150 esztendő

Christian
- Veled sem ment. - jegyeztem meg halkan, majd fölnéztem a lányra. - Sevda, ha nem tudok...Ha apám megtudja...Én... - újra elkaptam a tekintetem, a padlót figyeltem. Mindenki rajtam fog nevetni...

Sevda
-Lennie kell valami megoldásnak. Különben is ....attól hogy velem nem ment, mással még mehet - mondtam bár én is tudtam hogy ennek nincs túl nagy esélye. Bár lehet hogy mégis.

Christian
Szomorúan sóhajtottam, szerettem volna, ha igaza van. És mégis...Valahogy éreztem, hogy erre alig van esély. Sevda gyönyörű volt, ezt én is láttam, de nem hittem, hogy Roza van ilyen szép. És talán nem is csak erről volt szó. Egyszerűen...nem ment, és nem akartam arra gondolni, miért. Szégyent hoznék vele a családomra, a nevemre, és mindenre.

Sevda
Sokáig ültünk csendben, közben azon gondolkodtam, mi lehetne a megoldás.
-És ....miért téged akarnak kiházasítani? Hiszen a bátyádnak sincs felesége és mêgiscsak ő az idősebb ... - szólaltam meg végül.

Christian
- Otto az örökös. Neki jobbat akarnak...Előnyösebb házasságot - magyaráztam. -Ráadásul ez az egész a nagyanyám ötlete volt. Azt hiszem, szeretné, ha...férfiasabban viselkednék. Vagy csak egyszerűen kínozni akar...

Sevda
Aprót bólintottam. Megint nem tudtam megszólalni. Fogalmam sem volt, hogy vigasztalhatnám meg a fiút, hogy mit mondhatnék neki hogy jobba érezze magát.

Christian
Tovább szipogtam, miközben Sevda próbált vigasztalni. Annyira reménytelenül éreztem magam...Elvenni egy vadidegent, és utána még kínos szituációba is kerülnék...Féltem, őszintén.

Sevda
Sokáig próbáltam valahogy jobb kedvre deríteni a fiút, miközben magamban a megoldáson gondolkodtam.
-És ha találsz valakit akit szívesebben elvennél? Hátha édesapád rábólint - vetettem fel.

Christian
Elgondolkodtam, majd felnéztem Sevdára.
- Te hozzám jönnél? - kérdeztem szomorú, csillogó szemekkel, mégis kicsit reménykedve.

Sevda
Erre nem számítottam. Lehajtottam a fejem és próbáltam összeszedni magam annyira hogy felelni tudjak.
-Christian , én ....nem hiszem hogy ez jó ötlet - mondtam végül, lassan megrázva a fejem - Hiszen én csak egy cseléd vagyok, ráadásul félig török. Sőt, a szultán ágyát is megjártam... - hebegtem , makd tartottam egy kis szünetet- Szóval nem hiszem, hogy apád megengedné - néztem fel a fiúra.

Christian
- De te vagy az egyetlen, akit szívesen elvennék. - szomorodtam el újra, és a földre néztem.

Sevda
Halványan elmosolyodtam majd odahajoltam a fiúhoz és megpusziltam.
-Aranyos vagy ..... de sajnos nem hiszem hogy ez lehetséges - mondtam neki halkan.

Christian
Sóhajtottam. Ezután egy darabig csöndesen ültünk.
- Tudod, félek, hogy mi lesz, ha egy nap szerelmes leszek - mondtam nagyon halkan.

Sevda
-Miért? - kérdeztem kedvesen -Szerintem nincs mitől félned .... - mondtam neki. Aztán eszembe jutott, mi lesz ha most rákényszerítik azt a lányt ...

Christian
Sóhajtottam.
- De ha ott lesz a feleségem...Ráadásul...Nem vagyok benne biztos, hogy...hát...tudod. - mondtam halkan. Igazából a lelkem mélyén biztos voltam magamban, de nem akartam beismerni ezt az igazságot, mert túlságosan ellenkezett...nagyjából mindennel.

Sevda
-Nem, nem tudom. Miben nem vagy biztos, Christian? - kérdeztem a fiút. Több sejtésem is volt, de nem tudtam melyik a helyes.

Christian
- Hogy...valaha is szerelmes leszek úgy, hogy az...elfogadható legyen... - néztem félre. Még Sevda előtt is kínos volt erről beszélnem.

Sevda
-Ezzel azt akarod mondani, hogy ....? -nem tudtam befejezni a mondatot.

Christian
Felsóhajtottam.
- Sevda, mindketten tudjuk, hogy valami nincs nálam rendben... - mondtam reménytelenül.

Sevda
-De ...biztos vagy benne? - kérdztem miközben elhúztam a szám. Valahogy nem tudtam ezt elképzelni...

Christian
Vállat vontam.
- Nem vagyok biztos. Nem akarok biztos lenni... - mondtam bizonytalanul.

Sevda
Erre csak kedvesen átöleltem és megpusziltam.
-Bárhogy is legyen ...én mindig itt leszek veled. -mondtam neki halkan de őszintén.

Christian
Szomorkásan elmosolyodtam, és a lányhoz bújtam. Jó volt tudni, hogy ő ott van mellettem. Más nem nagyon akadt.

Sevda
Kicsit szorosabban öleltem át a fiút miközben lehunytam a szemem. Tudtam, milyen nehéz lehet most neki, és sajnáltam hogy nem tudok többet segíteni.

Christian
[...]
Nem volt sok időm szomorkodni, vagy gondolkodni sem, ugyanis pár nap múlva beállított hozzánk, Bécsbe az egész Sternberg família, a gyerekekkel, és mindenkivel, aki számít. Az esküvőre jöttek. Mint kiderült, én voltam az utolsó, akinek szóltak az eseményről.
Mikor bemutatták nekem Rozát, reménykedtem, hogy érezni fogok valamit, de...semmi. Kedves lány volt, nem volt csúnya, igazából akár azt is mondhattam volna, hogy jól jártam. És mégis...Rettegtem, mi lesz, ha majd kettesben maradunk. És ami a legjobban aggasztott, az az volt, hogy a Sternberg szülők sem sokban különböztek a nagyanyámtól, legalábbis a hozzáállásuk nagyon hasonló volt.
Épp ilyen gondolatokkal ültem egy fotelban, a nagy szalon egyik sarkában, az ablakon kibámulva. A vacsora még csak nemrég ért véget, mindenki hangosan beszélgetett, valaki még zenészeket is hívott, gyanítottam, hogy a nagymamám volt az. Páran táncolni kezdtek, és tudtam, hogy nekem is fel kell majd kérnem jövendőbeli feleségemet, de egyenlőre csak igyekeztem...láthatatlan lenni.

Bernard
Vacsora után kellemesen elbeszélgettem a rokonaimmal, csupa érdektelen dologról. Egyszer aztán elnézést kértem az unokatestvéremtől aki próbált szóval tartani majd felálltam az asztaltól. Az ifjabb Habsburg herceg az egyik sarokban ült. Odamentem hozzá, szerettem volna beszélni vele, mint a húgom leendő férfével.
-Leülhetek? - kérdeztem az egyik szabad fotelra mutatva.

Christian
Egyszer csak egy férfihang szólalt meg mellettem. Ahogy fölnéztem, egy pillanatra egyszerűen minden gondolat kiszaladt a fejemből.
A Sternberg fiú, leendőbelim bátyja állt fölöttem. Már korábban felfigyeltem rá, de ilyen közel még nem volt hozzám. Ráadásul rám nézett, egyenesen rám, azokkal a kék szemekkel...
- Öhm..Persze, hogyne! - ráztam meg a fejem. Hirtelen nem akartam teljesen hülyét csinálni magamból, de féltem, ilyen indítással már hátrányban vagyok.

Bernard
Leültem a fotelba, így szinte pont szemben voltam a fiúval. Egy ideig nem szóltam semmit, csak figyeltem őt, azon gondlkodva,hogy kezdjek neki a beszélgetésnek.
-Örülök, hogy a húgom ilyen előkelő családba házasodik.- mondtam végül miközben kihúztam magam ültömben.

/nem meeegy xD nehééêz! /

Christian
Bólogattam.
- Igen, ez biztosan... - mondtam, de aztán rájöttem, hogy nem tudom, mit mondjak erre. Félrenéztem. - Kedves lánynak látszik. - mondtam egy rövid szünet után.

/csak egy pár hsz :"DDDD utána átveszem ^^/

Bernard
Halványan elmosolyodtam és biccentettem.
-Remélem, jól kijöttök majd - mondtam őszintén. Szerettem volna jó kezekben tudni a húgomat, valaki mellett aki még ha nem is szerelmes belé, legalább tiszteli és vigyáz rá.

Christian
Kicsit zavarba jöttem, vagy inkább csak még jobban.
- Öhm...Igen, remélem... - mondtam, majd megint csöndben maradtunk egy darabig. Az agyam csak úgy zakatolt, próbáltam valami értelmeset kitalálni, nem akartam ennél is jobban leszerepelni a fiú előtt, de alulmaradtam. Pár gyenge, társalgásra tett kísérlet után sok sikert kívánt, és elment, felkérte táncolni az édesanyámat. Én meg ott ültem, szerencsétlenül, és az este további részében csak őt figyeltem.

Sevda
Reggel szinte már megszokásból korán keltem. Felöltöztem és amennyire a szerény körülmények engedték, rendbe szedtem magam, majd bevetettem az ágyamat. A másik két cselédlány akikkel a szobán osztoztam, már nem voltak bent, nekik több dolguk volt, még korábban kellett kelniük. Felsóhajtottam mielőtt kiléptem a szobából, majd elindultam a folyosón, affelé a kis helyiség felé, ahol a tiszta ágyneműt tárolták. A nemesek még javában aludtak, amit kivételesen nem csodáltam, a tegnap esti díszvacsora elég sokáig tartott.

Bernard
Mindig is koránkelő voltam, ráadásul ma még reggeli előtt el szerettem volna menni lovagolni egy kicsit. Épp a folyosón sétáltam, egy teremtett lélek nem volt még ébren, minden szobából hortyogás szűrődött ki, mikor szembe jött velem egy cselédlány. Barátságos mosollyal köszöntöttem.
- Jó reggelt! - mondtam neki egy biccentéssel.

Sevda
Már alig egy saroknyira voltam az ágyneműraktártól amikor szembe jött velem egy férfi. Nem ismertem, a vendégek egyike lehetett. Gyorsan elkaptam róla a tekintetem, mielőtt még túl sokáig néztem volna. Nem akartam illetlen lenni. Még bajba kerülök... Amikor hallottam hogy köszön nekem, meglepődtem. A nemesek nem szoktak jó reggelt kívánni a cselédeknek ....legalábbis legtöbben nem.
-Jó reggelt! - köszöntem vissza illedelmesen, kifogásolható német kiejtéssel. Még nem ment tökéletesen a beszéd, volt egy kis akcentusom.

Bernard
Éreztem a kiejtésén, hogy nem idevalósi, valószínűleg külföldi. Ennek ellenére biztos voltam benne, hogy jobban ismeri a kastélyt, mint én.
- Bocsánat, meg tudja mondani nekem, merre találom az istállókat? Ez a hely hatalmas, esélyem sincs egyedül. - mosolyogtam megnyerően, kicsit fel is nevettem.

Sevda
Nem értettem meg azonnal, mit mondott, csak sejtésem volt róla hogy az istállót keresi. Legalábbis a "wo" és "Pferde Stall" kifejezésekből amiket ki tudtam venni, erre következtettem.
-Megmutatom. Elmondani nehezebb - mondtam végül, kicsit tétován, mert nem tudtam mennyire helyes az amit mondok.

Bernard
Mosolyogva bólintottam.
- Remek! - mondtam, és követtem a lányt.

Sevda
Csendesen indultam el a folyosón az istálló felé. Út közben többször a férfira pillantottam. Csak most néztem meg igazán. Nem mintha eddig nem vettem volna észre a göndör haját vagy a gyönyörű, kék szemeit, de most ezeken felül is megállapítottam hogy egyész jóképű. Nem rossz egy osztrákhoz képest.....

Bernard
Szótlanul sétáltunk, közben nézelődtem. Szép volt a kastély, bár ezt már korábban is megállapítottam. Szóval csak követtem a lányt, és megpróbáltam kitalálni, honnan jöhetett.

Sevda
Nem kezdeményeztem beszélgetést, egyrészt mert nem is tudtam volna németül társalogni, másrészt pedig nem tudtam hogy illendő-e nekem megszólalnom először. Még mindig könnyedén összezasvartak az itteni szokások.

Bernard
Végül úgy döntöttem, rákérdezek.
- Törökországból jöttél ide? - kérdeztem. Az akcentusa és a külseje erre engedett következtetni, de nem voltam biztos benne.

Sevda
Kicsit megszeppenten néztem fel a férfira majd lehajtottam a fejem.
-Igen , onnan ....jöttem - feleltem halkan. Kicsit gondolkodnom kellett mire eszembe jutott a jó szórend.

Katalin
Kishíján három hónap telt el azóta, hogy hazaértünk Magyarországra. Azóta majdnem minden visszatért a normális kerékvágásba, azt leszámítva , hogy most már a szüleink nélkül kellett boldogulnunk, akiket sokáig gyászoltunk. Gergely lett a földesúr, így sokkal több elfoglaltsága akadt mint eddig bármikor. Kevés időt tudtunk együtt tölteni , amit nagyon sajnáltam.
Lassan rászoktam a lovaglásra, ezzel tudtam legjobban múlatni az időt. Gyakran vágtattam ki a közeli mezőre vagy mentem le a faluba az emberek közé. Otto is egész sok időt töltött Magyarországon, sűrűn meglàtogatott minket és amikor a bátyám éppen nem ért rá, egész kellemesen elbeszélgettünk. Mióta kimentettek Konstantinápolyból, sokkal szorosabb kapcsolatot ápoltam a fiúval. Bíztam benne , most már úgy is mint barátban , emellett pedig még mindig végtelenül hálás voltam neki.
Most éppen a legelő mellett álltam, a kerítés mellől figyeltem a lovakat és a kecskéket. Majdnem dél körül járhatott az idő, Gergely még nem ért haza a városból.

Otto:
Az elmúlt hónapokban, ha tehettem még több időt töltöttem Gergelyék birtokán, és sok időt töltöttem Katalinnal is. Napról napra egyre szebb lett és egyre inkább elbűvölt, az, hogy végre kezdett megbízni bennem pedig végtelen örömmel töltött el.
De egy kissé féltem a jövőtől, féltem, hogy egyszer a kötelességem hazahív és hogy apám engem is ki akar majd házasítani.
Itt Magyarországon most csend volt és nyugalom, azon gondolkodtam, hogy elmegyek lovagolni, ezért az istálló és a legelő felé sétáltam.
A lovam a legelőn volt, épp Büszkével kergetőzött, aki kipihente már a hosszú út fáradalmait és mostanában Katalinnal töltött sok időt - megértettem emiatt.
Amikor a legelő széléhez értem, Katalint is megláttam, nagy levegőt vettem, a kezemet összekulcsoltam a hátam mögött.
-Szép napunk van! - szóltam udvariasan, persze nem az időjárásról akartam csevegni. Furcsa bármilyen másik lány fejét el tudtam volna csavarni, ha akarom, de nem Katalin más volt. Olyasvalaki, akinek érdemes sokáig udvarolni, egy igazi társ.

Katalin
Elmélázva figyeltem a játszadozó lovakat amikor meghallottam Otto hangját.
-Igen, bár talán lehetne kicsit izgalmasabb - mondtam neki miközben visszafogott mosoly jelent meg az arcomon.

Otto:
Elmosolyodtam.
-Úgy hiszem elég izgalmas dolog történt már az elmúlt hónapokban. De persze értelek Katalin, hiszen én magam is azért hagyom el olyan gyakran az országomat, mert nem történik arra felé túl sok izgalmas dolog - válaszoltam a lánynak és mellé léptem. - Persze ott volt az az esküvő, aztán egy másik és legközelebb az öcsém nősül. Esküvők esküvők hátán, de én még itt vagyok egyedül... veled.

Katalin
Miközben a fiú beszélt, végig őt néztem, viszont amikor a mondandója végére ért, kicsit elpirulva fordítottam el a fejem.
-Valóban ... - csak ennyit mondtam, halkan, próbálva álcázni a mosolyom. Nem tudtam mit akart ezzel, vagyis csak sejtettem, de nem voltam biztos benne hogy helyesen. Az is lehet hogy ez a mondat igazából nem jelentett többet annál aminek hangzott.

Otto:
-Mostanában sok időt töltesz Büszkével, gyakran lovagolsz rajta? - váltottam újra a visszafogott, végtelenségig udvarias énemre, csak azért, mert semmi értelmesebb beszédtéma nem jutott eszembe.

Katalin
-Igen, majdnem minden nap - feleltem halványan mosolyogva, de most nem néztem Ottora. Szememmel megkerestem Büszkét és őt figyeltem. -Mostanában nincs jobb elfoglaltságom a lovaglásnál. - tettem hozzá. Ezután beállt egy rövid szünet a beszélgetésben, mialatt mindketten a lovakat néztük -Te mivel szereted tölteni az időt amikor nincs dolgod? - kérdeztem végül.

Otto:
Hirtelen nem tudtam mit is válaszoljak a kérdésére. Persze, tudtam, hogy ha nincs jobb dolgom a piacokat és a fogadókat jártam, mert szerettem beszélgetni az emberekkel, de csak nem mondhattam neki, hogy szabadidőmben kocsmázok!
-Legtöbbször én is lovagolni szoktam, ha épp ráérek, de szoktam olvasni is - feleltem végül megfontoltan.