Harry Potter 8 - Voldemort örököse

Julya
- Vigyázz magadra! Ez nekem rég nem tűnik átlagos tűznek! - mondtam aggodalmasan szemeibe nézve, aztán sietve viszonoztam a csókját, és lekaptam magamról taláromat. Az ajtóhoz suhantam, felerősítve magam mögött a tüzet - legalábbis az a gyanús lobbanásszerű hang ezt sugallta -, majd kirepültem, amilyen gyorsan csak tudtam. A kastélyt ismerve Piton professzor, vagy a Griffendél házvezetőnője tűnt elérhetőnek. Annak a macskás férfinek meg a többi tanárnak a szobája úgy rémlett, távolabb esik attól a helytől, ahol mi voltunk.
Segítség!  - gondoltam magamban, ahogy szaporábbra vettem a szárnycsapásokat.

Marcus:
A kék lángok pattogva emésztették fel a szőnyeget, most adtam hálát a sorsnak, hogy a kastély kőből épült és csak a tető volt... fából!
Kisterpeszbe álltam és mindkét kezemet felemeltem, hogy koncentráljak.
Fogalmam sem volt mit csinálok, most is csak ösztönösen cselekedtem. A plafont szuggeráltam, a fa gerendákat és mintha egy másik, ismeretlen nyelven motyogtam volna. A pálcából és a kezemből átlátszó hullámok bukkantak elő. Szétterültek a szobában, először csak a tüzet körül ölelve, de azután egyre terjedve szét, lezárva az egész szobát, elzárva a kastély többi részétől. De én bennmaradtam.
- Protego - kiáltottam, magamra szegezve a pálcámat, mire láthatatlan védő burok vett körbe, de nem tudtam meddig tart majd. Éreztem a tűz melegét közeledni, de nem árthatott nekem - még.

Julya
A folyosó amin végighaladtam, üres volt. Gondolom a diákok többsége már rég a klubhelyiségekben ténykedett, összeültek, majd kibeszélték a bajnokság történéseit. Esetleg pletykákat osztottak meg egymással, sajnos ez nálunk is gyakori volt. Főleg ami a professzort illette.
Próbáltam sietni, ám hirtelen a semmiből csapott fel egy újabb láng. Megijedtem, mert azt hittem eléget. Egyenesen előttem lobogott, viszont nem engem, csak a kezemben lelógó talár egy darabját kapta el. Riadalmamban ismét felsikítottam, csak ezúttal hangosabban és a földre dobtam a ruhadarabot. Istenem, mit csináltam??!, döbbentem rá végül, de akkor már késő volt. Hamar elnyelte az egészet a jelenség, amitől szaporán vert a szívem, s amit továbbra sem tudtam mire vélni.

Marcus:
A lángok egyre magasabbra csaptak fel, de a bűbájom megakadályozta, hogy megégessenek bármit. Igazából már semmi nem maradt a szobában, amit felemészthettek volna, csak én. Mégis úgy lobogtak, mintha folyton lenne fa alattuk. Mágikus lángok - ehhez nem fért kétség, de mi okozta őket? Éreztem a forróságot magam körül és imádkoznom kellett, hogy a védőbűbájom kitartson - különben szénné égek.

Julya
Határozottan bajban voltam. A lángok hirtelen magasabbra csaptak, és elkapták az egyik szárnytollam. Ordítva repültem a folyosó végébe, s dörömböltem be egy barna ajtón. Nem érdekelt, kit zavarok meg vele, csak a cél lebegett a szemem előtt, hogy szóljak valakinek. Mindenképp tudnia kell erről valakinek, mielőtt miattam égne le az egész! Na jó, igazából kőből van a kastély, de a tető tudtommal másból van. Már pedig ha a megérzésem nem csal, az könnyen is gyullad.
- Segítség! Segítség! Kigyulladt a kastély egy része! - kiáltottam, miközben a láng tovább pislákolt tollaimon, ám nem éreztem úgy, hogy égetné azokat...

Marcus:
Olyan hangot hallottam, mint amikor az üveg reped. Egyre inkább éreztem a forróságot és tudtam mit jelent ez, a védőbűbájom repedezett.
- Protego! - húztam egy réteget újra magam köré, de nem tudtam, meddig bírom itt.
Hol lehet July?

[ÚJ KARAKTER lehet, hogy csak ideiglenes xDD
Nő a harmincas évei vége felé, szőke hosszú haja van és kék szeme. Nagyon jól ért a fagymágiához. De jelenleg ő tartja az asztronómiát. Anna Glacius]

Anna:
Épp egy könyvet olvastam, amikor valaki az ajtómon dörömbölt. Felálltam és odalépkedtem, hogy kinyissam. Amikor megláttam az ajtóban a lányt, a szívem nagyot dobbant.
- July? Hogy érted ezt? - néztem ki mellette az ajtón, de nem láttam lángokat sehol. - Hol gyulladt ki és mi? Meg kell nyugodnod, azután vezess oda! - tettem nyugtatólag a vállára a kezemet.

July
- Nem tudok megnyugodni! - idegesen hátrébb húzódtam, lerázva magamról a kilépő nő kezeit. Ezután a szemeibe néztem - Egy szoba lángol a folyosó másik végén, és ott van a párom is! Idők kérdése, mikor éri el a tetőt. Nemrég a talárom is meggyulladt, csakúgy magától, most meg a tollaim! - tártam ki jobban egyik szárnyamat, hogy szemügyre vehesse azokat, amik érdekes mód még mindig nem égtek. Egyszerűen... pislákol rajtuk??! Értetlenül figyeltem a jelenséget, majd megráztam a fejem. Most nem pont ezzel kéne foglalkoznom!
- A láng kék színű, és az egyszerű vízvarázslat nem tudta eloltani. De most jobb, ha sietünk, mielőtt.... - mielőtt Marcus meg talál halni! Persze reménykedtem abban, nem így lesz. Ugyanakkor bennem motoszkáltak a kétségek, a maró félelem, ami közéjük taszított. Aggódtam amiatt, hogy ne essen baja, és kitartson. Épp ezért volt olyan nehéz elfogadni azt a kezet, ami általában megnyugtatott. Hiszen a kedvenc tanáromhoz tartozott, akivel gyakran beszélgettem szünetekben, ha nem Marcusszal voltam.

Anna:
Nagyot nyeltem. Nem érti. Csak ő vethet ennek véget.
- Kérlek, akkor is meg kell nyugodnod! - mondtam kilépve teljesen a szobából becsukva az ajtómat. - Ez az egyetlen út, hogy megmentsük Marcust! - a mondatom után az ajkamba haraptam arra gondolva, hogy talán túlságosan is sokat mondtam. Nem tudtam, hogy egyáltalán készen áll-e bármire is. Láttam, hogy remeg és kapkodja a levegőt, ebben a pillanatban újabb kék láng lobbant fel mellettünk, amit egyetlen legyintéssel elfojtottam, megfagyasztva a levegőt körülötte, de most inkább a vállára tettem mindkét kezemet és szemeimet mélyen az övébe fúrtam.
- JULYA! FOGD FEL VÉGRE A TÜZET NEM TUDJA MEGÁLLÍTANI MÁS CSAK TE. TE OKOZTAD - mintegy hangsúlyt adva a szavaimnak, a jég alatt a tűz újra fellángolt, csupán képtelen volt áttörni a mágikus jeget. Erősebb vagyok nála... egyelőre.

Julya
Talán igaza volt. Nehezen ismertem volna be, mert most minden erőmet és figyelmemet a Marcus felé sugárzott hitembe töltöttem. Habár azzal is tisztában voltam, hogy nem állhat örökké a szoba közepében, ami rettentő gyorsan ég, gyorsabban a szokottnál. A padlót fixíroztam, majd a tanárnőre emeltem tekintetem, amikor ismét megfogta a vállaimat és hangsúlyosan folytatta a beszédet.
- És mégis... hogyan kéne megállítanom? - kérdeztem rögtön, aztán elgondolkodtam. Csak lennie kell valamilyen módnak. Főleg, ha igaza van és én okoztam. De annyi a kérdés bennem! A kétségekről nem is beszélve. Tényleg én okoztam volna? Miért? Ha igen, miért lobbant fel minden egyes alkalommal, komoly helyzetbe sodorva őt? Egyet tudtam biztosan, ha ez bármikor is megoldódik, Marcus nem lesz boldog, amiért ilyen sokáig húztam az idejét, komoly veszélyekbe sodorva őt. Az is lehet, hogyha nem sietek, miattam sérül meg! Én azt nem akarom!

Anna:
Továbbra is a szemeit fixíroztam.
- Meg kell nyugodnod - feleltem halkan, azután gondolkodás nélkül magamhoz öleltem és végigsimítottam a haján. - Csöndesítsd el a kétségeket és az aggodalmat magadban, ha teljesen megnyugszol, a tűz is kialszik. Megígérhetem, hogy így lesz - továbbra is gyengéden simogattam a haját, mint egy gyermeknek, de hiszen az volt.

Marcus:
A hőség egyre elviselhetetlenebb volt és én fáradtam a bűbáj újra és újra megidézésétől.
Kétségbeesetten a boltívre néztem, amin nem hatolt át semmi és úgy gondoltam mégis megpróbálok valamit. Behunytam a szemem és próbáltam lehiggadni. Arra a pillanatra gondoltam, amikor megtudtam a Deboráhval folytatott harc után, hogy July jól van és amikor először megcsókoltam utána. Nagy ívet írtam le a pálcámmal és kimondtam a szavakat.
- Expecto Patronum - tigris ugrott elő a pálcámból, elküldtem segítségért, átjutott a védőbűbájokon és nem kételkedtem abban, hogy segítséggel tér vissza... ha addig élek még.

Julya
Csendben maradtam, amikor hirtelen magához ölelt. Először meglepődtem, aztán hozzábújtam, mint egy rémült őzgida az anyjához. Arcom testéhez simult, szemeim pedig kétségbeesetten cikáztak ide-oda a mellettünk álló falon. Közben utat törtek a könnyeim és megállíthatatlanul gördültek végig arcomon, egyre nagyobb sebességgel. Nem tagadom, felgyűlt bennem pár érzés, de főleg feszültség. Idegesen belemarkoltam a tanárnő ruhájába, s fejem lehorgasztva kezdtem el kisírni magam. Viszont nem jutott sok idő rá, mert hamarosan valami hűvöset éreztem magam mögött. A könnyeimet törölgetve fordultam hátra, ekkor pillantottam meg a tigrist.
- Hát te? .... Marcusé vagy, igaz? - kérdeztem tőle, majd választ se várva némán elrohantam a tanárnőtől - Jön, vagy marad, önön áll, de én most mindenképp megyek! - váltottam komoly hangsúlyra. Kicsit megkönnyebbültem, de nem volt időm hálálkodni sem a segítség miatt. Így attól tartok, ez későbbre marad. Ahogy futottam, taláromat láttam továbbra is a földön heverni. Erősen koncentrálni kezdtem a lehető legtöbb erőt beleadva. A láng kialudt, a szárnytollaimon sem pislákolt tovább. De tudtam, hogy máshol még nagyon nincs így.

Anna:
Aggodalmasan futottam utána, reméltem, hogy sikerült valamennyire lenyugodnia, bár az, hogy a lángok kialudtak, ezt mutatták. Nem szóltam hozzá, csak csendben követtem őt. Egyre csak az járt a fejemben valamikor el kell mondanom neki. Tudnia kell ezekről.

Marcus:
Az utolsó védőbűbájom is megrepedt és szétesett, megpróbáltam újat megidézni, de fáradtan hullottam a térdemre, a lángok megperzselték a találom szélét, az ebből keletkezett füst fojtogató volt. Fájdalmamban üvölteni tudtam volna, de legnagyobb meglepetésemre, mintegy varázsütésre a lángok összementek és megszűntek.
- Mi a... - kezdtem bele és felálltam. Szédültem, de körbe akartam nézni. - Mi történt? - kérdeztem elhűlve. A patrónusom segítséget talált?

July
Nemsokára a folyosó másik végébe értem, ahol Marcust is véltem. Még szerencse, hogy gyors futó vagyok! Berontottam az ajtón, azonban semmit nem láttam a bent kavargó füst miatt.
- Marcus! Marcus, merre vagy?! - kérdeztem hangosan, remélve, meghallja. A szívem nagyokat dobbant, egy ponton pedig úgy éreztem, mintha hatalmas szüneteket hagyna ki közötte. Azon sem lepődtem volna meg, ha megáll...
Szerencsére hamar kivándorolt a füst nagy része, így láthattam, hogy a tűz megáll, illetve szerelmemet a földön. Rögtön odarohantam hozzá, könnyáztatta arccal.
- Sikerült elcsitítanom a lángokat. De nem vagyok nyugodt, mert..... én okoztam őket! - de fogalmam sincs hogyan, s miért! Rosszul éreztem magam, mert úgy hittem, én vagyok a hibás amiért a földön fekszik. A talárja széle megperzselődött, később vettem észre. Tehát komolyan meg is sérülhetett, míg a folyosó másik végén egy tanárral bájcsevegtem. Remek! Ezúttal vajon felgyullad más is körülöttem? Ki lesz a következő? Talán Nikola? Előbb sétálnék a Tiltott Rengeteg szívébe, minthogy ez megtörténjen!

Marcus:
- Te? Mi? - néztem fel rá értetlenül és a karcába kapaszkodtam, mert féltem, hogy nem tudok magamtól felállni. - Nyugodj meg, én jól... - kezdtem, azután megláttam a nőt az ajtóban. Biztos voltam benne, hogy láttam, de fogalmam sem volt róla ki. Noha szóltak pletykák az asztronómia tanárnőről, aki ki se mozdul a szobájából, vagy a csillagvizsgálóból és ritkán látni bárhol máshol.

Anna:
A kezeimet összekulcsolva figyeltem a boldog viszontlátást, de amikor ránéztem a fiúra eszembe jutott valami más is. Megropogtattam a kezeimet, azután újra Julyára mosolyogtam.
- Csak maradj nyugodt, nem lesz semmi baj. Ha gondolod, vacsora után keress meg a csillagvizsgáló toronyban! - szóltam teljesen higgadt, ámde szeretetteljes hangon.

Julya
- Én is olyan értetlen vagyok ebben a helyzetben, akárcsak te - válaszoltam kissé elkeseredve, a földön térdelve. Ezután közelebb vándorolva felegyenesedtem, hogy felsegítsem őt.
- Biztos? - faggattam később tovább, mikor a nő már elment. Hallottam a mondatait és örültem nekik, de nem feleltem rájuk, csak alig észrevehetően biccentettem felé. Hogy lehet ennyire higgadt? Nekem majdnem odaveszett az, aki a legfontosabb.

Marcus:
- Biztosan - feleltem, mikor végre sikerült felállnom. - Ez az asztronómia tanárnő volt? Nem szoktam látni vacsoránál, se ebédnél, sőt igazából soha - néztem a távozó nő után.
- Érdekes, hogy pont őt találtad meg.

Anna:
A szobámba visszaérve a könyvespolcomhoz léptem, volt ott egy doboz. Az én dobozom. Halványan elmosolyodtam és levettem a polcról. A sötétkék karosszékembe ültem le vele, a kandalló elé. Volt ott egy kis asztal, arra tettem le a dobozt. Szinte szakrálisan emeltem le a fedőt és félre raktam. Sok mindent tartottam benne, ami összekötötte őket, azok az emlékeim voltak. Egy képes lapot húztam elő belőle, csak egy születésnapi üdvözlőlap, még csak nem is én kaptam. De ő csinálta. 
Elérzékenyülve nyitottam ki a gyöngybetűket figyelve, amikkel íródott és gyengéden végigsimítottam a néven a bal alsó sarokban.
Julya.

Julya
Megkönnyebbülve szorosan átöleltem őt, miközben könnyeim megállíthatatlan ismét csordogálni kezdtek. Örültem, hogy jól van, és amikor a tanárnőt említette, felkaptam a fejem.
- Igen, ő az! Nem tudom, hogy foghattam ki pont őt - mondtam elgondolkodva - De nem is törődtem ezzel, csak az volt a lényeges, hogy találjak valakit - tettem hozzá. "Csak maradj nyugodt, nem lesz semmi baj. Ha gondolod, vacsora után keress meg a csillagvizsgáló toronyban!", "Nem szoktam látni vacsoránál, se ebédnél, sőt igazából soha" Ez különös. Én sem szoktam látni őt, ma mégis találkoztam vele, és felajánlotta, hogy vacsora után keressem meg. Vajon mindez véletlen lenne? ... Lehet ez utóbbin nincs értelme rágódnom.
- Annyi biztos, hogy ma megkeresem a csillagvizsgálóban.

Marcus:
Elmosolyodtam és egy puszit nyomtam a homlokára, azután a szemeibe néztem.
- Van benne valami nagyon fura, de ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy segíteni akar neked - mondtam, azután felvontam a szemöldökömet. - És éhes vagy már?

Anna:
Elhúztam a számat és visszatettem az üdvözlőlapot a dobozba. Azután mélyebbre túrtam az emlékek közt és egy nyakláncot vettem elő. Egy arany toll volt. Még anyámtól kaptam, azt mondta egy nap a saját lányomnak kell majd tovább adnom. Egy darabig nézegettem, aztán a nyakamba akasztottam. Becsuktam a dobozt és visszatettem a helyére, azután felvettem egy hosszú, fehér talárt, hogy ezúttal lent egyek a Nagyteremben a többi tanárral és diákkal.

Julya
- Remélem így van! - sóhajtottam fel. Mikor Marcus megkérdezte éhes vagyok -e, meg se kellett szólalnom. A gyomrom rögtön megkordult, elmondva mindent, amit akartam.
- Igen, egy kicsit - feleltem végül pár perc után és halkan felnevettem - Te nem vagy az?

Marcus:
- Dehogynem - feleltem. - Akkor menjünk. Biztos vagyok benne, hogy kíváncsi vagy már rá, hogy a tanárnő mit mond majd neked utána - tettem hozzá, azután megfogtam a kezét, hogy lemenjünk a Nagyterembe.

Julya
- Igen, kíváncsi vagyok rá, nem is kicsit! - bólintottam, majd szorosan megfogtam a kezét, és követtem őt a Nagyterembe. Vajon mit szeretne tőlem? És egyáltalán mit jelentsen az, hogy én okoztam a tüzet? Mi ez az egész? Majdnem kigyulladt miattam az iskola! Félek, mert nem akarom, hogy ismét felbukkanjon valahol egy kék lángocska...

[...]

Marcus:
July mellett ültem, mint mindig, párolt brokkolit ettem sajtos csirkemellel, legnagyobb meglepetésemre megjelent az asztronómia tanárnő is a tanárok között, pedig azelőtt sosem láttam.
- Nézd - böktem oldalba July-t két falat között.

July
Miután eljutottunk a Nagyteremig, szedtem néhány kalácsot és megvajaztam. Mellé meleg kakaót ittam, ami mindig segített abban, hogy megnyugodjak. Úgy éreztem, ma szükségem is lesz arra, mert még mindig nem tudtam eléggé lehiggadni annak ellenére sem, hogy végül a tűz elaludt és Marcus is egyben van. Gondolataimba temetkezve felkaptam egy újabb kalácsot, s pont beleharaptam, amikor valaki megbökte az oldalam.
- Mit? - kérdeztem zavartam ide-oda kapva fejemet. Aztán megpillantottam az asztronómia tanárnőt a fehér talárjában, amitől sikeresen félre is nyeltem. Köhögve a kakaómért nyúltam, és amikor rendeződtek a dolgok, nagyra nyílt tekintettel fürkésztem őt.
- Úristen, ez őőő! - suttogtam közelebb hajolva a fiúhoz - .. Nem hittem volna, hogy ma itt látom!

Anna:
Nem voltam kifejezetten éhes, csak pár kalácsot ettem és mellé habos kakaót ittam. Egy pillanatra Julyra néztem, azután elkaptam a tekintetem, mert a fiúja épp felém fordult. 
Olyan gyanakvó volt az arca... lehet, hogy problémát okozhat még nekünk?

Marcus: 
Egy pillanatra találkozott a tekintetem a tanárnővel, olyan furcsán nézett Julyra, mintha várna valamire. Mi a fene van köztük?

July
Éreztem, hogy figyel, de nem szóltam róla még Marcusnak sem. Biztos voltam benne, ő is észrevette, s azt hiszem ugyanolyan értetlenek voltunk mindketten. Nekem fogalmam sem volt róla, miért figyelt, vagy hogy egyáltalán mit akart annyira mondani. Tippem sincs, így garantált rejtély marad a végéig, amikor elmegyek majd hozzá...
Hamar megettem a kalácsot, amit épp a kezemben tartottam, de ekkor annyira összerándult a gyomrom, hogy a többit már nem bírtam megenni. Helyette inkább a langyos italért nyúltam, míg szemeimmel a tanárnőt fürkésztem.

Anna:
Figyel. Érzem. Ne nézz oda... Hogyan mondjam meg neki?
Megittam a maradék italt, lenyeltem az utolsó falatot, azután megtöröltem a számat. Biccentettem a tanári kar többi tagja felé és felálltam az asztaltól. Néhányan megbámultak, de többen nem igazán törődtek azzal, hogy elhagytam a termet.
Nem sétáltam, egyenesen a csillagvizsgálóba hoppanáltam.

Julya
- Marcus, én szerintem megyek - töröltem meg szám, és rápillantottam - Sietek, addig is további jó étvágyat - kedves puszit nyomtam arcára, s kedvesen átöleltem. Utána kirohantam a Nagyteremből, egyenesen a csillagvizsgáló felé.

Marcus:
Bólintottam, azután végig figyeltem, hogy kirohan a Nagyteremből. Valamiért olyan furcsán rossz előérzetem támadt. A tűz, July aggodalma és ez a nő... valami nagyon nem stimmelt.

Anna:
Gyönyörű tiszta volt az ég, a csillagok csak úgy ragyogtak az égen, amelyet az elvarázsolt tető úgy mutatott, mintha csak kint lennénk. 
A szoba közepén álló asztalhoz léptem, ahová már korábban odakészítettem egy kisebb faládát. Talán szükségem lesz erre is.

Julya
Úgy futottam, hogy majdnem elestem a saját lábamban. Aztán megunva ezt, felröppentem, így valamivel könnyebben tudtam haladni. Sokat gondolkodtam még a dolgokon, míg oda nem értem. Izgatottan leszálltam a toronyajtó előtt, majd a hangos nyikordulással együtt beléptem, és becsuktam magam mögött. Ezután megfordultam. Ő pedig ott állt.
- Jó estét kívánok tanárnő! - köszöntem udvariasan, mosolyogva - Elmondaná végre... mi ez az egész? - vetettem komolyabb pillantásokat rá.

Anna:
-Szervusz Julya! - mosolyogtam rá és kinyújtottam a karom az egyik szék felé. - Foglalj csak helyet!

Julya
Némán bólintottam, majd lelkesen a székhez rohantam amire előzőleg mutatott. Kényelmesen ráültem, és keresztbe vetettem egyik lábam a másikon.

Anna:
- Szóval biztosan tele vagy kérdéssel. Hogyan lehetséges, hogy te voltál, miért pont te, miért pont most? - kedvesen mosolyogtam rá, meggyújtottam pár gyertyát és leültem vele szemben a másik székre, vele szemben. - Nekem is ennyi idős koromban kezdődött, meg voltam ijedve és anyám már nem volt, ott, hogy megmagyarázza. Szerencsére én itt vagyok neked, hogy segítsek - mélyen a szemébe néztem és halkan sóhajtottam. - Habár... azt kívánom bár több időnk lett volna, mielőtt ez megtörténik, bár többet lehettünk volna együtt.

Julya
Elkerekedett szemekkel néztem rá. Szerintem fogalma sem volt róla, mennyire a fején találta a szöget.
- Pontosan - bólogattam a kérdés témára, aztán meglepődtem amikor elkezdte: "Nekem is ennyi idős koromban kezdődött." Rögtön sejtettem, hogy pontosabban kivel ülök szemben.
- Őszintén szólva örülök, hogy emiatt hívott ide - szólaltam meg ismét, hosszú hallgatás után - Fogalmam sincs róla, mit kéne tennem most. Kiborított annak a tűznek a látványa és azóta halálosan félek attól, hogy újra megjelenik, és akkor megint kigyullad valami - vagy valaki..

Anna:
- Mi másért hívtalak volna ide, minthogy segítsek July! - kuncogtam, azután komolyan, de még mindig kedvesen néztem rá. - Tudod ez egy normális dolog, mindannyian jók vagyunk valamiben, ez nálad a tűzmágia, nálam a jég - magyaráztam és összezártam a két kezemet, majd amikor újra kinyitottam ott volt benne egy jégangyalka.
- Sajnos édesanyám meghalt, még mielőtt kibontakoztak volna ezek a képességeim, így egy nap itt a Roxfortban jöttem rá, mi vagyok és mire is vagyok képes igazán. A Nagyteremben havazott és véletlenül megfagyasztottam egy Mardekárost, aki gúnyolódott... egyedül éreztem magam, nem tudtam kontrollálni a képességem, senki nem tudott segíteni, de aztán jött egy lány, valamennyivel idősebb volt nálam, azt állította tud segíteni - elhalkultam. Hálásnak kellett volna lennem neki, de tudva, amit tudok... bár ne segített volna.

Julya
Érdeklődve hallgattam őt, miközben a kérdéseimen agyaltam. Bevallom, egész idáig azon rágódtam miért hívott ide, de nem álltam elő túl sok kérdéssel. Amit meg feltettem volna, azt elég hamar megválaszolta.
Óvatosan kinyújtottam a kezem, hogy megérintsem az angyalkát. Valóban ott volt, így azt nem tudtam volna bemesélni magamnak, hogy képzelődöm. Éreztem hűvös tapintását. Halvány mosollyal arcomon húztam vissza végtagom, miközben a tanárnő mesélni kezdett a múltjáról.
- Részvétem! - mondtam őszinte sajnálattal - De mi történt azután, hogy az a lány odament önhöz? Segített önnek bármiben is? - kérdeztem kíváncsian, mert elhalkult a végére.

Anna:
Felemás mosolyra húztam az ajkaimat.
- Segített. Azt mondta van egy könyve, abban sok mindent leírnak, cserébe csak egy szívességet kért. Azt nem mondta, hogy mit, csak azt mondta, bármi legyen az, teljesítenem kell majd. Féltem, nem akartam mást bántani, ezért belementem. Hónapokig tartott, mire megtanultam kordában tartani a képességeimet, de sikerült végül - feleltem, azon gondolkodva, hogy hogyan is mondjam meg neki, mi történt pontosan, mit is kért a lány.

Julya
Furcsa mosolya nyugtalanított. Olyan volt, mintha az egyik belsőfele elégedetlen lett volna, de kérésemre folytatta a mesét. Kiderült, hogy végül belement az ajánlatba, és hónapok múltán sikerült megtanulnia uralkodni a képességei felett. Ugyanakkor nem beszélt szinte semmit arról, ami igazán megmozgatta a fantáziám:
- Mit kért cserébe a lány? - kérdeztem óvatosan, rövid csend után. Mégis csak bántania kellett valakit hozzá? Esetleg.. el is tett valakit láb alól? A hideg futkosott hátamon minden beugró gondolatra.

Anna:
Megnyálaztam az ajkaimat és szünetet tartottam. Hogyan mondhatnám el?
- Akkor semmit. Évekkel később bukkant fel, amikor kissé... újból vakvágányra futott az életem - előrébb dőltem. - Nem sokkal azután, hogy letettem a RAVASZ-t dolgozni kezdtem itt Roxmorts-ban, volt egy kis házam, a földszinten fagyizót nyitottam. Tudom találó - nevettem halkan. - Volt egy fiú, aki mindig meglátogatott és nem csak a fagyi miatt volt itt. Egymásba szerettünk és az volt a tervünk, hogy össze is házasodunk, de akkor történt valami, egy baleset és ő meghalt, de akkor én már várandós voltam a közös gyermekünkkel - az ajkamba haraptam, nem tudtam, hogyan folytassam. Egy egyszerűbb esetben azt mondtam volna, hogy nem akarom terhelni ezzel. De segítenem kellett. Csak rám számíthatott. Sóhajtottam és kérdőn néztem a szemébe, de nem akartam megkérdezni, folytassam-e.

Julya
Több dolog is akadt, amire rákérdezhettem volna és nem tudtam, melyiket lőjem el. Az egyik ilyen az lett volna, hogy mi történt azzal a férfivel, ám azzal fájó sebet téptem volna fel. Nem akartam szegénynek rosszat okozni, hiszen nem ezért jöttem ide. Ezért, miután megértettem amit a baleset után említett, bólintottam kérdő pillantását látva.
- Folytassa kérem! Érdekel a történet - dőltem előre én is.

Anna:
Újra elmosolyodtam és éreztem, hogy könnybe lábad a szemem. Örültem, hogy érdekli, de tartottam attól, hogy hogyan fog reagálni azokra, amiket elmondok.
- Szóval... egyedül maradtam és féltem, hogy esetleg nem adhatom meg azt a gyerekemnek, amit megérdemelne. És akkor újra felbukkant. Mesélni kezdett, elmesélte, hogy alakváltómágus, meg tud változtatni magán bizonyos dolgokat, elmesélte, hogy ez nem veleszületett dolog, hanem gyerekkorában szerezte egy mágikus balesetben. Kezdetben örült neki, de tizenhét évesen megtudta, hogy sohasem lehet gyereke emiatt. De ő elment egy jóshoz, aki azt mondta neki, hogy lesz egy lány, akinek segíthet egy könyvvel és ő segíthet neki ezzel - nagyot nyeltem. - Azt mondta, hogy itt az ideje hogy lerójam a tartozást, úgy se lennék képes egyedül felnevelni a gyereket, hiszen a fagyizós vállalkozásom nem ment olyan jól, különben is, a gyerek veszélyben van az érzelmi ingadozásaim miatt, olyasvalakire van szüksége, aki stabil. Elmondta, hogy nem rég ment hozzá élete szerelméhez és szívesen örökbe fogadná a gyerekemet - egy könnycsepp gördült le az arcomon, de folytattam. - Már a végén jártam, döntenem kellett, de nem volt nehéz, tudtam, hogy magamat is nehezen tartom fenn és nem akartam, hogy a gyerekem nyomorban nőjön fel. Meg akartam adni neki az esélyt, de végül rádöbbentem, hogy mi van, ha nem lesz később esélyem, hogy anya lehessek? Nemet mondtam az ajánlatára - nem vittem le a hangsúlyt a mondat végén, de még nem mertem folytatni, letöröltem a könnycseppet az arcomról.

Julya
Ez mindkettőnknek nehéz történet. Ő könnyezett, miközben mesélt, én meg próbáltam visszatartani, ami egyelőre még ment. De éreztem, hogy ez a kitartás lazul, és ha tovább folytatja, előbb-utóbb elsírom magam. Tudtam, hogy van tovább, éreztem.
Előhorgásztam ruhám zsebéből két zsebkendőt. Az egyiket odanyújtottam neki, a másikat meg magamnál tartottam arra az esetre, ha már a sztori folytatás közben rám törne valami.
- És ez van tovább is, igaz? - nyeltem nagyot. Egyszerre volt izgalmas, s rettentően szívbemarkoló a történet. Őszintén csodálkoztam, hogy nem borultam még le a székről...

Anna:
- Köszönöm - mosolyodtam el halványan, amikor elvettem a zsebkendőt. Megtöröltem a szememet és folytattam. - Igen, sajnos - hátradőltem és keresztbe tettem a lábaimat. - Végül megszületett az én gyönyörű kislányom, boldog voltam, bár aggódtam, hogy mi lesz azután, de tudtam, hogy jól döntöttem, amikor elutasítottam a nőt, de ezzel sem volt vége. - Visszaemlékeztem a napra és kirázott a hideg.
- Pár nappal később egy reggel felkeltem és a bölcsőjéhez sétáltam, hogy a karjaimba vegyem, de már nem volt ott. Eltűnt. Először a faluban kérdezősködtem körbe, azután a kastélyban. Azt mondták láttak egy barna hajú nőt bemenni a házamba, azt hitték a barátom. Tudtam, hogy Ő volt az. Azt is mondták, hogy nem sokkal később engem láttak kimenni a lányommal, tőlem szokatlan módon valami mugli ruhát viselve. Akkor megértettem - kissé felemeltem a hangomat, könnyezni kezdtem újból. - ELRABOLTA a gyermekem. Az én gyönyörű kislányomat! Azután megváltoztatta a külsejét, hogy azt higgyék, én vagyok és ki tudja, már manapság hogy néz ki... - a hangom rekedté vált a mondat végére, újra megtöröltem a szememet és elszántan elmosolyodtam.
- Kerestem őt, hosszú éveken át. Egy örökkévalóságnak tűnt, de megtaláltam a nőt, azóta szerzett magának egy másik gyereket is. Talán hasonló módszerekkel... Azután ide jöttem a Roxfortban, hátha egyszer a lányom is idejár majd. Máshova nem vihette... ez volt a sorsa.

Julya
- Máshová nem vihette? - értetlenül ültem a székben. Felkavaró volt a történet, és kellett némi gondolkodási idő, mire lassan felfogtam a dolgokat. Először arra jöttem rá, voltak hasonlóságok az ő és az én sztorim között, méghozzá apánál, habár ő nem balesetben halt meg. Én tudom! Vagy lehet, csak beképzeltem ezt magamnak?, vágott közbe egy gondolat. Újraismételtem magamban a sztorit, elkezdve még több hasonlóság után kutatni. Emlékszem egy nőre, és a tesómra akik felneveltek. Kedvesen viselte anya a gondomat, meleg érintése volt, s neki is köszönhettem, hogy a Roxfortba járok, noha úgy tudtam ő angyal, nem alakváltó... Angyal! Bakker, hiszen ha ő alakváltó, akkor én hogy a francba születtem volna angyalként??! Elegem lett a dolgok kibogozásából. Szétnyitottam a zsebkendőt és beletemetve arcomat sírni kezdtem. Leesett.
- EZ KOMOLYAN IGAZ?! - kérdeztem fuldokolva, aztán kifújtam az orrom, hogy normálisan tudjak beszélni vele erről. Vele, aki nem csak... a tanárom lehet - Te komolyan ő vagy? ... ANYA?! - rögtön felálltam, zavarodott szemekkel tekintve rá. Az életem nagy része ezek szerint hazugság lett volna? Nem tudtam mi merre hány méter. Azt hiszem vagy nagyon élénk a fantáziám, vagy valaki piszkosul becsapott, míg fiatalabb voltam. És azt egy nap magam keresem fel! És azt hiszem meglehetne az egyik jelöltem: a nő, aki felnevelt és idejuttatott. Ugyanakkor ha nem íratott volna be ide, most nem lettünk volna itt.

Anna:
Egy pillanatra úgy éreztem, mintha megállt volna a szívem. Fájt, hogy sírni látom, de tudtam az igazat is. Felálltam és gyengéden megfogtam a vállát.
- Sajnálom, hogy eddig nem beszéltem erről, de egyszerűen nem tudtam, hogyan mondhatnám el neked, hiszen tudom, hogy ő nevelt fel téged, tudom, hogy azt hitted ő az... de amikor hozzám jöttél segítségért és megtudtam, mi történt, akkor... rájöttem, hogy itt az ideje, hogy elmondjam - könny csorgott végig az arcomon. - Igen, én vagyok az édesanyád.

Julya
- De így meg egész végig abban a hitben éltem, hogy ők a családom! Most pedig kiderült, hogy mindez egy remekül kitervelt hazugság volt - fújtam ki dühösen orromat, majd talárját markolászva rögtön hozzábújtam. Arcomat mellkasába dörgöltem, aztán úgy fordítottam, hogy halljam a szívverését.
- Még csak a saját vezetéknevemet sem tudom! Ericsonra kereszteltek el, de én az eredetit akarom tudni! Sőt... ha megtehetném végre, azt is akarom használni - karba tett kezekkel néztem fel rá - Vagy a tiedét mondd meg, vagy apáé... - tekintetem megakadt egy dobozkán, tőlünk kicsivel távolabb.

Anna:
Már én is a saját könnyeimet nyeltem, végigsimítottam a haján, azután, mikor elhúzódott tőlem, követtem a tekintetét.
- Emlékek vannak benne. Éreztem, hiszel majd nekem, de elhoztam őket, hátha szeretnéd látni őket - a ládához léptem és kinyitottam. Egy kristálytálat vettem elő belőle - igazából jégből volt, csak sosem olvadt el - és az ujjamat végigfuttattam a ládában lévő üvegcséken.
- Mit szeretnél tudni? Vannak emlékeim anyámról, apádról - a szemébe néztem - az igazi apádról - azután elmosolyodva visszafordultam a dobozhoz. - az esküvőnkről... arról, amikor megtudtam, hogy várandós vagyok, veled.

Julya
Meg is feledkeztem arról, amit az előbb kértem tőle. Helyette közelebb sétáltam a dobozhoz, és habozás nélkül elmondtam, mit akarok látni.
- Először apáról mutass. Én az igaziról akarok emléket, mert alig van róla, feltéve, hogy azok nem voltak hazugságok - majdnem megint elsírtam magam, csak erőt vettem magamon. Így végül sikerült visszafognom könnyeim - Utána arról amikor terhes voltál velem, majd a nagyszüleimről - rangsoroltam ezzel mindent. Apáról akartam mindenképp egy új emléket, mert a régiek homályosak voltak. Talán nem is igaziak, egyet kivéve: amikor a hangját hallhattam még anya hasában. Aztán jobb lett volna anya várandós időszakából megtudni ezt-azt. Persze sejtettem, hogy nem lesznek óriási emlékek, de nekem az apróság is elég... Csak érezzem rajtuk annak a melegét, akit valóban elvesztettem, és akitől valóban származom! Később pedig jelenjenek meg emlékek azokról is, akik a vér szerinti nagyszüleim. Jelenleg csak ennyi volt a kívánságom. Képet kapni a családomról. De úristen, ha erről mesélek majd Marcusnak.. Vajon mit szól majd hozzá? No igen, ő nem pont az a síros fajta, de tudom, hogy tudna, ha olyan lenne a helyzet.

Anna:
Bólintottam és elővettem három üvegcsét. Ez egyikből kivettem a dugót, elmosolyodtam, ahogy eszembe jutott ő, akit szerettem. Daniel. Beleöntöttem az emlékez a merengőbe és félreálltam, hogy odaengedjem Julyt.
- Nem túl hosszú emlék. Az esküvőnk napja. De sosem felejtem el, hogy milyen volt aznap - magyaráztam és elnevettem magam. - Annak ellenére, hogy nem is nevezhetjük hivatalos esküvőnek. Csak egymásnak tettünk fogadalmat.

Julya
Habozás nélkül a Merengőhöz léptem, hogy lássam apát. Kissé türelmetlenül vártam, hogy az emlék megjelenjen, míg anya beszélt. Ez még mindig furcsa nekem..
- Hmm, szerintem nem is baj, hogy nem volt nagy esküvőtök! Akkor túl nagy lett volna a felhajtás, és lehet akkor hamarabb keres fel az a nő is. Akkor pedig lehet kevesebb ideig is élvezhettétek volna a szép pillanatokat - néztem rá szívből jövő, majd keserűvé váló mosollyal. Habár nem igen tudom, pontosan mennyi időt tölthettek együtt, míg apával meg nem történt az az eset. Nekem ez a része ködös is, de mindegy. A Merengő felé fordultam, amikor egy számomra idegen férfi arca jelent meg. Szélesen vigyorgott egy nő előtt állva, aki le sem tagadhatta volna boldogságát.

Anna:
Emlékek sokasága öntötte el az elmém, nem akartam újra sírni, ezért inkább arra koncentráltam, hogy végre megtaláltam őt és hitt nekem. Ez boldogsággal töltött el.