Vámpírok bálja

Gus
Már épp válaszoltam volna - na nem túl szívesen, kezdtem kínosan érezni magam, és nem segített volna ezen az érzésen, ha bevallom, hogy max 3 napja vagyok vámpír -, mikor meghallottam Élliot köszönését. Megkönnyebbülten fordultam a mosolygó fiú felé.
- Élliot! - mosolyogtam rá szélesen. - Szép paci - tettem hozzá a fiú mögött léptető állat felé biccentve.

Èlliot
Mosolyogva vetettem egy pillantást a lóra majd visszanéztem Gusra.
-Köszönöm! Mondjuk sajnos nem az enyém ... - tettem a kezem a paci nyakára miközben Gushoz beszéltem.

Gus
- Öhm...de biztos szeret - mondtam, noha semennyit nem értettem az állatokhoz. Lovat is csak tv-ben láttam eddig, meg képeken. A fiú viszont láthatóan sokkal gyakorlottabb volt nálam. Nem csoda, az ő idejében....argh, már megint ez a hülye kor-dolog!

Nolan
Nagyon dühös voltam mikor, vissza értem. NEm bírtam abba hagyni a gondolkodást. Már a fejem is fájt de nem bírtam megnyugodni. A rohadt éledbe! Elegem van. Mit képzel magárol ez az alak? Azt hiszi mindenhez joga van? Semmit nem tud! Morgolódtam magamban, majd úgy döntttem, hogy két nap után illő lenne már enni valamit. Az volt a szerencsém hogy emberi szolgálók is voltak, így mindig volt emberi étel is a konyhán. Ezért lementem a konyhába, és csináltam magamnak némi csirke salátát, meg töltöttem magamnak gyümölcslevet. Bár miután megcsináltam nem éreztem magam éhesnek. Találtam az aztalon egy újságot, és olvasgatni kezdtem hátha megjön az étvágyam.

Raziel:
A fiú nem válaszolt, de nem hibáztattam. Egy darabig még figyeltem Élliotot és a lovat, azután ellöktem magamat a korláttól.
- Később biztosan találkozunk még! - a másik fiú felé fordultam. - Örülök, hogy megismertelek! - köszöntem el tőle is és visszasétáltam a kastély felé. Azon tűnődtem Nolan vajon mit csinál.

Nolan
Az újságot olvastam, és néha ettm egy - egy falatot, bár nem esett jól. A kardom az aztalon pihent kéznél hátha szükség lett volna rá amit Edward miatt nem volt elképzelhetetlen. Hirtelen a fegyverre pillantottam, aminek a markolatára rá volt vésve anyám neve. A díszes arany markolatú kard még anyámé volt. Nagyot sóhajtottam és inkább újra az újság mögé bújtam, mert nem volt kedvem emlékezni. Mindent el akartam felejteni hogy végre nyugto legyen.

Raziel:
A kastélyba lépve azonnal megéreztem a lány jellegzetes illatát és elindultam arra, amerről éreztem, de közben ez más illatokkal keveredett. Fűszerekkel és hús illatával - a konyháról jött. Unottan lépkedtem arra és lazán nekidőltem a falnak, amikor beértem.
- Jó étvágyat!

Nolan
Felpillantottam az újságból majd mikor felismertem Razielt valamilyen szinten megnyugodtam. 
- Kösz. - válaszoltam majd újra az újságot figyeltem, bár már csak a lapokat bámultam. - Milyáratban erre? Úgy tudtam az olyan vámpíroknak mint maa nem kell rendes étel. - mondtam csak úgy mert kezdett kínos lenni számomra a csend.

Raziel:
- Csak hozzád jöttem. Az emberi étel nekünk olyan, mint amikor az ember homokot eszik. Megeheti, de nem lesz kevésbé éhes - feleltem, de aztán összevontam a szemöldökömet - Kérlek, szólíts Razielnek, mindig is problémásnak tartottam ezt a formális magázódást.

Nolan
Kicsit felvontam a szemöldököm majd vállat vontam. 
- Nekem nyolc. - mondtam. - amúgy tudom hog ebből még bajom lesz de tegnap érkzett egy új vadász és a másik kettő vel ellentédben akit a kocsmában láttl ez profi. És a fejedet akarja. - mondtam csak hogy betartsak a vadásznak. Nehogy véletlenül is váratlanul tudjon támadni.

Raziel:
Felvontam az egyik szemöldökömet.
- Azt mondta Raziel fejét akarja? - kérdeztem hitetlenkedve.

Nolan
- Igen. - mondtam letéve az újságot. - Elég érdekes fazon. A legszívesebben engem is helyben kinyírt volna. - tettem hozzá.

Raziel:
- Fogalma sincs miről beszél - vigyorodtam el. - Nem tud megölni olyan könnyen, mint gondolja. És téged sem fog, ha tanítalak.

Nolan
- Rendben. De csak azért szóltam hogy betartsak neki kicsit. Úgy is annyira nagyra van magával. - mondtam. Nagyon nem bírtam elviselni, pláne nem a tudatot hogy a városban van és hogy még ő is ismeri az apámat. Amúgy is. Mi köze volt hozzá hogy anyám kivel élt? Az ő magá életéhez senkinek semmi köze nem volt és még a nagyapám is elfogatta a döntését. Akkor másnak semmi bele szólása nem lehet.

Èlliot
-Miről beszéltetek az úrral? - kêrdeztem Gust amikor Raziel elment. Kicsit jobban éreztem magam attól hogy kettesben maradtunk a fiúval, vele nyitottabban mertem beszélni mint amikor mások is vannak a közelben.

Raziel:
- És ki ez a vadász? - próbáltam megtudni többet. Hátha ismerem, akiről szó van, életem során láttam épp eleget.

Nolan 
- Valami Williams... - gondolkodtam hangosan. Hirtelen nem jutott eszembe a teljes neve. Pedig nem egyszer hallottam már másoktól. - Meg van Rory Williams. Elég elviselhetetlen alak. - mondtam és a legszívesebben törtem zúztam volan dühömben.

Raziel:
- Azt hiszem régebben már találkoztam vele. Nem igazán szorgalmazza a vegyes kapcsolatokat igaz? - kérdeztem, visszaemlékezve arra, hogy a mennyi vadász szitkozódott, ha kiválasztottam egy embernőt.

Nolan
- Valahogy úgy. - mondam és hátra dőltem a székemen. - És mondjuk úgy, hogy nem lettem a kedvenc. - tettem hozzá és a plafont figyeltem.

Raziel:
- Mindig is elkeserített, hogy a legtöbb ember milyen szörnyen ostoba, a legtöbb vámpírvadász pedig mindenképp. Ha egy félvér segít nekik, akkor el kéne fogadni és ajándéknak tekinteni, de nem ők kiutálják... - feleltem a fogaim közt kipréselve a szavakat. Ezért tartott ott az emberiség manapság, ahol voltak.

Nolan
- Mi? Honnan veszed hogy segítek nekik? - kérdeztem meglepődve. Senkinek nem mondtam itt hogy közéjük tartozom. Mondjuk már magam sem tudtam mit is akarok, és hogy hova tartozom.

Raziel:
- Úgy tudtam, ők neveltek. Legalábbis ez mondják... - feleltem vállat vonva. - De annyira nem fontos, a fontos az, hogy most már jó helyen vagy.

Nolan
- Honnan veszed ezt? - kérdeztem újra. Nem tudtam hogy mit tud egyáltalán rólam vagy épp honnan tud rólam? - Honnan tudsz rólam? - kérdeztem tőle és ezzel nagyon felbolygatta a gondolataimat.

Gus
- Csak a koromról kérdezősködött - néztem arra, amerre a férfi távozott. Hála az égnek már nem láttam őt. Magabiztosabbnak is éreztem magam, mint mikor ott volt, mondjuk Élliot mellett ez nem nehéz...

Èlliot
Bólintottam egyet.
-Értem ... - mosolyodtam el halványan majd a lóra néztem aki megpróbálta megcsípni a vállamat. Óvatosan eltoltam magamtól a fejét és megpaskoltam a nyakát.

Gus
- Öhm...most merre mész? - kérdeztem, nem tudtam, nem vagyok-e útban a fiúnak vagy ilyesmi.

Raziel:
A halántékomra mutattam.
- Sokkal több dolgot tudok bárkiről, mint azok gondolnák - elvigyorodtam. - Ne aggódj, egy nap te is képes leszel majd erre.

Nolan
- Che... - morantam dühösen majd magamhoz vettem a kardomat. - Mivel kezdjük? - kérdeztem kicsit morcosan.

Èlliot
Kicsit elgomdolkodtam, hiszen nem akartam menni sehova, csak idejöttem üdvözölni a fiút, de ha már itt voltam, talán nem kellett volna visszamennem futtatni a pacit.
-Hát ... Azt hiszem, visszaviszem a pacit az istállóba. - válaszoltam kicsit bizonytalanul -Velünk jössz?

Raziel:
A halántékomra mutattam.
- Sokkal több dolgot tudok bárkiről, mint azok gondolnák - elvigyorodtam. - Ne aggódj, egy nap te is képes leszel majd erre.

Edward
Nem húzódott el tőlem, ami jó jelnek tűnt. Miközben visszasétáltunk a kastélyba, egy percig ránéztem. Az arcát fürkésztem, és azt próbáltam kitalálni, mire gondolhat. Sosem voltam jó az elmeolvasásban, így mindig csak sejteni tudom, hogy az illető min töprenghet. Nála is épp ez volt a helyzet. Ha lehetne egy tippem, azt mondanám, hogy épp rajtam töri a fejét, vagy inkább a viselkedésemen. Nem bírtam ki, hogy ne vigyorodjak el ismét, ezúttal ravaszkásan.
Lehet tényleg csak a fáradtság tenné? Amiatt vagyok ilyen? Legbelül ezeket kérdezgettem magamtól, de még nem kaptam rájuk választ. Úgyhogy talán igen, talán nem. Annyit biztosan állíthatok: egy olyan oldalamat látta, amit hosszú ideje senki sem. Amióta kidobtak minket a szüleink, a saját testvéremmel sem tudok rendes lenni. Elvesztem. Hirtelen elkaptam tekintetem a lányról, és elgondolkodtam, némaságba burkolózva. Időközben visszakísértem őt a szobájáig. Kinyögtem egy "aludj jólt", aztán fordultam is, hogy minél hamarabb odébb tudjak állni. Kezdett visszatérni az-az Edward, akit utáltak. Az-az Edward, akit én sem bírtam, de mégis én. A részemet képezi a brutalitás is.

Dee:
Miután elköszönt, nem néztem utána, csak fogtam magam és gyorsan beléptem a szobába, majd becsuktam az ajtót és azzal a lendülettel neki is dőltem. Oké. Ez nagyon abszurd volt. És lehetetlen. És értelmetlen. És hülyeség. A francba is, nem kedvelhetem meg, azok után, amiket tett. Az emberek nem változnak meg egyik percről a másikra. Ilyen nem létezik. Biztos csak rájött valami letargikus hangulat és csak azért volt ilyen normális, holnap meg majd megint cafkának fog hívni és meg akar majd ölni. Legalábbis próbáltam erről meggyőzni magam. De az igazság az, hogy abban reménykedtem, hogy nem így lesz. Hogy tényleg megváltozott. Hogy legközelebb is mutogatni fogja ezeket a csillagképeket. Vagy, hogy, tudomisén, talán lehetnénk barátok is. Pffff. Ennyit rólam meg a büszkeségemről. Inkább csak fogtam magam és elvonultam lefeküdni, hátha sikerül kivernem a fejemből. Nem ártana.

Edward
[...]
Három nap telt el az általam okozott újabb felhajtás után. Próbáltam kiverni a fejemből mindent, hogy azzal foglalkozhassak amivel szeretek: az öléssel. Nincs is annál jobb, amikor szabadon vadászhatsz és áldozatod friss vére a nyelvedhez ér! Az pedig hab a tortán, amikor teljesen kiszipolyozod, majd teste maradékát ott hagyod a földön ami így olyan lesz, mint egy ősrégi múmia.
A Nap hamar lemegy, én pedig ismét jókedvűen kelek fel, ám sajnos ismét eszembe jut az, ami legerősebb próbálkozásaim ellenére sem megy ki a fejemből, lehervasztva a képemen átfutó mosolyt. Az a lány... Vele néztem a csillagokat néhány nappal ezelőtt. Hmm, talán még a derekát is átkaroltam. De hogy lehettem képes rááá?! Gyorsan magamra kaptam szokásos szerelésemet, ezután felvéve a jól ismert cilindert a lány szobájához siettem. Izgatottan kopogtattam be az ajtaján, el akartam újságolni, mit terveztem mára.

Dee:
Én már jóval korábban felkeltem, mostanság elég gyakran előfordult velem, hogy nem tudtam aludni. De hát ez van, ezt is meg lehet szokni. Szóval már egy ideje ébren voltam, lezuhanyoztam és leszaladtam a konyhába is, hogy harapjak valamit. Aztán pont, amikor mentem vissza a szobám felé, akkor láttam meg Edward-ot. Már a folyosó végéről. Érdekes, hogy a múltkori óta nem is beszéltünk. Igazából nem is nagyon láttam. Szóval azért egy kicsit meglepődtem.
-Engem keresel? -kérdeztem már távolabbról, habár elég nyilvánvaló volt.

Edward
Nem nyitott ajtót és ez kezdett bosszantani. Már lendítettem a lábam, hogy egy forgó rúgással elintézzem az apró kellemetlenséget, amikor megpillantottam. Visszaálltam, ezután könnyedén fordultam felé, rezzenéstelen arccal.
- Nem, csak a hóhért! - préseltem ki bosszúsan fogaim között, aztán folytattam - Ideje lenne megtanulnod vadászni.

Dee:
Megálltam, összeráncoltam a homlolom, aztán csak tétován megráztam a fejem.
-Öh... nem, kösz. -Még mindig írtóztam a gondolattól, hogy vadászni menjek. Pedig előbb-utóbb muszáj lesz, ez nyilvánvaló. A természettel csak nem szállhatok szembe. Ha mégis megteszem, akkor meg úgyis én vesztek. Ez már csak ilyen.

Edward
- Ezt nem felajánlásnak szántam, hanem parancsnak! - határozott mozdulatokkal felkaptam, majd lesiettem vele a lépcsőn. Az ajtó mellett álló inas gyorsan kapcsolt, gyilkos pillantásaimat látva azonnal kinyitotta azt, így hamar a szabadban találhattuk magunkat mindketten.
Az volt a célom, hogy rájöjjön, nem fogom hagyni, hogy egy hamar visszatérjen a kastélyba és mire próbálkozni kezd, addigra talán már elég messzire is kerülünk tőle.

Dee:
-Hallod, ember, engedj már el! -méltatlankodtam. De amúgy magamhoz képest elég hamar feldolgoztam, hogy úgysem fog addig békén hagyni, amíg el nem megyek vele. Vagy amíg el nem cipel magával. Belőle ez is kitelik, nem is kérdéses.

Edward
Némán megcsóváltam a fejem, majd némi habozás után gyengéd puszit nyomtam a fejére, miközben tovább cipeltem. Igen, valóban kitelik tőlem az, hogy képes lennék elvinni a célig, és mivel ennek nincs különösebb akadálya, meg is fogom tenni! Már legalább 10 métert megtettünk, az erdő meg úgy további negyvenre van. Nem pontos becslés, de a lényeg hogy közel. Eddig gyerekjáték volt elérni a közepét, most is az lesz, hogy van egy kis plusz nálam!

Dee:
Hitetlenkedve megráztam a fejem azon, hogy továbbra sem képes letenni. Aztán amikor megpuszilt kicsit ledermedtem, de igyekeztem nem kimutatni, hogy ismételten mennyire meglepett.
-Na jó, figyu. -tettem a vállára a kezem. -Nyugodtan lerakhatsz, vannak lábaim, tudok sétálni. És nem fogok elszaladni.

Edward
- Oké, de én a helyedben vigyáznék, hogy utána ne lépjek döglött állatok tetemeibe - vontam vállat. Megtettem vele még néhány métert, végül letettem. Meghagytam, sétálhat előttem, hogy biztosan szemmel tudjam tartani.

Dee:
-Öh... oké. Szép kilátások. -indultam el előtte nagyon óvatosan, végig a földet pásztázva, nehogy belelépjek valamibe.

Edward
- Szerintem is! - feleltem egyetértőn, noha amúgy tudtam hogy érti. Csak húzni akartam az idegeit, míg biztosan az erdő közepére nem érünk, ahol a legtöbb állat él is. Kezdetnek megteszi az, ha emberre uszítanám rá, valószínűleg túlságosan vonakodva attól, hogy végrehajtsa a még hozzá nem intézett kérésemet. 
- Mit gondolsz, mit tudnál a legkönnyebben elkapni? - kérdeztem néhány perces csend után.

Dee:
-Őszintén? Egy plüsskutyát. -feleltem vonakodva. Tényleg nem éreztem magamban seml erőt, se késztetést arra, hogy bármit is vadásszak. És kezdett urrá lenni rajtam némi félelemérzet is. Edward nem fog addig békén hagyni, amíg meg nem teszem, amit vár tőlem.
-Most komolyan muszáj ezt? -pillantottam rá.

Edward
Megcsóváltam fejem. Muszáj lesz megtanulnia a vadászatot, de nem csak a szomjúság ellen érzetének fent tartása miatt.
- Ha nem sajátítod el ezt az alapvető készséget, nem fogod tudni megvédeni magad a többiekkel szemben. Vannak akik rád ugorhatnak, olyankor pedig csak az segít, ha teljes erőből a nyakukba vágod a fogaidat, arról nem beszélve, hogy a kastélyba ritkaságok is járnak. Akadnak olyan vámpírok, akik képesek valamilyen kisebb állat manipulálására. Ők önmagukban nézve is veszélyesek, mert barmok, de egy döggel felszerelkezve még inkább - húztam el a szám arra utalva, hogy igen, muszáj - Különben már hamarosan beérünk a közepébe. Csak három és fél méter.

Dee:
-Ne ijesztgess már... -húztam összébb a dzsekim. Komolyan fogalmam sem volt róla, hogy miért akarna valaki pont engem bántani, mindenesetre elképzelhetőnek tűnt. Ezek nem emberek, csak nekem van még emberi felfogásom. Habár ki tudja meddig. Mindenesetre ekkor még az volt és egyszerűen kirázott a hideg annak a gondolatától, hogy bárkit is bántsak. Nem lehetek ilyen kis naiv...

Edward
Alighogy rám szólt, valaki kiáltozva előugrott egy közeli bokorból és kezeimet hátrafogva egy fának nyomott.
- Mire készülsz te elme roggyant barom?! - üvöltöttem rá, ezután a lányra pillantottam. Az illető egy tőlem fiatalabb, ugyanakkor egy jó erőnek örvendő egyed volt, aki hamarosan szintén őt szemrevételezte. Pajzán vigyor futott végig képén, amitől rögtön elfintorodtam. Tudtam miért bántanák Dee-t, ő rohadt vékony és naiv, ezt pedig ki tudják használni azok, akik eleve vagy már nem emberek. Az utóbbiak például olyan vámpírok, akik képesek voltak eldobni érzelgősebb mivoltjukat azért, hogy a végén állattá váljanak. Akárcsak én, ezért is tartok valahol az őrület határán.
Teljes erővel a fickó heréibe rúgtam, mire még jobban odanyomott a fa törzséhez. Egy kiálló kérge felkarcolta az arcomat, hogy az vérezni kezdett.

Dee:
Ijedten hátráltam pár lépést meglepődésemben. Pfff, milyen irónikus, hogy ennek is pont ilyenkor kell történnie... Te jó ég, és ez meg mit bámul? Még az az egyetlen szerencsém, hogy nem álltam neki tétovázni, hanem inkább valami gyors megoldás után néztem. Jelen esetben kiszúrtam a földön egy vastagabb, kissé hegyes végű, letört faágat és azt kaptam fel a kezembe. Tudtam, hogy ezzel nem megyek sokra, de kezdetnek csak megteszi. Legalábbis ebben reménykedtem, amikor hátulról fejbe vágtam vele a támadót.

Edward
Válaszképp a támadó megfeszítette karjaimat. Olyan érzés volt ez, mintha ki akarta volna tépni, kellemetlen. De nem hagyhattam magam, a végén odalett volna a hírnevem! Milyen lenne, ha az terjengene rólam a kastélyban, hogy elintézett egy nálam sokkalta fiatalabb barom?! A lány húzása után én következtem. Ismét tökön rúgtam az ellenfelet, aki a fejére mért ütés miatt megtántorodott. Behúztam az orrába egy jobb öklössel, végül fordítottam az álláson, és belepasszíroztam fejét a fa törzsébe. Nem érdekelt esetleg betörtem -e. Nem sokkal ezek után megragadtam eredeti prédám csuklóját, behúzva magammal az erdő közepébe, ahol tőlünk nem messze épp egy nyúlcsalád heverészett.

Dee:
-Oké... -kezdtem viszonylag csak minimálisan kiakadva, miután lelassítottunk. -Ki a gyász volt ez és miért ment neked csak úgy?
Nem, még tényleg nem értettem teljesen ezt a vámpírfelfogást.