Vámpírok bálja

Nolan
Elmondtam neki miből mennyit kérek majd átadta a bögrét majd leült mellém a saját bögréjével. 
- Köszönöm. - mondtam majd bele kortyoltam a langyos italba. Nem tagadtam jól esett. Átmelegítette a testem, és valamivel jobban éreztem magamat. Mikor megkérdezte érdekel -e hogy miért mentett meg csak aprót biccentettem. - Igen érdekelne. Hisz nem szoktak csak úgy rajtam segíteni. Még az is megakar ölni aki nem is ismer. Még a vámpírok közül is, nem hogy a vadászok akik közé alapjáraton tartozom. - mondtam majd a földet kezdtem el bámulni.

Elrike
- Igazán nincs mit - mondom még, aztán magam is belekortyoltam a kissé sötét vöröses italba. Raktam bele cukrot is, így annyira nem érezni a vér rezes ízét. De tudom, hogy később nagyon felpörget majd.
- Nos, bármilyen meglepő lehet, én nem igen ismerem magát, annak ellenére, hogy ezek szerint más társaim már másképp vannak ezzel. Csak azt láttam, hogy megsérült, és egy fa tövébe húzódva ült eszméletlenül. Segíteni akartam, ezért hoztam a házamba, s láttam el. Egyébként jut is eszembe, valaki gondolhatott a védtelenségére is, mert hagyott egy kést maga mellett - belenyúltam a felsőm zsebébe, majd odaadtam neki azt a kést, amit nemrégiben felszedtem mellőle a földről. Más szaga éktelenkedik rajta, mint az övé, így gyanítom, hogy valaki otthagyta neki.
- No de hogy-hogy ennyire vadásznak önre? - hűltem el mondandóm után - Mit tett?

Nolan
- Reméljük nem is változik meg a véleménye. - mondtam utalva hogy nem óhajt megölni. Ritka volt az ilyen mint a fehér holló. Egy vámpír még ha csak félvámpír is nem akart megölni. Ez már csoda számba ment. - Köszönöm hogy segített. - mondtam, majd a késre néztem. Tudtam hogy Rory hagyta ott, de majd szívélyesen megköszönöm neki a segítséget ha legközelebb találkozunk. Aljas módon a sebben hagyta az ezüstgolyót hogy véletlenül se épüljek föl. - Majd vissza adom az illetőnek és megköszönöm neki is a segítséget. - mondtam cinikusan és átvettem a kést majd az az övemben lévő üres tokba raktam. Nem épp ez passzolt bele de ideiglenesen megfelelt. - Mert egy olyan nő lánya vagyok, aki fő tartópillére volt a vadászok szövetségének. És nem tetszik nekik hogy átvettem a helyét. Csakhogy a nagyapám szava törvény a vadászok között ezért nem tehetnének ellenem semmit. Csak hogy vannak renegátok, akik a szövetség tagjainak, pénzért bármit elvállalnak. - mondtam a teámat figyelve.

Dee:
Pár pillanatig még ácsorogtam ott egyhelyben, nem is tudom, talán beduzzogtam. Vagy inkább felháborodtam. De aztán hamar rájöttem, hogy én ott aztán ácsoroghatok reggelig, úgyhogy jó kis futólépésben elindultam Edward után. Na igen, neki hosszabbak voltak a lábai, és kicsit gyorsabban haladt nálam.
-Na jó, nem értem, mit vársz tulajdonképpen tőlem. -kezdtem kicsit ingerülten. -Én normális életet éltem, normális emberekkel magam körül, iskolába jártam, voltak barátaim, hétvégente lejártunk iszogatni a partra, elmentünk bulizni. Fiúztam, és képzeld ezelőtt még senki se akart "megerőszakolni" úgy, hogy előtte legalább egy moziba ne vitt volna el. Még csak a régi, ócska vámpíros filmeket se láttam, egyedül a Twilight-ot! Életembe soha nem kerültem erőszak közelébe, mégis hogy tudnám megvédeni magam? Örülök, ha vagyok ötven kiló!
Itt megtorpantam és széttártam a karomat, mintha tőle várnám a megoldást. Oké, csajból vagyok, néha igenis hisztizhetek.

Elrike
- Ugyan, épp annyira találom borzasztónak egy fajtársam megölését, mint bármely más emberét a világon. Én a békét pártolom - jelentettem ki egy cinkos mosoly kíséretében. A vér amit a teába tettem, ezért nem egyiké sem. Csak valami új vívmány, egy pezsgőtabletta, ami italba téve hasonló hatást kelt. Fél vámpírként meg vagyok nélküle is egy darabig, de azért szeretem a számban érezni a jól ismert rezes ízt.
- Igazán nincs mit - biccentettem felé, és miközben mesélt, belekortyoltam újból az italba. Elborzasztott, amiket hallottam.
- Ha gondolja, itt maradhat egy darabig - ajánlottam fel - Nem biztos, hogy jó ötlet odakint tévelyegni az elkövetkezendő napokban. Ugyanakkor sejtem, mennyire makacs természet, ezért kényelmesebb lenne addig maradnia legalább, míg begyógyulnak a sérülései - aggódtam miatta. Hiába egy olyan lánya, aki a vadászok szövetségese. Nem láttam benne rossz szándékokat. De egy valami felkeltette az érdeklődésem, túlzottan is.
- Mi történt az anyjával, ha szabad kérdeznem?

Edward
Inkább az utat néztem, így legalább nem látta, hogy rándult meg az arcom a csajos nyivákolásra. Eredetileg az volt a terve, hogy megtanítom a vadászatra, de úgy tűnik, változott. Finoman a kard markolatára tapasztottam jobb kezem, és amikor ő kitárta a karját, felhúztam a jobb lábam, majd egy fordulattal előtte álltam támadón. A penge megindult, fenyegetőn súrolta a levegőt, egy centire a nyakától, és az arca mellett haladt el. Talán jó kis lecke lesz neked!
- Amiről beszélsz, az akkori életed volt. De az már nincs. Most egy kicseszett vámpír vagy, aki épp számomra lényegtelen dolgokról hadovál. Ha azt hiszed ezzel mész valamire, ne lepődj meg mikor a földön találod magad, ruhacafatok között - meredtem szemeibe.
- Ez más világ. Ott talán még bottal sem értek hozzád, itt aligha fognak elvinni teázni, vagy valami romantikus szarra. Két választásod van: befogod, utánam jössz, mutatok néhány alapot. Kettő: Folytatod, akkor viszont gondoskodom, hogy ehelyett egy karó döfjön át, itt! - óvatosan elemeltem a kardot és sokat mondón megböktem vele a mellkasa bal oldalát.
- Imádom a vér látványát. A társaimét sem vetem meg - vigyorodtam el.

Nolan
- Sokan más véleményen vannak. De magán kívül csak egy valaki nem akart megölni. Egy nagyon nagyon idős vámpír aki a tanítványává fogadott. Ő az egyetlen aki segít. - mondtam nagyot sóhajtva.
- Nem maradhatok. Ha az a renegát még a városban van utánam fog eredni. És akkor magát is megöli. És az én házam fel van szerelve eléggé ahhoz hogy egy kisebb katonai egységet is elláson. Az első támadásnál szerencséje volt mert nem figyeltem eléggé. És gyáva módon távolról lőtt. Következőre nem lesz ilyen szerencséje. - szorult ökölbe a kezem. Szabályosan kész tervem volt már a saját kis védelmi rendszerem felállítására. 
- Ne aggódjon hamar rendbe jövök. Legalább ennyi előnye legyen annak ami vagyok. - tettem hozzá. Megkérdezte mi lett az anyámmal. Lehunytam a szemem mert nem akartam hogy lássa a valódi érzéseimet. Félelem, fájdalom, magány, düh, téboly és önvád. Sehogy sem tudok megbocsájtani magamnak. 
- Néhány hónapja meghalt. Megtámadtak minket. Egy őrült férfi ránk rontott mert engem akart. Akár csak egy vámpír aki jót mulatott a dolgon. De sejtheti mások voltak mindkét férfi elképzelései. Az egyik szépen módszeresen felakarta őrölni a lelkemet, majd megölni, a másik meg meg akart dönteni. Az anyám mindkettejüktől meg akart védeni. De mivel megsérültem nem tudtam neki segíteni. És bele halt hogy olyan gyenge voltam. - mondtam el neki. - Pontosan nem tudom hogy melyikük ölte meg, de megfogadtam hogy az a vámpír aki ott volt, meg fog halni. - mondtam majd észre sem vettem hogy milyen erővel szorítom a bögrét még az szét nem robbant a kezembe, a kezemet, és a szőnyeget beterítve a teával, és a tenyeremből szivárgó vérrel. Szitkozódtam magamban egy párat ami nem igazán tűrt nyomdafestéket. 
- Sajnálom. - mondtam és fel akartam kelni hogy össze szedjem a szilánkokat.

Elrike
- Meg tudhatom annak a vámpírnak a nevét? - kérdeztem érdeklődve, utána vetettem fel az itt maradást. Nem tűntek épp aprónak a sebei, és szerintem örülhet, amiért a szívóssága életben tartotta őt. Kezdem túl reagálni. A fél vámpírok is tudnak regenerálódni, de lassabban, mint tiszta vérű fajtársaik. Így bevallom magamnak, hogy kicsit aggódtam miatta, és nagyban elleneztem, hogy tényleg elmenjen.
- Én ugyan nem félem az életem - magabiztosan elmosolyodtam, s kihúztam magam ültömben - Örülnék tehát, ha jobban elgondolkodna az ajánlatomon - tettem hozzá.
Az anyjáról szóló történet következett. Mily' szívbe markoló!
Nem akarhatta, de láttam az arcára kiülve az érzéseit.
- Részvétem - őszintén sajnáltam, mert nem lehetett egyszerű így tovább élni - Tudja, megeshet, hogy képtelen vagyunk megvédeni azt, akit szeretünk - sóhajtottam fel, a gondolatból a szétrobbanó porcelán hangja zökkentett ki. Azonnal felugrottam.
- Semmi gond, hagyja csak! - legyintettem ránézve - Már úgy is régi volt, a szilánkokat azonban összeszedem.

Nolan
- Nem lényeges. - mondtam a névre utalva. - Ha minden igaz csak átutazóban van. - mondtam és nagyot sóhajtottam.- Igazán nem maradhatok. Lehet nem féli az életét, de nem hagyhatom hogy más az én ügyeim miatt meghaljon. - mondtam, és időközben szó esett anyámról. Nagyon nem szerettem róla beszélni de ha már megmentett és befogadott megérdemelt egy magyarázatot. De sajnos mint mindig a düh és téboly felerősödik az emlékek hatására és a kezemben tartott bögre szétrobban ahogy megszorítottam. Össze akartam szedni a darabokat de azonnal felpattan és átveszi a feladatot. 
- Merre van a mosdó? - kérdezem meg végül hogy lemossam kezemről a teát és a vért. Nem akartam a szőnyegen kívül mást is bemocskolni.

Elrike
- Hát, rendben van... - pillantottam a hölgyeményre, de még mindig szívbemarkolónak találtam a történetét. Személy szerint segíteni is akartam neki, ahogy csak tudtam. Nem érdekelt, ha épp ezzel kerülök az életem végére. Számunkra a lét úgy sem örök, akkor sem, ha annak tüntetik fel. Megszületünk, tovább élünk jóval, mint egy ember, aztán vagy leszúrjuk magunkat, vagy minket szúrnak le. 
- Akárcsak én sem hagyhatom, hogy így csavargásra készüljön! - szóltam rá - A legfőbb a pihenés. De a mosdót persze meg nem tagadom... Arra van.
Kedves mosollyal egy mázolt fehér ajtóra mutattam, nem is olyan messze. Figyeltem mit, és hogyan tesz, ezután vártam. [...]

Hogy mire? Igazából nem is tudom. 3 nap telt el. Ennyi kellett minimum, hogy az ápolás alatt rendbe jöjjön a hölgyemény. Mennyire sikerült? Részéről nem tudom, részemről meg annyit mondhattam, hogy talán nem sült el balul. Legalábbis ebben reménykedtem.

Nolan

Miután megmutatta a fürdőt bementem hogy kezet mossak. Nem tagadom feszült voltam, de nem Elrike miatt. Sőt az ő jelenléte inkább megnyugtatott. De így sem maradhattam. Még is valahogy sikerült rávennie hogy néhány napot maradjak még erőre nem kapok. Végül bele egyeztem. És meg kell hogy mondjam nagyon is jól éreztem magam. és nem utolsó sorban biztonságban. Ez alatt a három nap alatt kicsit jobban megismertük egymást. De még is mennem kellett. Nehéz szívvel búcsúztam tőle, de dolgom volt.

[...]


A lángokat figyeltem és szememben őrült fény csillogott. Vérvörösen izzott és csupa vér voltam és nem csak a sajátom volt rajtam. Kardom a földbe volt szúrva mellettem. 
- Isten veled Rory Williams! Megmondtam hogy én fogok végezni veled ha megint az utamba álsz! - mondtam és halk de annál gonoszabb nevetés hagyta el torkomat. Hogy mi is történt? Rory megjelent és vadászni hívott. Csak hogy csapdába csaljon. Elmondta hogy a nagyapám meghalt ezért semmi sem áll az útjába hogy megöljön. Csak hogy fordítva sült el a dolog. Mielőtt meghalt azért még kiélveztem a dolgot. A vére mennyei volt. Nem is értettem hogy eddig miért viszolyogtam ennyire tőle. Végül ott hagytam a máglyát amin a vadász testét égettem el nehogy megtalálja bárki is. Vissza indultam a városba hogy a kis magánnyomozó irodát is eltüntessem. Egy egyszerű gázrobbanásnak, állítottam be  dolgot, majd nem is tudtam miért Elrike otthona felé vettem az irányt. Csupa vér voltam és a ruhám is cafatokban lógott rajtam. A hátamon vállamtól a derekamig egy átlós vágás volt. Teli voltam még mindig vérző sebekkel. De nem érdekelt. Mikor oda értem bekopogtam az ajtón, és reméltem hogy itthon van. Alig álltam a lábamon annyi vért vesztettem.

Nolan

Alig álltam a lábamon. Alap esetben már rég össze estem volna valahol de most nem tehettem. Nem is értettem miért pont Elrikéhez siettem. De hozzá vonszoltak a lábaim. Mikor oda értem, alig bírtam felemelni a kezem hogy kopogjak. Még is a gyenge próbálkozásomat is meghallotta így hamar ajtót nyitott. 
- Elrike... - nyögtem majd össze estem. Nem éreztem hogy mi történt körülöttem. Elértem erőm végét és tovább nem tudtam talpon maradni. Talán pont azért mert megnyugodtam hogy végre elértem őt.

Nolan
Azt már nem éreztem mikor elkapott és bevitt a lakásába. Nincs is jótékonyabb a sűrű sötétségnél. Ami elfed és hagyja hogy ellazulj és megnyugodj. De sajnos semmi sem tarthat örökké. Mert a legjobb józanító hatása pedig a fájdalomnak van. A fájdalom egy pillanatra sem engedi feledtetni, hogy igen is életben vagy és még mindig szenvedsz. Azonnal tudatomhoz tértem mikor a hátamba fájdalom nyilallt. Olyan volt mintha a bőrt is lenyúzták volna róla. Én már csak arra eszméltem hogy Elrike ágyán fekszem és engem figyelt. Meg akartam szólalni de nem tudtam, ahhoz sem volt erőm.

Elrike
Mikor felébredt és rám emelte a tekintetét, a megnyugvás és aggodalom különös elegyében fürödtem. Előbbi azért járt át, mert ebből lejött, hogy még bizony életben van, de tudtam, hogy vér kell neki, és míg ott feküdt, eszméletlenül az ágyon, eltűntem pár percre, míg előkutattam pár vértasakot, majd arra a pillanatra tartogattam, míg magához tér. Pontosabban mostig.
- Üdv újra itt! - szólaltam meg, mosolyt erőltetve magamra - Gondoltam, el kéne egy segítőkész.. Meg esetleg egy frissítő.
Felemeltem az egyik tasakot, és meglobogtattam előtte.
- Elég bólintania is: a nyeléssel nincsen gondja?

Nolan 
Láttam a szemén hogy mennyire aggódott, de nem bírtam megszólalni hogy megnyugtassam. Mennyire aggódik. Pedig alig ismer. Olyan furcsa ez az érzés. Rég nem aggódtak értem ennyire. Gondolkodtam. Rá akartam mosolyogni, vagy legalább csak egy megnyugtató pillantást küldeni felé de nem ment. Alig éreztem a testemet. Sajnos a vadász fegyverek rám is hatással voltak. Mint ahogy a bénító méreg ami a pengén volt. Csak nem rég kezdték el használni a vadászok. Nem halálos de elzsibbasztja a testet. Nekem az volt a szerencsém hogy félig voltam csak vámpír, így nem hatott teljesen. Ezért tudtam harcolni és olyan sokáig talpon maradni. Bár az is közre játszhatott hogy harc közben bele kóstolhattam ellenfelembe. Egy vámpír mint akit beharaptak, vagy egy tiszta vérű, napokig kómában feküdne tőle, és ez idő alatt könnyen megölhetik a vadászok. Hiába akartam nem tudtam bólintani sem. Nem tudtam hogy hozhatnám a tudtára, hogy képes vagyok legalább inni, de még a kisujjamat sem tudtam megemelni. Ez olyan kínos. Teljesen ki vagyok szolgáltatva. Jelen pillanatban semmire nem vagyok képes. 

Elrike
Szemeim egy pillanatra le nem vettem róla, de még csak nem is pislogtam, hátha így jobban foghattam a mozdulatait. Még egy rezzenés is elég lett volna, amire azt hiszem percekig várhattam, mind hiába. Nagyot sóhajtottam. 
A hölgy rám nézett, mozgást viszont nem produkált, így sejtettem, mennyire lehetett ereje tejében.
- Na rendben van, úgy hiszem, meg tudjuk oldani a problémát. Ha jó az, hogy a szájába rakom a tasak végét, és majd finoman döntöm, akkor pislogjon egyet. Ez már szerintem menni fog - Legalább is remélem.

Nolan
Szegény teljesen feladta a figyelésemet mert rá jött hogy nem vagyok képes jelezni neki. Csak a vérveszteségnek köszönhettem hogy tudatomnál voltam, de így is túl sok méreg szívódott fel az idegrendszeremben. Csak pislogtam egyet hogy tudja értem amit mond. Most a vér volt a legfontosabb hisz az ember vérre nincs hatása a méregnek, így talán hamarabb elmúlna a hatása és végre legalább mozogni tudnék. Alig vártam hogy a vérhez jussak.

Elrike
Pislogott, ezt jónak vettem. Na persze, viszont így nem tudom megitatni. A tasakot az ölemben pihentetve közelebb másztam a hölgyeményhez annyira, hogy feljebb emeljem őt, a párnájával együtt.
Különben már háton feküdt, puha lepedők során, meleg paplan alatt, mert gondoltam, így kényelmesebb. S miután feljebb emeltem a felsőtestét, az ivás is az lehetett.
Kibontottam a vértasak tetejét, majd a megbeszéltek alapján inni adtam neki.

Nolan
Mikor megemelte a felső testemet, nagyon fájt de szólni sem tudtam. Helyette azt vártam mikor ihatok végre a vérből. Mikor végre ajkaimhoz ért a vért, mohón inni kezdtem. Majd bele fulladtam úgy ittam de nem érdekelt. Szabályosan éreztem hogy kezd tisztulni az elmém és enyhül a méreg hatása, de még mindig gyenge voltam.

Elrike
A vér elérte Nolan ajkait, amit a lány mohósága lassan vörössé festett. Apró, s lassú fejcsóválás mellett visszaengedtem a tasakot, mielőtt megfulladt volna az ivásban. 
- Megértem, ha szomjas, de kérem óvatosabban tegye! - szóltam rá közben, majd tovább figyeltem őt. 
Az álláról csurgadozó vér kis patakokba tömörülve elérte a ráadott fekete köpeny gallérját, és átáztatta.
- Ejj-ejj, bizony megmondtam! - nyitottam ki szám ismét, majd lassan odahajoltam a hölgyeményhez, hogy lenyalogassam róla az aranyat érő italt, mielőtt a bőrére tapadt volna.

Nolan

Nem, egyáltalán nem értette. Nem a szomjamat akartam csillapítani. Szükségem volt a vérre hogy hatástalanítsam a mérget. Egyedül az embervérre nem volt hatással a méreg. Jelenleg csak az segíthetett rajtam. Már ennyitől is sokkal jobban voltam, és valamilyen szinten a fájdalom is enyhült. A légzés is könnyebb volt. Mikor közelebb hajolt és elkezdte letisztogatni rólam a vért, kissé elvörösödtem. De ahol ajkával hozzám ért mintha forró láva folyt volna a bőröm alatt. Óvatosan felemeltem egyik kezemet, hogy megérintsem a karját. Még mindig gyenge voltam, de legalább apróbb mozdulatokra képes voltam. Karjába kapaszkodva élveztem ahogy nyakamat tisztogatja. És éreztem hogy szám sarka kissé felfelé görbült.

Elrike
Mindkettőnk előnyére vált ez: a hölgyemény kölcsön ruházata tisztább lett valamivel, nekem pedig lassan előjönni készülő szomjam csillapodott. 
Először ugyanis alaposan a ruha anyagára fókuszáltam: óvatos mozdulattal a lány fölé hajoltam, ezután fogaim közé véve a foltos darabot szívni kezdtem a szálak közé megrekedt vért. 
Amint ez megvolt, áttértem Nolan nyakára, aki válaszképp megszorította a karom. Ezt a pillanatot varázslatosnak éreztem, és kicsit úgy, hogy nem nagyon akarom még abbahagyni. Ezért picivel tovább nyalogattam őt a bőrt, míg a nyakának azon felén végig nem mentem körülbelül. Minduntalan egyre jobban belezúgtam abba az illatba.

Nolan

Nem tudom mi ütött belém. Egyszeriben majd meg vesztem a vér után. Pedig úgy voltam vele soha nem fogom elfogadni hogy szükségem van rá. Talán pont ellenségemnek köszönhettem hogy képes voltam elfogadni magam. Még ha nem is teljesen. Miután elvette a vért nagyokat nyeltem és próbáltam ismét levegőhöz jutni. Éreztem hogy valamennyi lecsorgott államról a nyakamra és ott a rám adott ing kezdte felszívni az elkóborolt cseppeket. Először még fel sem tűnt hogy Elrike mit is csinált. Majd csak akkor mikor áttért nyakamra hirtelen forróság öntött el. Mintha forró láva folyt volna a bőröm alatt. Csak annyira volt erőm hogy megszorítsam a kaját. De nem tagadhattam le hogy nem élveztem. Mikor kinyitottam a szememet a halvány színű plafont bámultam. 
- Miért segítesz nekem folyton? - kérdeztem tőle. De a karját továbbra sem engedtem el. Biztonságban éreztem magam karjai közt. Neki már a puszta jelenléte is megnyugtatott de nem tudtam miért. Soha nem éreztem ilyet még.

Elrike
Kiélveztem Nolan bőrének illatát, és ízét. Minden eképpen töltött percet igaz csodaként fogtam fel, ami beköszöntött egyébként boldog életembe, még szebbé téve azt.
Mikor aztán a hölgy feltette kérdését, nyelvem helyett ajkaimat érintettem nyakához, édes csókot ajándékozva, majd a füléhez fordultam:
- Azért mert... - kezdtem bele, de rögtön felegyenesedtem, és az ajtóra meredtem. Valaki teljes erőből püfölni kezdte.

Edward
- Told elő a képed, nyálas paraszt! Ha nem jössz ki, berúgom az ajtót, és felaprítalak! - ordítottam teli torokból.
Megéreztem. Megéreztem újra Nolan szagát. Meg akartam ölni, mert hajtott a vére, és az ösztön, ami felkelt a vörös ital gondolatára. Nem csoda, hiszen az a legjobb szomjoltó! Akkor főleg, ha nem állati, vagy olyan tasakos műrettenet. 
- Nyiss ajtót! - szóltam még egyszer. A következőt nem akarta egyikünk sem kivárni...

Nolan

Halkan felnyögtem mikor megcsókolta a nyakamat. Hihetetlen mennyire képes volt irányítani az érzéseimet. Pedig nem tett semmit. Annyira jól esett a törődése. Már majdnem válaszolt a kérdésemre mikor az ajtón dübörögni kezdtek az ajtón. A szag mindent elárult. Ökölbe szorult a kezem és megdermedtem. 
- Francba. - nyögtem és megpróbáltam felkelni akár mennyire is fájt. Az sem érdekelt hogy csak Elrike egyik inge van rajtam. Tántorogva lépkedtem és az egyik falnak kellett támaszkodnom. - Ha nem nyitjuk ki szétveri az ajtót. Sajnálom nem lett volna szabad ide jönnöm. - mondtam lehajtott fejjel. Próbáltam minden erőmet összeszedni. Edwardtól soha nem lehetett tudni mire számítson az ember.

Elrike
- Nem mondj butaságokat! Igenis jó, hogy itt vagy! - vágtam rá azonnal, miközben finoman Nolan lábai alá nyúltam. Másik kezemmel a hátát támasztottam meg, így vittem vissza a helyére, és kiadtam: - Ne kelj fel. Akkor se, ha beront ide. Elkapom.
Ezután elfordultam tőle, és az ajtóhoz léptem, majd vörösödő szemekkel kinyitottam azt. Nem szerettem az ellenségeskedést. Nem akartam bunkón viselkedni sem, de éreztem a ránk törő veszélyt az előttem álló vámpír képében, akiben forrt a düh. De vajon miért ilyen hevesen?
- Mit szeretnél? - kérdeztem érdeklődve.

Edward
Az ajtó kinyílt. Rögvest nyomulni próbáltam, de szorosan ott állt a küszöbön a férfi, aki elválasztott tőle. 
- Nem érek rá jópofizni veled! - válaszoltam egyből - Nekem ő kell! Érte jöttem, te pedig nem fogsz megakadályozni benne! 
Jobban nekinyomultam, a srác viszont kitartott.

Nolan

Felkapott és vissza vitt az ágyhoz. Mikor letett finoman rám parancsolt, hogy maradjak ahol vagyok. De sajnos ez nem volt olyan egyszerű. Mikor az ajtóhoz lépett és kinyitotta Ed azonnal be akart jönni. Nagyon tetszett ez nekem. Ha ő ott volt valahol csak bajt okozott. És mikor neki feszült az ajtónak, tudtam hogy nagy baj lesz. Lássuk mit tanultam a mestertől. Lehet csak félvámpír vagyok de vámpír. Nekem is van erőm. Gondolkodtam és lehunytam a szememet. Hirtelen mintha forróóság öntötte volna el a testem és olyan volt mintha égett hús szagát éreztem volna. A hátamon lévő seb olyan volt mintha tüzes vassal égették volna, és éreztem a hús sercegését. De mintha azon nyomban elkezdett volna összeforrni a seb. Majd nehezen de felkeltem. Az ajtófélfának támaszkodtam és a két férfira néztem.
- Mit akarsz Edward? - mondtam de alig álltam a lábamon rettenetesen fájt a hátam. Valahogy az volt az érzésem több kárt okoztam mint hasznot. De nem érdekelt. - Tűnj innen semmi keresnivalód itt. - mondtam.

Elrike
Miután Nolant lefektettem, abban bíztam, pihenni fog. Neki szüksége volt rá, én pedig kész voltam megvédeni. Akárcsak a házamat, amit vele együtt szintúgy veszélyben tudtam.
Végigmértem a heves vérmérsékletű vámpírt, és ehhez mérten kezeltem. Nem kellett sok erő ahhoz, hogy visszatartsam, mindössze az eszemet, illetve lélekjelenlétemet követelte meg a helyzet. Ezt a kettőt viszont nagyon.
Akkor mondjuk mindkettő megingott, mikor a lány finom parancsom ellenére megjelent mögöttem az ajtófélfában. Az idegen, akit ő Edwardnak hívott, kapálózni kezdett, mint akit nyúztak.

Edward
- Nicsak, csakugyan itt vagy! - harsogtam egy torz grimasz kíséretében, majd kapálózásba fogtam. Azt hittem, ezzel sikerül kiszabadulnom, vagy sérülést okoznom az előttem álló baromnak, de nem ment. Ez pedig bosszantott.
- Eressz be a házba! Őt akarom! Pontosabban téged! - mondtam, szavaim félig a nyomorulthoz, félig a félvér korcshoz intézve - Bűzlik ez a rom a szagodtól.

Nolan

Továbbra is az ajtófélfába kapaszkodtam. Nem voltam biztos benne hogy képes lennék megállni a saját lábamon jelen helyzetben. Nem tudom mit tennék ha Elrike most nem lenne itt. Nagy valószínűséggel az életemért küzdenék, ami még nincs kizárva. Edwardtól minden kitelik, és sajnos sosem végződik jól a dolog. A jelenléte felér egy természeti katasztrófával, és mindenkire csak a bajt hozza. 
- És ha itt vagyok? Miért zavar ez téged? Elvégre minden áron meg akarsz szabadulni tőlem. Örülj hogy nem a kastélyban rontom a levegőt. - mondtam rá nézve és idő közben vörösre színeződtek alapjáraton borostyán sárga íriszeim. Nem tudtam hogy a sérülés vagy Elrike jelenléte tette de képes voltam önuralmat erőltetni magamra és nem kimutatni a félelmeimet. Sajnos fegyver nem volt nálam. Ami volt a szobában maradt, a többi a házammal együtt elpusztult. Szóval mindenképp Ed volt fölényben. - Semmi keresni valód itt Edward B de'Noir, nincs jogod egy másik vámpír házában követelőzni. Nem a kastélyban vagy, ez rég nem a te felségterületed. - mondtam határozottan de éreztem hogy a térdeim erősen remegtek már. - Ne akarj a vámpírvadász sorsára jutni. Ne feledd van még elszámolni valónk. - Tettem hozzá. még mindig bosszút akartam állni anyámért és nem voltam hajlandó feladni. - Szóval csak a vérem szaga csalt ide? Szar ügy Eddy... - mondtam egy halk gyenge kuncogással ami köhögésbe torkollott. - Egy vadász megelőzött, nem maradt neked szinte semmi... - hirtelen erőt vett rajtam a szédülés. Hiába jutottam vérhez ennyi idő alatt az sem hozott helyre. Főleg hogy a kis öngyógyító mutatványom majdnem spontán öngyulladáshoz vezetett. Következő pillanatban már a hideg padlót éreztem magam alatt, szemem előtt meg az egyre homályosodó bíbor szőnyeget láttam. Talán végre vége lesz.

Edward
Megálltam a kapálózásban. Miután úgymond gyermekien kiszórakoztam magam, jöhetett a valódi felvonás. A valódi őrület, s énem azon darabkája, akit nagyon szabadjára szerettem volna már engedni.
- Feltüzelt a vér szaga. Szomjazom, és meg akarlak ölni téged. Csupán ennyi az egész - válaszoltam egyre halkabban, míg az utolsó pár szót csak suttogtam. Azt akartam, minél lágyabb dalként fúródjon ez mindkettejük fülébe. Bár a félkorcsnak mindegy volt. Ez az utolsó alkalom ugyanis, hogy hall. A következőnél már a hörgésem hallja a teste felett.
Vészjósló vigyort öltöttem magamra. 
- Nem félek a te fenyegetéseidtől. Ellenben unalmas vagy. Idejöttem, erre így kifeküdni! Phej! Beszennyezése a kajának, és örömének egyaránt! - jegyeztem meg panaszosan, ahogy eltávolodtam a két idiótától. Ezután továbbálltam.

Elrike
Azt hittem, komolyabb bajok fognak történni. A fiú enyhén szólva orvosi ellátásra szorult, mert ésszel nem tudta felérni, mit csinál. Úgy viselkedett, mint egy gyerek, aztán stílust váltott elállatiasodott vámpírba, ami szintén nem állt jól neki. Fogalmam sem volt, milyen eredetileg az illető, de nem is szerettem volna közelebbről megismerni. Mondjuk a fogai által.
Mikor távozott, visszazártam az ajtót, majd hátrafordulva rögtön Nolanhez rohantam. Felemeltem őt, és visszafektettem a kanapéra.

Nolan

Már semmit sem érzékeltem. Jótékonyan hatott a sötétség és végre nem éreztem semmit. Olyan volt mintha fekete selyem ölelt volna körül engem és az mindentől megvédett volna. Puha volt és bársonyos. Hihetetlen biztonság érzetet nyújtott. Majd hirtelen felvillant Edward eszelős tekintete és Elrike vérben úszó teste. Szörnyű látvány volt. Nem akartam hinni a szememnek, és rettegés öntött el. 
- Neee! ELRIKE! - ültem fel hirtelen és a fiút kerestem de hátamba erős fajdalom hasított. Zihálva vettem a levegőt, részben a rémülettől, részben a fájdalomtól. Próbáltam felkelni hogy megkeressem a fiút, mert nagyon féltem hogy valami baja esett.

Elrike
[...] A heves kiáltozásokra átrohantam a fürdőhelyiségből a lányhoz, hogy visszatámogassam, és fekvőpozícióba helyezzem.
- Megkérlek, hogy maradj nyugton! Még nem erősödtél fel egészen, az eset után pedig be is lázasodtál - sóhajtottam, míg egy új jeges borogatást simítottam a homlokára.
- Rosszat álmodtál talán?

Nolan

Mikor megjelent Elrike képes voltam megnyugodni. 
- Sajnálom. Azt hittem bántott az az őrült. - mondtam ahogy visszafektetett az ágyba. - Sajnos az öngyógyítás félre sikerült. Ahelyett hogy helyre jött volna a hátam, csak rontottam a helyzeten. - mondtam halkan és éreztem ahogy a jeges borogatás elkezdi hűteni a homlokom. 
- Nem esett bajod? Bántott téged? - kérdeztem aggódva ahogy a karjába kapaszkodtam. Féltem elengedni.

Elrike
- Nem kéne ennyire féltened, kisasszony! - ingattam meg fejem - Ha baj van a magam terepén, tudom azt rendezni.
Az hiányzott a legkevésbé, hogy tovább stresszelje magát. Így is több energiát használt fel, mint amit a teste elbírt jelenlegi állapotában.
- Kevés a tartaléka, valószínűsítem - sóhajtottam fel - Ez alapján sajnos nincs ok csodálkozásra. Az őszintén meglepett, hogy még képessé vált kimászni az ágyából. Többnyire, ha valaki eléri az energiahiányos szintet, az a mozgásra abszolút kihatást gyakorol. Súlyosan megfosztja az illetőt ettől a... képességtől annyi időre, míg az ereje vissza nem tért. Érti mire gondolok?
Ráhagytam mit válaszol. Ha nem esett le neki a gondolatmenetem, szívesen visszakanyarodtam magyarázkodni. Ellenben más témát fontosabbnak tartottam a rangsorban.
- Mondták már, hogy sokat aggódsz? - intéztem felé egy kedves mosolyt - Ha bántott volna, nem hagyom távozni.
Mármint élve... Hehe...!
- Tehát igen - sóhajtottam ismét - Valamilyen szinten magam hagytam őt lelépni. Úgy gondoltam, visszament eredeti élőhelyére. Ha ott engedik őt lakni, akkor a tulajdonosnak már úgy sincs vesztenivalója, illetőleg nem kerülhet életveszélybe. 
A gyilkostermészetűek jók a kisajátításban. Talán, hogy pontosabb legyek önmagam számára... szerintem már nincs is kinek aggódnia miatta, rajtunk kívül.