150 esztendő

Otto:
-Az istállóba kell mennünk. Elhozzuk a lovakat és kivágtatunk a városból. Pár napja beszéltem egy halásszal, a elvisz minket a hajójával Velencébe - suttogtam nekik.

Gergely
Bólintottam, majd nekivàgtunk az udvarnak.
Nem emlékszem pontosan, hogy jutottunk el az istállóig, és onnan tovább, de megtaláltuk a lovainkat (Fierot is) valamint rajtuk kívül elkötöttünk egy fürge arab kancát a török lánynak és alig pár őrrel végezve kijutottunk a palotából. Végig vágtáztunk a kikötőig, ahol megtaláltuk a halászt, akivel Otto beszélt és amilyen gyorsan csak lehetett, vízre szálltunk. Csak akkor lélegeztem fel amikor már a kikötőtől távolabb sodródtunk és nem làttam magunk mögött török katonákat.
-A nehezén túl vagyunk - sóhajtottam fel megkönnyebbülten, majd Otto-hoz léptem.
-Köszönöm, barátom! Nélküled nem jutottunk volna idáig sem. -hálálkodtam.

Otto:
-Ugyan! Egyáltalán nem kell hálálkodnod! A barátod vagyok, bármikor megtenném érted, vagy a családodért - feleltem, azután az öreg halászhoz sétáltam és hálám jeléül adtam neki pár aranyat.

Katalin
Büszke mellett álltam és a nyakát simogattam, hogy megnyugodjak, túl sok volt nekem ez az izgalom.

Sevda
Mikor már a hajón voltunk, egy ideig figyeltem ahogy eltűnik a szemünk elől a kikötő, majd amikor épp mindenki csendben volt, a három fiúhoz fordultam.
-Most már elmondjàtok, kik vagytok ti valójában? - kérdeztem.

/Kati honnan tudja a lónak az olasz  nevét? XDD/
Otto:
-Nem, még nem - feleltem a lánynak, azután a lovakhoz indultam. Láttam, ahogy Katalin Fierot simogatja és önkénytelenül elmosolyodtam.

/hetek alatt megtudhattaxD de kijavítom, igazad van ... /

Sevda
-Akkor mikor? - mentem a szőke fiú után.

Katalin
Mikor észrevettem, hogy Otto erre jön, felnéztem rá. Egy pillanatra találkozott a tekintetem az övével, mire elpirultam és visszafordultam a lóhoz.

Otto:
-Előbb utóbb odaérünk - feleltem továbbra is semmit mondóan. Nem a lánytól féltettem a titkunkat, hanem bárki mástól, amíg Magyarországra nem értünk. Továbbra is Katalint figyeltem fél szemmel, de odaléptem a saját lovamhoz [akinek nem jut eszembe a neve de talán Donner volt] és az orrát kezdtem simogatni.
-Te egy hős vagy! - suttogtam a ménhez, ugyanis hatalmas vágtát produkált, különben elkaptak volna minket.

Sevda
Felsóhajtottam és sarkon fordva otthagytam őket. A barna hajú fiú mellett álltam meg, aki a hajó orrában álldogált és a vizet figyelte.
-Te is úgy gondolod, hogy az a helyes ha kétségek közt hagytok amíg rá nem jövök magam, hogy mifélék raboltak el? - kérdeztem tőle, nem nézve rá, én is a vizet figyeltem.

Katalin
Pár percig figyeltem a fiút aki szintén a lovával volt elfoglalva majd erőt vetem magamon és odaléptem hozzá.
-Otto ... - szólítottam meg halkan.

Christian
A török lány sétált oda hozzám, és kizökkentett a gondolkodásból. Ránéztem, kellett kis idő, hogy felfogjam, miről beszél.
- Én még a nevedet sem tudom. - mondtam neki, és egy kicsit meglepődtem. Ez meg hogy lehet? De tényleg....Nem emlékeztem, hogy a lány bemutatkozott volna, vagy megkérdeztem volna én.

Sevda
-Ahogy én sem a tiéd - válaszoltam neki, halványan elmosolyodva.

Otto:
És abban a percben a szívem sugárzott a boldogságtól, de az arcomra, csak egy barátságos és visszafogott mosoly ült ki.
-Katalin... - feleltem lágyan kimondva a nevét.

Christian
Elmosolyodtam.
- Christian vagyok. - mondtam neki.

Katalin
Fülig pirulva lesütöttem a szemem.
-Csak ...azt szerettem volna ...-motyogtam de aztán összeszedtem magam és felnéztem Otto szemébe- ... szóval meg szeretném köszönni hogy elkísérted Gergelyt. Nem lett volna kötelességed kockáztatni az életed egyikünkèrt sem, és remélem , egyszer majd meg tudom hálálni hogy mégis megtetted - mondtam el amit szerettem volna.

Sevda
-Én pedig Sevda - mosolyogtam vissza rá.-Most már legalább azt tudom, hogy szólítsalak.

Christian
Elmosolyodtam.
- Eddig hogy szólítottál volna? - kérdeztem.

Otto:
-Ezt nem kell megköszönnöd, inkább bocsánatodért esedezem, amiért nem tudtam megadni neked a kellő tiszteletet, amíg szöktettünk, hölgyem! - a kezéért nyúltam, hogy megcsókoljam azt, de nem tudtam, hogy hogyan fogadja majd.

Sevda
-Nem is tudom - feleltem és kicsit elgondolkodtam, miközben végig mosolyogva néztem őt. -A Cukorfiúra talán csak te fordultál volna felém - mondtam végül, pimaszul vigyorogva.

Katalin
Kicsit elpirultam mikor a kezem után nyúlt, de nem rántottam el a karomat, sőt a kézcsók után kicsit el is mosolyodtam. Most vettem észre, hogy ez mennyire más èrzés mint mikor más fèrfi tesz felém ilyen gesztust.

Christian
- Hé! - mondtam "felháborodva", de nem bírtam ki nevetés nélkül. - De...öhm.... - mondtam is szünet után. - Ami történt....Az ugye közöttünk marad? - kérdetem a lányt félénken, de komolyan.

Sevda
-Természetesen. Nem kell aggódnod! - feleltem kedvesen és vettem a bátorságot hogy adjak egy puszit az arcára.

Christian
Teljesen elpirultam, mikor a lány megpuszilt, zavarba hozott.
- Khm.....Köszönöm. - mosolyogtam. Örültem, hogy nem mondja el a dolgokat a többieknek...AZt hiszem, nagyon kínosan éreztem volna magam, ha Otto megtudja, mi történt. Vagyis inkább mi nem történt.

Sevda
-Ugyan ... nincs mit köszönnöd! - mosolyogtam a fiúra.

/Pedig Otto azok után h semmit sem talált, minden apró mocskos részletre kíváncsi lesz /

/Otto mondjon/csináljon valamit Katalinnal, most az a dolga, ne az öccsével foglalkozzon!xD /

/Otto öccse egyetért Banci előbbi hozzászólásával xD/

Christian
Visszafordultam a vízhez, de azért mosolyogtam.
- Bánod, hogy velünk kellett jönnöd? - kérdeztem újabb szünet után.

Sevda
-Még nem tudom. Erre majd akkor adhatok valódi választ ha kiderül, mi lesz velem ott ahová megyünk. - feleltem, én is a vizet pásztázva.

Otto:
-Remélem nem kellett annyi szörnyűségen átmenned, mint a legtöbb leánynak, aki ilyen sorsra jut! - szóltam a szemébe nézve, mikor elengedtem a kezét.

Katalin
-Isten vigyázott rám a szultán palotájában, még akkor is amikor a látszat kedvéért le kellett térnem a keresztény hitről - válaszoltam erre halkan, nem szakítva el a tekintetem a fiúétól.

/egyébként ....egész törin azon gondolkodtam hogy mi most komolyan ÍGY megyünk haza? xD  /

/Nos, a Dunán lefele hajózni könnyebb mint felfelé, na meg a halász az török és ha Velencébe elvisz minket akkor nem tudja kik vagyunk, de azért a Fekete-tenger dunai torkolatánál... de kitudja.../
Otto:
-Hát erre is rákényszerítettek? Szörnyű, tudták egyáltalán ki vagy? - kérdeztem vissza és az egyik kezem ökölbe szorult. Elhatároztam, hogy megtalálom azt, aki elrabolta őt.

/egyébként ez az út tök logikus mert így elkerüljük a török területeket meg ugye olasznak hittek minket eddig tehàt Olaszország felé szökünk csak ...először néztem milyen feleslegesen hosszú kitèrő xD /

Katalin
-Kèrlek, ne idegesítsd fel magad, Otto! Csak ... hagyjuk magunk mögött ezt az egészet és felejtsük el! - próbáltam megelőzni hogy a fiú túlsàgosan is felhergelje magàt, bár én sem hittem hogy amit mondok azt meg is tudom tenni.

Otto:
Nagy levegőt vettem és bólintottam, nem akartam annyiban hagyni, de ha Katalin erre kért megtettem.
-Megígérem nem fogom, hagyni hogy ez még egyszer megismétlődjön! - feleltem komolyan. - Ha kell elkísérlek titeket mindenhová.

Katalin
-Ez azért túlzás lenne, nem gondolod? - kèrdeztem, halványan elmosolyodva -De ha ez megnyugtat, úgy gondolom, hogy ha egyszer hazaérünk, jó ideig nem teszem ki a lábam a családunk birtokàról - tettem hozzá és így is gondoltam. Most nem vágytam másra, csak arra hogy végre az ismerős és biztonságot nyújtó falak közt lehessek.

Christian
- Remélem, nem fogod megbánni. - mondtam, majd elpirultam amiatt, hogy ezt hangosan kimondtam. Nem akartam, hogy félreértse, én csak nem szerettem volna, ha miattam kerül rossz helyzetbe.

Sevda
-Hát...ha jobban belegondolok, rabszolgaságnál többre aligha számíthatok, úgyhogy talán mégis megbánom - mondtam, még mindig a vizet pásztázva. Ezt követően csak rövid szünet után szólaltam meg újra - Nálatok szokás àgyasokat tartani? - kérdeztem elgondolkodva. Még ezt a sorsot is el tudtam képzelni magamnak, hiszen eddig is javarészt ágyas voltam.

Christian
Nagy szemeket meresztettem a lányra, ha lehet, még jobban elvörösödtem.
- Én nem tudom, vagyis lehet, hogy van, ahol igen, de mi nem... - dadogtam.

Sevda
Csak aprót bólintottam és felsóhajtottam. Minél tovàbb gondolkodtam azon hogy vajon mi lesz ott - még azt sem tudom hol- velem, annál inkább kezdtem félni. Igyekeztem ezt elrejteni, ezért is nem néztem a fiúra.

Katalin
Egy ideig csendben maradtunk, én ezalatt pár pillanatra visszafordultam Büszkéhez hogy ismét megpaskoljam a nyakát.
-És mond, Otto: történt valami érdekes, mióta ne találkotunk? Mármint, úgy értem ....ez előtt. - próbáltam meg egy kicsit másféle irányba terelni a beszélgetést.

Otto:
-Mire gondolsz? - kérdeztem vissza, Donner nyakát simogatva.

Katalin
-Utaztál-e valamerre? Vagy Bécsben történt-e valami említésre méltó? Ilyesmi - mosolyodtam el.

Otto:
-Azt hiszem Christian említett valamilyen esküvőt, de nem tudom mikor is lesz. De mielőtt Magyarországra érkeztem, Svájcban voltam egy jó ismerősömnél - meséltem neki

Katalin
-És milyen volt Svájc? - kérderztem tovàbb - Azt mondják, szép hely, de én még nem jártam arra - tettem hozzá csak úgy mellékesen.

Otto:
-Nem másabb, mint a hazám, talán egy kicsit több a zöld terület és magasabbak a hegyek. Általában tehenet legeltetnek a helybéliek, hogy azután sajtot készítsenek -meséltem. - De azt mondják ők építik ki a világ legnagyobb bankrendszerét.

Katalin
Mosolyogva bólintottam, majd még egy ideig beszélgettem a fiúval.
[.....]
Egy hétig tartott a hajóút Velencéig. Ezalatt nem történt semmi izgalmas, és örültem hogy újra a bàtyámmal -és persze Ottoékkal- lehetek, bàr kicsit megviselt az utazás. Nem voltam hozzászokva a hajózáshoz, emiatt az első két-három napban néha émelyegtem és szinte egyáltalán nem bírtam aludni, de örültem annak hogy ennyivel megúsztam. Amikor elértünk Velencébe , már alig vártam hogy újra szilárd talajra léphessek.

Otto
[.......]
Velence piacán sétálgattunk, új ruhára volt szükségünk, Chrstian el is szaladt egy szabóért Sevdával, én pedig Katalinnal és Gergellyel nézelődtem a piacon.
-Sajnálom, hogy nem tudtunk más ruhával szolgálni! - szóltam Katalinhoz.

Katalin
-Hagyd el, Otto! Mióta elhagytuk Konstantinápolyt, állandóan ilyen apróságok miatt sajnálkozol nekem. Igaz, nemesi családban nőttem fel, de minden további nélkül tudok alkalmazkodni a szerényebb körülményekhez amíg hazaérünk. - mosolyogtam a fiúra, majd egy pillanatra a bátyámra néztem, aki szintén elmosolyodott.

Otto:
-Nálunk a legtöbb nemes hölgy már rég elbőgte volna magát ezek között a körülmények között. Igazán örvendek, hogy te nem ilyen vagy - viszonoztam a mosolyát és éreztem, hogy egyre inkább kötődöm hozzá. - Igazán bátor voltál a szökésnél is, bátrabb, mint az öcsém!

Katalin
-Viszont Christian nem esett le a kötélről. Velem ellentétben. - néztem vissza magam elé. Újra eszembe jutott, milyen volt lefelé zuhanni, abban a hitben , hogy most vége mindennek, és erre a gondolatra kirázott a hideg. Azóta is végtelenül hálás voltam Ottonak, nem csak azért mert akkor elkapott, hanem mindenért amit akkor értem tett és tesz azóta is.

Otto:
-De megkérdezte, hogy őt is elkapom-e ha leesik! - mosolyogtam. - Persze nem ez a fontos, hanem, hogy nem esett bajod.

Katalin
-Vagyis, hogy senkinek sem esett baja - javítottam ki a fiút - Bár Sevdat kicsit sajnálom, neki az volt az otthona . Ő szeretett a palotában lakni - mondtam a földet nézve.

Otto:
-Igen, biztosan, de ne aggódj, jó dolga lesz neki nálunk, de esetleg veled is maradhat, mint társalkodóhölgy, persze, ha bátyád egyetért ezzel! - feleltem neki, mosolyogva, hogy felvidítsam.