Hét királyság - Westeros földje

Arve:
- A szakmában mindenkinek vannak ellenségei... - feleltem, azután a szütyőmből elővettem egy kötelet és összekötöttem a gida lábait, hogy utána felköthessem a lóra.

Eva
- Az igaz. - mondtam, és inkább nem szóltam semmit. Mikor én is végeztem az evéssel, elég távol vittem a maradékokat, a tábortól, és a róka már vitte is, magával. Ezért is hasznos volt. Eltüntetett minden maradékot a tábor közeléből. - Szerintem pihenjünk, holnap hosszú utunk lesz. - mondtam nyugodtan ahogy a tűz mellé telepedtem.

Aras:
- Rendben, de nem javaslom a földön alvást. Éjszaka hűvös... na meg nem a rókád az egyetlen vadállat itt - fordultam felé, miközben a karomra szálló Aras tollait simogattam. - Tudok a városban egy elég biztos helyet. Ismerek ott pár embert. Puha ágyban alhatunk és senki nem zavar majd minket.

Eva
Kicsit elgondolkodtam, hisz nem igen járok fogadókban. Fedél akkor volt a fejem fölött ha testőri megbízást kaptam. De jobban bele gondolva már hónapok óta ágyat sem láttam. Lehet nem ártana egyszer rendesen ágyban aludni. Megdörzsöltem a tarkómat és Arve - ra pillantottam. 
- Rendben. Pár hónapja már úgy sem láttam ágyat. Nem fog ártani egy kis kényelem. - mondtam ahogy felkeltem és a lovamhoz léptem hogy felszerszámozzam.

Arve:
A lovam hátára ugrottam és úgy vártam rá. Fellendítettem a karomat és Aras is a magasba röppent. Amikor Eva is a lovára ült elindultam vissza a város felé.

****

Pár perc alatt odaértünk a bordélyhoz. Az istállóban régi simerősként köszöntöttem Farent, aki gondoskodott a lovainkról és bevitte a gidát, amit fogtunk.
- Malien úrnő örülni fog, hogy újra lát - szólt és én elmosolyodtam. Mindig örültem, ha láttam az egyik nővéremet. 
Ahogy áthaladtunk a bordély előcsarnokán Evához hajoltam, ugyanis kicsit furának tűnt nekem, mióta beléptünk.
- Malien a bordély vezetője, mellesleg egy a testvéreink közül. Ő is orgyilkos, főként kapcsolatokat keres és szállást nyújt a testvéreinknek. Na meg a lányai is hasznosak - magyaráztam suttogva, aztán elmosolyodtam. - Nem jártál még bordélyban?

Eva
Utána lovagoltam, és figyeltem hova megyünk.Mikor megláttam hogy egy bordély az, kicsit meghúztam magam. Nem igazán szerettem az ilyen helyeket, mert bárki könnyen felismerhetett volna, az ellenségeim. Ezért is bujkáltam az erdőben. Csak bólintottam, mikor suttogva elmondott néhány dolgot. - Nem igazán. - válaszoltam tömören és azonnal az arcokat, kezdtem figyelni, hogy van-e köztük ismerős, de egyenlőre nem láttam senkit.

Arve
Az egyik lány megmondta melyik a mi szobánk és azt is, hogy Malien vár rám. Megköszöntem és azonnal fel is rohantunk az emeletre. 
Malien valóban ott állt a szobában és vidáman ugrottam a nyakába. Jó érzés volt újra látni a nálam pár évvel idősebb szőke nőt, ő volt az egyike azon embereknek, akikre mindig is felnéztem. Aras is üdvözölte őt, a karomra szállt  és kedvesen belecsípett Malien egy szőke fürtjébe, azután hozzásimult.
- Szervusz, Aras! - simogatta meg a madár fejét, azután mélyen a szemembe nézett. - Jól tetted, hogy ide jöttél. Átkutatják a várost és az erdőt az este. A lányaim azt tudták meg, hogy a férfi, akivel találkoznod kellett volna tégla volt - suttogott, azután a tekintete Evára vetült. Én hátranéztem és megfogtam a lány kezét, hogy közelebb húzzam.
- Ő itt egy barátom, Evangeline. Együtt utazunk tovább holnap Braavosba.

Eva
Bizonytalanul méregettem az embereket, és a bordély lányait, miközben felmentünk az emeletre. Íjamat az istállóban hagytam, de kardom markolatán tartottam bal kezem csak úgy saját magam megnyugtatására. Figyeltem ahogy Arve és a másik nő beszélgettek majd az ajtó felé pillantottam mert a folyosón hallottam az emberek lépteit. Kicsit idegesnek éreztem magam, a helyzettől. Kezdtem azt érezni hogy rossz ötlet volt ide jönni. Majd Arve megragadta a kezemet. - Üdv. - köszöntem a nőnek miután bemutatott útitársam, majd az ablakhoz mentem. Épphogy félre húztam a függönyt és megláttam néhány katonát akik szétszéledtek. Vajon kit keresnek? Én egy időre leráztam az üldözőimet. Gondolkodtam majd a falnak támaszkodva figyeltem a két nőt ahogy beszélgettek.

{...}

Morris
Fájt minden tagom és iszonyatosan fáradt voltam, így nehezemre esett megmászni a lépcsőt. Pedig általában az őrségem megkezdése előtt is a lépcsőn megyek fel a Falra, nem a felvonóval. Hát, ez a lépcső jóval alacsonyabb volt, de ugyanolyan fárasztó. Mikor végre fölértem, visszanéztem a már üres kiképzőtérre. Hogy miért kell nekem minden egyes újonc-csapattal mindig ugyanazt eljátszanom? Én gondoltam, hogyha belépek az Éjjeli Őrségbe, nem hiányozhat a harc az életemből. De úgy hittem, a vadak ellen fogok küzdeni, nem a tekintélyemért. De hiába... Fattyú voltam. És ami még rosszabb, egy 16 éves fattyú. Ennek ellenére engem osztottak be, hogy rázzam gatyába az újoncokat a több hónapja eltűnt Rutgem helyett.
Az elején nagyon lelkes voltam. Mindent próbáltam bevetni, amit Rutgemtől láttam (a modorán kívül, persze), sőt, még saját ötletekkel is előrukkoltam. Úgy gondoltam, mit se ér a kard egy olyan kézben, ami nem tudja megtartani. Ezért a vívásórák előtt mindig edzettünk, erősítettünk. Még futtattam is őket. Én úgy gondolom, mindent megtettem, hogy a lehető legfelkészültebbek legyenek. És talán jól is ment volna a dolog, ha idősebb vagyok. De így mindig volt egy-két nagyszájú a csapatban, aki lefattyazott vagy a koromra tett egy-két goromba megjegyzést, esetleg szimplán kérdőre vonta az alkalmasságomat. És az egész csoportra ráterjedt a véleményük. Addig nem voltak hajlandóak semmit se csinálni, amíg meg nem mutattam nekik, hogy igenis tudok harcolni. De akkor se vettek olyan komolyan, mintha Rutgem lettem volna. És a hátam mögött így is mindig "kis mitugrásznak" vagy "fattyúkölyöknek" neveztek.
Megráztam a fejem, és elfordultam a tértől. Megindultam a szobám felé. Senkivel se találkoztam. Mindenki vacsorázni ment. Én is menni készültem, de előbb ellenőriznem kellett valamit.
Benyitottam a szobámba, és ott volt, végre! Egy papír hevert az ágyamon. Odasiettem és gyorsan átfutottam. Az volt, aminek lennie kellett. A parancsnok végre elengedett ez eltűnt Rutgem megkeresésére! A papíron az állt, hogy az Éjjeli Őrség tagja vagyok, és az ő ügyükben járok el, távol a Faltól. Így legalább senki se gondol majd dezertőrnek, amikor kopott fekete öltözékemben járom a világot.
Leültem az ágyra, és újra megrohantak az emlékek. Majdnem fél éve volt, néhány hónappal az érkezésem után, hogy az Őrség pár tucat emberrel a Faltól északra ment. A hírek szerint megtámadták őket a vadak. Többeket megöltek, de az albínó fattyú, a selyemfiú és a barátjuk holttestét senki se találta meg. Nem sokkal később Rutgem utánuk eredt. Azóta őt is eltűntnek nyilvánították. A parancsnok le is tett róla. De ő nem ismerte annyira azt az undok, vén rókát, mint én, akit a segédjének osztott be. Rutgemnek jó oka volt, hogy távol maradjon, különben biztosan visszatért volna ide, ahol már kiépítette a tekintélyét. Vagyis vagy segítségre szorul a keresésben, vagy meghalt, de ezt valószínűtlennek találtam, vagy dezertált, és akkor az Őrségnek kérdőre kell vonnia őt. Bárhogy is volt, úgy éreztem, tudnom kell az igazat. Mindenkit kifaggattam, mit tud az ügyről, és addig rágtam a parancsnok fülét, míg végül elengedett, hogy megkeressem. Persze kellett találnom valakit, aki átveszi a kiképzést tőlem. Ser Theofyll Mollen szívesen vállalta a feladatot. Ő rengetegszer járt a Falon túl, és volt vagy 50 éves, így rá jobban hallgattak az újoncok amúgy is. 
Gondolatmenetemből a megkorduló hasam zökkentett ki. Felálltam az ágyamról, gyorsan lekapdostam magamról a láncinget és a kardövemet, majd lesiettem az ebédlőbe. Az Éjjeli Őrség java része a sült kolbászt majszolta. Úgy éreztem, itt az idő, hogy feltegyem a nagy kérdésemet.
- Holnap útra kelek, hogy kiderítsem, mi történt Rutgemmel, és visszahozzam, ha kell. Ki tart velem? - Felálltam egy padra, és onnan kiabáltam.
Síri csend támadt.
- Minek visszahozni? Több bor marad nekünk, ha ő nem issza állandóan - nevetett egy fogatlan pasas, aki egyébként állandóan együtt iszogatott Rutgemmel, amikor még itt volt. 
Eleresztettem a fülem mellett epés megjegyzését.
- Add fel, fattyú - hangzott az egyik frissen felesküdött fiú szájából.
Mikor körbenéztem a tömegen, megakadt a szemem Ser Theofyll-on. Láttam rajta, hogy ő velem tartana, de hát neki a kiképzésben kellett részt vennie. Mellette viszont ott ült Thom, az egyetlen, akit a barátomnak mondhattam a Feketevárban. Thom gyengécskén harcolt, ezért intézőnek osztották be. Ő varrta a köpenyeink egy részét, illetve feketére festette az újoncok által hozott ruhákat. Sose járt még a Falon túl. Ennek ellenére, remegve bár, de felállt, és odajött hozzám. - Én veled tartok - mosolygott.
A többiek egy ideig némán figyeltek, de senki más nem szólt semmit. Illetve dehogyisnem. Csak egymásnak a vacsora fölött. A termet újra moraj töltötte meg. Teljességgel figyelmen kívül hagyva (valahogy mégis megválaszolva) befejezetlen kérdésemet.
Thom leült mellém.
- Ketten azért nagy veszélyben leszünk... - mondtam neki csüggedten. - Ha gondolod, még változtathatsz a döntéseden.
De ő csak a fejét rázta.
- Szívesen veled megyek. Bárhova is menjünk. Kell valaki, aki néha felvidít téged - mosolyodott el. - És ne aggódj. Kevesebb embert nehezebb kiszúrniuk a vadaknak.

Furcsa, de úgy tűnt, Thomnak igaza volt. Jónéhány nyomot találtunk északon, ami a vadak pusztítására utalt (köztük a több hónapja leégett máglyákkal, amiken a legutóbbi támadás halottait égették el a felderítőink), de magukkal a vadakkal sose találkoztunk össze. A többiek elmondása alapján keletre mentünk, ugyanis arra látták az albínót és a csapatát menekülni. Nem is olyan sokára elértünk egy kikötőhöz, ahol Rutgem után kérdezősködtem. Mikor megemlítettem, mennyi bort vedel, az egyik kapitány ráismert, és elmondta, hogy az ő hajóján ment Braavosba néhány hónappal azelőtt. Összenéztünk Thommal, majd felszállunk a hajóra.

[...]

Rutgem:

Ismét Eglantine-nal sétáltam a piacon, csak ezúttal velünk jött egy másik lány is, valami családi barát. Csinos teremtés volt, bár Eglantine-hoz képest kevéssé. 
Együtt tűntek el a tömegben - na jó, a szememet rajtuk tartottam, épp anyagot nézegettek -, ezért én is elindultam a közelükben lévő árusok áruit böngészni, bár nem láttam semmi érdekeset. 
Ez a nap is úgy indult, mint a többi.

Morris
A fogadó, ahol Thommal töltöttük az első braavosi éjszakánkat, olcsó volt, és meglehetősen kényelmetlen. Mikor a szegényes (de szerencsére nem romlott) reggeli után kiléptünk az utcára, nagyot nyújtóztam, hogy valamelyest visszanyerjem a fájdalommentes mozgás örömét.
- Merre menjünk? - tette fel az elkerülhetetlen kérdést a barátom.
- Fogalmam sincs - sóhajtottam. Az igaz volt, hogy Rutgem ide jött, de hogy itt volt-e még... - Azt hiszem, a piacra kéne mennünk. Ott sok az ember, és valószínűleg megfordult ott, amikor erre járt. 
Thom gyorsan bólintott egyet, majd megindultunk abba a kikötőbe, ahova előző este érkeztünk. Ott láttam jónéhány sátrat, azaz piacnak kellett lennie.
Sokan nyüzsögtek a standok körül, de amikor megláttak minket, azaz a két feketeruhás, csapzott varjat, utat nyitottak. Különösebben nem bámultak meg, és ennek örültem.
Egyenest a borárushoz mentem. Volt egy olyan sejtésem, hogy ha valaki, hát ő találkozhatott a vén rókával. A férfi szerencsére beszélte a közös nyelvet.
- Fekete köpenye volt, mint nekünk - magyaráztam neki. - De persze lehet, hogy lecserélte... - motyogtam a végén.
- Magas, sebhelyes arcú, őszülő férfit keresnek?
- Igen! - kiáltottunk fel egyszerre Thommal. 
- Akkor javaslom, hogy forduljanak meg. Őt láttam már errefelé feketében.
Megfordultunk, és megállt bennem az ütő. Tőlünk körülbelül 50 méternyire valóban Rutgem állt. Kicsit oldalra fordulva, mert éppen valami tőrt vizsgálgatott, de kétségkívül ő volt az!
Gyorsan megindultam felé, de amikor odaértem, nem tudtam, mit mondjak neki.
- Rutgem! - sikerült végül kipréselnem magamból.

Rutgem:
A nevemet hallva megpördültem és kis  híján elejtettem a tőrt, amit nézegettem. Nem volt nehéz kiszúrni a színes tömegen át Morris-t feketében, de teljesen meglepett, hogy láttam. Mellette egy számomra kevésbé ismert fiú sétált. Elfojtottam magamban egy szitkot és feléjük kiáltottam.
- Mi a hét poklot kerestek itt?

Morris
- Pontosan a hét poklot, azaz téged... ser - feleltem, és képtelen voltam visszafogni a vigyort az arcomon. Valahogy örültem neki, hogy láthatom, bár sose gondoltam volna, hogy hiányozni fog. - És te mit keresel egy bravoosi vásárban, uram? Erre van az albínó fiú és a csapata? És hogyhogy nem feketében vagy, ser? - Valahogy ömlöttek belőlem a kérdések.

Rutgem:
Nem hittem volna, hogy valaha is hiányozni fog a fattyú, de most átkaroltam, mielőtt mesélni kezdtem volna.
- Amikor a kikötőbe értem, a hajójuk akkor indult Pentosba, én csak egy braavosi hajón kaptam helyet, de erre talán magad is rájöttél. Viszont, mire ideértem, a pénzem elfogyott, ezért munka után néztem. Kaptam szállást és ruhát is és... - ömlöttek belőlem a szavak szünet nélkül, de ekkor Eglantine és a barátnője visszatértek és az előbbi rögtön belém karolt, ahogy szokott, s közben a varjúfiókákat kémlelte.
- Ők, kik ser Rutgem? A barátaid? Ők is a Fekete várból jöttek? - Halkan felsóhajtottam.
- És... találtam is munkát, ő itt Eglantine, az apja nemesember, én vagyok a testőre - feleltem a fiúnak, mielőtt a lányra néztem. - Igen. Ők is feketetestvérek. A parancsnok nyilván utánam küldte őket.

Morris
Amikor Rutgen átkarolta a vállamat, azt hittem, csak képzelődök. De nem. A keze valóban ott volt a köpenyem szőrös részén. Thom döbbent arckifejezését csak az enyém múlhatta felül.
Épp kérdezni akartam, de ekkor megjelent két lány. Láttam, hogy a Thom szeme majd kiugrik, úgy nézi őket. Engem csak egyszerűen idegesítettek. Nincs időm bájcsevegni, fontosabb dolgokat kell megbeszélnünk... De mit volt mit tenni?
- Morris vagyok - bólintottam kimértem.
- Én pedig Thom! - vágott közbe lelkesen a barátom, és szerencsére szóval tartotta a kisasszonyokat.
- Szóval testőr... - vettem vissza a beszélgetés fonalát. - Ami a pénzt illeti... Sajnos mi sem bővelkedünk benne. A parancsnok nem volt hajlandó az oda-vissza útnál többet beleáldozni a keresésedbe, ser. - Azt nem tettem hozzá, hogy kerestetni se akarta. - Vagyis elég pénzünk van, hogy hárman hazamenjünk. De ha Pentosba akarunk menni, akkor biztos nem jutunk már belőle haza. - Engem nem érdekelt, mi lesz a kis dezertőrökkel. Szerelmeskedjenek, ahol akarnak. Bár fontosnak tartottam az eskü megtartását, az enyém hívott vissza a Falhoz, így nem akartam időt pazarolni a szökött hármasra. Részemről a küldetés teljesítve volt azzal, hogy meglett Rutgem. - Visszamegyünk Feketevárba, uram?

Rutgem:
Elkomorultam.
- Vén róka vagyok már, tudom, hogy egy dezertőrnek mindig alapos oka van a dezertálásra. Tudni akarom, hogy az övék micsoda... - körbenéztem és talán félre is vontam a fiút, hogy jelentősen halkabban folytassam. - Emellett érdekes dolgokat pletykálnak Pentosról, egy bizonyos személlyel kapcsolatban. Nem vagyok benne biztos, hogy mi igaz a pletykákból, vagy hogy mit hallottak mások Westerosban, de szívesen utánajárnék, ha már követem a fattyút, meg a ribancát.

Morris
- Nocsak... - vontam fel a szemöldökömet. - Nem is tudtam, hogy ennyire vonzanak a pletykák, uram. És kiről lenne szó?
Hátranéztem. Thom épp a kedvenc vicceit mesélte a lányoknak.
- És nem mellesleg... Hogyan jutunk akkor vissza? Én nem tudnék lányokra vigyázni a világ végén, amikor a vadak szökdösnek át a Falon!

Rutgem:
- Talán kalandosabb utunk lesz visszafele, mint amilyenről álmodni tudnál. És ami azt illeti, ez több, mint pletyka. Valaha egy király lovagja voltam... - elhallgattam. - De most dolgunk van, beszélünk a munkaadómmal, hátha tud még nektek is munkát adni, és úgy hamarabb eljutunk Pentosba és megtudjuk, hogy az a két anyaszomorító mi a jó fészkes fenéért nem a fal felé menekült vissza.

Morris
- Szóval azt javaslod, hogy itt szedjük meg magunkat pénzzel? - kérdeztem. Thom hevesen bólogatott. Ekkor vettem észre, hogy már egy ideje elhallgattak a kisasszonyokkal, és minket figyelnek. Hosszan kiengedtem a levegőt. - De Pentosból hazamegyünk, ugye? - Fura volt egy hétszáz láb magas jégfalra az otthonomként tekinteni, de hát az volt... - Még ha Gwynnék el is mentek azóta? - Nem akartam néhány hónapnál többet erre az egészre pazarolni. - És tudunk valahogy üzenni a Feketevárba, hogy tudják, mi van velünk?

Rutgem:
- Eglantine édesapjának biztosan van pár madara, üzenünk. De még most szólok, fiam, nem tudom, hogy az út Pentosba és az ott töltött idő mit hoz majd. Ha hazavágyakozol a jeges szobádba, akkor jobb, ha még azelőtt megteszed ezt, hogy Pentosba mennénk. Hosszú az út - feleltem neki.
Hirtelen Eglantine csúszott mellém és Morrisra mosolyogva csatlakozott be a beszélgetésbe.
- Szóval ennyit utaztatok csak azért, hogy megtaláljátok őt?

Morris
Reflexesen visszamosolyogtam a lányra, de hamar észbekaptam, és rendeztem az arcvonásaimat. - Kevesen vagyunk a Falon, kisasszony. Nem nélkülözhetünk senkit. Főleg nem a tapasztaltabb testvéreket - böktem a fejemmel Rutgem felé, majd oda is fordultam. - Nélküled nem mehetek vissza, ser. - Jól is néznék ki... Azt hinnék, nem jártam sikerrel.
- Akkor hát irány Pentos! - lelkendezett Thom. - De addig is élvezzük a braavosi életet - kacsintott Eglantine barátnőjére.
Sóhajtottam. - Nem bánom. De azt a madarat küldjük el, hogy lássák, hogy mi nem vagyunk dezertőrök.

Rutgem:
A szemem sarkából figyeltem, ahogy Eglantine barátnője kacéran közelebb lép Thomhoz, de figyelmen kívül hagytam.
- Szóval velünk tartotok vissza, apám házába? - kíváncsiskodott Eglantine.
- Nem tudom, hogy jó ötlet-e, apád tudna nekik munkát adni?
- Hát persze! 
- Akkor rajtad áll, Morris - sóhajtottam.

Morris
Nagyon viaskodott bennem a kötelességtudat és a kíváncsiság, de végül kelletlenül bólintottam.
- Menjünk apádhoz... - A választ szinte suttogtam Eglantine-nek.