Ó szép fenyő, ó műfenyő!

by **Emma Meadow** Hétf. Feb. 17, 2014 8:53 pm

Egy kis karácsonyi fic, komolyan ne vegyétek, többségében paródia, a sulim körül forog a világa, tanárok és diákok is vannak odabenn és ismert karakterek. Előbb Gandalf, Legolas, Gimli és Aragorn, egy űrlénnyel, aki Tardis-szal érkezett a Holdról és a Trónok Harca szereplői is vendégeskednek itt egy kicsit.
Később Asgard jóképű istene raboskodik majd, és váratlan látogatói érkeznek, találkozunk a sárkányok anyjával is, a viharban születettel, és a rátermett vadóccal, Oshával. A szálak összefutnak, a karakterek nyomra akadnak és meglesz, amit keresnek. A lángokat figyelve van aki megtér, százak éneke száll az égre és a történetem végül véget ér!

Jó olvasást majd a fejezetekhez Smile

by **Emma Meadow** Hétf. Feb. 17, 2014 8:55 pm

I.

- Legolas, tündeszemed mit lát? – kérdezte másodjára a történelemben, de először a történetemben, Arathorn fia, Aragorn. A magas, platinaszőke, hegyes fülű férfi, akinek a kérdés szólt, épp egy szikláról bámult lefele és egyre csak hunyorgott, merthogy semmi érdekeset nem látott.

- Az utunk tiszta, nem közeleg semmi! – felelte.

- Akkor néz feljebb, még az én öreg törpszemem is látja azt a hatalmas kék dobozt! – rótta meg Gimli. Ebben a pillanatban már mindhárman az égre emelték a tekintetüket, ahol egy hatalmas, kék, rendőrségi telefonfülke szállt, egyenesen feléjük.

- Mi lehet az? – tűnődött a tünde.

- Madár? – találgatott Aragorn, de azután megrázta a fejét. – Gandalf sasai sem ilyen nagyok!

- Repülő? – kiáltott fel vidáman Legolas, mire a másik kettő felvont szemöldökkel nézett rá.

- Miért? Azt hittem, ez következik! – vonta meg a vállát.

- Mi lehet az Gandalf? – fordult meg Aragorn és szürkéskék szemeivel a fehérhajú, fehérszakállas, mágust figyelte, aki éppen rágyújtott a pipájára, amit hamisítatlan Hobbitfalvai Pipafűvel tömött meg.

- Ha engem kérdezel – szólt mély hangján, fogai közt a pipájával – az ott egy ötvenes évekbeli sötétkék, angol, rendőrségi telefonfülke! – bár szavaiból sugárzott a bölcsesség, Aragorn, Gimli és Legolas úgy néztek rá, mintha legalábbis azt mondta volna, hogy ő Galadriel úrnő kisebbik leánya.

- Tudtam ám! – kiáltotta Gimli, és Legolas is úgy bólogatott, mintha teljesen nyilvánvaló lett volna a dolog. Csak Aragorn állt még mindig értetlenül.

- Te is tudtad, igaz Aragorn? – vigyorgott rá a tünde, de Gandalf legyintett.

- Dehogy tudja! Ő dán! Miket beszélek! Dúnadán – Aragorn épp tiltakozni akart az intelligenciáját becsmérlő mondat ellen, amikor a kék, rendőrségi telefonfülke mellettük landolt egy sziklán és az ajtaja kitárult. Aragorn kardot rántott, Gimli megmarkolta a fejszéjét és Legolas is célba vette az íjával a telefonfülke ajtaját, hiszen nem tudhatták, hogy mi jön ki onnan. Csak Gandalf ült továbbra is nyugodtan a kövön, kiélvezve a pipafüvét és azt, ahogyan a szél belekap a fehér köpönyegébe, hajába és szakállába, na meg mosolyogva fújkált füstgályákat, sok-sok, pajzsos, evezős vikinggel és egy őket támadó sárkánnyal.

A telefonfülke ajtaján, először nem jött ki más, csak fehér, gomolygó füstfelhő, azután egy kis magas, krákogó, köhécselő hangocska és a hozzátartozó lény.

A lény, felettébb bizarr volt, heten centiméter magas, csupasz, zöld testével, ebből harminc centiméter magas halványabb zöld, a tetején két hosszúkás antennafüllel, és két tíz-tíz centi átmérőjű ovális szemmel díszített lufi fejével. Az egyik kezében, egy színes, számológéphez hasonló, villogó bizgentyűt tartott, a másik kezével pedig intett és hozzá mosolygott, kivillantva háromsornyi, tűhegyes fogacskáját.

- Üdvözlet földlakók, békével jöttem és a segítségeteket szeretném kérni! – szólt visszhangzó orrhangon. Gandalf fújt egy füst repülőcsészealjat, Legolas az idegen minden mozzanatát leste, Aragorn és Gimli pedig összenéztek.

- Hát te aztán ocsmányabbul nézel ki, mint az a Gollam! – kiáltott fel Gimli, de Legolas, aki addigra eltette a nyílvesszőt a hátán lévő tegezbe, és visszafelé fejbe csapta Gimlit az íjával.

- Legyél kedvesebb az idegenhez! – bíztatta szokásos vidám mosolyával, de a pillantása olyan szigorú volt, mint az apjáé.

- Miről lenne szó? – lépett elő Aragorn, teljes gondori fegyverzetben. Az űrlény örömében, hogy meghallgatják, újra kivillantotta hegyes fogsorait, azután sajátos nyávogó orrhangján belefogott a mondanivalójába.

- A Holdról jöttem, ahonnan megfigyeltem az embereket és nagyon megtetszett a karácsony!

- Bocsáss meg, az mi? – kérdezte Gimli összevont szemöldökkel.

- Emberek ünnepe! – legyintett ismét Gandalf.

- Szóval… hát én is kartam egy ilyen ünnepet a Holdon, de sajnos a számításaim tévesek voltak és sajnos ott pici, hideg, fehér lemezkék…

- Hó a neve… - segítette ki a lényt Gandalf.

- Hó helyett szaloncukor hullik az égből, és kivágtam egy fenyőt az erdőből, de véletlenül életre keltettem és ő nagyon dühös volt, azt mondta, bosszút áll, amiért kivágtam őt, és évről évre, még sok más társát kivágják ilyentájt. Azt mondta… - a kicsi, zöld űrlény már szinte sírt.

- Azt mondta elrabolja a télapót! Aki így nem visz ajándékot a gyerekeknek! Én ezt nem így akartam! – elővett egy selyem zsebkendőt és trombitálva belefújta az orrát, azután, fekete, könnyes szemeit a többiekre meresztette. – Kérlek, segítsetek! – Gandalf szájából kiesett a pipa, amikor meghallotta, az elszabadult karácsonyfa gonosz tervét, azonnal felpattant a szikláról és a szemében remegő könnyel küszködve, egészen halkan, szinte suttogva kérdezte meg.

- Hol van most? – mindannyian várakozva figyelték a kicsi, zöld idegent, akinek hatalmas szemei most résnyire szűkültek.

- A Balassi Bálint Nyolcévfolyamos Gimnázium 20-as termében álcázza magát műfenyőnek a bitang! – erre mindannyian egy emberként horkantak fel.

- A Balassiban? – kérdezte halálra váltan Gandalf.

- A 20-as teremben? – tette hozzá dühösen Aragorn.

- Azonnal induljunk! – emelte az íját magasba Legolas, de Gimli csak hümmögött.

- De előbb hallanunk kell a Mória Csontjait!

- Miféle varázslat az? – nézett gyanakodva Gimlire Gandalf.

- Egy Hardrock banda, épp ma tartanak koncertet Khazad-dûm hídjánál! – lelkendezett Gimli.

- Valóban, én is hallottam már a mai koncertről, legendás a dobosuk. Pontosan tudod kiről van szó Gandalf… Árnyék és lángot – a mágus arcára kiült a félelem, de azután csak a szemét forgatta.

- Ismét? – kérdezte, azután fehér botjával az idegen felé intett. – Akkor döntsön az idegen!

- Hát, én tőlem mehetünk! – vigyorgott ismét. Így hát felkerekedtek és az űrlény invitálására beszálltak mind a kék, rendőrségi telefonfülkébe, habár Gandalf egy kicsit beütötte a fejét az ajtóba.

A fülke belül tágasabb, volt, mint ahogyan az kívülről látszott, az űrlény szöszmötölt egy keveset egy villogó konzolnál, azután már csak pislogtak egyet és ott is voltak Khazad-dûm hídjánál, ahol szépen sorban kiszálltak: Gandalf, aki kifele is beverte a fejét, Legolas, Aragorn, Gimli és az idegen.

A koncert már javában dübörgött, a dobosuk az árnyak Balrogja, csak úgy csapkodta a köveket izzó ostorával. Gimli nevetett.

- Menjünk közelebb! – hadonászott a fejszéjével, ezért úgy döntöttek, hogy mindenkinek jobb, ha eleget tesznek a kérésének.

A tömegben sok különös alak szórakozott, varglovas orkok, akik a vargjukkal táncoltak, Nazgûlok, akik Dementorokkal visítoztak versenyt és néhány hobbit, akik csen-csen gyűrűt játszottak középtájon, egy aranygyűrűvel, amin furcsa feliratok voltak. De a legkülönösebb mégis egy hobbitokat megszégyenítő ruhákba bújt, köldökpólós, mellényes, középkorú asszony volt, aki elmélyülten csárdásozott az első sorban, Gandalf őt lökte fel véletlenül.

- Rettenetesen sajnálom, megütötte magát? – segítette fel udvariasan a nőt, aki termetében is inkább hasonlított egy hobbitra, alacsony volt és széles. A nő megigazította szögletes keretű szemüvegét és rámosolygott Gandalfra.

- Nem, de ritkán találkozik ilyen lovagias úriemberekkel egy nő manapság! – szólt irritáló hangján, ami olyan volt, mintha egy rekedt kacsa hápogott volna fel a torkából, és a kezét nyújtotta, hogy kezetfogjanak.

- Köldök Magdolnának hívnak, de néha Parti Magdinak is! – mutatkozott be Gandalfnak, aki nem értette, hogy miért is nyújtja az asszony a kezét neki és kissé zavarba is jött.

- Nos, igen… - nevetett zavartan és kicsit közelebb hajolt – én nem annyira a nők társaságát kedvelem, nézze csak meg a Da Vinci kódot! Csak a rendező akart egy romantikusnak tűnő szálat Galadriel úrnővel a Hobbitban! – súgta, azután hátrébb hajolt.

- Szóval Köldök asszonyság. Hobbitfalvából jött? – váltott témát gyorsan a mágus és a nő szörnyű rikácsoló nevetéssel felelt.

- Nem, a 17. kerületből, a Balassi Bálint Nyolcévfolyamos Gimnáziumból – a mágus jóságos, kék szemei felcsillantak, akár egy kisiskolásnak.

- A Balassiból? Én és a társaim épp oda tartunk!

- Szívesen elvezetem oda Önöket! – felelte készségesen a nő a feltűnően nagy csendben, amit Gimli kiáltása tört meg.

- Thorboim, édes öcsém! . Gandalf követte a hangot és tekintete a nem létező színpadra felugró Gimlire vándorolt, aki az alacsony, de annál szélesebb derekú, fonott hajú, és szakállú, kissé meglepett gitáros felé rohant, hogy végül nagy kacagás közepette az arcára tegye mindkét kezét és végül lefejelje a sötéthajú férfit.

- Gimli ne! – kiáltott már későn Aragorn, ugyanis a gitáros nem volt egy nagy koponya és nem is élte túl az incidenst, hanem holtan terült el a nem létező színpad fekete, vulkanikus kövén.

A khazad-dûm hídja mellett elterülő tömeg elcsendesült és a színpadon tündék kórusa énekelt siratódalt, amíg valaki szívszorító dallamot hegedült.

- Elestél, és talán a kő majd befogad! – szólt méltóságteljesen Gimli a holttest fölé hajolva, mire az űrlény, aki addigra mellé lopódzott, felmutatta hosszú, zöld hüvelykujját és megdorgálta a törpöt.

- Az másik fandom törpuram!

És akkor Legolas, aki addig khazad-dûm hídján állt, hirtelen felkiáltott.

- Dúnföldi krebainok! – alighogy kimondta, már futott is vissza, ugyanis hamarosan fekete, varjúszerű szárnyas lények hada töltötte be a teret. A halott gitáros körül gyülekeztek és már mentek is tovább, a közönség visítozva széledt szét, míg végül csak hőseink maradtak ott. Legolas, Gimli, Aragorn és Gandalf, valamint az űrlény, aki épp ebben a pillanatban kelt felé a halott gitáros, elektronikus gitárt markolászó csontváza mellől, és a hölgy, aki felajánlotta, hogy a Balassiba vezeti őket. Aragorn felugrott a nem létező színpadra a csontváz mellé és letérdelt, Gandalfra nézett, aki a gitáros halála óta csak gondolkozott.

- Mit tegyünk vele? – kérdezte, de a mágus még mindig csak a földön ülve, a térdét átkarolva dülöngélt előre-hátra a hátsó felén.

- Ó ez triviális! – hallották a szemüveges nő irritáló hangját – csak fel kell támasztani és megvan a végeredmény!

- Feltámasztani… élet a halálból… talányok és kérdések… holtak feltámasztása… Már emlékszem mit kell tenni! – pattant el hirtelen a mágus, mikor maga mögött torokköszörülést hallott. Hátrapillantott a válla fölött és egy alacsony, kócos, feketehajú cigányasszonyt látott, vászonruhába öltözve.

- Én segíthetek… - búgta mély hangján a nő. Gandalf bólintott, mire a boszorkány elindult khazad-dûm hídjához és onnan tekintett rájuk vissza.

- Előbb ki kell jutnunk innen! – alighogy ezt kimondta, Aragorn, Legolas és Gimli – a csontvázat cipelve -, Gandalf, Köldökasszonyság és az űrlény, mind bemásztak a sötétkék rendőrségi telefonfülkébe és a vászonruhás boszorkány vezette őket.

Egy szempillantás alatt egy sárguló füvű zöld mezőn voltak és miután kiszálltak, a boszorkány alaposan beszívott Gandalf Hobbitfalvai Pipafüvétől. Elővett egy nagy kés és leszúrta Gimli póniját, hogy a vérével bekenje a csontvázat és a saját arcát. Gandalf a botjára támaszkodva figyelte, ahogyan a banya indián esőtáncot jár a csontváz körül, és ahogyan a csontváz végül felkel, megigazítva koponyáját a nyakán.

- Él, él! – kiáltozta a boszorkány, de csak addig, amíg két alulöltözött, barnult, befonthajú lovas, görbe pengével, el nem kapta őt és el nem vágtattak vele.

- Már lassan háromezer éve vagyok ezen a világon, de ilyet még nem láttam! – suttogott a szőke, befont hajú tünde a távolodó lovasokat bámulva.

- Bevégezték! – sóhajtott fel Gandalf éppen akkor, amikor a távolból a szél először elszánt éneklést – a boszorkány hangját –, azután fájdalmas sikolyt és égett hús szagát hozta feléjük…

by **Emma Meadow** Pént. Feb. 21, 2014 11:06 pm

II.
- Szóval a Midgardiak a Siriust tartják a legfényesebb csillagnak az egükön – ráncolta a homlokát, a fiatal alig kétezer éves férfi. Hosszú fekete haja volt, amit rendezetten fésült hátra, élénkzöld szemeiben pedig ravaszság csillogott. A neve Loki volt és ezt a nevet minden halandólány ismerte a Földö… akarom mondani Midrgardon, ahogy sok történetet is vele kapcsolatban.
Loki a csínytevés istene volt, és a nagyszerű, szőke, kigyúrt és persze jóképű, no meg igazán intelligens Thor kisöccse… de a földi... khm… midgardi lányok biztosan nem a pedigréje miatt kedvelték.
- A Sirius az egy bolygó, te nyikhaj istenke, ezt még a diákjaim is tudják, elmondtam nekik, amikor arról beszéltem, hogy a magyarok egy űrhajóval a Sirius bolygóra repültek, hogy ott alapítsanak új kolóniát! – szólt egy különös hang Loki cellájának másik sarkából, ugyanis az ifjú isten Asgard börtönének egy komfortos kis cellájában csücsült, a f… midgardi eredetű asztronómiával foglalkozó könyvet lapozgatva. Kishíján romba döntötte egész New Yorkot, ezért zárták be egy örökkévalóságra. Hulk-intelligenciájú cellatársa kisebb bűnöket követett el, és azokért csatlakozott pár napja Lokihoz. Neki nem volt olyan szép neve, mint Lokinak, de legalább a kezdő ’L’ stimmelt, különben is ott, ahonnan ő jött, csak tanár úrnak nevezték. A bűne az volt, hogy folytonosan megkeserítette a nyolc év rabszolgaságra ítélt gyerekek életét, de legalább – még – nem ölt meg senkit.
Loki most megengedett magának egy gúnyos kacajt, becsapta a könyvét és letette maga mellé. A halandó tanárra vetette fagyos tekintetét – hiszen jégóriás volt, hogyan is lehetne meleg és barátságos tekintete? – és kérdőn felvonta fekete szemöldökét.
- Megkérdőjelezed, amit mondok halandó? – az utolsó szavát igyekezte minél gyűlöletesebben kimondani. A tanár úr – nevezzük így, mert két L-betűs nem fér meg egy cellában – zavartan nevetett és széttárta a karját.
- Mit is mondhatnék? Úgy gondolom… tehát azt hiszem, hogy mindenképpen nekem van igazam! – Loki arcára széles, önelégült vigyor ült ki, felállt onnan, ahol eddig feküdt és elindult a halandó férfi felé, aki valljuk be, külsejét tekintve sem ért fel Lokihoz.
- Szóval azt hiszed? Te, aki tanító vagy és még annyira sem értesz a tantárgyadhoz, mint a diákjaid? – a tanár úr érezte a gúnyos élét Loki szavainak, de egyelőre nem szólt.
- Te akarsz kioktatni? – Loki egyre indulatosabbá vált, hosszú, egyenes ujjával a halandó férfi hájas mellkasára bökött, de a halandó csak otrombán felröhögött, mint az állat, vagy egy félresikerült rajzfilmfigura, és ez a fiatal istent meglepte. Azt kívánta bárcsak abba hagyná már a röhögést, mert soha életében nem hallott még ilyen idegesítő hangot. Már azon gondolkodott, hogy ez rosszabb, mint a bátyja áradozását hallgatni arról az ostoba halandólányról.
- Még nagyon jól emlékszem rá, hogy hogyan próbáltad elfoglalni a Földet, és hogy a kudarc után, hogy kuncsorogtál egy pohár whisky-ért. Remek csata volt, majd íratok egy röpdolgozatot a diákjaimmal, hogyha hazaértem, és ha nem úgy írják le, ahogy én azt kigondoltam, majd kapnak egy jó nagy karót! – az állatias rajzfilmfigura szerű nevetés sátáni kacajjá alakult át, míg végül Loki kínjában már fel is üvöltött.
- MONDD EEEEL! – még a könny is kicsordult a szeméből, ahogy kimondta, de a tanár úr csak értetlenül bámult rá azokkal a dülledt, vízszínű, halszemeivel.
- Mit mondjak el? – kérdezett vissza, de az isten csak elhúzta a száját és legyintett.
- Nem érdekes… a seregem imádja, amikor ezt mondom. Ah! A halandó leányok és az ő gyenge szívük… Ehehe – nevetett most könnyedén és játékosan. A nevetése jellegzetes volt és imádni való volt, a fejét kissé felemelte, a száját kinyitotta és a nyelvét előre dugta egészen a fogáig. Szebbnél szebb halandó hölgyek szíve ugrott ki a helyéről, amikor nevetni látták őt.
- A sereged, úgy érted a tini lányok özöne, akiket elcsábítasz azzal az idióta ’ehehe’-zéssel? – a halandó férfi féltékenyen vissza akart vágni Lokinak, de csak még jobban magára haragította őt. Az isten megragadta a tanár urat – aki azt sem érdemli, hogy külön írjam ezt a szót, de hát a magyar nyelvtant tisztelem – és a falhoz préselte, miközben a jobb kezének hosszú mutatóujjával fenyegette.
- Soha, de soha ne merd többé sértegetni a seregemet! – minden egyes szót a fogai közt préselt ki és talán meg is ölte volna a tanár urat, ha valami hatalmas robaj – a plafon beszakadása – meg nem törte volna a pillanatnyi csendet.
- Elég! – hallották egy lány hangját a hátuk mögött, erős és határozott hangja volt, de még így is maradt benne egy kis gyengédség. Loki végül elengedte a most már kissé rémült tanárt és mindketten a hang irányába fordultak.
A cella, átlátszó, aranyszínű falán túl két nő állt, egy fiatalabb, aki különös kék ruhát viselt és hosszú, hullámos, hold-szőke haját befonva hordta, és egy másik, az előzőnél valamivel idősebb, aki prémes, földszínű, vászonruhákat hordott, a kezében egy fadárdát fogott, a haja pedig barna volt és csapzott. Loki elvigyorodott, amíg a fiatalabbat figyelte, tetszett neki már a határozott megjelenése is.
- Kit tisztelhetek benned halandó? – kérdezte egyenesen a lány kékeszöld szemeibe nézve. A lány szép, kecses, de határozott arcvonásai most megkeményedtek.
- Viharban született Daenerys vagyok a Targaryen házból, a tűzjáró, Westeros jogos örököse és a sárkányok anyja! – mutatta be magát, mire Loki halkan kuncogott.
- Viharban született? Talán van valami közöd az idióta bátyámhoz is? – újra nevetett. – Fogalmam sincs, hogy Westeros, a kilenc világ melyik bugyrában rejtőzik, de ez a jogos örökös dolog érdekesen hangzik. Téged is megfosztottak volna a trónodtól? – billentette félre a fejét.
- A családomat lemészárolták, amikor én még csak karon ülő voltam, én és a bátyám maradtunk csak életben, de a bátyám képtelen volt igazi uralkodóként viselkedni és már nem is él! – felelte határozottan a lány, Loki fanyarul elmosolyodott.
- Akár csak a saját bátyám, de ő sajnos még életben van – tett pár lépést a cellában, és végig Daeneryst figyelte.
- Talán téged is eladott egy nomád törzs vezetőjének? – a lány hangjában lappangó dühöt lehetett felfedezni, de Loki állta a villámló tekintetét és cinikusan felkacagott, hogy maró gúnnyal válaszoljon.
- Ó nem! Amikor újszülött voltam jégóriás szüleim elhagytak és egy idegen vett magához ereklyeként, hogy királynak neveljen, de végül a képembe kacagva dobja át a trónt egy bolondnak! – nagy levegőt vett és türelmesebben folytatta egy zavart ’ehehe’ után. – Szóval te királynő volnál, de más ül a trónodon, ismerős helyzet… és miért jöttél?
- NEM! Utoljára mondom, nem vagyok neandervölgyi, bármit is takar az! A falon túlról gyüttem és a nevem Osha! – kiáltott a csapzott hajú nő a tanár úrra. Loki csak vetett egy lenéző pillantást a halandó férfire és a szemét forgatta, azután visszafordult Daenerys felé.
- Ne is törődj vele, ostoba halandó, aki midgardi bűnei miatt lett itt bebörtönözve, Odin valószínűleg bosszantásomra helyezte el pont az én cellámban – amikor a Mindenek Atyja nevét ejtette ki a száján, az arca gunyorosan eltorzult. – De folytasd csak! – kérte, a háta mögött összekulcsolt kezekkel.
- Seregre van szükségem, hogy visszaszerezzem azt, ami az enyém, tízezer makulátlanom van és három sárkányom, de még nagyobb sereget akarok! – az isten ismét nevetett, valahol mélyen tudta, hogy kire is emlékezteti őt a lány.
- Nekem nincs seregem hercegnő, volt valaha, de a majom bátyám és az eszüket vesztett pizsamás haverjai elpusztították őket – a hangja gúnyos volt és maradt is az. A hold-szőke lány felvonta a szemöldökét és elmosolyodott.
- A másik sereged tagjai is ott vannak szerte a világban, de nagy részük rabszolga, az olyan aljas tanítók miatt, mint az ott – biccentett a tanár úr felé, aki még mindig Oshával vitatkozott. – Én fel akarom szabadítani őket, mindnyájukat, és az első ilyen erődöt Balassi Bálint Nyolcévfolyamos Gimnáziumnak hívják! – Loki arcáról lehervadt a mosoly és egészen közel lépett a kettejüket elválasztó falhoz.
- És én miben tudok segíteni? Egészen jó vezetőnek tűnsz, valakinek, akit szeretnek az emberek! – sziszegte és hátrébb lépett. – Van sereged, három sárkányod, mi az, amiben ÉN segítségedre lehetnék?
- Az emberek szívesen látnak, sokan rajonganak érted – Loki meglepetten nevetett és elfordította a fejét, úgy kémlelte tovább a lány arcát.
- Mikor utoljára Midgardon jártam, nekem nem így tűnt! – ellenkezett, de Daenerys csak a szemét forgatta.
- Nem azért, jöttem, hogy a kifogásaidat hallgassam – szólt feszülten, mire egy hatalmas fekete pikkelyes sárkány lépkedett mellé. Két lába volt, most előrébb dőlt és a szárnyaival is támasztotta magát. A lány az állat nyakára tette a kezét és lejjebb hajolt hozzá.
- Dracarys – suttogta, mire a sárkány tüzet fújt az átlátszó falra. Loki meglepetten ugrott hátra, hogy megóvja magát a sárkánytűztől, de a halandó cellatársa már nem volt ilyen ügyes, a maradék haja mellett a szemöldöke is lepörkölődött, pedig ez nem volt olyan egyszerű művelet, hiszen több volt belőle neki, mint hajból. Mire felocsúdott az őt ért veszteségből, Osha lépett a háta mögé és jó szorosan megkötözte őt. Loki arcán egy elégedett mosoly futott át, remélte, hogy végre megszabadul a kellemetlen alaktól, de Daenerys rá se pillantott, hanem Osha felé fordult.
- Kötözd a halandóhoz, nem akarom, hogy trükközzön – Loki felsóhajtott és elhúzta a száját, de hagyta, hogy Osha gúzsba kösse, aztán összekösse azzal az undorító halandóval, de mindvégig az ezüsthajú lány szemeit fürkészte.
- És most mi lesz sárkányok anyja, feldobatsz a harcias barátnőddel az egyik sárkányodra és megkötözve kell ülnöm ott, amíg el nem érjük azt az erődöt? – a lány a homlokát ráncolva válaszolt.
- Eddig börtönben ültél, miért gondolod azt, hogy megbízom benned? – Loki cinikusan nevetett és merő szarkazmussal válaszolt.
- Nem is tudom, talán, mert kiszabadítottál?
- Csupán a céljaimhoz kellesz… egyelőre – a fiatal lány hangja még mindig határozott volt, de Loki valami különöset vélt hallani az utolsó szó csengésében.
- Osha, kérlek – biccentett a kékszemű, valamivel idősebb nő felé, aki a két férfit a krémszínű, Viserion nevezetű sárkányra ültette fel és oda is kötözte őket, a lehető legszorosabban.
- Nem lenne szabad hagynom, hogy legyőzz, én isten vagyok! – sziszegte a fekete hajú férfi.
- Én pedig a sárkányok anyja! – vágott vissza Daenerys, amikor épp a legnagyobb sárkányára, Drogonra ült fel, Osha, pedig Rhaegalra, a valamivel kisebb zöldre. A holdhajú lány előre hajolt a fekete sárkány füléhez és belesúgta a parancsszót, mire mindhárom sárkány felröppent és elhagyta Asgard börtönét azon a lyukon át, amin betörtek.
Loki szinte csak pislogott, amikor egy egész perccel később már Midgard kék, hófelhős egét szelték át, pedig nem emlékezett rá, hogy használták volna a Bifrösztöt, vagy valamelyik általa ismert titkos átjárót.
- Begörcsölt a hátam! – nyavalygott a sárkány fara felé fordított történelem tanár, de Loki csak a szemét forgatta, amikor a férfi újra felnyögött. – A börtönben legalább kényelmesen ülhettem és volt mit enni! – a hangja idegesítette a fiatal istent, és ahogy tudta bokán is rúgta, de persze csak véletlen… de azután ennél jobban szándékosan hozzá tette.
- Nem elég a bűzödet is elviselnem, még nyavalyogsz is! – a pocakos férfi, akinek címezte kegyetlenül odavetett szavait, ezután inkább nem panaszkodott, hanem elnézett balra a sárkányok anyja felé.
- Ha megérkeztünk mi a terved velem? – kérdezte, de a lány még nem felelt, csak kicsivel később, amikor már látták a távolból a hatalmas – és otromba – ötvenes évekbeli épületet.
- Rád nincs szükségem, ha felszabadítottam a diákokat, szabadon távozhatsz.
- Vagy inkább engedd el azonnal, amikor földet érünk! – szólt közbe Loki, de a lány figyelmen kívül hagyta és megparancsolta a sárkányainak, hogy ereszkedjenek le.
Végül a ferihegyi út melletti murvás-kavicsos parkolóban landoltak, összenyomva néhány ott parkoló járművet. Osha, Daenerys kérésére eloldozta a két férfit, de Loki kezét végül újból összeköttette a nővel – na, jó, talán most kicsit lazábban.
- Elmehetsz! – pillantott a szeme sarkából a megperzselt szemöldökű férfira Daenerys, azután megparancsolta a három kisbusz méretű sárkányának, hogy kövessék őket biztonságos távolságból, a levegőben és a kis csapat élén elindult a zordon épület felé.
Eközben egy másik csapat is az iskola felé tartott, Gandalf, Aragorn, Legolas és Gimli, na meg a kék telefonfülke, az űrlény és a csontváz menetét még mindig Köldök asszonyság vezette és csak az epikus zene hiányzott, amíg meneteltek.
- Ez volna hát a Balassi Bálint Nyolcévfolyamos Gimnázium! – rikácsolta hárpia hangján a szemüveges nő, amikor megálltak a fenyő zöld, kétszárnyú, automata kapu előtt. Gandalf épp kérdezett volna valamit, csak nem volt alkalma rá, mert egy teljesen kopasz szemöldökmentes férfi futott oda hozzájuk és megállt a nála jóval alacsonyabb nő előtt.
- Jaj, de jó, hogy megtaláltalak Magdi! – lihegte fáradtan és hátrapillantott a saját válla fölött.
- Amikor dolgozatot javítottam elraboltak és börtönbe vetettek egy másik világban, egy fura fickó mellé, aki meg akart ölni, mert azt mondtam neki, hogy a Sirius az bolygó! – Köldök asszonyság először felvonta sűrű, bozontos szemöldökét, azután fülsértő hahotázásban tört ki.
- De Laci, a Sirius az egy csillag – komolyodott végül el, mire a férfi zavartan megvakargatta kopasz fejét.
- Biztos ez? Akkor a diákjaim azért nevettek, amikor elmondtam, hogy a magyarok elrepültek űrhajóval a Sirius bolygóra, hogy ott alapítsanak kolóniát – ezúttal a nő csak biztatóan mosolygott és egészen a tanár úr füléhez hajolt.
- Én, ha ilyen triviális bakit vétek, általában azt mondom a diákoknak, ha észreveszik, hogy csak kíváncsi voltam, hogy figyelnek-e! – a történelem tanár elismerően lebiggyesztette az ajkát és bólogatott.
- Hasznos tanács, azt hiszem alkalmazni fogom – felelte, de a megborzongott, mert a háta mögött ismerős nevetést hallott.
- Még több halandó, ez egyre érdekesebb lesz! – nevetett Loki gonoszan, de Daenerys előlépett, hogy szóljon. A lány tekintete összefonódott a Köldök asszonyság mögött álló tünde tekintetével.
- Kik vagytok? – kérdezte és kérdését a fehér mágus válaszolta meg – hosszasan.
- Én fehér Gandalf vagyok, a tünde Legolas, Thranduil fia, Mirkwood hercege, a törp Glóin fia Gimli, ő itt Arathorn fia Aragorn, ez a csontváz, akit Mória tárnáiból kijőve támasztottunk fel, és a zöld kis lény pedig az, akinek segíteni akarunk – miután felsorolta a neveket kedvesen elmosolyodott, Aragorn pedig előlépett mögüle.
- Benned kit tisztelhetünk hölgyem?
- Viharban született Daenerys vagyok a Targaryen házból, azért jöttem, hogy felszabadítsam az itt senyvedő fiatalokat és sereget toborozzak – szünetet tartott. – Ti miért jöttetek?
- Egy elszabadult gonosz fát keresünk, aki el akarja rabolni a télapót! – fuvolázta mosolyogva Legolas, és Gimli hozzá tette.
- Ha megtaláljuk, el kell pusztítanunk! – úgy tűnt, a holdhajú lány elgondolkozik, de végül így felelt.
- Ha mellettem harcoltok, amikor visszaveszem azt, ami az enyém, akkor most segítek elpusztítani a lényt, amiről beszéltek! – Aragorn elmosolyodott, amikor a lányt hallgatta, akaratlanul is az ő Arwenjére emlékeztette, törékenynek tűnt, de tele volt tűzzel. Így hát elé lépett és kivonta a kardját.
- Tiéd a kardom! – kiáltott hősiesen.
- És az íjam! – követte Legolas, Loki pedig a szemét forgatta és az orra alatt motyogott.
- Ostoba alfheimi hegyes-fülű!
- És az én fejszém! – görögte a törp. Gandalf körbenézett.
- A botomat nem adom másnak, de harcolok melletted – csatlakozott a többiekhez, a háttérben pedig az asgardi lehajtotta a fejét. Azt várta, hogy legyen már vége ennek az egésznek.
Imái meghallgattattak, az utca túloldaláról egy vörösesszőke férfi közeledett feléjük, kék szemeit az alacsony termetes asszonyságon tartva, de a legbizarrabb az volt, hogy a férfi pont úgy nézett ki, mintha épp az anyja hasából bújt volna ki, csak persze olyan százhúsz centiméterrel magasabb volt és harminchat évvel idősebb. Útközben beugrott egy akácosba ahonnan alaposan összeszurkálva lépett elő ismét, de egy gyönyörű hófehér liliomot tartott a kezében és egyenesen Daenerys felé tartott vele. Meghajolt előtte és átadta a lánynak a virágot, aki mereven nézett fel a nála jóval magasabb, vörös borostás kék szemeibe. Nem merte megkockáztatni, hogy a virágra tekintsen, akár egy fél pillanatig is, mert attól tartott, hogy olyat is meglát, amit nem akarna – bár a néhai ura oldalán már látott… dolgokat. Ellenben Osha tetőtől talpig végigmérte az ismeretlent és nagyot nyelt.
- Lilium inter spinas, liliom a tövisek közt. A virág épp oly gyönyörű és törékeny, mint amilyen te vagy hölgyem! – szólt kellemes, mély és barátságos hangján. Daenerys végül elvette a virágot és elmosolyodott, a férfi pedig megfordult és a tiltakozó Köldök asszonyság és a történelem tanár kettőse felé sietett, de a pocakos férfi az órájára nézett és színpadiasan felkiáltott.
- Te jó ég, nekem mennem kell dolgozatot íratni a 10. b-vel! – Daenerys megrökönyödötten nézett a férfi után.
- De hát mindjárt itt a karácsony! – kiáltott fel, de Loki, aki eddig féltékenyen figyelte a csupasz férfit, felé fordult és gonoszan elmosolyodott.
- Látod királynőm, ezért volt Asgard börtönében!
Közben a mezítelen férfi lehajolt és szorosan átölelte Köldök asszonyságot és a fülébe suttogott.
- Russel Crowe, öreg barátom! A csodálatos elme óta nem láttalak! – végül elengedte a megrökönyödött nőt, - aki így jobban megfigyelve valóban nagyon hasonlított az ausztrál színészre – és Gandalfhoz lépett, aki szigorúan összevonta a szemöldökét. A vörösesszőke férfi arca eltorzult és teli erőből bokán rúgta a mágust, azután pedig – furcsa spanyol akcentussal – rárivallt.
- Teabing te kurafi! Mesternek hívattad magadat és átba… khm… átvertél a komornyikoddal. MIATTAD HALTAM MEG! – az ősz hajú mágus hátrahőkölt és csak lehelte a szavait.
- Miféle varázslat ez? Silas? Honnét tudod ezt? – a vörös arca elkomorodott és gondterhelten sóhajtott, azután visszatért a sárkányok anyjához és elővette… legszebb angol modorát.
- Csatlakozhatok hozzátok? – a lány most lágyan elmosolyodott és bólintott.
- Igazán eltakarhatnád magadat valamivel – morgolódott Loki.
- Mr. Stark megengedte… - kapta a választ a magas férfitól, természetesen perfekt brit akcentussal, azután elindult az egész csapattal együtt, be az iskola otromba épületébe.
A portás kétszer is megtörölte a szemüvege lencséjét, amikor megkérdezték merre van a 20-as terem, de végül elmagyarázta nekik, ők pedig kórusban meg is köszönték és áthaladtak a fekete fehér padlójú aulán, felmentek a félemeletre, végig caplattak a kihalt folyosón és befordultak az üvegajtó előtt az utolsó terem ajtaja elé, ahol sajnos nem aranytáblán – hanem egy egyszerű fénymásolt lapon az állt: 20-as terem | 10. b | of. Vida Andrásné
A teremből karácsonyi énekszó szűrődött ki, Gandalf halkan bekopogtatott az ajtón, fehér botjával, de mivel nem érkezett bentről válasz, Gimli tette meg ugyanezt a fejszéjével, míg az ajtó darabokra nem hullott és ők kíváncsi szemek kereszttüzében betódultak az ajtó romjain keresztül. A terem közepe üres volt, félkörben pedig zöldeskék padok és faszínű fa-fémszékek voltak, minden széken ült egy-egy diák, összesen huszonnyolc és a két tanár, egy rövid feketehajú, fiatalabb tanárnő, enyhén görbe orral, és sötét szemekkel és egy szintén
fekete – Kleopátra frizurás –, idősebb nő, akinek az orrán szögletes keretű szemüveg ült, a hajában pedig egy hasonló másik szemüveg és egy napszemüveg is ékeskedett. A nő eltátotta a száját, amikor észrevette az anyaszült meztelen férfit és rögtön mindhárom szemüvegét a szemére húzta, amik azonnal be is párásodtak, hogy ne is lássa így őt. A tanári asztal mellől egy szemüveges, inges fiú állt fel és hebegve-habogva, de keményen szólt.
- Nem tudom, hogy mit keresnek itt, de a ruhátlan úr megsérti az itt tartózkodásával a házirend 2.1.3-as pontját! – a vöröses hajú férfi hátrébb állt, de a fiú is elhallgatott és leült, amint Daenerys legnagyobb sárkánya, Drogon leszállt az épület tetejére és először a fölöttük lévő 39-es terembe szakadt bele, azután ebbe is.
A fiú kérésének eleget téve és a meztelen férfi védelmében egy magas lány állt fel és fülig elvörösödve egy nap-sárga kendőt nyújtott át a férfinak, aki kedvesen rámosolygott és megköszönte, azután a csípőjére kötözte a kendőt, ezzel némileg elfedve bizonyos… dolgokat. Köldök asszonyság, aki mióta a magas férfi átölelte végig csak azon gondolkozott, hogy ki is lehet a férfi, most homlokon csapta magát, mintha most jutott volna eszébe valami, és felkiáltott.
- Paul! – a vörösesszőke férfi a saját nevét hallva hátrapillantott. – Felismertelek ám! Csak kíváncsi voltam, hogy mennyire figyelsz – hazudta nem túl ügyesen, szemrebbenés nélkül, de idiótán vigyorogva.
- A fa! Ott van – vigyorodott el Legolas, mint egy jól lakott óvodás, és Gimli is odaugrott mellé, a műfenyőnek látszó, ocsmányul szivárványszínűre díszített karácsonyfa felé fordulva.
- Hát akkor mire várunk? – kiáltott fel és zengő csatakiáltással, na meg a fejszéjével neki rontott a fának, de visszapattant róla és a kilenc méterre lévő falnak csapódott. Legolas tüzes nyílvesszővel próbálkozott, de a fa észbekapott és félreugrott, a nyílvessző pedig kirepült a nyitott ablakon, átszelve a jéghideg levegőt, hogy végül az udvaron álló buborék-szerű sportsátornak csapódjon és olvasszon rá egy lyukat. A zöld-fehér sátor ezután csak halk sikoltó hang kíséretében lehelte ki lelkét – és leeresztett.
- Ez bitangos húzás volt! – kiáltott fel a levegőbe bokszolva az űrlény, amire a magasabb görbeorrú tanárnő felkapta a fejét és azonnal melléjük is lépett.
- Milyen húzás? Pitonos húzás? – csillant fel a szeme, aztán meglepetten Gandalf szemébe nézett.
- Dumbledore igazgató úr, maga az? – tette fel ezt a Köldök asszonyság szerint triviálisan ostoba kérdést, amire a nagy mágus nem válaszolt egészen egyenesen, csak halkan suttogott.
- Az egy másik történet!
Amíg senki sem figyelt, a galád karácsonyfa éles tűlevél fogaival, résnyire szűkült izzó-szemekkel, morogva beleharapott a kicsi zöld űrlénybe, aki fájdalmában földöntúli visítást hallatott. A zűrzavart kihasználva, csontjait zörgetve a feltámasztott gitáros valahonnan előhúzva egy elektronikus gitárt, előbb skálázott egyet és amikor a két billentyűs, két fuvolás
– köztük a magas sálas lány egyik legjobb barátnője -, és a szóló énekes a helyén volt, felkiáltott.
- Csapjunk a lovak közé! Mindenki énekeljen! – az intro, amit játszott közismert volt, csak hogy ő sokkal több hard rock és metal motívumot épített bele és az első sort elüvöltötte, de végül az egész osztály és kis csapatunk is dalra fakadt.
- I don’t want a lot for christmas…
Az egész olyan jól sikerült, hogy Loki felüvöltött.
- Elég! – nem bírta tovább elviselni ezt a „ricsajt” és megsokszorozta magát. Kilenc Loki állt a terem padjain és mindegyik egyetlen egy dolgot üvöltött.
- TÉRDRE!!! – senki, nem mert visszaszólni, minden diák, tanár, sőt az űrlény, a csontváz, Osha, Aragorn, Gimli, Legolas, Gandalf (még az álnok karácsonyfa is) letérdelt. Csak Daenerys maradt talpon és fagyos mosollyal figyelte, ahogyan Loki – kellőképpen terpesztve persze – leül a tanári székbe és a vörösesszőke férfi, megigazítván csípőjén a kendőt, feláll, és nagy levegőt vesz.
- Uram, attól tartok, ön nem érti a karácsony lényegét! – szólt a terpesztő istennek, aki az asztalon lévő kiskosárból felkapott egy marék szaloncukrot és hozzávágta.
- Nem kérdeztelek J. A. R. V. I. S. ! – kiáltott a férfira és tekintetét az űrlényre és a karácsonyfára fordította, akik nem hagyták abba a harcot. Loki felvonta a szemöldökét és a háta mögül elővett egy tál vajas pattogatott kukoricát, hogy azt rágcsálja, ameddig kettejük küzdelmét figyeli. Azonban a fa egy szerencsétlen mozdulata miatt egy üvegdísz csapódott Daenerys csupasz vállának és eltörve megkarcolta őt. Ahogyan kibuggyant a vér a sebéből, szúrós szemmel nézett a karácsonyfára és egyetlen szót ejtett ki az ajkán.
- Dracarys – a hangja most is határozott és kemény volt, és hű sárkánya Drogon is a karácsonyfa felé fordította a fejét és kinyitotta a száját. Tűzcsóva tört fel a torkából, porig égetve nem csak a gonosz karácsonyfát, hanem az iskola egész épületét, a diákok alig tudtak kimenekülni az udvarra, de ez azért szerencsére megtörtént.
Az egész iskola ott ált kinn a hidegben és nézte, ahogyan a csúnya, de egykor impozáns – hazudtam: bűn ronda – épület ég, hiszen a sárkányok továbbra is lelkesen köpködték tűzgolyókkal az épületet, hogy a fenyőfának, aki bántotta az anyjukat egy tűlevele se maradjon.
Hirtelen a tömegből kivált egy színes, fura ruhákba öltözött, festett sötétszőkehajú középkorú nő, az iskola énektanára, aki egy lakatot tartott a kezében és görcsösen szorította azt, azután felemelt egy vörös terítőféleséget a földről és színpadiasan felkiáltott miközben egyenesen a vörös lángokba bámult.
- A horoszkópom azt mondta, hogy változtatnom kell az életemen, úgyhogy felmondok! A Fény Urának papnője leszek! – mikor befejezte a hátára terítette a vörös anyagot, az iskola tanulóinak nagy része pedig üdvrivalgásban tört ki.
A zöldszemű asgardi csak a szemét forgatta a kijelentésre és a tekintetét megragadta pár égből alászálló, csillogó, piros-arany valami. Szaloncukrok voltak és vagy százával – ha nem ezrével hullottak az égből. Kinyújtotta a kezét – amiről a sárkánytűz már leégette a kötelet -, és elkapott egyet, kicsomagolta és bekapta. Zselés volt, nem ízlett neki, ezért kiköpte és könnybe lábadt szemekkel az égre kiáltott.
- Nincs puding?! Miért??? – úgy toporzékolt, mint egy kisgyerek és a haragja megfagyasztotta az égből hulló édességeket, amik nehezen a földre pottyantattak és helyettük nagy, kövér hópelyhek kezdtek el hullani a felhős égből. Mikor az isten lehiggadt, a vörösesszőke férfi lépett elő, a hátából kilenc méter szárnyfesztávolságú, hófehér szárnyak álltak ki, felröppent a magasba és onnan kiáltott le.
- Látjátok? Karácsonykor bármi megtörténhet, csak legyen hitetek! – mosolygott, azután elrepült – a szép nap-sárga kendőt elhagyva… - a fagyos égen át.
- Kinder stellt die Stiefel raus… - kezdett el énekelni mély, reszelős hangján a csontváz és Gimli csatlakozott hozzá.
- … morgen kommt der Nikolaus… - ezután az említett 10. b osztály is rá kezdett, háromszemüvegű osztályfőnökükkel együtt és a végén már az egész iskola énekelte a német gyerekek karácsonyi „himnuszát” – meg a 10. b-sekét…
Gandalf a karácsonyfadíszek által pirosra „festett” köpenyében felcsapott télapónak és megajándékozta a gyerekeket, Lembasszal, csokoládéval és fügével, míg a civil ruhás „Mikulás”, az Asgard börtönéből szabadult történelemtanár egészen másféle ajándékokat osztogatott a 10. b tanulóinak, megpörkölődött, de tűrhető állapotban lévő frissen javított karóra megírt történelem dolgozatokat, amitől sokkal jobban elkomorodtak, mint attól, ahogyan porig égett az iskola.
- Tudom, hogy nehéz időszak áll előttetek, és most még az iskola is leégett, de én ezúton is szeretnének mindenkinek áldott, békés ünnepeket kívánni! – mosolygott osztályának tagjaira a triplaszemüveges tanárnő, azután csendesen hozzátette.
- De ajándékot nem kaptok, mert lusta voltam megmenekíteni őket a tűzből, a sajátjaim mellett. De mint tudjuk, a karácsony nem is az ajándékokról szól! Akkor, sziasztok! – a diákok közül többen elégedetlenkedtek, sokan azt mormolták ’ ez nem igazság ’ és akkor viharban született Daenerys, a Targaryen házból, akit a közös éneklés óta Laufey fia, Loki ölelt, magához hívta a legnagyobb és legerősebb sárkányát, Drogont és a fülébe súgta:
-Dracarys.

by Ajánlott tartalom

Ó szép fenyő, ó műfenyő!

Ó szép fenyő, ó műfenyő!

Re: Ó szép fenyő, ó műfenyő!

Re: Ó szép fenyő, ó műfenyő!

Re: Ó szép fenyő, ó műfenyő!