Harry Potter 8 - Voldemort örököse

Mark:
-Biztos utál minket -húztam féloldalas mosolyra a szám. -Amúgy fogalmam sincs. Nektek van tippetek?

Genewieve
-Nem sok. -ráztam meg a fejem -Biztos valami sürgős dolga van - találgattam.

Mark:
-Biztos -vontam vállat. -Mindenesetre nekem nem hiányzik az életemből.

[A tusa második próbájának napja, reggel 8-10 óra körül]

Marcus:
Lucien természetesen sikeresen teljesítette a próbáját, ezért ő is ott ácsorgott a Tiltott Rengeteg előtt, mint a másik három bajnok, mi pedig ott ültünk a hatalmas lelátón, amit odaépítettek, akárcsak az egész iskola és akkor McGalagony igazgatónő felállt.
-Felvirradt ez a nap is, a négy bajnokunk újra egy nehéz próbával néz majd szembe, és újabb akadályokat kell legyőzniük - mindenki elhallgatott és őrá figyelt.
-Az előző próba során meg kellett szereznetek egy különleges tollat és talán meg is fejtettétek a rejtvényeit. Eltelt egy hónap azóta és tudjátok mi következik. El kell mennetek a saját tavatokhoz a tiltott rengetegben és vissza kell térnetek a bestiákkal, amikről szólt a rejtvény. Az első, aki visszatér ide lesz az első, aki az utolsó próbán elsőként elindulhat. Emlékezzetek, ha bajba kerülnétek küldjetek a pálcátokkal piros szikrákat! Ha eldördül az ágyú indulhattok! - percek teltek el és végül eldördült az ágyú, mindenki az erdőbe vetette magát, más-más helyeken.

Solina
Az utóbbi időben rengeteget készültem a második próbára, az órákon kívül szinte nem is foglalkoztam mással. Annak ellenére hogy elméletileg mindent tudtam amire csak szükségem lehet a feladat során, nagyon izgultam hogy valamit elrontok és nem fog sikerülni.
Amikor eljött a próba napja, feszengve álltam a "rajtvonalhoz". A torkomban dobogott a szívem, miközben végighallgattam az igazgatónőt, és mégegyszer végiggondoltam hogy mi is lesz a dolgom ha elérek a tóhoz.
Ahogy eldördült az ágyú, futásnak eredtem , egyenesen berohantam a Tiltott Rengetegbe, ahogy a többiek is. Követtem a saját ösvényemet, amíg az el nem ágazott. Ekkor elővettem a térképet amelyet a toll rajzolt, majd amikor sikerült megtalálnom jelenlegi helyzetemet, megnéztem , melyik úton kell tovább mennem. Sietve indultam el ismét és reméltem hogy a többiek is elidőznek legalább annyit a saját térképükkel mint én.

Nikola: 
Már megtanultam a saját útvonalamat, ezért nem volt szükségem térképre. Berohantam az erdőbe, nem törődve a gyökerekkel és a kúszónövényekkel. Még mindig volt bennem valami kis idegesség, talán a próba miatt, talán az elmúlt hónapok feszült egyhangúsága miatt. Az összes utamat álló növényt metszőbűbájjal sújtottam és így haladtam egyre mélyebbre az erdő szívébe.

Solina
A pálcámmal eltűntetve az akadályokat magam elől siettem az erdő közepe felé, ahol elvileg meg kéne találnom a tavat a kelpievel. Néha elővettem a térképemet és megnéztem merre kell tartanom, de leginkább csak futottam előre ahogy csak tudtam.
Mire elértem a tisztást ahol a tó volt, már egészen elfáradtam, de nem állhattam meg pihenni, hacsak nem addig amíg szétnéztem a lényt keresve.

Nikola:
Messziről már láttam a tavat és a párát körülötte. Apró tó volt, de elég mély ahhoz, hogy a Kelpie a mélybe rántson magával, ha a hátára ülök. Tétován a víz felé indultam, a pálcámat végig magamnál tartva, amikor száraz fű ropogását hallottam magam mögött és egy fehér ló leheletét a vállamon. Megfordultam és ott volt. Mindenki más azt hinné, hogy egy fehér ló, a legszebb, amit valaha látott, de én megoldottam a rejtvényt, tehát tudtam, hogy szörnyeteg. Elindult felém és hozzám dörgölődzött, a bűbája erős, csábítónak tűnt volna csak felülni rá, vagy megérinteni, de hátraléptem és a pálcámat rászegeztem. Kimondtam a varázsigét és vártam. Egy kantár jelent meg a semmiből és felkantározta a Kelpiet, ami dühösen horkantott és nekem akart támadni, de azután nem tehetett semmit. Addig sötét szemei most lángszínűvé váltak, de már tehetetlen düh tombolt benne. Engedelmeskednie kellett, megsimítottam az orrát és lehajolt, ha esetleg a hátára akarnék ülni. Túl könnyű ez a próba, talán csak csapda? - gondoltam, de eszembe jutott, hogy lehet azért ilyen könnyű, mert Karkarov felkészített rá, hogy mit kell tennem.

Solina
A pálcámat előreszegezve fordultam lassan körbe, minden neszre figyelve amikor paták dobbanását hallottam magam mögül . Lassan megfordultam és megpillantottam a gyönyörű, hófehér lovat, amely a víz mellett állt. Mivel ismertem a lényeket, tudtam hogy ez a kelpie amit el kell fognom, nem tévesztett meg az álcája.
Az állat felém lépett és barátságosan horkantott egyet. Hirtelen elfogott a késztetés hogy odamenjek hozzá és megsimogassam majd felüljek a hátára, de ehelyett csak hátrálni kezdtem. A lény varázsereje összezavart, meg is feledkeztem arról hogy csupán egy varázsigét kéne kimondanom. A kelpie egyre csak közeledett és én ezzel egyidőben hátráltam a tisztás széle felé, mígnem hirtelen valami rácsavarodott a bokámra és felrántott a talajról. Ijedtemben felsikoltottam és a pálcám is kiesett a kezemből. Egy furcsa, indaszerű növény rabságába kerültem, amely lassan egyre inkább rámtekeredett, akár egy óriáskígyó. Kezeimmel próbáltam kiszabadítani magam, de semmi sem használt.

Nikola:
A ködöt sikoly hasította keresztül és nem kellett sokat gondolkoznom ahhoz, hogy felismerjem, Solina sikolyát. Felültem a most már befogott Kelpiere és gondolkodás nélkül arra vágtattam vele, amerről hallottam a sikolyát és közben a pálcámmal aprítottam magam előtt a növényeket.
A hely ahová érkeztünk, pontos mása volt a helynek, ahonnan indultunk, Solina ott lógott valami indás növényről, fejjel lefele, de azt hiszem a növény érzékelt engem, mert kusza csápok indultak meg felém. 
- Ne mozogj Soline! - kiáltottam és leugrottam az állatról, azután alapos szemügyre vételt követően a növényre szegeztem a pálcám.
- Lumos! - kiáltottam és az ördöghurok visszahúzódott, Solina pedig a földre pottyant. Leguggoltam hozzá és a vállára tettem a kezemet.
- Jól vagy?

Solina
Kétségbe esve próbáltam szabadulni amikor újabb paták dobogását hallottam egyre közelebbről, és nemsokára megjelent Nikola egy kelpie hátán. Mielőtt bármit is mondhattam volna, a fiú szólt hogy ne mozduljak mire csak bólintottam és abbahagytam az ellenkezést a növénnyel szemben. Figyeltem a fiút akinek percek alatt sikerült kiszabadítania. Nyekkentem egyet a földre érkezés pillanatában majd amikor Nikola odajött hozzám, hálásan néztem fel rá.
-Igen, persze. Jól vagyok. És ....köszöm!

Nikola:
Elmosolyodtam.
- Szívesen! Nem akarom, hogy bármi bajod essék! - felálltam és őt is felsegítettem.

Solina
Mosolyogva néztem fel a fiúra.
-Tényleg köszönöm! - nyilvánítottam ki ismét hálámat -De most siess, miattam elvesztegettél egy csomó időt!

Nikola:
- Nem nevezném elvesztegetésnek! - mosolyodtam el és felültem a Kelpiere, hogy kiügessek vele az erdőből. Lucien már ott volt, fogalmam sincs hogy csinálta, az ő Kelpiején nem volt semmiféle kantár, mégis követte mindenhova. Aggódtam még Solináért de biztos voltam benne, hogy hamarosan felbukkan.

Solina
Amint a fiú ellovagolt, felsóhajtottam majd a saját kelpiem felé fordultam és rászegezve a pálcámat elmondtam a megfelelő varázsigét, mire megjelent egy kantár és felszerszámozta a lényt amely felfedte eredeti valóját. Egy ideig ellenkezett, majd úgy tűnt, beletörődik a sorsába. Ekkor odaléptem hozzá majd felültem a hátára és vágtában indultam el vele kifelé az erdőből. Már nem messze voltunk a céltól amikor megpillantottam magunk előtt a francia bajnokot. Gyorsabb vágtára ösztökéltem a kelpiemet, hátha utol érjük őket, de amikor észrevett minket, a másik lány is gyorsított. Szerencsére azonban így is mi voltunk a gyorsabbak, egyre jobban beértük őket és az utolsó pár méteren egy fejjel leelőztük őket.

Marcus:
Hamarosan az összes bajnok megérkezett és nem maradt más hátra, mint az eredményhirdetés. Lucien lett az első, Genewieve az utolsó.
És a szurkolók a bajnokok köré sereglettek. Mi is lementünk Julyval Solinához, de azután félre akartam állni, mert úgy tűnt, mintha Nikola ide indulna... Úgy tűnt.

Solina
Az eredményhirdetés után egész sokan odajöttek hozzám gratulálni, pedig éppenhogy nem lettem utolsó. Azért mindenkinek megköszöntem a dicséretet és gondolatban azzal nyugtattam magam hogy még nem veszett el minden. Èppen Ericnek akartam elmesélni mi történt amikor Julyék is megjelentek. Velük kicsit hosszabban is elbeszélgettem.

Marcus:
- Szóval akkor újra barátok vagytok? - kérdeztem, miután elmesélte, hogy Nikola megmentette. Nikola végül mégsem jött oda, egy csapat Durmstrangos sráccal beszélt.

Solina
Kicsit bizonytalanul pillantottam arra amerre Nikola állt, majd visszafordultam Marcus felé.
-Nem tudom ... Remélem. De majd elválik. Szeretnék beszélni Nikolával ha elmúlik ez a felhajtás.

Eric
Izgatottan - és természetesen halálra aggódva magamat - néztem végig a versenyt. Féltettem Solinát, de ugyanakkor tudtam, hogy ügyes és okos lány, és képes helyt állni a tusán. És mégis, nehezen bírtam figyelni, ahogy beérkezett az első két versenyző, aztán a szívem majd kiugrott a helyéből, mikor megpillantottam a két lányt őrült tempóban versenyezni a célig. Mikor beértek, a többi nézővel együtt lementem, Solinához akartam sietni, de láttam, hogy a barátaival beszélget. Visszafogva magamat kényelmes tempóban sétáltam oda hozzájuk.
- Szép munka! - mosolyogtam szélesen a lányra. Legszívesebben magamhoz öleltem volna, de mint felkészítő tanár, ezt nem tehettem meg. Be kellett érnem egy dicsérettel, és későbbre hagyni az örömöt, amit amiatt éreztem, hogy épségben van.

Marcus:
- Ebéd után terveztük, hogy lemegyünk páran Roxmortsba, iszunk egy vajsört. Jössz velünk? - kérdeztem, épp akkor, mikor a tanár úr is mellénk lépett.
- Esetleg a tanár úr is velünk tarthatna!

Solina
Amikor Eric is odalépett hozzánk, nem tudtam válaszolni a dicséretére mert Marcus azonnal bevonta a beszélgetésbe őt is.
-Én szívesen megyek - fogadtam el a meghívást mosolyogva, alig pár pillanat gondolkodást követően.

Marcus:
- Akkor ebédnél találkozunk! - köszöntem el mosolyogva és Julyval az oldalamon a kastély felé vettem az irányt. Több mint egy óra volt még ebédig, valamit ki akartam találni, hogy kihasználjuk az időnket addig.

Eric
Kicsit meglepett ez a felajánlás, nem igazán tudtam, mit kéne felelnem, hiszem mégiscsak egy tanár voltam, nem lenne furcsa, ha elmennék Roxmortsba a diákjaimmal, akik közül az egyik Solina, és...
Pislogtam párat, mert éreztem, hogy véletlenül lefagytam. Közben Marcusék már el is sétáltak.
- Öhm...bocsánat - dörzsöltem meg a tarkómat kicsit zavartan, aztán megigazítottam a szemüvegem. - Nem hiszem, hogy nekem is el kéne menni... - mondtam Solinának kicsit bizonytalanul.

July
Amikor eljött a nap, izgatottan ültem a lelátón, szorosan Marcus mellett. Izgatottan vártam, mi fog történni, majd miután lezajlott az esemény, kitörő örömmel rohantam oda Sol'hoz. Jó magam szorosan átöleltem őt, és hangosan ismételgettem, hogy "gratulálok", mint akit felhúztak. Néha gyerekesen tudtam viselkedni, de azt hiszem, ez már csak a személyiségem velejárója.
Végül elengedtem, majd elköszöntem mindenkitől, boldogan sétálgatva mellette.
- Van valami ötleted, mit csinálhatnánk most? - fordultam felé.

Solina
Mosolyogva intettem Marcusék után majd Eric felé fordultam.
-Szerintem gyere nyugodtan. - mosolyogtam rá kedvesen. - Persze csak ha van kedved - tettem hozzá, hogy még véletlenül se érezze úgy hogy rá szeretném erőltetni ezt a dolgot.

Marcus:
- Nos - feleltem hosszan eltűnődve, azután eszembe jutott a könyv, amit akkor találtam, mikor segítettem Nikola könyvei visszavitelében. - Éppenséggel lennének ötleteim!

Julya
- És mi lenne az? - kérdeztem kíváncsian, majd szélesen elmosolyodtam.

Marcus:
- Amikor segítettem visszavinni Nikolának a könyveit a könyvtárban, találtam egy könyvet, ami igen érdekes lehet neked? - feleltem, kicsit megszaporázva lépteimet.

Julya
- Tényleg? - kérdeztem meglepődve, majd észrevettem, hogy gyorsított. Én is így tettem, hogy egy kicsit se maradjak le mellőle.

Marcus:
- Tényleg - mosolyogtam a meglepettségén. - Angyalokról szól, valami nagyon régi, foszlós könyv. Vagyis, inkább csak összecsomagolt pergamenek. 
- Nikola azt mondta, hogy a könyvtárostól olyan könyveket kért, amik szárnyas lényekről szólnak. De fogalmam sincs miért...

Eric
Mosolyogva megcsóváltam a fejem.
- Nem hinném, hogy helyes dolog lenne, ha a diákjaimmal mennék el a Három Seprűbe. És félek, hogy talán feszélyeznélek titeket - mondtam bocsánatkérően. - De te érezd jól magad - adtam hozzá egy biccentéssel.

Solina
Hallan felsóhajtottam de aztán elmosolyodtam.
-Rendben, ahogy gondolod .....és köszönöm! - mondtam neki majd kicsit körül néztem. Nem messze tőlünk állt két-három kisebb csapat akik még azóta is ott beszélgettek, talán még mindig a tusáról.
-Öhm ... Nem megyünk be esetleg az iskolába? - néztem újra Ericre, egy sokat selytető pillantással. Szerettem volna rendesen is megbeszélni vele ami a próbán történt, anélkül hogy mások figyelnének és ezért máshogy kéne viselkednem mint egyébként tenném.

Julya
- Akkor bizony nagyon értékes is lehet. Az ilyenek ugyanis elég sok információt tartalmazhat, amit tankönyvekben aligha találsz meg! - mondtam lelkesen - Kíváncsi vagyok milyen, de az is érdekelne, miért érdeklik annyira a szárnyas lények.

Marcus: 
Épp az udvarra sétáltunk be, amikor feleltem.
- Talán az első próba miatt... Felkeltette az érdeklődését - találgattam. - Vagy a gyönyörű szárnyaid! - huncut mosoly suhant át az arcomon, azután átkaroltam.

Julya
Halkan felnevettem második mondatát hallva, és kicsit közelebb húzódtam hozzá.
- Háááát... mindkettő megeshet, de szerintem az első valószínűbb.

Marcus:
- Remélem is! - a szemébe néztem. - Nem adlak senkinek!

Eric
A lányra mosolyogtam, és bólintottam.
- Mit szólsz az SVK teremhez? - kérdeztem, miközben elindultunk befelé, egymás mellett sétálva, megtartva az illő távolságot.

Julya
- És mi lenne, ha egy nap azt látnád, hogy kacarászva sétálok Nikola balján, miközben arról beszél, amit megtudott a kikölcsönzött könyvekből? - kérdeztem szintén a tekintetét fürkészve. Olyanok voltak a szemei, mint egy örvény, ami hamar magával rántott.

Marcus:
- Valószínűleg összetörne a szívem, amiért elvesztettem az angyalomat! - simítottam végig az arcán. Bele sem akartam gondolni semmi ilyesmibe. Pontosan olyan lenne, ami apámmal és anyámmal történt. Túl régen ahhoz, hogy bárki emlékezzen rá... rajtuk kívül.

Julya
- Engem soha nem fogsz elveszíteni, bár... Attól tartok, hogy van egy rossz hírem - komorodtam el, ahogy közelebb léptem hozzá.

Marcus:
Először elmosolyodtam, de azután, mikor elkomorodott gyanakvóan összevontam a szemöldökömet.
- Micsoda? - suttogtam.

Julya
- Jól nyisd ki a füled, mert csak egyszer fogom elmondani! - mondtam komolyan, majd folytattam - Túlságosan fontos vagy nekem ahhoz, hogy csakúgy magadra hagyjalak, Marcus Piton - feleltem könnyedén szemeibe nézve, ezután szorosan átöleltem, arcomat a nyakába fúrva, de azért később még a fülébe súgtam: Ami azt jelenti, hogy egyszer miattam fogsz a sírba kerülni. Ez a rossz hír.

Marcus:
Amikor újra megszólalt nagy kő gördült le a szívemről, akkora hogy nevetve szorítottam magamhoz.
- Azt hiszem ez nem is olyan rossz hír!

Julya
- Szerintem az! - komolyodtam el, felpillantva rá. Olyan magas volt, hogy másképp nem tudtam volna szemkontaktust tartani vele - Ha miattam feldobod a talpad, engem megesznek a szüleid, úgy, hogy toll nem maradna belőlem! - nevettem halkan, mire a mellettünk álló kis asztal terítője meggyulladt. Kék láng égette anyagát, aminek a fényére figyeltem fel pár perccel később.

Marcus:
Egy darabig még mosolyogtam rá, de azután a lángra lobbant terítő elvonta a figyelmemet. Ösztönösen hátrébb húztam őt és előkaptam a pálcámat.
- Aquamenti! - kiáltottam, mire vízsugár lövellt ki a pálcám hegyéből egyenesen a lángokra, ám azok nem aludtak el. - Mi folyik itt?

Julya
- Nem tudom! - borzadtam el - De ez iszonyat gyorsan terjed! - feleltem elhűlve, amikor már majdnem elérte az asztalka tetejét, és a rajta álló tárgyat. Az annyira mondjuk nem volt értékes: egy kis váza, benne néhány szál idei virággal, de a felette lógó egyszarvús portré annál inkább... A rajta lévő állat hátracsapott fülekkel ágaskodott. Én magam pedig alig érzékeltem azt is, mikor Marcus előzőleg hátrébb húzott.

Marcus:
- Mit csináljunk? - toporogtam ott tehetetlenül, azután ösztönösen a portré felé intettem a pálcámmal, nem tudtam, hogy sikerül-e de meg kellett próbálnom - protego - mondtam ki csak magamban a védőbűbájt, ami hál' Istennek működött, így a lángok kikerülték a portrét, ám belekaptak a szoba szőnyegébe, amin álltunk.

Julya
Az egyszarvúra pillantottam. Most feszülten ácsorgott, prüszkölve, és ez megkönnyebbülést jelentett számomra. De persze nem a teljeset, mert ahhoz a lángok eltűnése kellett volna. Törni kezdtem a fejem azon, mit tehetnénk, s csak egy dolog jutott eszembe.
- Nagyon gyorsan szólnunk kell valakinek! Főleg, hogy... ez már a szőnyeget is elérte! - sikítottam fel rémültem, meredten figyelve a kék lángokat, amik egyre csak közeledtek. Egy pillanatra még azt is elfeledtem, hogy repülni tudnék.

Marcus:
Körbenéztem. Azt sem tudtam már, hogy keveredtünk ebbe a szobába, nem emlékeztem, hogy valaha jártam volna itt ezelőtt. Csak a kis asztal volt itt, a szőnyeg és az egyszarvú-festmény.
- Akkor menj, repülj, hozz segítséget! - fordultam szembe vele, és mielőtt elengedtem volna megcsókoltam - Én megpróbálom itt tartani a tüzet, hogy ne terjedjen tovább!