a raktárból hozta ki az üvegeket, ami ebből a szobából nyílt. Talán, talál ott valamiféle csipeszt, amivel átrakhatja a forró kavicsokat a másik üvegbe. Benyitott a két könyvespolc közti ajtón. A szobában egy íróasztal és egy ágy volt, valamint néhány régi roskadozó könyvespolc. Emma hátrált, nem ide kell jönnie gondolta, de mikor hátrált, véletlenül neki ment az egyik polcnak, és az levert néhány könyvet, aminek a tetején egy csipesz is volt. Amikor visszarámolta a könyveket, a megakadt a szeme egy kopott, szarvasbőrkötésű könyvön, amin Piton kézírását fedezte fel. Belelapozott. Különböző bájitalreceptek, rajzokkal kiegészítve, mindenféle furcsa szöveg, többször is szerepelt a ’Lily’ név és rajzok, egy őzsutáról, és egy szarvasról…
A két oldal között egy régi, pergamenre írt levél volt. Emma nem értett semmit az egészből, bár szép cirkalmas betűkkel írták, azt viszont észrevette, hogy a levél nem Pitonnak szólt.
- Lily Evans Potter… - olvasta suttogva. Az aláírás mellé egy kép volt ragasztva, egy kisfiúról, az apáról, meg egy gyönyörű vörös hajú nőről, aki valószínűleg Lily Evans Potter volt. A nőnek és a kisgyermeknek ugyanolyan smaragdzöld szeme volt. Boldogan integettek a képről és a nő szelíden mosolygott.
- Vajon ki ez a nő? – gondolkozott Emma. Kihúzta a könyvből a levelet és a talárja zsebébe csúsztatta, épp elhagyni készülte a szobát, – újfent – amikor megbotlott, és egy kőtömb elé esett. A kőtömbön egy tál volt, tele kékes-ezüst folyadékkal. A tálban most épp egy kép úszott, ugyanaz a vörös hajú nő…
A folyosóról léptek zaját hallotta, gyorsan kirohant a szobából, még az ajtót se csukta be, az üvegekkel teli asztalhoz lépett és a csipesszel átpakolta a tűzköveket a tiszta üvegbe, felcímkézte és egy fekete füvekkel teli üveghez nyúlt. Ezzel is így járt el, majd a többihez rakta az ürömteát. Ekkor Piton lépett be.
- Hogy lehet, hogy még nincs kész? – kérdezte, de a tekintete a nyitott ajtó felé vándorolt. Félrelökve a lányt berontott a szobába, Emma az ajtóból figyelte.
- Elvett valamit? –kérdezte háttal a lánynak, de Emma nem felelt. Megfordult. – Azt kérdeztem, ELVETT INNEN VALAMIT??? – most már ordított, Emma hátrahőkölt
- Cs… csak egy csipeszt! – hazudta Emma – A tűzkőhöz kellett.
- Ostoba! Hát nem meg mondtam, hogy ide ne gyere be?! – Emmát meglepte, hogy Piton letegezte, ez eddig még nem fordult elő, azonban a sértés elvette a kedvét a veszekedéstől.
- Én… én… nem tudtam! – horgasztotta le a fejét – Sajnálom! – Piton figyelmen kívül, hagyta Emma bocsánat kérését, mert meglátta, hogy a szarvasbőrkötésű könyv nem a helyén van.
- Hozzányúlt ehhez a könyvhöz? – kérdezte higgadtan
- Csak leeset és én visszatettem a többi könyvvel együtt a polcra. – magyarázkodott a lány
- Menjen innen… - mondta halkan, de Emma nem mozdult
- Nem hallja? Tűnés! – Emma meghátrált, de az ajtóból még vetett a férfira egy szánakozó pillantást. Sosem látta még ennyire idegesnek, és kétségbeesettnek a tanárt.
- Takarodj Meadow! – üvöltötte és a pálcáját a lányra szegezte. Emma erre megmozdult és kirohant az ajtón, az iskolaudvar felé vette az irányt, és némán könnyezett.
Piton egy pálcalegyintéssel rendet tett, felcímkézett mindent, és a koszos edényeket is kitisztította. Mikor végzett leroskadt a székére. Nem akarta ennyire megijeszteni szegény Emmát, csak belegondolt, hogy mi lenne, ha bárki tudomást szerezne az ő titkáról. Az asztalra könyökölt, arcát a kezébe temette. Érezte, hogy valami szúrja az oldalát, ösztönösen odakapott. Emma pálcája volt az. A lány elfelejtette elvinni. Piton nem akart még találkozni vele, de még ma vissza akarta adni neki.
Emma már meglehetősen unatkozott kinn, már csak pár perc volt háromig, az ebédet lekéste, ezért farkaséhes volt. Gondolta beoson a konyhába, hátha talál valamit, de végül ezt az ötletet elvetette, mert úgy gondolta, a könyv dolog miatt Piton még inkább rászáll majd. Végül úgy döntött, hogy lemegy Roxmortsba. Tudta, hogy ilyenkor a kaput Friccs őrzi, és nem engedné kimenni most már. Így hát úgy döntött kikerüli Friccset és a Tiltott Rengetegen át megy, azonban meggondolta magát, mert egyedül, Lisa nélkül félt oda bemenni. Eszébe jutott az animágia szakkör. Erősen koncentrált, maga elé idézte a pej lipicai kanca képét, ami volt, ökölbe szorította a kezét és lehunyta a szemét. Biztonság kedvéért még a varázsigét is mormolta. Pár perc múlva kemény paták súlyától roskadozott a hó. Sikerült. Emma felágaskodott és felnyerített, majd vágtába ugrott. Szélvészként közelített a Roxmortsba vezető ösvény kapujához, amelyet Friccs őrzött. Éles kanyart vett, ezzel havat rúgva a gondnokra és átrepült a kapu fölött. Földet érve visszanézett és vidáman nyerítve folytatta útját. Roxmortsba galoppozva érkezett, sétára lassulva tekintetével három barátját kereste, de nem látta semerre őket. Alig, hogy elhaladt a Három Seprű előtt valami ráhuppant a hátára. Amennyire tudta hátra fordította a fejét. Egy nyereg volt, aki pedig ott állt mellette, nem volt más, mint McGlagony professzor.
- Örülök, hogy újra látom Meadow! Bár nem emlékszem, hogy engedélyeztem volna, hogy itt a faluban is használja, az egyébként stabilnak még nem mondható animágiáját. – Emma nagyot nyelt, a boszorkány pedig meghúzta a hevederszíjat. Vajon honnan tudta, hogy ő az? – De ha már így esett, kamatoztathatja a tudását. Az itt lakók nyílván örülnek majd, hogy lovagolhatnak. – Emmát hatalmába kerítette a félelem, tehát újabb büntető munkát kap.
- Kérem, legyen türelmes, nem mindenki lovagol olyan jól! – mondta, miközben az imént varázsolt kantárt is ráadta Emmára, akinek meglehetősen kényelmetlen volt a zabla.
- Remélem ez majd elég lesz, hogy észben tartsa, addig nem változhat át a felügyeletem nélkül, amíg én azt nem mondom!!! – Emma jobb híján bólintott.
Ebben a pillanatban Lisa, Anne és Jamie közeledett. Lisa, aki ott volt az animágia szakkörön, már messziről felismerte Emmát, de nem szólt semmit, úgy szaladt oda hozzá.
- Jó napot tanárnő! – köszönt és végignézett a lovon. – Milyen szép kanca! Az Öné?
- Ó nem, én csak lovagoltatok rajta.
- Hm, még sohasem láttam, hogy a falu főterén lovagoltattak volna…
- Igaza van Collins, ilyenre még nem volt példa, de ennek a kancának van mit tanulnia, viszont, ha már így esett, nincs kedve lovagolni? –kérdezte a tanárnő
- Dehogynem! Tudja régebben lovagoltam! – mondta miközben a kengyelt állította. Miután kész volt, óvatosan felült Emma hátára, és onnan rámosolygott McGalagonyra.
- Mit is mondott, mit kell tanulnia a kancának? Szívesen segítek! – ajánlkozott. Anne és Jamie döbbenten figyelték kicsit messzebbről. McGalagony viszzamosolygott Lisára, majd kedélyesen válaszolt.
- Nos, először is meg kell szoknia, hogy ember van a hátán, ugyanis tervezem, hogy mostantól többet lovagoltatok vele. Ez neki is a javára fog válni… idővel.
- Rendben, segítek. Na, és mi a ló neve? – kérdezte ártatlan képpel
- Döntse el maga! – hagyta rá a boszorkány és sarkon fordult, visszanézett, hogy közölje Lisával, hogy ő most egy időre elmegy, de hatra visszajön, ezért akkorra legyenek itt.
Miután elment, Lisa finoman oldalba bökte Emmát a lábával, és elindultak a falu melletti mezőn.
- Nyugi Em, tudom, hogy te vagy az! – mondta, mire a kanca dühösen horkantott – Jól van, mikor elég messze érünk, leszállok és beszélünk rendben? – Emma egyetértően bólintott, és hogy érzékeltesse mennyire beszélni akar már, vágtába ugrott. Lisa hirtelen csak Emma hosszú, lobogó sörényébe tudott kapaszkodni. Mikor már alig látszott a falu megálltak. Lisa leszállt és leszerszámozta a lovat, aki vissza is változott Emmává.
- Örök hála! Végre! – fújta ki magát Emma – Hallottad mit mondott McGalagony???
- Igen. – felelte röviden
- Iskola-lónak akarnak használni! – dühöngött Emma
- Nem figyeltél? Azt mondta a „javára fog válni”, biztos úgy gondolta, hogy a bevételt neked adja!
- Ha így volna, jó lenne… - gondolkozott Emma
- Mesélj, mi volt Pitonnál? – váltott témát Lisa, akit láthatóan jobban érdekelt ez a téma, mint az előző – Mit kellett csinálnod? Nagyon szörnyű volt?
- Nem is volt olyan szörnyű! – vigyorgott Emma. Lisának elkerekedtek a szemei és nyelt egy nagyot.
- Jaj Lisa! – nevetett tovább Emma – Kaptam egy hosszú listát különböző bájital összetevőkkel, mind ott volt egy asztalon. Volt nagyjából 40-50 üveg felcímkézetlenül, különféle anyagokkal, aztán egy másik asztalon, volt 20-25 üres üveg. Ezekbe kellett átrakni a felcímkézetlen anyagokat és felcímkézni. – ecsetelte Emma
- Ez tényleg nem olyan szörnyű! – értett egyet Lisa.
- Igen, de mindezt pálca nélkül kellett csinálnom. Viszont Piton azt mondta, hogyha végeztem, akkor körülnézhetek a könyvei közt, csak a hálószobájába ne menjek be.
- Fúj! Miért akarna bárki is bemenni az Ő hálószobájába? – vágott közbe Lisa
- Sajnos a tűzkő átpakolásához szükségem volt egy csipeszre. Gondoltam a raktárban biztosan lesz, ezért beléptem a szobából nyíló egyik ajtón, jobboldalt, de sajnos rossz ajtón mentem be. Az ajtó a hálószobájába vezetett. Épp kimentem volna, de véletlen levertem néhány könyvet és egy csipeszt. Amikor ezeket visszatettem a polcra, megakadt a szemem az egyiken, egy szarvasbőrkötésűn. Piton kézírása volt rajta és én… belelapoztam. – Lisa a szája elé kapta a kezét – Találtam egy levelet is, nézd, elhoztam! – mondta és elővette a pergament, amin Lily Evans Potter képe is ott volt. Lisa végig olvasta, közben a szemöldöke egyre magasabbra siklott.
- Mondd Em… te értesz ebből bármit is? – kérdezte Lisa
- Hát nem nagyon, a boríték nem volt meg, de az biztos, hogy nem Pitonnak szól. – felelte Emma. Lisa a képet figyelte.
- És kik ezek, olyan ismerősek, főleg a nő…
- A nő valószínűleg Lily Evans Potter, ahogyan az aláírás is mutatja.
- Na és, Pitonnak nem fog hiányozni ez a pergamen? – aggodalmaskodott Lisa
- Majd megoldom. – Emma gyomra számon kérően korgott – Uh, amint hallod meg tudnék enni, egy egész lovat!
- Na, de Emma! Milyen dolog a kannibalizmus? – viccelődött Lisa és előhúzott egy csomag tökösderelyét.
- Számítottam rá, hogy sikerül valahogy meglógnod, bár nem gondoltam, hogy így, de tudtam, hogy éhes leszel.
- Köszi, Lisa! – mondta, miközben elvette a tökösderelyét és elkezdte majszolni.
- Emma, szerintem McGalagony komolyan gondolta azt, amit mondott. – célozgatott Lisa, kezében a kantárral.
Emma sóhajtott.
- És milyen nevet találtál ki nekem? – kérdezte vidáman
- Mmm… mondjuk Chocolate?
- Túl hosszú! – panaszkodott Emma
- Cookie? – próbálkozott újra
- Ne!
- Jól van már! Pumpkin?
- Kizárt! – nevetett Emma
- Candy? – Lisa már nagyon reménykedett, hogy Emmának végre tetszeni fog az ötlete.
- Jó legyen! – legyintett Emma, Lisa lelkesedését látva
- Te jó ég! – kiáltott Lisa – Fél hat van! Kizárt, hogy odaérünk hatra!
- Bízd csak rám! – kacsintott Emma és máris lóvá változott. Lisa boldogan felszerszámozta és nyeregbe pattant.
- Akkor hát! Gyerünk Candy, vágtass! Szélsebesen! - még ki sem mondta, amikor Emma, azaz Candy eszeveszett gyors vágtába kezdett, később pedig galoppozott is.
Pontban hatkor odaértek a főtérre, ahol McGalagony nem kis meglepetésükre mosolyogva fogadta őket. Megpaskolta Candy nyakát és köhintett egyet, hogy Lisa figyelmét is magára vonja.
- Van egy jó hírem! Beszéltem Dumbledore professzor úrral, aki remek ötletnek tartja, hogy… Minek nevezte Collins?
- Candy, a kanca neve Candy lett tanárnő!- felelte Lisa.
- Á remek, Collins! Szóval az igazgató úr engedélyezte, hogy Candy továbbra is a lovagolni kívánó emberek rendelkezésére álljon. – Az említett paripa dühösen horkantott és fenyegetően hátracsapta a fülét.
- Sss! – csitította Lisa, mire a tanárnő csöndesen folytatta
- Természetesen a megfelelő jutalmazással. Havonta 25 galleon fejenként, nem sok pénz, de úgy gondolom kezdetnek megfelel. – a ló ezúttal barátságosan nyerített
- Hát ez remek tanárnő! – ujjongott Emma helyett is Lisa
- Örülök, hogy tetszik az ajánlat, de most kérem, menjenek vissza a kastélyba, hétfőn reggel nyolcra várom magukat ugyanitt! Aznap nincsen tanítás. – tájékoztatta őket.
- Rendben tanárnő! – vágta rá Lisa
- További szép estét! – miután a boszorkány elment Lisa elindította lépésben Candyt, pár perc alatt odaértek a kastélyhoz. Telihold volt, a fénye tükröződött a havon, enyhítve a sötétséget.
Amint Lisa leszerszámozta, Emma azonnal visszaváltozott. Kerestek egy használaton kívüli raktárt, és kiábrándító bűbájjal ellátva elrejtették a lószerszámokat, a raktárban ácsorgó szakadt szekrénybe.
- Nem is volt olyan rossz! – nevetett Emma
- Na, de elsőre kicsit megijedtem, amikor megláttalak lipicaiként ácsorogni McGalagony mellett! – felelte Lisa, amikor rákanyarodtak a Nagylépcsőkhöz vezető folyosóra.
Egy darabig némán haladtak tovább, aztán elkezdtek beszélgetni. Ismét Piton, valamint az a rejtélyes Lily Evans Potter volt a téma.
- Na, de ki lehet az a nő, mi is a neve? Ja, igen Lily Evans Potter… - kérdezte sokadjára és értelmetlenül Lisa
- Mi van, ha… ő… az a nő az ő… eltitkolt szerelme? – vetette fel bátortalanul Emma. Lisa csak nevetett a képtelennek tűnő ötleten.
- Ezt te sem gondolhatod komolyan! Szerinted létezik olyan nő, aki oda van, ezért a… ezért a gusztustalan görényért??? – Emma lesütötte haragosan izzó szemét, de Lisa észrevette.
Lisa elhűlve nézett Emmára, tátogott, de nem jött ki hang a torkán. Végül nyelt egyet és megszólalt.
- Emma, ugye te nem…? – nem akarta befejezni a mondatot. Emma küszködve arcizmaival tekintetét Lisára emelte.
- Nem, dehogyis! Hová gondolsz? Miért lennék oda valakiért, aki ilyen szemét velem? – fakadt ki Emma, de belepirult.
- Mondjuk ez logikus… - nyögte ki Lisa
- Görcsös gurkó! – szólt Emma, mire a klubhelyiség ajtaját őrző kövér dáma portréja utat engedett nekik. Rengetegen voltak odabenn, mégis síri csönd volt, és mindenki a belépőkre meredt.
- MI VAN VELETEK? – kiáltott Lisa, felelet helyett minden tekintet a kandalló mellett ácsorgó alakra szegeződött.

V. Fejezet
Perselus Piton

Előbb Emma fordult meg, erősen bele kellett kapaszkodnia Lisa karjába, hogy el ne essen. Úgy érezte menten elájul. A feje azonnal olyan vörös lett, mint a fotel, ami a kandallóval szemben állt. Legszívesebben elsüllyed volna a föld alá, de legalábbis, az alattuk lévő emeletre…
Piton odalépett hozzá, most sápadtabb volt a szokásosnál, de nyugodtabb, mint délután a szobájában.
Egy pálcát húzott elő a talárja alól, Emma egy pillanatra azt hitte megátkozza majd. Nem tette, a pálcát gazdája felé a markolatot tartva, átnyújtotta Emmának, miközben végig a lány szemét nézte.
- Ezt nálam felejtette… - a hetedikesek közül páran jó hangosan kuncogtak, de amint Piton rájuk nézett abbahagyták. Emma elvette a cédrusfa pálcát. Fáradt szomorúságot vélt felfedezni Piton szemében.
Azon kapta magát, hogy annyira elmélyedt a fekete szemek figyelésében, hogy Lisa már-már furcsán néz rá. Végül Piton elkapta a tekintetét és köszönés nélkül elviharzott. Emma egy darabig csak állt, a portrélyukat fixírozva, majd magához térve tempósan elindult az ötödikes lányok hálója felé. Mikor felment a lépcsőn, odalent összesúgtak.
- Hagyjátok már abba! Rosszabbak vagytok a Mardekárosoknál, ami a pletykálást illeti! – torkolta le őket Lisa, amire végre csönd lett. Ezek után utat vágva magának a tömegen Emma után rohant. Emma ekkor már az ágyán feküdt és szórakozottan simogatta a macskáját.
Lisa odafutott hozzá és kérdőn nézett rá.
- Ez meg mi volt? Mi van veled Em? – aggódott Lisa
Emma egy darabig üres tekintettel meredt Lisára, majd végre megszólalt.
- Tudja, hogy nálam van a pergamen, kérte, hogy adjam vissza.
- Dehogy kérte! Azon kívül, hogy nála hagytad a pálcád, semmit nem mondott! – értetlenkedett Lisa
- De mondta!
- Hogyan? Nem is beszéltetek erről, vagy még mikor a szobájában voltál? – faggatózott
- Nem, most mondta, ahogy azt is, hogy előbb, vagy utóbb, ha akarom, ha nem, vissza fogom adni neki. – riadtan tekintett Lisára – Lehet, hogy a fejembe lát?
- Úristen Emma! Gyere, elkísérlek a gyengélkedőre. – mondta és megragadta barátnője karját. Emma azonban kiszabadította magát és kétségbeesetten Lisára ordított.
- Nem! Jól vagyok! Miért nem hiszel nekem? Én tényleg… hallottam Piton hangját a fejemben, ez nem vicc! Higgy nekem! Kérlek! – az utolsó mondat közepette Emma hangja elcsuklott. Szinte könyörögve nézett Lisára. Hamarosan két évfolyamtársuk lépett a szobába, Emmára nézve halkan összesúgtak és kuncogtak. Emma macskája idegesen fújt rájuk és kinyújtotta pengeéles karmait. Lisa vetett a két lányra egy-egy gyűlöletes pillantást, majd Emma mellé huppant az ágyra és elhúzta a karmazsinvörös az ágyfüggönyt.
- Rendben, elhiszem! – suttogta Lisa – De most már pihennünk kéne! Aztán holnap kitalálunk valamit! Ígérem! – mosolygott bátorítóan. Már épp elhúzta a függönyt, hogy felálljon, amikor Emma utána szólt.
- Itt maradnál ma velem? – kérdezte, akár egy kisgyermek.
- Hát persze, hugi! – nevetett Lisa – Csak átöltözöm!
- Jó, én is! – mosolygott bágyadtan Emma miközben átvette a hálóinget, amit anyukájától kapott év elején és visszafeküdt az ágyba. Hamarosan Lisa hozva a saját takaróját melléfeküdt és egy pálcalegyintéssel behúzta a függönyt. Selena is csatlakozott hozzájuk, befészkelve magát a két lány közé, dorombolva aludt. Lassan Emma is elaludt, álmában Pitont látta, amint Roxmorts falu mellet a mezőn vágtat át egy távolabb lévő kúriához. A ló, amin ült egy gyönyörű pej lipicai volt. Már majdnem ott voltak, amikor valahonnan egészen távolról kakasszó hallatszott…
Emmát a szemhéján keresztül is vakította a napfény. Hamarosan puha tappancsokat érzett a hasán, aztán nem sokkal később egy recés valamit az arcán. Hunyorogva kinyitotta a szemét. A recés „valami” az arcán Selena nyelve volt. A macska türelmetlenül toporgott gazdája hasán. Mikor Emma teljesen visszanyerte az öntudatát, felült és egy hatalmasat ásított. Selena leugrott a földre és egy lovaglónadrágos lány lábához dörgölődzött. Emmának sikerült végre kikászálódnia az ágyból, a ruháiért nyúlt, de döbbenten tapasztalta, hogy már minden rajta van. Gyanakvóan nézett a macskára, aki még mindig a lány lábánál dorombolt. Végigmérte a lábakhoz tartozó lányt, aki tetőtől-talpig lovagló felszerelésben volt.
Rajtad meg mi a fene van Lisa?- kérdezte álmosan
- Lovaglóruha! – felelte sértődötten – Gondoltam… gyakorolhatnánk holnapra.
- Nem úgy volt, hogy ma beszélgetni fogunk? – méltatlankodott Emma
- De, igazad van. Ez esetben mehetnénk a könyvtárba is…
- Te? Könyvtárba? – vigyorgott Emma
- Igen, mert talán ott majd találunk valamit arról a Lily Evansről.
- Igazad van! – mondta és felvette a talárját. Elővette a zsebéből a pergamen darabot. Most vette észre, hogy a balszéle olyan volt mintha valahonnan letépték volna, és a kép is ilyen volt. Az élénken mosolygó nő balra nézett.
- Különös… - állapította meg. Elolvasta a levelet a levél írója kisbetűvel kezdte. Csak az első mondatot olvasta újra és újra.
tényleg elhanyagolta a családját, én nem tudom elhinni.
Vajon kiről volt szó? – tűnődött Emma
- Na, akkor indulunk? – kérdezte Lisa
- Ja, igen, persze. – felelt és követte Lisát.
A folyosók még kihaltak voltak, egyenesen a könyvtár felé vették az irányt. A nagylépcsőkön haladtak lefele, egyenesen a negyedik emeletig, ahol a könyvtár is volt. A könyvtárban legalább ezer polc sorakozott, több tízezer könyvtől roskadozva. A bejárattól balra egy kisasztal volt egy pódiumon, az asztalon ott villódzott zafírkék betűkkel a könyvtári házirend, az asztal mögött pedig egy alacsony szemüveges hölgy ült és olvasott.
- Jó reggelt Madame Cvikker! – köszöntek kórusban. A hölgy felpillantott és valamit mormogott, majd visszabújt a könyve mögé. A lányok megvonták a vállukat és hátra mentek a könyves polcok mögé. Leültek egy asztalhoz, és Emma ismét elővette a levéldarabot.
- Na szóval, olvasd fel még egyszer hangosan! – kérte Lisa
- tényleg elhanyagolta a családját, én nem tudom elhinni. Hallottam, Inesről, fogadd őszinte részvétünket! Tudom, hogy Ines milyen sokat jelentett számodra! Jaj, Tapmancs, annyira jó lenne újra itt látni téged, utoljára tavaly Halloweenkor voltál itt! Azóta annyi minden történt.
Had kérdezzem meg, te talán tudod, mivel Dumledore biztosan tudja és a rend lévén jobban a közelében vagy. Tudsz valamit Perselusról? Tudom, hogy te és Ágas nem nagyon szívlelitek, de kérlek, kicsit aggódom érte, a múltkor nagyon összevesztünk és félek, hogy ostobaságot csinál!
Ja, igen Ágassal szeretettel várunk Halloweenkor. 30-án gyere, tudod hova, és itt is alhatsz. Remélem, egyetértesz azzal, hogy végül Farki lett a titokgazda és nem te, váratlan lépés, de így talán Tudodki se számít rá…
Amint tudsz, kérlek, válaszolj!
Sok szeretettel:
Lily Evans Potter és családja 1981. 10.20
Nos, ennyi, azt hiszem… - fejezte be Emma. Lisa hümmögött.
- Vajon kiről van szó az első mondatban? És kik azok a Tapmancs, Ágas és Farki? Mi közük a vörös hajú nőhöz? – tette fel sorra a kérdéseket Lisa.
- Nem tudom. – felelte Emma – De az biztos, hogy a nő és a családja komoly veszélyben voltak, ha már a Fidelius bűbájt kellett végre hajtaniuk.
- Fidelius? – kérdezett vissza Lisa
- A bűbájjal mágikus módon elhelyeznek egy titkot az ember tudatában és ehhez a titokhoz senki nem férhet hozzá, csak ha az alany elárulja.
- És ha tudja még valaki?
- Más akkor sem férhet hozzá. Vegyünk egy példát. Van egy titkom, használom a Fidelius bűbájt és elrejtem vele a fejedben. Ha elmondom anyának is, nem tudja tovább adni, mert a te fejedben van, de ehhez az kell, hogy még a bűbáj végrehajtása előtt tudja meg, ha utána, akkor vége a bűbájnak… - magyarázta türelmesen Emma.
- Értem. A levélen szereplő dátum ’81. 10. 20. vagyis tavaly októberben. Javaslom, keressünk olyan újságokat, amik tavaly októberiek! – Emma bólintott és felállt. A levelet összehajtva visszacsúsztatta a talárja zsebébe, és követte Lisát, a folyóiratok polcához. Hárompolcnyi hosszúságú polc volt. A tetején voltak a legrégebbi folyóiratok. Kikeresték a tavalyikat, aztán az októberieket. Legalább 100 újság volt, még úgy is, hogy csak 20-ától nézték.
Kvidics mérkőzések eredményei, híres varázslók riportjai, Rita Vitrol, az alig tizennyolc éves riporternő felemelkedése… Már a háromnegyedét átnézték, amikor Madame Cvikker lépett oda hozzájuk.
- Tudok segíteni? – kérdezte
- Ő… csak Harry Potterről akartunk olvasni! – hazudta Lisa
- Akkor rossz helyen keresgéltek! – sóhajtotta a boszorkány és egy pálcalegyintéssel a helyükre rakta az újságokat. A polchoz lépett és kiválasztott negyven újságot. – November elsejétől huszadikáig minden lapban Harry Potter volt a címlap sztori, senki nem tudta hova lett, az igazgatón kívül… Olvassatok nyugodtan, és ha kérdésetek van, forduljatok csak hozzám! – mosolygott és távozott.
Emma és Lisa rávetették magukat a Reggeli Próféta november elsejei számára. Valóban a címlapon Harry Potter és családja volt. Emma sikkantott. A kis Pottert, ugyanaz a nő tartotta, mint aki a képen volt, csak itt fekete-fehér volt a fotó. Halkan beleolvasott a cikkbe.
… a kisfiú megmentette társadalmunkat Tőle, akit nem nevezünk nevén. A hírek szerint a híres mágus, a Roxfort boszorkány és varázslóképző szakiskola igazgatója, Albus Dumbledore helyezte el az árván maradt csöppséget. A lap üdvöskéje Rita Vitrol kint járt a helyszínen Godric’s Hollowban és a következőképpen nyilatkozott:
- Itt állok a tragikus esemény helyszínén, bár holttesteket sehol sem láttam, egy szarvasagancs hevert a küszöbön… A ház teteje leomlott, Ő, akit nem nevezünk nevén ismét nagy pusztítást végzett. Az elismert írónő Bathilda Bircsók, a Mágia Története c. mű írója, aki szintén itt lakik útbaigazított Godric’s Hollow temetője felé, ahol végül megláttam Lily és James Potter sírját. A sírkő márványból készült, és egy vörösrózsa-liliom csokor hevert a sír baloldalán. Nyílván a család egy közeli barátja temethette el őket.
Emma Befejezte az olvasást és a képre bámult. Számtalan kérdés kavargott a fejében, mind az előbbiek, mind újak. Feltette volna őket, de Lisa megelőzte vele.
- Vajon, hogy került Pitonhoz ez a levél? Nyilvánvaló, hogy a nő nem neki írta. Mi köze egyáltalán Pitonnak Lily Evanshöz, biztosan van, hiszen a levélből is kiderül… Az is biztos, hogy nem a szeretője, hiszen már férjnél volt. Harry Potter anyja. Ki temette el őket?
- Nem tudom… Talán Piton, de akkor mit keresett Godric’s Hollowban azon az éjjel? – folytatta Emma
- Nyílván a nő egy barátja lehetett nem? Vitrol szerint a család közeli barátja temethette el őket, aki valószínűleg ő volt. Tehát csak volt köze a nőhöz. - érvelt Lisa. Emma Bólintott.
- Fáradt vagyok! Szerintem mára szüneteltessük a nyomozást jó? – vetette fel Emma
- Rendben így elmehetünk gyakorolni is egy kicsit! – vágta rá Lisa, aki már talpon volt.
Emma felállt az asztaltól és gyorsan zsebre vágta Lily Potter levelét, majd Lisával az oldalán elhagyta a könyvtárt. A nap hátralévő részében együtt gyakorolták a lovaglást, Emma volt a ló, Lisa pedig tanította, hogy hogyan viselkedjen úgy, hogy ne tűnjön fel a lovasnak, hogy nem valódi lovon ül.
A nap végére Emma teljesen lóvá tudott válni néha meghemperedett a hóban, és incselkedett Lisával, de legtöbbször engedelmes lóként, a legfinomabb utasításokra is reagált. Végül mindketten fáradtan, és izzadtan tértek vissza a kastélyba, hogy tisztálkodás után belezuhanjanak az ágyba.
* * * * * *
Emma ismét a pej kancával álmodott, csak most ő maga volt a kanca. De a kakas ismét könyörtelenül félbe szakította az álmot. Korán volt, gyorsan felöltözött, majd lesétált a klubhelyiségben, ahol Lisa már várt rá.
- Azt hittem sosem jössz már! Reggeli még nincs ilyen korán, tehát még nyolc előtt be kéne érnünk Roxmortsba, hogy megreggelizhessünk! – hadarta el Lisa. Emma válaszul ásított egy nagyot és visszakérdezett.
- Miért, most hány óra van?
- Fél nyolc múlt öt perccel! – méltatlankodott Lisa
- Nos, ez esetben siessünk! – felelte Emma és azonnal felvette a kabátját és a sálját.

Az iskolában ismét csönd honolt. Csak az óra kattogott és a fapadló recsegett néhol. Szerencsére épp időben kiértek Roxmortsba és meg tudtak reggelizni a Három seprűben.
Alig beszéltek tőlük eltérő módon, a jó, meleg vajsörüket pedig teljesen némán fogyasztották el.
Pontban nyolckor ott voltak Roxmorts főterén, ahol McGalagony professzor már várta őket.
- Remek! Nos, Collins egyelőre nem szükséges itt maradnia. Ma a tanulók többsége nem jön le Roxmortsba, csak a nagykorú boszorkányok és varázslók. – mosolygott halványan McGalagony – Ma szabadnapot kap! Elmehet. – Lisa rámosolygott Emmára és a kastély felé vette az irányt. Az idős boszorkány pedig elővarázsolt egy marék szénát, és Emma szája elé rakta. Emma egy darabig elgondolkodott mit is akar ő azzal, de azután rájött, hogy ő most ló… Puha orrával finoman elvette McGalagony nyitott tenyerén fekvő szénát és jóízűen elropogtatta. A fülét ösztönösen elfordította, mert meghallotta maga mögött a hó ropogását és a közeledő férfi köpenyének susogását.
McGalagony közelebb hajolt, hogy a fülébe súgja.
- Ne feledje, a lovasnak nem tűnhet fel, hogy egy animáguson ül. – Emma halk horkantással nyugtázta. A köpenyes férfi egyre közelebb ért, Emma már látta a szeme sarkából, az illető, amikor közelebb ért hozzájuk levette csuklyáját. Emma riadtan nyihogott. A feketehajú férfi odalépett McGalagonyhoz, fekete szemeivel végig mérte a lovat és elgondolkodva ráncolta homlokát, majd tekintetét ismét a süveges boszorkányra emelte, aki unottan köszöntötte.
- Á! Micsoda kellemes meglepetés, Piton professzor úr! – bár „kellemes meglepetést” mondott, az arckifejezése nem erről árulkodott. – Segíthetünk valamiben? – Piton úgy tett mintha nem értené a többes számot.
- Kölcsönkérhetném a lovat? Lenne egy fontos elintéznivalóm nem messze a falutól, és semmi kedvem nincs gyalog menni! – Emma könyörgően nézett McGalagonyra, de az bólintott.
- Természetesen! – Emma dühösen fújtatott, és lábával a földet kapálta. – A kancát Candynek hívják, vigyázzon vele, elég szeszélyes teremtés. Legkésőbb délután kettőre vissza kell térniük, vigye magával ezt az abrakos táskát, ha a ló elfárad, ettől új erőre kap majd… - Amint McGalagony kimondta, Piton felült a lóra és bólintott. Az abrakos szatyrot a nyereghez kötötte, búcsút intett McGalagonynak, összeszedte a szárat és északnak indult. Emma meglepődött azon, hogy Piton ilyen jól lovagol, sosem gondolta volna ezt a tanárról. Miközben ügettek Piton köpenye szinte úszott utánuk. Emma újra és újra meglepődött, Piton annyira együtt mozgott vele, hogy nem is érezte, amikor visszaérkezett a nyeregbe, nagy ámulatában elfelejtett haragudni Pitonra. Minden finom mozdulatára hallgatott, a külső szemlélő azt gondolta volna, hogy a férfi, a világ legengedelmesebb lován ül. Mikor kiértek a faluból, Piton vágtába ugratta, azonban hirtelen valami fekete jelent meg az égen. Olyan volt, mint egy üres köpeny, a gazdája nélkül, de ott volt a két rothadó keze, amik kékes-zölden csillogtak a nyálkától. Emma, bár ló volt, mégis annyira összerezzent a dementor hideg érintésétől, hogy ösztönösen eszeveszett galoppba kezdett.
Sajnos a nagy riadalom miatt nem vette észre az előtte elterülő gödröt, így megbotlott és felbukott. Emlékezett ugyan arra, amit tanult, hogy ne fedje fel a kilétét, de tudta, hogy ha nem változik vissza azonnal, nagyjából hat mázsa zuhan Piton testére. Piton közvetlenül alatta volt, tele karcolásokkal, Emma épp idejében változott vissza, de így is rázuhant Pitonra, ezúttal emberként. A tanár jobb lábára esett, mind a z ötvenöt kilójával, de legnagyobb meglepetésére az nem is törődött vele. Emma aggódva nézett végig a férfin, úgy tűnik súlyosan megsérült,
a jobb lába eltörött, s vérzett is, a karján, ahol elszakadt a ruha csúnya zúzódások voltak, az arcán pedig rengeteg vértő karcolás és horzsolás éktelenkedett, de ezekkel nem törődve előrántotta a pálcáját, ami őszintén szólva elég nehézkesen ment, főleg azért, mert a dementor fölé hajolva kiszívta a jó emlékeket. A dementor hamarosan rájött, hogy benne nem talál sokat, ezért Emmát vette célba, aki enyhén megzúzódott lábbal Piton mellett hevert a hóban. Emma úgy érezte minden rosszra fordul, és már soha többé nem lesz boldog. Felrémlett előtte a haldokló apja képe, aki súlyos betegségben hunyt el, aztán elsötétült előtte minden, valahol nagyon távolról Piton hangját hallotta.
- Expecto Patronum! – kiáltotta, (bár ezt Emma tompa zajnak hallotta) mire a pálcája végéből egy ezüst-kék őzsuta szökkent elő, és elűzte a dementort.
Lassan az Emmát fojtogató sötétség eltűnt, és az első, amit látott, az az volt, amikor Piton ismét földre rogyott a saját vérétől vörös hóba. Alig élt, lassan pislogott, az ájuláshoz közeli állapotban volt. Emmára nézett, a szemében volt valami, ami Emmát megérintette. A lány minden erejét összeszedve elővette a talárja zsebéből a pergamendarabot és Piton kezébe nyomta, pár pillanatig farkasszemet néztek, aztán Piton elsuttogott valami „köszönöm” félét, de aztán szigorúan Emmára szólt.
- Változzon vissza Meadow! Változzon vissza és tűnjön el innen, amíg tud, lehet, hogy még több dementor érkezik, majd...
- Nem! – vágott közbe Emma, majd körbenézett. Pár méterre tőlük állt egy hatalmas kúria. – Az nincs olyan messze, oda bemehetnénk! – vetette fel Emma
- Nem, oda nem mehetnénk be! – vágott vissza Piton
- Akkor mégis mit akar tenni? Itt fetrengeni a hóban? Legalább hagyja, had segítsek!
- Segíteni akar Meadow? Akkor menjen el! – kiáltotta Piton
- Aves! – kiáltotta Emma, a pálcáját az égre szegezve. A pálcából néhány kolibri röppent elő.
- Van pergamenje? – kérdezte Emma. Piton átnyújtott egy megkopott lapot. Emma a kezébe vette és elmormolt valamit, mire a pálcája parázslani kezdett. Az így kapott pennával csak egy rövid üzenetet írt: „segítség! Kövesse a madarakat!” Majd a kolibrik egyikének adta, miközben oktatta a kis madarat. – Ha megtaláltátok ide kell hoznotok , megígérem, hogy akkor szabadok lesztek mind! – Emma szavára az összes kis kolibri bukfencet vetett a levegőben és szélsebesen elindultak a falu felé.
- Briliáns megoldás! Parázsbűbáj és javítóbűbáj! – mondta meglepően nyájasan Piton.
- Köszö…- kezdte Emma, azonban Piton gúnyosan folytatta.
-Ha kért volna, adok pennát, és ha már úgy is vérzek, legalább lett volna tinta is! – Emma majd’ felrobbant
- Először is, ha nem kezdi el MAGÁT kergetni az a dementor, amit mondjuk az óta sem magyarázott meg, akkor nem esek pánikba és nem botlok meg. Másodszor pedig, megmentettem az életét, ha egy hat mázsás kanca zuhan magára az talán jobb? Csak egy szavába kerül! – Piton ránézett Emma paprika vörös arcára és mélyen belenézett a lángoló szemekbe.
- Igaza van… Sajnálom, meg kellett volna köszönnöm! – Emma azt hitte nem hall jól. Jelen pillanatban úgy érezte, mintha a világ legvérmesebb sárkányát sikerült volna megtanítania arra, hogy megbánja azt, amit azzal a rengeteg emberrel művelt. Miközben ezen gondolkodott, a tekintete Piton lábára tévedt, ami egyre jobban vérzett. Bár a saját lába is sérült volt, korántsem annyira, mint a férfié. Felállt, odasántikált Pitonhoz, letérdelt hozzá és a sebeit tanulmányozta.
- Nagyon csúnya a seb a lábán. – jegyezte meg – Megengedi, hogy segítsek? – Piton úgy tűnt, csak most veszi észre a lábán elterülő, hatalmas, vérző sebet. Megpróbált felülni, hogy jobban lássa, de ez a próbálkozás kudarcba fulladt. Emma gyanakvóan kémlelte Pitont – az nem létezik, hogy a lába miatt ne tudjon felülni. Hamarosan rábukkant a probléma forrására. Szintén jobb oldalon, egy foltot talált, amit - nyilván a fekete köpeny miatt – hófoltnak nézett. Ez a folt azonban több volt annál, valószínűleg a férfinak eltört egy, vagy több bordája. Piton fájdalmasan felszisszent, amikor Emma kitapintotta a sérülést. A lány idegesen tekingetett a falu irányába, és közbe a talárja zsebéből egy kis fiolát vett elő.
- Főnixkönny. –jelentette be és jó pár cseppet az erősen vérző testrészekre öntött, azok külsőleg beforrtak, de Emma tudta, hogy maga a csont nem forrt össze.
Már majdnem besötétedett, Pitont elnyomta az álom, nagyon kimerült volt, Emma ezúttal a táskájából egy tálat vett elő, amibe egy csepp sárkányolajat csöppentett.
- Inflammo! – suttogta, hogy Piton fel ne ébredjen. A tűznek hála a kinn uralkodó mínusz hét fok is barátságosabbnak tűnt. Emma nem egészen így képzelte az estéjét.
* * *
Pár órával később már a gyengélkedő ágyán pihente ki a fáradalmait. Madame Pomfrey megdicsérte, mert ellátta Pitont, McGalagony pedig húsz ponttal jutalmazta meg a Griffendél házat. Egy nagy ásítás után jobbra billentette a fejét, amerre Piton volt elhelyezve. Emma azon gondolkozott, hogy mikor Piton aludt, olyan, mint bárki más. Ő is megszenvedett a pihenésért, a bordáit ugyanis nem volt olyan egyszerű összeforrasztani, mint a lábát, a karján lévő zúzódásokra gyógynövénypakolást kapott, ami elég orrfacsaró szagú volt.
Emma egyre nagyobbakat ásított és egyre laposabbakat pislogott, amíg végül el nem nyomta őt az álom.
* * *
Másnap reggel Piton már korán fenn volt, kényelmetlen volt a kötés a bordáin.
Madame Pomfrey épp felébreszteni indult őt, de amikor látta, hogy fent van, bement a gyógyszerraktárba és csontszínű, kásás folyadékkal tért vissza. A kisasztalhoz lépett, ami Piton ágya mellett állt. Ott volt egy kis pohárka, amibe épp csak pár korty fért. Egy evőkanál segítségével adagolta, - három evőkanálnyit – aztán visszatette az asztalkára.
- Segítek felülni! – szólt Pitonnak, aki egyedül is próbálkozott. Egyik kezével megtartotta Piton hátát, a másikkal felpúpozta a párnákat, hogy a betege pihenni tudjon. Mikor már ülte, felé nyújtotta a fehér, szemcsés folyadékot. Látta a férfi bizonytalan arcát és felkiáltott.
- Ugyan Perselus! Nem fogom megmérgezni magát! – újra felé nyújtotta az italt miközben tovább részletezte – Oldott bikacsontvelő, fájdalomcsillapító-főzetben van feloldva. Ez a keverék elmulasztja az erős fájdalmat és gyorsítja a csont regenerálódását. – Piton végül elvette és kiürítette a poharat. Borzalmas íze lehetett, mert kis híján kiesett a kezéből a pohár. A boszorkány rosszallóan csóválta a fejét, megpróbált rendet rakni az éjjeliszekrényen, amikor meglátott valamit, amitől paprikavörös színűre váltott az arca.
- Miért nem ette ezt még meg? – lóbált egy fél tábla csokoládét Piton előtt – Azok miatt az átkozott dementorok miatt vannak itt, erre szüksége van! – Piton kelletlenül elvette a csokoládét és letört belőle egy darabot. Unottan eszegette a csokoládét, amikor hirtelen eszébe jutott, ami tegnap délután és este történt, idegesen balra fordította a fejét, - tőle jobbra az ajtó volt – ahol meglátta az alvó Emmát. Látta a lány hidegtől kirepedezett kezeit és a zúzódásait. Belegondolt, hogy ez mind miatta van…
Persze azt nem tudhatta, hogy a ló Emma, de ha nem az volna, aki, akkor a dementor nem ment volna utánuk és a lány nem sérül meg.
Hamarosan kinyílt a gyengélkedő ajtaja és hárman léptek be rajta. McGalagony profeszzor, Lisa, és maga Albus Dumbledore. McGalagony és Lisa, Emma ágya mellé telepedtek le, az igazgató pedig Piton ágyához lépett. Piton megpróbálta kihúzni magát, de ez nem ment tökéletesen a bordái miatt, amik még mindig fájdalmat okoztak neki.
- Maradjon csak! – intett Dumbledore – Beszéltem Cornelius Caramellel, elmagyaráztam a helyzetét, most ár nem kell több dementor támadásra számítania! – Piton egy halvány mosolyt erőltetett az arcára, száz dementorral is szembenézne, ha még egyszer átölelhetné Lilyt.
- Köszönöm! –lehelte, mire az igazgató elmosolyodott
- Igazán rendes dolog volt magától, hogy megmentette a kis Meadow-t!
- Semmiség, különben is, neki köszönhetem, hogy ennyi sérüléssel megúsztam, igazán tehetséges boszorkány, csak egy kicsit engedetlen…
- Senki sem tökéletes Perselus! – nevetett az igazgató, de a bájitaltan tanár ismét balra tekintett.
Emma az óta már felébredt, McGalagony ismét megdicsérte, aztán elment beszélgetni Madame Pomfreyvel. Lisa és Emma örültek, hogy újra együtt lehettek és beszélgethettek.
- Most már jobban vagy? – kérdezte Lisa, Emma horzsolásait vizslatva.
- Persze! Csak Pitont sajnálom egy kicsit, miattam törte el a bordáit, és megmentett a dementortól is! – mesélte Emma, de barátnője közbevágott
- De hát te is megmentetted, ha úgy vesszük, egyébként meg az a dementor nyilvánvalóan nem téged keresett! – méltatlankodott, majd csendesebben, szinte suttogva folytatta. – Tudod, fura dolgokat hallottam Pitonról, furcsa ijesztő dolgokat… - Emma egyre közelebb hajolt Lisához.
– Azt beszélik, Piton Tudjukki csatlósa.
- Lisa! Ilyet ne is mondj! – suttogta indulatosan Emma.
- Minden egybevág! A dementor, meg valahova nagyon sietett, ezen kívül te is láttad milyen gonosz…
- Lisa! Ez nem bizonyít semmit, Dumbledore soha nem venne fel egy… - ezt nagyon halkan mondta – halálfalót! – Lisa nem feszegette tovább a témát, inkább visszatért a tegnap történtekhez. – Még szerencse, hogy azok a kismadarak időben megtaláltak minket! – mondta Lisa
- Tényleg! A madarak! Mi lett velük? – kérdezte Emma
- Ó jelenleg egy kalitkában vannak, nem tudtuk mik a terveid velük…
- Szabadon akarom engedni őket. – közölte Emma – Megígértem nekik, hogyha teljesítik, a feladatukat szabadok lesznek.
- Persze csak tavasszal! – tette hozzá Lisa
- Természetesen! Nem akarom, hogy megfagyjanak. – mondta Emma
- Meddig kell bennmaradnod? – váltott témát ismét Lisa
- Nos, elméletileg már ma elmehetek, ha Madame Pomfrey megvizsgált… - felelte
- … köszönöm Poppy! – mosolygott McGalagony a javasasszonynak, aki Emmához fordult.
- Hm… fájnak még a zúzódásaid? – kérdezte. Emma megrázta a fejét – Ez esetben, ciatrix stimula! – szegezte a pálcáját Emmára, mire egy kis ropogás kíséretében eltűntek a hegek.
- Köszönöm. – hálálkodott Emma a kezét nézegetve
- Most már elmehetek? – kérdezte rögtön
- Igen, de a biztonság kedvéért kap még egy kis csokoládét! – nyújtott a lány felé egy kis csoki békás dobozt. Emma felkelt és elindult volna, de Lisa figyelmeztette, hogy pizsamában van.
Madame Pomfrey három paravánt lebegtetett Emma ágya köré, majd miután azok tompa puffanással földet értek a boszorkány elment és egy kupac frissen mosott egyenruhával tért vissza, ami Emmáé volt.
Piton ismét visszanézett az igazgatóra, ugyanis a fiatal lány sziluettje meglehetősen zavarba hozta. Lilyre emlékeztette, akivel sohasem találkozhat már.
- Sajnálom Perselus, de mennem kell, de majd később meglátogatom még! – ígérte az igazgató. Piton csak bólintott.
Időközben Emma is végzett az öltözéssel, intett a pálcájával és a paravánok a helyükre repültek. Emma és Lisa elhagyták a gyengélkedőt. Lisa ment elől, utána Emma. Emma még visszanézett Pitonra, azon gondolkozott, hogy tudna segíteni. Igen, Emma érezte, hogy Lily Evans fontos szereplő Piton életében, csak arra nem jött rá pontosan mit jelent neki.
A válaszra nem kell sokat várnia, már, ha eljön az ideje, minden kimondatlan kérdésre választ kap majd…

V. Fejezet
Perselus Piton

Előbb Emma fordult meg, erősen bele kellett kapaszkodnia Lisa karjába, hogy el ne essen. Úgy érezte menten elájul. A feje azonnal olyan vörös lett, mint a fotel, ami a kandallóval szemben állt. Legszívesebben elsüllyed volna a föld alá, de legalábbis, az alattuk lévő emeletre…
Piton odalépett hozzá, most sápadtabb volt a szokásosnál, de nyugodtabb, mint délután a szobájában.
Egy pálcát húzott elő a talárja alól, Emma egy pillanatra azt hitte megátkozza majd. Nem tette, a pálcát gazdája felé a markolatot tartva, átnyújtotta Emmának, miközben végig a lány szemét nézte.
- Ezt nálam felejtette… - a hetedikesek közül páran jó hangosan kuncogtak, de amint Piton rájuk nézett abbahagyták. Emma elvette a cédrusfa pálcát. Fáradt szomorúságot vélt felfedezni Piton szemében.
Azon kapta magát, hogy annyira elmélyedt a fekete szemek figyelésében, hogy Lisa már-már furcsán néz rá. Végül Piton elkapta a tekintetét és köszönés nélkül elviharzott. Emma egy darabig csak állt, a portrélyukat fixírozva, majd magához térve tempósan elindult az ötödikes lányok hálója felé. Mikor felment a lépcsőn, odalent összesúgtak.
- Hagyjátok már abba! Rosszabbak vagytok a Mardekárosoknál, ami a pletykálást illeti! – torkolta le őket Lisa, amire végre csönd lett. Ezek után utat vágva magának a tömegen Emma után rohant. Emma ekkor már az ágyán feküdt és szórakozottan simogatta a macskáját.
Lisa odafutott hozzá és kérdőn nézett rá.
- Ez meg mi volt? Mi van veled Em? – aggódott Lisa
Emma egy darabig üres tekintettel meredt Lisára, majd végre megszólalt.
- Tudja, hogy nálam van a pergamen, kérte, hogy adjam vissza.
- Dehogy kérte! Azon kívül, hogy nála hagytad a pálcád, semmit nem mondott! – értetlenkedett Lisa
- De mondta!
- Hogyan? Nem is beszéltetek erről, vagy még mikor a szobájában voltál? – faggatózott
- Nem, most mondta, ahogy azt is, hogy előbb, vagy utóbb, ha akarom, ha nem, vissza fogom adni neki. – riadtan tekintett Lisára – Lehet, hogy a fejembe lát?
- Úristen Emma! Gyere, elkísérlek a gyengélkedőre. – mondta és megragadta barátnője karját. Emma azonban kiszabadította magát és kétségbeesetten Lisára ordított.
- Nem! Jól vagyok! Miért nem hiszel nekem? Én tényleg… hallottam Piton hangját a fejemben, ez nem vicc! Higgy nekem! Kérlek! – az utolsó mondat közepette Emma hangja elcsuklott. Szinte könyörögve nézett Lisára. Hamarosan két évfolyamtársuk lépett a szobába, Emmára nézve halkan összesúgtak és kuncogtak. Emma macskája idegesen fújt rájuk és kinyújtotta pengeéles karmait. Lisa vetett a két lányra egy-egy gyűlöletes pillantást, majd Emma mellé huppant az ágyra és elhúzta a karmazsinvörös az ágyfüggönyt.
- Rendben, elhiszem! – suttogta Lisa – De most már pihennünk kéne! Aztán holnap kitalálunk valamit! Ígérem! – mosolygott bátorítóan. Már épp elhúzta a függönyt, hogy felálljon, amikor Emma utána szólt.
- Itt maradnál ma velem? – kérdezte, akár egy kisgyermek.
- Hát persze, hugi! – nevetett Lisa – Csak átöltözöm!
- Jó, én is! – mosolygott bágyadtan Emma miközben átvette a hálóinget, amit anyukájától kapott év elején és visszafeküdt az ágyba. Hamarosan Lisa hozva a saját takaróját melléfeküdt és egy pálcalegyintéssel behúzta a függönyt. Selena is csatlakozott hozzájuk, befészkelve magát a két lány közé, dorombolva aludt. Lassan Emma is elaludt, álmában Pitont látta, amint Roxmorts falu mellet a mezőn vágtat át egy távolabb lévő kúriához. A ló, amin ült egy gyönyörű pej lipicai volt. Már majdnem ott voltak, amikor valahonnan egészen távolról kakasszó hallatszott…
Emmát a szemhéján keresztül is vakította a napfény. Hamarosan puha tappancsokat érzett a hasán, aztán nem sokkal később egy recés valamit az arcán. Hunyorogva kinyitotta a szemét. A recés „valami” az arcán Selena nyelve volt. A macska türelmetlenül toporgott gazdája hasán. Mikor Emma teljesen visszanyerte az öntudatát, felült és egy hatalmasat ásított. Selena leugrott a földre és egy lovaglónadrágos lány lábához dörgölődzött. Emmának sikerült végre kikászálódnia az ágyból, a ruháiért nyúlt, de döbbenten tapasztalta, hogy már minden rajta van. Gyanakvóan nézett a macskára, aki még mindig a lány lábánál dorombolt. Végigmérte a lábakhoz tartozó lányt, aki tetőtől-talpig lovagló felszerelésben volt.
Rajtad meg mi a fene van Lisa?- kérdezte álmosan
- Lovaglóruha! – felelte sértődötten – Gondoltam… gyakorolhatnánk holnapra.
- Nem úgy volt, hogy ma beszélgetni fogunk? – méltatlankodott Emma
- De, igazad van. Ez esetben mehetnénk a könyvtárba is…
- Te? Könyvtárba? – vigyorgott Emma
- Igen, mert talán ott majd találunk valamit arról a Lily Evansről.
- Igazad van! – mondta és felvette a talárját. Elővette a zsebéből a pergamen darabot. Most vette észre, hogy a balszéle olyan volt mintha valahonnan letépték volna, és a kép is ilyen volt. Az élénken mosolygó nő balra nézett.
- Különös… - állapította meg. Elolvasta a levelet a levél írója kisbetűvel kezdte. Csak az első mondatot olvasta újra és újra.
tényleg elhanyagolta a családját, én nem tudom elhinni.
Vajon kiről volt szó? – tűnődött Emma
- Na, akkor indulunk? – kérdezte Lisa
- Ja, igen, persze. – felelt és követte Lisát.
A folyosók még kihaltak voltak, egyenesen a könyvtár felé vették az irányt. A nagylépcsőkön haladtak lefele, egyenesen a negyedik emeletig, ahol a könyvtár is volt. A könyvtárban legalább ezer polc sorakozott, több tízezer könyvtől roskadozva. A bejárattól balra egy kisasztal volt egy pódiumon, az asztalon ott villódzott zafírkék betűkkel a könyvtári házirend, az asztal mögött pedig egy alacsony szemüveges hölgy ült és olvasott.
- Jó reggelt Madame Cvikker! – köszöntek kórusban. A hölgy felpillantott és valamit mormogott, majd visszabújt a könyve mögé. A lányok megvonták a vállukat és hátra mentek a könyves polcok mögé. Leültek egy asztalhoz, és Emma ismét elővette a levéldarabot.
- Na szóval, olvasd fel még egyszer hangosan! – kérte Lisa
- tényleg elhanyagolta a családját, én nem tudom elhinni. Hallottam, Inesről, fogadd őszinte részvétünket! Tudom, hogy Ines milyen sokat jelentett számodra! Jaj, Tapmancs, annyira jó lenne újra itt látni téged, utoljára tavaly Halloweenkor voltál itt! Azóta annyi minden történt.
Had kérdezzem meg, te talán tudod, mivel Dumledore biztosan tudja és a rend lévén jobban a közelében vagy. Tudsz valamit Perselusról? Tudom, hogy te és Ágas nem nagyon szívlelitek, de kérlek, kicsit aggódom érte, a múltkor nagyon összevesztünk és félek, hogy ostobaságot csinál!
Ja, igen Ágassal szeretettel várunk Halloweenkor. 30-án gyere, tudod hova, és itt is alhatsz. Remélem, egyetértesz azzal, hogy végül Farki lett a titokgazda és nem te, váratlan lépés, de így talán Tudodki se számít rá…
Amint tudsz, kérlek, válaszolj!
Sok szeretettel:
Lily Evans Potter és családja 1981. 10.20
Nos, ennyi, azt hiszem… - fejezte be Emma. Lisa hümmögött.
- Vajon kiről van szó az első mondatban? És kik azok a Tapmancs, Ágas és Farki? Mi közük a vörös hajú nőhöz? – tette fel sorra a kérdéseket Lisa.
- Nem tudom. – felelte Emma – De az biztos, hogy a nő és a családja komoly veszélyben voltak, ha már a Fidelius bűbájt kellett végre hajtaniuk.
- Fidelius? – kérdezett vissza Lisa
- A bűbájjal mágikus módon elhelyeznek egy titkot az ember tudatában és ehhez a titokhoz senki nem férhet hozzá, csak ha az alany elárulja.
- És ha tudja még valaki?
- Más akkor sem férhet hozzá. Vegyünk egy példát. Van egy titkom, használom a Fidelius bűbájt és elrejtem vele a fejedben. Ha elmondom anyának is, nem tudja tovább adni, mert a te fejedben van, de ehhez az kell, hogy még a bűbáj végrehajtása előtt tudja meg, ha utána, akkor vége a bűbájnak… - magyarázta türelmesen Emma.
- Értem. A levélen szereplő dátum ’81. 10. 20. vagyis tavaly októberben. Javaslom, keressünk olyan újságokat, amik tavaly októberiek! – Emma bólintott és felállt. A levelet összehajtva visszacsúsztatta a talárja zsebébe, és követte Lisát, a folyóiratok polcához. Hárompolcnyi hosszúságú polc volt. A tetején voltak a legrégebbi folyóiratok. Kikeresték a tavalyikat, aztán az októberieket. Legalább 100 újság volt, még úgy is, hogy csak 20-ától nézték.
Kvidics mérkőzések eredményei, híres varázslók riportjai, Rita Vitrol, az alig tizennyolc éves riporternő felemelkedése… Már a háromnegyedét átnézték, amikor Madame Cvikker lépett oda hozzájuk.
- Tudok segíteni? – kérdezte
- Ő… csak Harry Potterről akartunk olvasni! – hazudta Lisa
- Akkor rossz helyen keresgéltek! – sóhajtotta a boszorkány és egy pálcalegyintéssel a helyükre rakta az újságokat. A polchoz lépett és kiválasztott negyven újságot. – November elsejétől huszadikáig minden lapban Harry Potter volt a címlap sztori, senki nem tudta hova lett, az igazgatón kívül… Olvassatok nyugodtan, és ha kérdésetek van, forduljatok csak hozzám! – mosolygott és távozott.
Emma és Lisa rávetették magukat a Reggeli Próféta november elsejei számára. Valóban a címlapon Harry Potter és családja volt. Emma sikkantott. A kis Pottert, ugyanaz a nő tartotta, mint aki a képen volt, csak itt fekete-fehér volt a fotó. Halkan beleolvasott a cikkbe.
… a kisfiú megmentette társadalmunkat Tőle, akit nem nevezünk nevén. A hírek szerint a híres mágus, a Roxfort boszorkány és varázslóképző szakiskola igazgatója, Albus Dumbledore helyezte el az árván maradt csöppséget. A lap üdvöskéje Rita Vitrol kint járt a helyszínen Godric’s Hollowban és a következőképpen nyilatkozott:
- Itt állok a tragikus esemény helyszínén, bár holttesteket sehol sem láttam, egy szarvasagancs hevert a küszöbön… A ház teteje leomlott, Ő, akit nem nevezünk nevén ismét nagy pusztítást végzett. Az elismert írónő Bathilda Bircsók, a Mágia Története c. mű írója, aki szintén itt lakik útbaigazított Godric’s Hollow temetője felé, ahol végül megláttam Lily és James Potter sírját. A sírkő márványból készült, és egy vörösrózsa-liliom csokor hevert a sír baloldalán. Nyílván a család egy közeli barátja temethette el őket.
Emma Befejezte az olvasást és a képre bámult. Számtalan kérdés kavargott a fejében, mind az előbbiek, mind újak. Feltette volna őket, de Lisa megelőzte vele.
- Vajon, hogy került Pitonhoz ez a levél? Nyilvánvaló, hogy a nő nem neki írta. Mi köze egyáltalán Pitonnak Lily Evanshöz, biztosan van, hiszen a levélből is kiderül… Az is biztos, hogy nem a szeretője, hiszen már férjnél volt. Harry Potter anyja. Ki temette el őket?
- Nem tudom… Talán Piton, de akkor mit keresett Godric’s Hollowban azon az éjjel? – folytatta Emma
- Nyílván a nő egy barátja lehetett nem? Vitrol szerint a család közeli barátja temethette el őket, aki valószínűleg ő volt. Tehát csak volt köze a nőhöz. - érvelt Lisa. Emma Bólintott.
- Fáradt vagyok! Szerintem mára szüneteltessük a nyomozást jó? – vetette fel Emma
- Rendben így elmehetünk gyakorolni is egy kicsit! – vágta rá Lisa, aki már talpon volt.
Emma felállt az asztaltól és gyorsan zsebre vágta Lily Potter levelét, majd Lisával az oldalán elhagyta a könyvtárt. A nap hátralévő részében együtt gyakorolták a lovaglást, Emma volt a ló, Lisa pedig tanította, hogy hogyan viselkedjen úgy, hogy ne tűnjön fel a lovasnak, hogy nem valódi lovon ül.
A nap végére Emma teljesen lóvá tudott válni néha meghemperedett a hóban, és incselkedett Lisával, de legtöbbször engedelmes lóként, a legfinomabb utasításokra is reagált. Végül mindketten fáradtan, és izzadtan tértek vissza a kastélyba, hogy tisztálkodás után belezuhanjanak az ágyba.
* * * * * *
Emma ismét a pej kancával álmodott, csak most ő maga volt a kanca. De a kakas ismét könyörtelenül félbe szakította az álmot. Korán volt, gyorsan felöltözött, majd lesétált a klubhelyiségben, ahol Lisa már várt rá.
- Azt hittem sosem jössz már! Reggeli még nincs ilyen korán, tehát még nyolc előtt be kéne érnünk Roxmortsba, hogy megreggelizhessünk! – hadarta el Lisa. Emma válaszul ásított egy nagyot és visszakérdezett.
- Miért, most hány óra van?
- Fél nyolc múlt öt perccel! – méltatlankodott Lisa
- Nos, ez esetben siessünk! – felelte Emma és azonnal felvette a kabátját és a sálját.

Az iskolában ismét csönd honolt. Csak az óra kattogott és a fapadló recsegett néhol. Szerencsére épp időben kiértek Roxmortsba és meg tudtak reggelizni a Három seprűben.
Alig beszéltek tőlük eltérő módon, a jó, meleg vajsörüket pedig teljesen némán fogyasztották el.
Pontban nyolckor ott voltak Roxmorts főterén, ahol McGalagony professzor már várta őket.
- Remek! Nos, Collins egyelőre nem szükséges itt maradnia. Ma a tanulók többsége nem jön le Roxmortsba, csak a nagykorú boszorkányok és varázslók. – mosolygott halványan McGalagony – Ma szabadnapot kap! Elmehet. – Lisa rámosolygott Emmára és a kastély felé vette az irányt. Az idős boszorkány pedig elővarázsolt egy marék szénát, és Emma szája elé rakta. Emma egy darabig elgondolkodott mit is akar ő azzal, de azután rájött, hogy ő most ló… Puha orrával finoman elvette McGalagony nyitott tenyerén fekvő szénát és jóízűen elropogtatta. A fülét ösztönösen elfordította, mert meghallotta maga mögött a hó ropogását és a közeledő férfi köpenyének susogását.
McGalagony közelebb hajolt, hogy a fülébe súgja.
- Ne feledje, a lovasnak nem tűnhet fel, hogy egy animáguson ül. – Emma halk horkantással nyugtázta. A köpenyes férfi egyre közelebb ért, Emma már látta a szeme sarkából, az illető, amikor közelebb ért hozzájuk levette csuklyáját. Emma riadtan nyihogott. A feketehajú férfi odalépett McGalagonyhoz, fekete szemeivel végig mérte a lovat és elgondolkodva ráncolta homlokát, majd tekintetét ismét a süveges boszorkányra emelte, aki unottan köszöntötte.
- Á! Micsoda kellemes meglepetés, Piton professzor úr! – bár „kellemes meglepetést” mondott, az arckifejezése nem erről árulkodott. – Segíthetünk valamiben? – Piton úgy tett mintha nem értené a többes számot.
- Kölcsönkérhetném a lovat? Lenne egy fontos elintéznivalóm nem messze a falutól, és semmi kedvem nincs gyalog menni! – Emma könyörgően nézett McGalagonyra, de az bólintott.
- Természetesen! – Emma dühösen fújtatott, és lábával a földet kapálta. – A kancát Candynek hívják, vigyázzon vele, elég szeszélyes teremtés. Legkésőbb délután kettőre vissza kell térniük, vigye magával ezt az abrakos táskát, ha a ló elfárad, ettől új erőre kap majd… - Amint McGalagony kimondta, Piton felült a lóra és bólintott. Az abrakos szatyrot a nyereghez kötötte, búcsút intett McGalagonynak, összeszedte a szárat és északnak indult. Emma meglepődött azon, hogy Piton ilyen jól lovagol, sosem gondolta volna ezt a tanárról. Miközben ügettek Piton köpenye szinte úszott utánuk. Emma újra és újra meglepődött, Piton annyira együtt mozgott vele, hogy nem is érezte, amikor visszaérkezett a nyeregbe, nagy ámulatában elfelejtett haragudni Pitonra. Minden finom mozdulatára hallgatott, a külső szemlélő azt gondolta volna, hogy a férfi, a világ legengedelmesebb lován ül. Mikor kiértek a faluból, Piton vágtába ugratta, azonban hirtelen valami fekete jelent meg az égen. Olyan volt, mint egy üres köpeny, a gazdája nélkül, de ott volt a két rothadó keze, amik kékes-zölden csillogtak a nyálkától. Emma, bár ló volt, mégis annyira összerezzent a dementor hideg érintésétől, hogy ösztönösen eszeveszett galoppba kezdett.
Sajnos a nagy riadalom miatt nem vette észre az előtte elterülő gödröt, így megbotlott és felbukott. Emlékezett ugyan arra, amit tanult, hogy ne fedje fel a kilétét, de tudta, hogy ha nem változik vissza azonnal, nagyjából hat mázsa zuhan Piton testére. Piton közvetlenül alatta volt, tele karcolásokkal, Emma épp idejében változott vissza, de így is rázuhant Pitonra, ezúttal emberként. A tanár jobb lábára esett, mind a z ötvenöt kilójával, de legnagyobb meglepetésére az nem is törődött vele. Emma aggódva nézett végig a férfin, úgy tűnik súlyosan megsérült,
a jobb lába eltörött, s vérzett is, a karján, ahol elszakadt a ruha csúnya zúzódások voltak, az arcán pedig rengeteg vértő karcolás és horzsolás éktelenkedett, de ezekkel nem törődve előrántotta a pálcáját, ami őszintén szólva elég nehézkesen ment, főleg azért, mert a dementor fölé hajolva kiszívta a jó emlékeket. A dementor hamarosan rájött, hogy benne nem talál sokat, ezért Emmát vette célba, aki enyhén megzúzódott lábbal Piton mellett hevert a hóban. Emma úgy érezte minden rosszra fordul, és már soha többé nem lesz boldog. Felrémlett előtte a haldokló apja képe, aki súlyos betegségben hunyt el, aztán elsötétült előtte minden, valahol nagyon távolról Piton hangját hallotta.
- Expecto Patronum! – kiáltotta, (bár ezt Emma tompa zajnak hallotta) mire a pálcája végéből egy ezüst-kék őzsuta szökkent elő, és elűzte a dementort.
Lassan az Emmát fojtogató sötétség eltűnt, és az első, amit látott, az az volt, amikor Piton ismét földre rogyott a saját vérétől vörös hóba. Alig élt, lassan pislogott, az ájuláshoz közeli állapotban volt. Emmára nézett, a szemében volt valami, ami Emmát megérintette. A lány minden erejét összeszedve elővette a talárja zsebéből a pergamendarabot és Piton kezébe nyomta, pár pillanatig farkasszemet néztek, aztán Piton elsuttogott valami „köszönöm” félét, de aztán szigorúan Emmára szólt.
- Változzon vissza Meadow! Változzon vissza és tűnjön el innen, amíg tud, lehet, hogy még több dementor érkezik, majd...
- Nem! – vágott közbe Emma, majd körbenézett. Pár méterre tőlük állt egy hatalmas kúria. – Az nincs olyan messze, oda bemehetnénk! – vetette fel Emma
- Nem, oda nem mehetnénk be! – vágott vissza Piton
- Akkor mégis mit akar tenni? Itt fetrengeni a hóban? Legalább hagyja, had segítsek!
- Segíteni akar Meadow? Akkor menjen el! – kiáltotta Piton
- Aves! – kiáltotta Emma, a pálcáját az égre szegezve. A pálcából néhány kolibri röppent elő.
- Van pergamenje? – kérdezte Emma. Piton átnyújtott egy megkopott lapot. Emma a kezébe vette és elmormolt valamit, mire a pálcája parázslani kezdett. Az így kapott pennával csak egy rövid üzenetet írt: „segítség! Kövesse a madarakat!” Majd a kolibrik egyikének adta, miközben oktatta a kis madarat. – Ha megtaláltátok ide kell hoznotok , megígérem, hogy akkor szabadok lesztek mind! – Emma szavára az összes kis kolibri bukfencet vetett a levegőben és szélsebesen elindultak a falu felé.
- Briliáns megoldás! Parázsbűbáj és javítóbűbáj! – mondta meglepően nyájasan Piton.
- Köszö…- kezdte Emma, azonban Piton gúnyosan folytatta.
-Ha kért volna, adok pennát, és ha már úgy is vérzek, legalább lett volna tinta is! – Emma majd’ felrobbant
- Először is, ha nem kezdi el MAGÁT kergetni az a dementor, amit mondjuk az óta sem magyarázott meg, akkor nem esek pánikba és nem botlok meg. Másodszor pedig, megmentettem az életét, ha egy hat mázsás kanca zuhan magára az talán jobb? Csak egy szavába kerül! – Piton ránézett Emma paprika vörös arcára és mélyen belenézett a lángoló szemekbe.
- Igaza van… Sajnálom, meg kellett volna köszönnöm! – Emma azt hitte nem hall jól. Jelen pillanatban úgy érezte, mintha a világ legvérmesebb sárkányát sikerült volna megtanítania arra, hogy megbánja azt, amit azzal a rengeteg emberrel művelt. Miközben ezen gondolkodott, a tekintete Piton lábára tévedt, ami egyre jobban vérzett. Bár a saját lába is sérült volt, korántsem annyira, mint a férfié. Felállt, odasántikált Pitonhoz, letérdelt hozzá és a sebeit tanulmányozta.
- Nagyon csúnya a seb a lábán. – jegyezte meg – Megengedi, hogy segítsek? – Piton úgy tűnt, csak most veszi észre a lábán elterülő, hatalmas, vérző sebet. Megpróbált felülni, hogy jobban lássa, de ez a próbálkozás kudarcba fulladt. Emma gyanakvóan kémlelte Pitont – az nem létezik, hogy a lába miatt ne tudjon felülni. Hamarosan rábukkant a probléma forrására. Szintén jobb oldalon, egy foltot talált, amit - nyilván a fekete köpeny miatt – hófoltnak nézett. Ez a folt azonban több volt annál, valószínűleg a férfinak eltört egy, vagy több bordája. Piton fájdalmasan felszisszent, amikor Emma kitapintotta a sérülést. A lány idegesen tekingetett a falu irányába, és közbe a talárja zsebéből egy kis fiolát vett elő.
- Főnixkönny. –jelentette be és jó pár cseppet az erősen vérző testrészekre öntött, azok külsőleg beforrtak, de Emma tudta, hogy maga a csont nem forrt össze.
Már majdnem besötétedett, Pitont elnyomta az álom, nagyon kimerült volt, Emma ezúttal a táskájából egy tálat vett elő, amibe egy csepp sárkányolajat csöppentett.
- Inflammo! – suttogta, hogy Piton fel ne ébredjen. A tűznek hála a kinn uralkodó mínusz hét fok is barátságosabbnak tűnt. Emma nem egészen így képzelte az estéjét.
* * *
Pár órával később már a gyengélkedő ágyán pihente ki a fáradalmait. Madame Pomfrey megdicsérte, mert ellátta Pitont, McGalagony pedig húsz ponttal jutalmazta meg a Griffendél házat. Egy nagy ásítás után jobbra billentette a fejét, amerre Piton volt elhelyezve. Emma azon gondolkozott, hogy mikor Piton aludt, olyan, mint bárki más. Ő is megszenvedett a pihenésért, a bordáit ugyanis nem volt olyan egyszerű összeforrasztani, mint a lábát, a karján lévő zúzódásokra gyógynövénypakolást kapott, ami elég orrfacsaró szagú volt.
Emma egyre nagyobbakat ásított és egyre laposabbakat pislogott, amíg végül el nem nyomta őt az álom.
* * *
Másnap reggel Piton már korán fenn volt, kényelmetlen volt a kötés a bordáin.
Madame Pomfrey épp felébreszteni indult őt, de amikor látta, hogy fent van, bement a gyógyszerraktárba és csontszínű, kásás folyadékkal tért vissza. A kisasztalhoz lépett, ami Piton ágya mellett állt. Ott volt egy kis pohárka, amibe épp csak pár korty fért. Egy evőkanál segítségével adagolta, - három evőkanálnyit – aztán visszatette az asztalkára.
- Segítek felülni! – szólt Pitonnak, aki egyedül is próbálkozott. Egyik kezével megtartotta Piton hátát, a másikkal felpúpozta a párnákat, hogy a betege pihenni tudjon. Mikor már ülte, felé nyújtotta a fehér, szemcsés folyadékot. Látta a férfi bizonytalan arcát és felkiáltott.
- Ugyan Perselus! Nem fogom megmérgezni magát! – újra felé nyújtotta az italt miközben tovább részletezte – Oldott bikacsontvelő, fájdalomcsillapító-főzetben van feloldva. Ez a keverék elmulasztja az erős fájdalmat és gyorsítja a csont regenerálódását. – Piton végül elvette és kiürítette a poharat. Borzalmas íze lehetett, mert kis híján kiesett a kezéből a pohár. A boszorkány rosszallóan csóválta a fejét, megpróbált rendet rakni az éjjeliszekrényen, amikor meglátott valamit, amitől paprikavörös színűre váltott az arca.
- Miért nem ette ezt még meg? – lóbált egy fél tábla csokoládét Piton előtt – Azok miatt az átkozott dementorok miatt vannak itt, erre szüksége van! – Piton kelletlenül elvette a csokoládét és letört belőle egy darabot. Unottan eszegette a csokoládét, amikor hirtelen eszébe jutott, ami tegnap délután és este történt, idegesen balra fordította a fejét, - tőle jobbra az ajtó volt – ahol meglátta az alvó Emmát. Látta a lány hidegtől kirepedezett kezeit és a zúzódásait. Belegondolt, hogy ez mind miatta van…
Persze azt nem tudhatta, hogy a ló Emma, de ha nem az volna, aki, akkor a dementor nem ment volna utánuk és a lány nem sérül meg.
Hamarosan kinyílt a gyengélkedő ajtaja és hárman léptek be rajta. McGalagony profeszzor, Lisa, és maga Albus Dumbledore. McGalagony és Lisa, Emma ágya mellé telepedtek le, az igazgató pedig Piton ágyához lépett. Piton megpróbálta kihúzni magát, de ez nem ment tökéletesen a bordái miatt, amik még mindig fájdalmat okoztak neki.
- Maradjon csak! – intett Dumbledore – Beszéltem Cornelius Caramellel, elmagyaráztam a helyzetét, most ár nem kell több dementor támadásra számítania! – Piton egy halvány mosolyt erőltetett az arcára, száz dementorral is szembenézne, ha még egyszer átölelhetné Lilyt.
- Köszönöm! –lehelte, mire az igazgató elmosolyodott
- Igazán rendes dolog volt magától, hogy megmentette a kis Meadow-t!
- Semmiség, különben is, neki köszönhetem, hogy ennyi sérüléssel megúsztam, igazán tehetséges boszorkány, csak egy kicsit engedetlen…
- Senki sem tökéletes Perselus! – nevetett az igazgató, de a bájitaltan tanár ismét balra tekintett.
Emma az óta már felébredt, McGalagony ismét megdicsérte, aztán elment beszélgetni Madame Pomfreyvel. Lisa és Emma örültek, hogy újra együtt lehettek és beszélgethettek.
- Most már jobban vagy? – kérdezte Lisa, Emma horzsolásait vizslatva.
- Persze! Csak Pitont sajnálom egy kicsit, miattam törte el a bordáit, és megmentett a dementortól is! – mesélte Emma, de barátnője közbevágott
- De hát te is megmentetted, ha úgy vesszük, egyébként meg az a dementor nyilvánvalóan nem téged keresett! – méltatlankodott, majd csendesebben, szinte suttogva folytatta. – Tudod, fura dolgokat hallottam Pitonról, furcsa ijesztő dolgokat… - Emma egyre közelebb hajolt Lisához.
– Azt beszélik, Piton Tudjukki csatlósa.
- Lisa! Ilyet ne is mondj! – suttogta indulatosan Emma.
- Minden egybevág! A dementor, meg valahova nagyon sietett, ezen kívül te is láttad milyen gonosz…
- Lisa! Ez nem bizonyít semmit, Dumbledore soha nem venne fel egy… - ezt nagyon halkan mondta – halálfalót! – Lisa nem feszegette tovább a témát, inkább visszatért a tegnap történtekhez. – Még szerencse, hogy azok a kismadarak időben megtaláltak minket! – mondta Lisa
- Tényleg! A madarak! Mi lett velük? – kérdezte Emma
- Ó jelenleg egy kalitkában vannak, nem tudtuk mik a terveid velük…
- Szabadon akarom engedni őket. – közölte Emma – Megígértem nekik, hogyha teljesítik, a feladatukat szabadok lesznek.
- Persze csak tavasszal! – tette hozzá Lisa
- Természetesen! Nem akarom, hogy megfagyjanak. – mondta Emma
- Meddig kell bennmaradnod? – váltott témát ismét Lisa
- Nos, elméletileg már ma elmehetek, ha Madame Pomfrey megvizsgált… - felelte
- … köszönöm Poppy! – mosolygott McGalagony a javasasszonynak, aki Emmához fordult.
- Hm… fájnak még a zúzódásaid? – kérdezte. Emma megrázta a fejét – Ez esetben, ciatrix stimula! – szegezte a pálcáját Emmára, mire egy kis ropogás kíséretében eltűntek a hegek.
- Köszönöm. – hálálkodott Emma a kezét nézegetve
- Most már elmehetek? – kérdezte rögtön
- Igen, de a biztonság kedvéért kap még egy kis csokoládét! – nyújtott a lány felé egy kis csoki békás dobozt. Emma felkelt és elindult volna, de Lisa figyelmeztette, hogy pizsamában van.
Madame Pomfrey három paravánt lebegtetett Emma ágya köré, majd miután azok tompa puffanással földet értek a boszorkány elment és egy kupac frissen mosott egyenruhával tért vissza, ami Emmáé volt.
Piton ismét visszanézett az igazgatóra, ugyanis a fiatal lány sziluettje meglehetősen zavarba hozta. Lilyre emlékeztette, akivel sohasem találkozhat már.
- Sajnálom Perselus, de mennem kell, de majd később meglátogatom még! – ígérte az igazgató. Piton csak bólintott.
Időközben Emma is végzett az öltözéssel, intett a pálcájával és a paravánok a helyükre repültek. Emma és Lisa elhagyták a gyengélkedőt. Lisa ment elől, utána Emma. Emma még visszanézett Pitonra, azon gondolkozott, hogy tudna segíteni. Igen, Emma érezte, hogy Lily Evans fontos szereplő Piton életében, csak arra nem jött rá pontosan mit jelent neki.
A válaszra nem kell sokat várnia, már, ha eljön az ideje, minden kimondatlan kérdésre választ kap majd…

VI. fejezet
A múlt kísértetei

Ismét egy szép keddi nap volt, Lisa és Emma fáradtan ballagtak a délutáni animágia szakkörre, amit ezúttal előre hoztak az átváltoztatás tan helyére, így kettőtől háromig tartott.
Kicsit el is késtek. Útközben kivették az udvar melletti raktárból Emma – Candy – lószerszámait, és így sétáltak McGalagony elé.
Ő vetett rájuk egy megrovó pillantást, aztán belekezdett az órába.
- Nos, örülök, hogy eljöttek! Ma ismét az első változást vesszük. Részben azért, mert még csak ketten próbálták ki, részben a négy új diák miatt! – az utolsó mondatot halkan mondta végig, de mosolygott.
Sajnos a négy új diák mind mardekáros volt: a Gray-ikrek, Vincent Luster, és a barátnője Isabel Mortel. Ez utóbbi gonoszan vigyorogva méregette Emmát. Mikor McGalagony odébb sétált, hogy megkérje a hugrabugos Brandon Masont, hogy mutassa be a feladatot, Isabel odahajolt Emmához.
- Nos, Meadow, hallom te ló leszel. Hallottam, hogy Piton meglovagolt és te eltörted a lábát. Ejnye, nem szép dolog ez! – piszkálódott Isabel
- Na, ja, gondolom ti ezt pont fordítva szoktátok! – vágta oda Lisa. Isabel levegő után kapkodott, de végül nem szólalt meg.
Emma nem bírta, elnevette magát, erre sajnos McGalagony is felfigyelt és melléjük lépett.
- Nos, itt az ideje, hogy maga is megmutassa mire képes! – szólt, mire Emma azonnal az a pej lipicai kanca lett, ami két napja volt.
- Rendben, nagyszerű! Láttátok? Ezt kell csinálni! Van önként jelentkező? – kérdezte, mire Isabel előre lépett.
- Rendben Miss Mortel, a varázsige animagicus! Később varázsige nélkül is át kell majd változnia. – oktatta McGalagony. Isabel bólintott és elővette a pálcáját.
- Animagicus! – kiáltotta, mire helyette egy áspiskígyó csúszott a behavazott talajon.
- Egyiptomi áspis! Nagyszerű! – örvendezett a boszorkány, amikor Isabel visszaváltozott.
- Nagyszerű, már csak ez hiányzott! – súgta Lisa Emmának.
- Jól van Collin, maga jön! – szólt a beszélgető Lisára McGalagony. Lisa bátortalanul előrelépett. Elővette a pálcáját és mély levegőt vett.
- Animagicus! – alig mondta ki, máris farkasként vonyított. Lisa Emma lábához simult, aki nevetve megvakargatta a farkas füle tövét. Miután Lisa visszaváltozott, a boszorkány a megszokottnál kedvesebben szólt hozzá.
- Gratulálok Lisa! Ez az egyik legritkább forma az animágiában. – lelkendezett, majd ismét a többiekhez fordult. – Nos, ki a következő? - kérdezte
Először a Gray ikrek jelentkeztek, akik mindketten szürke kisegerekké változtak, aztán Vincent Luster, aki fekete bikává változott. Őket követte a hugrabugos Maggie Newston, aki egy hatalmas Bernáthegyivé változott, utána egy holóhátos testvérpár, Amy és Cindy Stevenson, akik hollóvá változtak, révén, hogy ők is ikrek voltak. Aztán hátra volt még kér hollóhátas, egy hugrabugos és egy girffendéles. Teresa Donut és barátja Jack Morris voltak a hollóhátasok, Teresa feketepárduccá, Jack pedig sassá lett, őket követte a hugrabugos Sally, aki arapapagájjá változott, - úgy is szeretett beszélni- legvégül Josh Minelli jött, a jóképű, magas hatodéves Griffendéles srác. Mikor középre állt, Lisára mosolygott, belemélyesztette igéző kék tekintetét Lisáéba és előhúzta a zsebéből a pálcáját. – Huszonegy és fél hüvelyk, tölgyfa-sárkányszív izomhúrja – Megsuhintotta és kimondta a varázsigét. Pillanatokon hatalmas, gyönyörű hímoroszlán termett ott a sötéthajú fiú helyén. Lisa is ámulva gyönyörködött a csaknem másfél méter magas, kékszemű hímoroszlánban. Aranysárga bundájával jól harmonizált, a bronzvörös sörénye. Nagy kobaltkék szemeivel, most is Lisa arcát fürkészte, hátha abból ki tud valamit olvasni. Lisa elpirult. A csöndet McGalagony hangja törte meg.
- Jól van! Változzon vissza! - intett Joshnak, majd miután ez megtörtént, folytatta.
- Most mindenki változzon át újra! – alig mondta ki, mindenki átváltozott, a Gray ikrek egérré, Isabel áspiskígyóvá, Vincent bikává, Brandon akitává, Maggie bernáthegyivé, a Stevenson-lányok hollóvá, Teresa feketepárduccá, Jack sassá, Sally arapapagájjá, Emma lipicaivá és Jodh oroszlánná. Mindenki azt a formát vette fel, mint előzőleg, kivéve Lisát. Lisa megprbált ugyanolyan látványosan átváltozni, mint Emma, nekifutott és felugrott, átváltozás után vonyítani akart, de e helyett morgás tört elő a torkából. Nem tudott rájönni mi történhet, csak észrevette a csodálkozó tekintetek tömkelegét. Lenézett oda, ahol elmélete szerint a szürke mancsainak kellett volna lennie, de ott csak aranyszínű hatalmas mancsok voltak, hátranézett a testén, ami oroszlán farokban végződött. Ekkor döbbent rá, hogy ő most nőstényoroszlánná változott.
- Collins! - kiáltott rá a tanárnő – Azonnal változzon vissza! – Lisa engedelmeskedett. – Ilyet egész pályafutásom alatt nem láttam.
- De hát tanárnő, előzőleg farkas voltam, most meg oroszlán!
- Igen tudom, próbálja meg újból! – Lisa újra neki futott és ugrott, de ezúttal a levegőben maradt, mint kis kolibri. – Visszaváltozhat! – legyintett a kolibrinek – Nem tudom, hogyan lehetséges ez. - Próbálja meg még egyszer! – Lisa ismét neki futott, de ezúttal nem ugrott, kicsi hörcsögként folytatta útját. Visszaváltozott, megpróbálta újra, anakondává vált, újra, akkor hippogriffé, mikor megint, akkor meg kneazle-vé.
- Á, ennek semmi értelme, változzon vissza! – legyintett a boszorkány újfent, Lisa engedelmeskedett – Az órának vége! Jövőhéten ugyanekkor, ugyanitt! Akinek mostanában kell meginnia az utolsó adag bájitalát az el ne, felejtse! – mondta végül a boszorkány és Lisához lépett. Súgott valamit neki, mire az megrázta a fejét, aztán a vállára tette a kezét és súgott még valamit, mire a lány bólintott és Emma után szaladt.
- Mit mondott? – kíváncsiskodott Emma
- Azt kérdezte, hogy mikor az első adagokat megittam azonos lett-e az eredmény, azonosak lettek-e az alakjaim és az anthrom. Azt mondtam nem, és azt mondta utána jár a dolgoknak. – Emma körülnézett, majd mikor látta, hogy nincs körülötte senki, felelt
- Én már sejtem miért van ez! Figyelj, gondolj erősen egy galambra, és próbálj meg átváltozni!
- Ő… rendben, de miért is? – kérdezett vissza Lisa
- Csak csináld! – horkantott Emma. Lisa lehunyta a szemét és átváltozott. Egy másodperc múlva már egy hófehér galamb szállt Emma mellett
- Remek! Visszaváltozhatsz. – vigyorgott Emma, és mikor a barátnője visszaváltozott folytatta
- Szóval, te azzá változol mindig, amivé szeretnél, csak épp gondolnod kell rá…
- Oké a farkasokat szeretem, de a többihez mi közöm? – vágott közbe Lisa
- Nos, Josh oroszlán lett, láttad és átváltozás előtt erre gondoltál. A kolibrikról te gondoskodtál, biztos ez jutott eszedbe és ezért változtál azzá.
- És a többi? – vágott közbe ismét – Hörcsög, anakonda, hippogriff, kneazle?
- Nyolc éves korodban volt egy hörcsögöd Rocky… - Lisa várt – A többit nem tudom, de mi más lenne a magyarázat? Ha nem hiszed el, próbáld újra! – hadonászott. Lisa ismét becsukta a szemét aztán elkezdett lángolni, a lángokon át egy főnix sziluettjét lehetett látni. Lisa volt a főnix tett egy kört a lépcsők között, majd ugyanilyen parádésan vissza is változott
- Igazad lehet Emma! – jegyezte meg Lisa
- Igen, de ha nem tudunk eleget ez veszélyes is lehet, azt javaslom, nézzünk körbe a könyvtárban.
- Rendben, majd később! Milyen óránk is lesz? – kérdezte zavartan Lisa. Emma felelt csak az óra kezdetét jelző harangszótól nem lehetetett hallani – Mit mondtál? Varázslástan?
- BÁJ-I-TAL-TAN! – Emma minden egyes szótagot hosszúra nyújtott
- Ez az! – Emma döbbent arckifejezését látva Lisa hozzá tette – Piton gyengélkedik, tehát a bájitaltan elmarad.
- Ja! Tényleg… - mondta Emma kevésbé boldogan
- Nem tűnsz valami lelkesnek. – csóválta meg a fejét Lisa – Ja, te szereted a bájitaltant!
- Most nem az a baj. – rázta meg a fejét – Szerinted nem kéne meglátogatnom Pitont? Végül is én is hibás vagyok valamennyire a történtekért.
- Jaj, Emma! Ne kezdd megint… nem volt kötelező a hátadra ülnie, és a dementorok sem téged üldöztek! – fakadt ki Lisa – Egyébként meg tudod, mit mondtam…
- Lisa! – vágott közbe Emma és elindult a lépcsőn, ami a gyengélkedő szintjére vitte – Jössz vagy nem, én megyek! – szólt hátra. Lisa nagyot sóhajtott és követte
***
Mikor beléptek a gyengélkedő előterébe, ahol nem volt senki, beszédet hallottak.
- … a minisztériumban káosz uralkodik, a miniszter sorra kapja a baglyokat – itt a hang elhalkult ezért nem hallották. Később egy másik hang hallatszott nagyon halkan
- Igyekszem segíteni Igazgató Úr, de ez innen nem megy…
- Holnap lesz Karkarov tárgyalása, pár hete fogták el őt és még pár halálfalót. Tud néhány nevet, akik fontosak lehetnek számunkra. Én is elmegyek, biztos vagyok benne, hogy szükség lesz rám. – Emma csak hallgatott, nem vette észre, hogy Lisa eltűnt mellőle. A kis egér bemászott a tölgyfaajtón lévő résen és Piton ágya alá szaladt
- Azért van erre szükség, mert nem akarom, hogy az Azkabanba kerüljön. – magyarázta tovább Dumbledore
- Csak mert… - szinte csak tátogott, de Dumbledore így is megértette
- Igen, de ne beszéljünk most erről, látogatója van! – Piton értetlenül nézett Dumbledore-ra, aki már a tölgy ajtónál járt. Amikor kinyitotta, Emma állt ott, riadtan körbenézett.
- Jó napot! – köszönt bátortalanul
- Gyere csak Emma, én már úgy is menni készültem! – szólt kedélyesen az igazgató, majd elhagyta a szobát
- Csak kíváncsi voltam, hogy van. Sajnos ajándékot nem készítettem, de lehet, hogy ennek örülni fog! – húzott elő egy könyvet a táskájából – Tavaly nyertem, az összes felfedezett bájital hozzávaló és recept benne van, amint felfedeznek valami újat, új lap lesz benne, amin az új bájital hozzávaló, vagy recept is rajta lesz. Remélem, hasznát veszi majd! – Emma átnyújtotta a könyvet, aminek „Bájitalok és összetevőik A-tól Z-ig” volt a címe
- Köszönöm, biztosan hasznát veszem majd! – hálálkodott Piton
- Mikor engedik el? – kérdezte aggodalommal teli hangon Emma
- Csak nem hiányoznak a bájitaltan óráim? – kérdezett vissza gúnyosan Piton, Emma lesütötte a szemét és fülig vörösödött – Ha minden jól megy, holnap után elengednek, de tanítani csak jövő héttől fogok újra.
- Értem, nos, nekem órám lesz, rohannom kell… - magyarázkodott Emma és már indult is kifele a tölgyajtón
- Rendben. – vigyorodott el a férfi – Nekem is órám lesz, de nem megyek be… - mormolta, mikor a lány már kint volt. Mikor Emma a folyosóra ért, Lisa már ott várt rá
- Órád lesz mi? – kuncogott – Van egy rossz hírem, szerintem neki is feltűnt, hogy nem lesz órád!
- Jaj, tényleg! Hiszen vele lett volna. – felelte Emma
- Nem gáz szerintem szívesebben van egyedül! – gúnyolódott Lisa, mikor lefelé tartottak a lépcsőkön
- Lehet. – mosolyodott el halványan Emma – Van kedved lovagolni egyet? – kacsintott Lisára
- Menjünk! – kacsintott vissza Lisa. Gyorsítottak a lépteiken, hogy minél előbb leérhessenek oda, ahová a lószerszámokat tették. Lopva körülnéztek és beléptek az apró helyiségbe. Lisa felemelte a kantárt és a nyerget, de Emma elvette a kantárt.
- Nagyon kényelmetlen az a zabla, úgyis engedelmeskedek neked! – panaszolta. Lisa letette a nyerget is
- Akkor már szőrén is megülhetnélek! – nevetett. Emma bólintott és kilépett az ajtón
- Akkor gyerünk! – indultak el kifelé, de még Emma felnevetett – Csak le ne ess nekem!
- Ó, ne aggódj, ha leesnék, akkor majd átváltozom madárrá, vagy ilyesmi! – ekkor már vidáman kacagva taposták a friss havat, amely befedte az udvart. Hatalmas hópelyhek szállingóztak, jelezvén, hogy a télnek még nincs vége. Az égen baglyok röpültek, némelyik a bagolyházba tartott megpihenni, mások a nagyterembe, vagy az iskola egy máspontjára igyekeztek gazdájuk leveleivel, és csomagjaival. Az egyik, egy hatalmas barna fülesbagoly, a gyengélkedő egyik nyitva hagyott ablakán tuszkolta be magát és Madame Pomfrey asztalára szállt le, a csőrében egy hatalmas, vörös-kereszttel ellátott fehér csomaggal. A javasasszony egy döglött egérrel jutalmazta a baglyot és elvette tőle a gyógyszerekkel teli csomagot. Perselus Piton eközben éppen az új könyvét olvasgatta.
A lány valóban igazat mondott, egyre több lap jelent meg a könyvben, de a vastagsága és a súlya nem változott. Rengeteg recept és összetevő volt a könyvben, valamint mindegyiknek ott volt a leírása, a használatra vonatkozó utasításai, valamint mindegyiknek orr volt a leírása, esetlegesen az előállítása is.
Hirtelen eszébe jutott valami, a pálcájával rákoppintott a csukott könyvre, mire annak címe – és valószínűleg a tartalma is – megváltozott. Ezután a címe „Varázsigék, bájitalok és összetevőik A-tól Z-ig” lett. Kinyitotta a könyvet, aminek elejét, ezentúl a varázsigék foglalták el, típusok szerint, ABC sorrendben. Gyorsan az S-betűs átkokhoz lapozott és mikor meglátta, hogy, amit keres nincs benne, megkönnyebbülten felsóhajtott. Ezután az átváltoztató bájitalokat böngészte.
Átváltozás emberből állattá… érdekesnek tűntek az itt felbukkanó bájitalok, de sajnos a legtöbbhez kellett valaki, aki vissza is változtatja az alanyt. Letette a könyvet az éjjeliszekrényére és üresen maradt maga elé. Arra gondolt, hogy milyen jó lenne, ha Lily vele lenne. Szörnyen hiányzott neki, tulajdonképpen ő volt az egyetlen, akit valaha szeretett… illetve, majdnem az egyetlen.
Nagyon szerette az édesanyját is, de sajnos őt már rég nem láthatta. Akkor halt meg, amikor végzős volt a Roxfortban, pontosabban úgy tudta, hogy akkor, meghalt. Az általános vélekedés szerint a férje miatt halt meg, sőt sokak szerint maga a férfi ölte meg.
Tobias Piton valóban rémes alak volt, Eileen Prince – Perselus anyja – tizenkilenc éves volt, amikor hozzáment. Fiatalok voltak és szerelmesnek hitték magukat, de aztán később, mikor kiderült, hogy Eileen gyermeket vár, sok minden megváltozott. Mikor terhes volt, Eileen elmondta Tobiasnak az igazságot, elmondta, hogy mi valójában és, hogy a mágikus képességek valószínűleg a kisfiúban is megvannak. Akkor Tobias Piton eltűnt egy félévre, mert nem akarta bántani a terhes nőt, de mire visszatért, a kisfiú már megszületett. Sajnos a helyzet ezek után sem változott sokat, a férfi megrögzötten gyűlölte a mágiát, sokszor kimaradozott, csalta a feleségét és részegen gyakran bántotta őt is, és a fiút is. Szegény asszonynak a fia volt az egyetlen boldogsága. Jó pár évvel később már ez sem volt elegendő vigasz, a kis Perselus a Roxfortban tanult, odahaza pedig eluralkodott a káosz. Az apja rendszeresen verte az anyját és az asszony egy darabig csak tűrt a fia érdekében, de amikor a fia végzős volt a Roxfortban, a karácsonyi szünet idején, a szomszédok üresen találták a házat. Pontosabban egy teljesen ép holttest feküdt a hálószoba padlóján, és a házban rengeteg vér volt, talán a nőé.
Ennyit tudtak, azok, akik a környéken laktak, és Piton sem tudhatott többet, viszont nem akarta sohasem elfogadni azt, hogy az anyja meghalt. Perselus Piton a RAVASZ letétele után visszaköltözött oda, a szülei házába, de inkább csak papíron, hiszen rossz emlékeket idézett benne a hely.
Piton mostani helyzete, bár kevésbé volt véres és krimibe illő, mégis reményveszettebb volt, Piton tudta, hogy Lily halott, a saját szemével láthatta aznap Godric’s Hollowban, de a szíve mégis mást súgott.
Ismét elaludt, egyre messzebb sodródva a valóság partjától, az álmok nyílt tengerének tajtékos vizeire. Olyan volt, mintha a múltban járna, az emlékei között, de ezúttal minden szelídebbnek tűnt, sokkal szelídebbnek, mint akkor. Álmaiban újraélte az életét, látta az anyját, aki szelíden mosolyogva a bölcsője fölé hajol. Szép asszony volt, eléggé hasonlított rá a fia, az orrát leszámítva. Eileennek kedves kis pisze orra volt, beleillett az arcába, magas homloka volt és hosszú arca, ezt a szépséges, mégis komoly arcot, hollófekete haj keretezte, amely lágyan omlott a nő gömbölyded vállaira. A szája egészen vékony volt, a mosolya szomorkás, nagy, sötétbarna, már-már fekete szemeiben könny gyűlt össze. A könnyek végül kiléptek medrükből és végiggördültek a sápadt arcon. Eileen végigsimította a kisfia fejét és altatót énekelt neki, olyat, amire már senki nem emlékezhet.
A következő kép, amely beúszott elé, már a mezőé volt, azé a mezőé, ahol először meglátta Lily-t. A kis Piton egy bokor mögött bújt el, egy vörös hajú lány épp virágot szedett. Alig lehetett idősebb hét évnél, egy pillanatra felnézett a százszorszép csokor mögül és észrevette a fiút, érdeklődve figyelte, de aztán egy hang a nevét kiáltotta és elfutott. A kisfiú csak szomorú szemekkel nézett után.
Körübelül három év múlva egy játszótéren találkozhattak újra, ő ismét egy bokorban bújt meg és figyelte a két hintázó lányt, különösen a fiatalabbikat, a vöröset, aki mind magasabbra és magasabbra hajtotta a hintáját. Szinte már átpördült, mire a nővére kétségbeesetten rákiáltott.
- Lily ne! Ne csináld! – a vörös hajú lány a legmagasabb ponton kiugrott a hintából, mire az idősebb felsikoltott. Lily repült a levegőben pár métert, aztán lassan leereszkedett, a haja csak úgy úszott a levegőben. Puhán, talppal ért földet és virgoncan szaladt tovább
- Várj Tunney, mutatok mást! – kacagott és felkapott egy kisvirágot, a tenyerébe tette, mire a kivirág úgy nyitogatta és csukogatta a szirmait, mintha csak integetne
- Lily, nem szabad! Anya megtiltotta. – sápítozott a szőke lány, Petunia
- Ne félj tőle! – nyújtotta a virágot nővérének a kis Lily, de az kiverte a kezéből
- Ez nem normális dolog! Hogy csinálod? – kérdezte Petunia, féltékenységgel a hangjában
- Én tudom! – lépdelt elő a bokorból a fiú, aki az apja régi ingét és nadrágját viselhette, mert jócskán nagy volt rá. Megkerülte a szőkét és fiatalabbhoz lépett, mélyen belenézett élénkzöld szemeibe, amelyek azonnal elbűvölték őt
- Boszorkány vagy! – jelentette ki vidáman mosolyogva
- Tudod, nem szép dolog ilyet mondani egy lánynak! – tette karba a kezeit Lily
- Nem, te tényleg boszorkány vagy! A mamám is az, én pedig varázsló vagyok! – folytatta a fiú vidáman, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon
- Hah! Varázsló? – az előbb megszeppent Petunia most húga elé állt – Megmondom én ki vagy te! Pitonék fia vagy, a Fonósoron laksz! – mindegy egyes szó külön negatív értelmet adott, úgy mondta az egészet, mintha már maga a hely is rosszat jelentene
- Gyere Lily, menjünk! – fogta kézen Petunia a kishúgát. Lily halványan mosolygott Pitonra, látszott rajta, hogy ő még maradna.
A következő kép egy fűzfa alatt volt, egy tónál, a tóparton a fa alatt két kisgyerek beszélgetett. Egy feketehajú kisfiú, aki valószínűleg ismét az apja ruháiban volt, és egy vörös hajú kislány, kék ruhácskában. A fiú szinte elmerült a lány smaragdzöld szemeiben, a lány pedig csak fecsegett
-… és mi van otthon Perselus? – kíváncsiskodott a lány, a fiú elmosolyodott, amikor Lily a keresztnevén szólította, de hamarosan gondterheltté vált az arca és egy aprócska, jelentéktelennek tűnő ránc jelent meg a két szemöldöke közt
- Semmi, apám még mindig veri anyámat és néha engem is… - felelte szinte unottan
- Apád nem szereti a mágiát? – kérdezte aggodalmasan a lány
- Nem szeret az semmit! – csattant fel Perselus – Bár meghalna már! – olyan ideges volt, hogy ökölbe szorította a kezét, mellettük egy faág súlyosan zuhant a földre.
- Gonosz vagy Perselus! – torkolta le a lány és elszaladt. A fiú dühösen hajított egy követ a tóba, mire az szökőár szerű hullámokkal sújtotta a túlpartot.
Az álmába visszatértek azok a gondterhelt képek, amik életében is sújtották. A Roxfortban voltak, Lily a Griffendélbe került, és vidáman szaladt a Griffendélesek asztalához. Piton szomorúan nézte, ahogyan Lily leül James Potter és Sirius Black mellé. Ő következett, a Teszlek süveg sokáig gondolkodott, aztán felkiáltott: Mardekár! Leugrott a székről, vetett egy sóvárgó pillantást Lily felé és tétován a Mardekár asztalához kullogott, ott hatalmas üdvrivalgással fogadták, és az aktuális prefektus, egy hosszú szőke hajú fiú, Lucius Malfoy büszkén hátba veregette, a mellette ülő lány, Narcissa pedig kedvesen mosolygott rá. A vacsora alatt a kis Perselus végig Lilyt figyelte, ahogyan kacag James és Sirius mellett.
- Ugyan ne bánkódj a kis sárvérű miatt! Oda való az! – vetette oda Lucius, de Piton egy szót sem szólt
Már a következő álomkép úszott be elé, két évvel később, nem sokkal a karácsonyi szünet után rohant a folyosón Lily után, amikor meglátta önfeledten mosolygott.
- Lily, Lily várj! Au! – James elgáncsolta és ő elhasalt a kemény kövön, de nem tántorodott meg. Felállt és leporolta magát, egyenesen James hideg, kék szemeibe nézett
- Ez mire volt jó Potter? – förmedt rá és tovább állt, végül sikerült elérnie Lily-t, aki akkorra már aggódva figyelte őt
- Szia, Per! – köszöntötte a lány – Láttam mi történt, jól vagy? Nem esett bajod?
- Nem, kutya bajom! Boldog születésnapot Lily! – mondta és előhúzott egy ezüstláncot a zsebéből. A láncon egy szív alakú medál volt, amin egy ezüst őzsuta volt profilból, a szeme pedig egy picike smaragd volt, akár a medál jobb oldalán lévő L-betű is. Lily mosolyogva kinyitotta a medált, amiben egy képen ők voltak. Végig nézte a jelenetet, amit a medálban látott, majd összecsukta és a fiú nyakába borult.
- Ó köszönöm Per! – hálálkodott és egy nagy puszit nyomott a fiú arcára, amitől a fiú döbbenten elmosolyodott
Egy későbbi emlékében épp bájitaltanra ment be, és látta, ahogy Lily egy hollóhátas lánnyal beszél, James pedig kutat valami után Lily táskájában. Perselus habozott, gyanús volt neki James, de nem merte kérdőre vonni, így csak leült a helyére. Nem sokkal később Lumpsluck professzor lépdelt be a tanterembe, mosolyogva köszöntötte a diákokat, és elmagyarázta, hogy aznap a zsugorító-főzetet fogják tanulni. Rögtön ki is választott két szerencsést a feleléshez, és történetesen Piton és Potter volt. Perselus vidáman szaladt ki az egyik kettes ónüsthöz, míg James unott pofával kullogott. Lumpsluck alig adta ki az utasítást, Perselus már neki is látott, profi módon készítette elő a hozzávalókat és keverte össze őket, emellett még arra is volt ideje, hogy Jamesre pillantson, aki idegesen lapozgatta a bájitaltan könyvét és erősen koncentrált. Piton Alig húsz perc alatt elkészült, és a fenn maradó időben elővett egy pennát és jegyzetelni kezdett a könyvébe. Helyenként áthúzgálta a szöveget és más szavakat írt fölé. James izzadt már, ingerülten kevergette a maga mély lila, gőzölgő főzetét. Piton befejezte a jegyzetelést és felnézett, jelezvén, hogy kész van. Lumpsluck azonnal odament hozzá és vidáman felkiáltott.
- Merlin szakállára! Ennél tökéletesebb főzetet még nem láttam! Ezzel kiérdemeltél egy K-t és 10 pontot a házadnak! – a feketehajú fiú büszkén kihúzta magát, a társai pedig tapsolva örvendeztek, Lumpsluck pedig tovább lépett James üstjéhez, amiben jelenleg rozsdabarna, bűzös lötty fortyogott, ami hatalmas buborékokat eregetett – Hát, James. Most adok neked egy V-t, de legközelebb már nem leszek ilyen jószívű! Esetleg kérhetnél korrepetálást Perselustól. – ajánlotta a tanár. James elhúzta a száját.
Másnap Lily szomorúan sírdogált a folyosón, az egyik padon és James vigasztalta. Piton csak a távolból figyelte a párost. James átkarolta a lányt, aki csak sírt.
- Jaj Lily, ne sírj a miatt a medál miatt, biztos, hogy valami olcsó utánzat volt. – legyintett James, Perselus viszont a háttérben fortyogott.
Olcsó utánzat? – gondolta – Az egész évi zsebpénzem rá ment.
A következő emléke már későbbi volt, épp a kedvenc fűzfája alatt tanult, hallgatva a madarak csiripelését és beszívva a lágy tavaszi szellő hozta illatfelhőket, amikor James és csapata gúnyosan közelítettek felé. A rövid feketehajú fiú, úgy két méterre állt meg tőle és elkurjantotta magát
- Csak nem megint kotyvasztástant tanulsz Pipogyusz? – Piton összeszedte a cuccait és bevágta a régi elnyűtt bőrtáskájába, majd felugrott
- Tűnj innen te szemét, gerinctelen féreg! – sziszegte Piton
- Suvickus! – szegezte Piton szájára a pálcáját James, mire az elkezdett habzani, és Piton buborékokat öklendezett fel és a meglepetéstől elesett
- Vigyázz a szádra te holló! – vigyorgott gonoszan James – Vagy legközelebb is ki kell mosni a szádat… - Piton megtörölte a száját és előhúzta a pálcáját, feltápászkodott és Jamesre szegezte az ébenfa pálcát
- Capitul… - James ismét gyorsabb volt, Piton saját bűbáját fordította ellene, a hosszú hajú fiú meg is döbbent attól, hogy Potter tudja ezt a varázsigét
- Levicorpus! – Pitont azonnal megragadta egy rejtélyes erő és a bokájánál fogva felemelte
- Fogadjunk, hogy kiugrasztom a gatyájából! – kacagott James és a pálcájával egy faág felé irányította, amíg Piton nadrágja be nem akadt egy faágba. Szegény fiú kétségbeesetten kapálózott, így fejjel lefele pontosan olyan volt, mint egy denevér. Piton most még csak dühös volt, de hamarosan elkeseredett is, egy hosszú, vörös hajú lány közelített idegesen, Lily volt az. Hát így kell őt látnia?
- Mint csinálsz Potter? Azonnal ereszd el! – kiáltott magából kikelve a lány. James fölényesen mosolygott és parádésan meghajolt Lily előtt
- A kedvedért bármit, Evans! – húzta ki ismét magát és elmormolta az ellenbűbájt, aminek hála Pitont már csak a nadrágja tartotta a faágon, de mivel nagy volt neki, az se tartotta sokáig, a földre pottyant és fájdalmasan felnyögött. Nem azért, mert megütötte magát, nem is, azért mert James és a haverjai így elbántak vele, azért, mert Lily előtt megszégyenült. Legszívesebben elsírta volna magát, de nem akart gyengének tűnni, hatalmas talárjával eltakarta magát és még a földről megvetően nézte James Pottert, aki viszonozta a tekintetet és úgy nézett rá, mint valami piszokra a cipője orrán, megvetően és gúnnyal telve
- Szerencséd volt, hogy Evans erre járt, különben lógtál volna még ott egy darabig! – fröcsögte
- Nem kell segítség egy sárvérűtől! – ordította Piton James szemébe, aztán összeszedte a holmiját, és azokkal eltakarva magát, elviharzott a kastély felé. A talárja úgy úszott utána, mint ha hollószárny volna.
Lily dühösen, könnyes szemmel rohant el az ellenkező irányba, James pedig egy darabig vigyorgott a társaival a megszégyenített Piton után, de aztán megfordult és meglátta Lily-t, ahogy az sírva rohan el az erdő felé, ezért otthagyta a társait és a lány után futott. Mikor utolérte megragadta a karját, hogy a lány megálljon
- Várj Lily! - Lily arcáról patakokban csorgott le a könny, és Jamesre dühös pillantást vetett, amiért az megállította.
- Mivan? – kérdezte a lány fortyogva
- Annyira sajnálom! – vágta rá azonnal James, úgy tűnt igazat mond
- Micsodát? – kérdezte, habár tudta a választ, és majdnem újra sírva fakadt
- Én sohasem neveznélek… - a fiú az ajkába harapott – Soha nem mondanék rád ilyet! – fejezte be bátrabban
- Rendben, akkor most hagyj békén végre! – füstölgött a lány, aztán otthagyta. James ajkának sarkában halvány mosoly bújkált
Valamivel később, egy sötét alak ücsörgött a Kövér Dáma portréja előtt. Hosszú fekete haja a vállát verdeste, sovány volt és elkeseredett, a kezében egy puha pokrócot és egy párnát szorongatott. Már fáradt volt, nagyokat ásítozott, aludnia kellett volna már, de ő kitartott a célja mellett, rendíthetetlenül várakozott a portré előtt. A Dáma megcsóválta a fejét, aztán éles sipákoló hangon meg is szólította.
- Jól van, jól van! Jön már! – ahogy kimondta ki is tárult és a mögötte lévő nyíláson át egy sötétvörös hajú lány lépett elő. A lány arcára harag és döbbenet keveréke ült ki, amikor meglátta a fiút, aki azonban hagyva a pokrócot és a párnát felállt és ösztönösen elmosolyodott
- Lily! – örvendezett
- Csak azért jöttem ki, mert az egyik lány azt mondta, hogy azzal fenyegetőztél, hogyha nem jövök ki, itt alszol a portré előtt! – szögezte le a lány a fiú végigmérte a párnát és a takarót és határozottan felelt
- Meg is tenném!
- Miért jöttél ide? – kérdezett vissza a lány, hangjában kíváncsiság és harag keveredett
- Bocsánatot akarok kérni, nem gondoltam komolyan, amit mondtam… az csak úgy kicsúszott a számon! – magyarázkodott szinte könyörgően nézve a lányt, a fiatal Piton, de Lily karbatett kézzel elvékonyodó ajkakkal válaszolt
- Hát persze, csak kicsúszott! Te meg a fura barátaid bármelyik mugliszármazásúra mondjátok ezt, akkor én miért lennék kivétel? – a fiú, ahelyett, hogy elszégyellte volna magát csak keményen visszavágott, nem számolva a következményekkel
- Na és te? Potterékkel barátkozol, szép kis társaság! Három animágus és egy vérfarkas.
- Te választottál egy utat, és én is, de én nem értek egyet azzal, amit a barátaid oldalán tettél vagy tenni fogsz. – a lány már inkább elkeseredett arckifejezést öltött, nem haragudott igazán a fiúra, inkább csalódott benne és csak ez fájt neki
- Lily, kérlek! Bocsáss meg! – kérlelte Piton, Lilyt elöntötte a harag, amit emiatt a képtelen helyzet miatt érzett
- Ne pazarold a levegőt! – vágta oda utoljára dühösen és visszavonult a Dáma mögötti klubhelyiségbe.
A fiatal Perselus Piton szomorúan állt a roxforti Fekete-tónál. Nem rég tette le a RAVASZ-t akár csak sokan a túlparton ácsorgó varázslók és boszorkányok közül. Szeretett volna ott lenni köztük, hogy gratulálhasson. Ugyan! Kit akarna becsapni! A menyasszony mellett akart állni, az ifjú férj helyén. Vágyakozva figyelte a túlparton állókat, de leginkább a vörösrózsa-liliomcsokrot tartó hosszú, fehér, uszályos ruhájú nőt. Aztán a szeme a tekintete a menyasszony vőlegényére révedt, egy kerekszemüvegű, kócos feketehajú kisfiús vigyorú férfira. Harag fogta el, hacsak rá nézett. És végül a násznépet vette szemügyre, akik mind ujjongtak és tapsoltak. Szomorúan állt a csipkebokrok mellett, és egyre csak a nőt figyelte, ahogyan gyönyörű vörös hajzuhatagával játszik a szél, ahogyan néz és mosolyog a férjére, ahogy cseveg a násznéppel, és ahogyan egyszer csak a tekintete rá vándorol. Rá, a csipkebokrok mellett megbúvó hollóra, aki mindvégig sóvárogva és elnyűtten nézte az eseményeket. Ez az egy pillantás rengeteget jelentett számára, és egy könnycseppet törölt le az arcáról. Lily soha nem lehet már az övé, ezt el kellett fogadnia. Most mégis mindent megadott volna azért, hogyha más oldalán is, de láthassa a nőt.
Az emlékképek elmosódtak, és furcsa, különös, abszurd álommá váltak. Egy világos, vöröses hajú kislányt látott, nagyjából egy éves lehetett. Mellette ott volt a hollófekete hajú nővére is, talán egy év lehetett kettejük közt? Mindketten egyazon autóban ültek, egymás mellett, babaülésben. Minden a legjobban alakult, a pár éppen Franciaországba igyekezett, amikor egy figyelmetlen sofőr előzött meggondolatlanul, és frontálisan ütközött velük. A másik autó sofőrje valahogyan megúszta az ütközést, azonnal kiszállt az autójából és a másik autóhoz sietett. Ki akarta szabadítani az utasokat, de sajnos a szülők már nem éltek, a két kicsi pedig szívbe markolóan sírt, persze valószínűleg az ijedségtől, még nem foghatták fel a szüleik halálát. Aztán egy boszorkány jelent meg, aki hasonlított Emmára, és hazavitte a kicsiket.
Piton felriadt az álmából, az asszony emlékeztette Emmára, de mégis mit keresett az ott?
Felült és lelógatta a lábát az ágyszéléről. Sebei még mindig sajogtak, de a bordája már ép volt. Hirtelen felállt és a gyengélkedő előtti folyosóra lépett ki, ahonnan látta az órát. Tíz óra múlt pár perccel. Egy ideig hallgatta az óra kattogását, és figyelte ahogyan a hatalmas inga jobbra-balra jár, üres tekintettel meredt maga elé és talán sokáig így tette volna, ha a háta mögött nem sipított volna egy szigorú női hang
- Maga meg mit keres itt kinn! – teremtette le a javasasszony
- Már jól vagyok! – védekezett Piton, de a nő kétkedő tekintettel nézett rá
- Azt majd én döntöm el! – jelentette ki szigorúan a boszorkány és betámogatta a férfit a gyengélkedőre, hogy visszaültesse az ágyra. A pálcáját hozta és egy üveg boszorkányfű főzetet.
- Azt mondja jól van? A tegnapi napot teljes egészében átaludta! – méltatlankodott, miközben igyekezett rendet tenni az újfent elkáoszosodott éjjeliszekrényen, aztán megállt a pakolásban, mert észrevette Piton döbbent arckifejezését és közelebb lépett hozzá
- Szóval nem is emlékszik? Délben nekem kellett etetnem magát, mint egy kisbabát, mert végig aludt. Igen, már hetesike van, csütörtök.
- Nem azt mondta, hogy ma elenged? – kérdezte Piton aggódva
- De csak egy feltétellel! – próbált kompromisszumot kötni a boszorkány
- És mi volna az? – vonta fel kérdőn a szemöldökét
- Azonnal elmegy valahová, ahol kipihenheti magát! – Piton szeme megcsillant
- Ezzel nem lesz gond! – felelte és egy halvány mosoly bújkált a szája sarkában. Megkönnyebbülten állt fel az ágyról és magához vette a holmiját, azt a pár könyvet, amit kérésére Dumbledore hozott fel neki és a könyvet, amit Emmától kapott, valamint a pálcáját. Már a gyengélkedő előterébe nyíló ajtónál állt, amikor Madame Pomfrey utánaszólt
- Biztos, hogy jól van, Perselus? – a férfi értetlenkedve pillantott vissza a boszorkányra
- Remekül, miért kérdezi?
- Még mindig pizsamát visel! – felelte sóhajtva
- Nem tesz semmit! – legyintett a pálcájával, mire a ruhái a kezébe repültek. Félrevonult az egyik mellékhelyiségbe és átöltözött
Már két órája volt elengedve a gyengélkedőről, amikor kiengedték első útja Dumbledore irodájába vezette, ezt az egy hetet a régi családifészekben akarta eltölteni, egy apró mugli városkában, a Fonósoron. Dumbledore persze engedélyt adott neki, hiszen Madame Pomfrey is azt írta elő, hogy valahol máshol töltse el a pihenőjét. Bár Dumbledore enélkül is bármikor elengedte volna pár napra, jelenleg ő volt az egyetlen, aki megbízott benne, és ennek egyszerre örült Piton, és egyszerre bántotta.
Tehát Piton most csomagolt, bár nem volt sok mindene, az összes komolyabb értéke a Fonósoron lévő házában volt. A bájitalokkal teli ládáját vitte és pár könyvet. Hamarosan elkészült a csomagolással, a vacsorát még a kastélyban költötte el, melynek során tapsvihar fogadta az egy hét bájitaltan mentességet.
Este kilenc óra volt, amikor elindult, seprűvel ment, maga után lebegtetve a holmijait. Hajnali egy órára oda is ért, mikor belépett a lakásba beszívta azt a régen érzett otthon illatot, ami elárasztotta a helyet és elkezdte kicsomagolni azt a kevés holmiját, amit magával hozott. Elfáradt a repülésben, a kicsomagolás után, rögtön a nappalil nyíló hálószobába vonszolta fáradt testét és beesett a puha, zöld ágyneműs ágyába. Végre addig pihenhetett, amíg csak akart. Anélkül, hogy másnap tanítania kéne, vagy esetleg valaki rossz néven venné tőle a rengeteg alvást.

VII. fejezet – Fonósor 105.

Másnap reggel tíz órakor kelt, egy hosszú, pihentető, álomtalan alvás után. Miután elintézte reggeli teendőit úgy döntött bejárja a rég nem látott ismerős környéket, ezúttal a rövid, fekete talárja mellett döntött köpeny nélkül, mert ezt bármelyik mugli egyszerű öltönynek nézhette.
Hosszú utca volt, és ami azt illeti keskeny is, bár a házával ellentétes irányba viszont szélesedett. A keskenyebbik részét mindig is sötétnek és ridegnek érezte, főként kiskorában. Ez a szűk része még most is az volt, de arrafele, ahol szélesedett az utca, takaros kis kertes házak épültek, nem is olyan régen, talán pár éve. Az utca ezen részén általában olyanok laktak, akik még nem voltak elég módosak ahhoz, hogy elhagyják a helyet, de megengedhettek maguknak egy kis kertes házat, ahol a gyerekeiket nevelték. Most is gyerekzsivajtól volt hangos az utca ezen része. Gyerekek hógolyóztak az út mentén, néhány kertben pedig hóembert építettek. Egy azonban mindegyikben közös volt, boldog családok élték itt az életüket. Mikor ezek előtt elhaladt, szomorúság öntötte el. Az ő háza is lehetne ilyen, élhetne Lilyvel és a közös gyermekeikkel. De rá más sors várt, kegyetlen és szomorú végzet. Az ilyen kertes házban egy szőke hajú mugli nő játszott a két kislányával. Az egyik egy egyévesnél valamivel idősebb világos bőrű, feketehajú lányka, a másik egy alig négy hónapos, szikrázóan zöldszemű, vörös hajú tündérke, volt. A két testvér nagyon jól megvolt egymás mellett, az anya pedig hol játszott velük, hol csak mosolyogva ringatta a kisebbet. Rövidesen egy Ford parkolt le a Fonósor 105. előtt. Egy magas, feketehajú férfi szállt ki a kocsiból, és a karjaiban egy nagy, barna plüssmackót tartott. Bezárta a kocsit, és az ajtóhoz sétált, a szőke hajú nő nyitott ajtót, karjában a kicsivel és kézenfogva a nagyobbat, aki vidáman totyogott mellette, a macit félretéve csókot váltottak, és bementek a nappaliba.  Az apa letette a macit, a nagyobb pedig mosolyogva nyújtózkodott az apja felé
- Apu! – visította, az apja pedig erre felemelte, aztán a húgát is átvette a feleségétől. Mélyen a felesége szemeibe nézett, szemeiben boldogság és elégedettség tükröződött.
- Janett, jó hírem van! – a nő kíváncsian fürkészte a férje arcát – Megkaptam a fizetésemelést, így nyáron elutazhatunk oda, ahová csak akarunk! – mesélte vidáman, és letette a két lánykát a maci mellé
- Jaj, Patrick! Úgy örülök! – ugrott férje nyakába az asszony és szeretetteljesen meg is csókolta, azután ismét a karjaiba vette a vöröshajú kislányt, és figyelte, ahogy a nagyobb lányuk a hatalmas plüssmacihoz bújik.
Perselus Piton persze nem sejthette kik is igazából a Fonósor 105. lakói, számára csak egy ugyanolyan mugli házaspár voltak a két gyerekükkel, mint a többi.
Az utca végén egy ösvény indult egy kis erdős ligeten át, ami végül a tópartra vezette az arra járót. Amíg kicsik voltak sokszor találkoztak ennek a tónak a partján Lilyvel, hogy beszélgessenek, nevessenek, vagy épp tanuljanak a fűzfák hűs árnyékában. Most is leült az egyik fűzfa alá, amely a tóba két-három méterre benyúló földnyelven vert gyökeret. Figyelte, ahogyan a halvány februári napsugár táncol a víz felszínén úszó vaskos jégtáblákon, és ahogyan a hollók kutatnak táplálék után a túlparton, szárnyra kélve, aztán lecsapva tömegesen valamilyen apró kis táplálékra, hogy végül felröppenjenek vele valamelyik csupasz fára. Teljesen elfeketedett tőlük a sok fa. Nagyon szép, mégis rémisztő látvány volt.
Most is azon gondolkodott, hogy milyen jó volna, ha vele lenne Lily, így az is csak később tűnt fel, hogy egyre hidegebb lesz, és apró hópelyhek szállingóznak a tejfehér égből. Fájdalmasan sóhajtott el akarta felejteni Lily-t, de ugyanakkor még is emlékezni akart rá. Tulajdonképpen nem Lily-t akarta elfelejteni, hanem a vele kapcsolatos rossz emlékeket és a hiányát.
Felállt a fagyott földről és elindult hazafelé. Rátért a Fonósorra vezető ösvényre és lassan sétált a hóesésben. Kedvtelen volt, nem igazán tudta mit csináljon, eszébe jutott, hogy az iskolában legalább volt mit csinálnia. Hirtelen eszébe jutott, hogy vajon mit tesznek egykori társai, hiszen abból, hogy a Roxfortban tanít, könnyedén következtethetnek arra, hogy esetleg elárulta a Nagyurat, és ezt vannak páran, a Nagyúron kívül is, akik nem néznék jó szemmel. Bellától már nem kellett tartania, őt elkapták, és az Azkabanba zárták, akár a férjét Rodolphust, de Lucius bevetette a kapcsolatait, hogy tovább élhesse kényelmes polgári életét és bevegye magát a minisztériumba. Tőle már tartott egy kicsit, habár tudta, hogy valójában ő is gyáva alak. Sokan voltak még, de sokan el is bujdostak.
Már a Fonósor 98-nál járt, amikor egy háza előtt sepregető idős hölgy, boldogan mosolyogott rá, és seprűjét eldobva, amilyen gyorsan csak tudott sietett, hogy odaérjen mellé.
- Perselus, várj! – Piton megállt, a nénike pedig odacammogott hozzá és gyengéden a karjára tette a kezét – Jaj, kicsi Perselusom, hogy megnőttél! Had nézzelek! Olyan régen nem láttalak! – az időshölgy szemmel láthatóan boldog volt
- Nancy néni. – állapította meg a varázsló. Fiatalabb korában sokat járt a már akkor is idősödő boszorkányhoz, aki nagyanyja helyett nagyanyja volt. A kis Perselus gyakran menekült az idős nénikéhez, olyankor, amikor a mugli apja, dühösen, részegen állított haza, és a veszekedés közepette, néhány pofonnal is megajándékozta, az amúgy is meggyötört asszonyt. Ilyenkor Nancy néni szívesen meghallgatta a fiú panaszát, és megkínálta az éppen frissen sütött süteménnyel.
- Azóta nem láttalak, amióta letetted a RAVASZ-t!
- Jobb szerettem volna egyedül lenni. – mentegetőzött Piton, a cipője orrát bámulva
- Apád temetésén nem volt alkalmam mondani, mennyire sajnálom, hogy édesanyád és édesapád meghalt. – váltott szomorúbb hangnemre a nő, de erre Piton felcsattant
- Egyáltalán nem biztos, hogy anyám meghalt! Csak az apám teste hevert ott, öt évvel ezelőtt a padlón. Lehet, hogy anyám él, csak bujkál valahol! – makacskodott és tekintetét a hópelyheket árasztó égre emelte
- Én is szeretném ezt hinni fiam, de kételkedek benne. – hajtotta le a fejét az asszony – Viszont most nem kérnél egy kis tökös-derelyét? – váltott témát gyorsan, de Piton habozott. Nem volt kedve most senkivel beszélni, de nem akart udvariatlan lenni a nővel, aki saját unokájaként szerette őt
- Köszönöm, az most jólesne! – felelte, mire az asszony kedvesen elmosolyodott és útközben a seprűt magához véve elindult a házhoz
- Akkor kerülj beljebb! – nyitotta ki az ajtót, és előre engedte a varázslót. Pitonnak kicsit le kellett hajtania a fejét, hogy ne verje be az ajtókeret tetejébe.
Nanc néni egyedül lakott, a férje már tíz éve halott volt, a házban három szoba volt, két hálószoba és egy nappali, ez utóbbiba vezette be Pitont.
- Ülj csak le a kanapéra, mindjárt hozom a derelyét! – intett Pitonnak, és elindult kifele, aztán mégis visszafordult
- Majd elfelejtettem! Teát kérsz?
- Igen köszönöm! – felelte a varázsló udvariasan
- Még mindig tejjel és két cukorral? - tudakolta az ősz hajú boszorkány kedvesen. Piton bólintott, Nancy néni pedig eltűnt a konyhában. Piton körül nézett. A nappali nem változott sokat, még mindig ugyanazok a barna fotelek és a kanapé, fehér csipketerítővel, és persze a diófa asztal ugyanolyan csipkével. A régimódi állóóra éppen most ütötte el a hármat, a kandallóban kellemes tűz lobogott, a kandalló párkányáról, pedig néhány kép mosolygott és integetett. Az egyiken egy idősödő, bajszos varázsló volt, egy másikon ugyanez a férfi, fiatalon, a fiatal Nancy nénivel, az esküvőjük napján. Egy újabb képen pedig egy fiatal, barna hajú nő volt, a férjével és a gyönyörű kékszemű kislányukkal. Piton sokáig nézte a képet, aztán elképzelte, hogy a fiatal boszorkány helyén Lily áll, a férje helyén pedig ő, a kislány helyett pedig egy vöröshajú, feketeszemű kislányt képzelt el. Becsukta a szemét, hagyta, hogy ez az elképzelt kép magával ragadja. Elképzelte, hogy Lilyvel nyugodt életet élhetnek, a gyerekeikkel, akiket egy nap majd a Roxfortba járathatnak. Tetszett neki ez a kép, és ebben akart élni, már majdnem bele is feledkezett, amikor az ősz hajú, kékszemű boszorkány tért vissza jól megpakolt tálcával a kezében.
A tálcán két kistányér volt, és egy harmadik, amin a tökös-derelyék foglaltak helyet, ezen kívül még ott volt két ezüst villa, és persze a két csésze tea. A boszorkány letette a kávézóasztalra az ezüsttálcát, és leült a kanapéra. Felnézett a férfire és mosolyogva a képekre mutatott.
- Az ott a kis unokám és a férje, a dédunokámmal. Szépek ugye? – Perselus bólintott és leült a kanapéra az asszony mellé, aki átnyújtotta neki az egyik csészét és a sajátját is elkezdte szürcsölgetni
- És most mivel foglalkozol? Ugye már nem tartasz azzal a gonosz emberekkel?
- Megbántam már, amit akkor tettem. – hosszú szünetet tartott, nagyot sóhajtott és folytatta
- Most a Roxfortban dolgozom, bájitaltant tanítok, csak egy szerencsétlen baleset következtében egy hét szünetet kaptam. – húzta el a száját
- Ugye, mindig mondtam neked, hogy tanítanod kéne! – csapta össze a tenyerét az idős hölgy – De mi történt, milyen baleseted volt? – ült ki aztán a kisebb aggodalom az arcára
- Semmi különös, csak leestem egy lóról. – vonta meg a vállát, mintha mi sem lenne természetesebb annál, hogy ő lovagoljon bájitaltan tanárként
- Egy lóról? – húzta fel csodálkozva a boszorkány a szemöldökét
- Igen, a Roxmorts melletti birtokra indultam.
- Értem. - bólogatott hevesen az asszony, úgy, mintha valóban értené, amit Piton mond, bár ő nem tudott a Roxmorts melletti birtokról
- Lilyről mi hír? - tudakolta naivan a nő. A varázsló arca elsötétült.
- Lily… - lehelte szomorúan – Hát nem is tudsz róla? – kérdezett vissza hitetlenkedve – Az újság is írt róla!
- Nem kedveském, azóta nem olvasok Reggeli Prófétát, amióta tele irkálták hazugságokkal! Inkább Hírverőt olvasok, még ha abban nem is annyira részletesek az információk. Szerencsétlen Harry Potterről is csak annyit írtak, hogy túlélte, a szülei pedig nem. – magyarázta enyhe fintorral a nő. Pitont szinte meglepte az asszony tudatlansága, szomorúan nézett fel maga elől
- Lily volt… Harry Potter édesanyja. – suttogta lassan. Ismét átjárta a fájdalom, ami kint a tóparton is. Ismét lehajtotta a fejét, nem akarta, hogy a boszorkány lássa, hogy mennyire szenved
- Ó! Sajnálom. – rezzent meg az asszony – Tudom, hogy ő nagyon sokat jelentett számodra. Hisz, akkor is eléggé összetörtél, amikor hozzáment ahhoz a másik férfihez.
- Az ő döntése volt, és én tiszteletben tartottam! – felelte a férfi keményen
- Nagyon szeretted őt! – sóhajtott a nő
- Szerettem? SzeretTEM?! - kapta fel hirtelen a fejét. Úgy tűnt Nancy néni nem érti, de Piton mélyen a szemébe nézett. – Az az igazság, hogy téves a múlt idő… – vallotta be – Ne haragudj, inkább most hazamennék!
- Persze! Elcsomagolok neked egy kis sült húst! – mosolygott a hölgy és a konyhába csoszogott. Piton mély levegőt vett, a nap hátralévő részét a saját háza magányában kívánta eltölteni.
Mielőtt elment Nancy néni megeskette, hogy még visszatér. Nem volt benne biztos, hogy valóban visszatér még. Most egy ideig magányra volt szüksége, habár ilyenkor mindig gondolkodott és eszébe jutott Lily, amit viszont nem akart. Zsebre tett kézzel ballagott hazafele, a hó már nem esett, de amíg az idős boszorkánynál volt, vastag takaróval fedte be az utcát. Hamarosan hazaért, egy pálcaintéssel kinyitotta az ajtót és belépett a ház előterébe. A földre nézett, az ajtó elé, ahol pár levél foglalt helyet.

Nagyon jó, profi munka! :DD

Köszi

Imá-imá-imádoooom! T^T Remélem egyszer még olvashatom a folytatást. : D Szeretem ahogy részletezel, a karakterek reakcióit, egy szóval mindent, ezért sajnos nem is tudok túl bő kommentet írni.

Ehh ezt most találtam meg, az eleje olyan gáz :') ha egyszer nagyon unom magam folytatom de csak miattatok