Fűrész - Örökség (Saw - Legacy)

John:
Válaszolni akartam, de éreztem, hogy egyre rosszabb. Még bocsánatot sem tudtam kérni, amiért otthagyom, mert rohannom kellett a fürdőszobába, hogy még időben a vécécsésze fölé hajoljak és odahányjak. Rosszul éreztem magamat ezért, nem akartam, hogy ilyen hamar így lásson, mert meg fogja kérdezni, hogy mi bajom van és akkor el kell mondanom. 
Undorító hangokat adtam ki, ahogy öklendeztem, azután izzadt halántékkal emelkedtem fel a vécétől, lecsuktam a fedelét és leöblítettem. A mosdótálhoz léptem, megmostam a számat és ittam egy kis vizet. A tükörbe nézve csak egy sápadt meggyötört arcot láttam, egy hónap alatt tíz évet öregedtem. A kemoterápia miatt a hajam kihullott, ahogy a szemöldököm is majdnem, de valami csoda folytán az államra növesztett szakáll, egy kis szőrpamacs még mindig ott volt. A szemeim karikásak voltak és fénytelenek, a szám körül pedig mélyülni látszottak a ráncaim.

Amanda
Nem csodálkoztam hogy el kellett rohannia. Látszott rajta hogy rosszul van. Csak a helyemen ültem és vártam. Nem akartam tolakodó lenni. Hisz én sem szívesen beszélek a függőségemről. Gondoltam ő sem akart beszélni a betegségéről. Ezek nem olyan dolgok amikről szívesen beszélne az ember. Gondolkodás közben kezemmel takartam le a tűszúrásokat.

John:
Megmostam az arcomat, ezután visszatértem hozzá és leültem mellé.
- Bocsáss meg, hol is tartottunk? - suttogtam, kicsit kapart a torkom még.

Amanda
-Semmi baj. -Mondtam halkan. - Talán jobb lesz ha lassan indulok. Már nagyon későre jár. - tettem hozzá.

John:
Bólintottam és felálltam, hogy kikísérjem, de az ajtóban megálltam és visszafordultam felé.
- Van hova menned? - kérdeztem, tudván, hogy már hónapok óta nem tudta fizetni az albérletét és félő volt, hogy a főbérlő kirakja.

Amanda
Elindultam utánna majd kicsit meglepődtem mikor megkérdezte hogy van -e hová mennem.
-Egyenlőre még vissza tudok menni a lakásomba. Utánna majd találok valamit mint mindíg. - válaszoltam neki.

John:
-Ide bármikor jöhetsz, leginkább csak elmélkedésre használom! - egy apró mosoly bújt meg a szám sarkában.

Amanda
-Rendben köszönöm. - mondtam halkan.

John:
Válaszul biccentettem, eszembe jutott valami, visszamentem és elfújtam a gyertyákat és a mécseseket, azután odaálltam mellé.
- Nekem is dolgom van még valahol máshol. Lekísérlek! - közöltem és, amikor kiléptünk az ajtón, visszazártam azt.

Amanda
Megvártam még vissza jön, majd lementünk.
-Köszönöm hogy meghallgatott. Viszlát. - köszöntem el tőle majd elindultam arra amerről jöttem.

John:
- Viszlát! - mondtam utoljára, azután visszasétáltam oda, ahonnan indultam. A házhoz, ahol Markot hagytam. A pótkulccsal mentem be a bejárati ajtón és vissza is zártam azt, azután beléptem a szobába, ahol Mark ült, a monitorok előtt. Szinte rátapadt a képernyőre, ezért mindig is megvetettem kicsit.
- Jó érzés nézni? - kérdeztem. Az egyik monitoron Kyle-t és Alexet láttam, épp együtt sétáltak körbe az üvegmentes útvonalat használva, miközben a képeket nézték.

Mark
Áh, ez egyre jobb lesz! Szinte rátapadtam a monitorokra. Az első végül ráakadt a másodikra, aki sírni kezdett. Az egész olyan volt, mint egy szappanopera, kicsit másképp. Ebben ugyanis nem gusztustalan szerelmes jelenekről, szakításokról volt szó, hanem néhány idiótáról, akik úgy ugráltak, ahogy a játéktervező akarta, habár valóban volt némi szabadságuk: eldönthették, hogy meghalnak, vagy vígan élnek -e tovább, bizonyos áldozatok árán.
Szélesen vigyorogtam, amikor magában matatott a második. Egy percre az agyam perverzebbik oldala azt sugallta, hogy olyan, mintha ön kielégítene. Hát khm, én ezt a maszlagot nem venném be, minden esetre szórakoztató volt látni, ahogy szenved. Ez már színvonal! Végre történik is valami!
Kicsit sem lepődtem meg azon, amikor a patkányok egyben kijutottak az egyik teremből, és oda tudtak menni a képekhez a kis ösvényeken keresztül az üvegszilánkok között. Egy ideig még néztem őket, majd a kinyíló ajtó felé fordultam.
- Ühm ja, főleg hogy az egyik kiszabadult az akváriumból - pillantottam a belépő Johnra. Miért nem dobtunk be néhány Piranját? Ha az a srác ott marad a földön fekve, és a víz ellepi azt a görényt, biztosan odasereglettek volna mondjuk a tartályok egyikéből, mert őket önmagában nem ingerli a préda, csak akkor, ha vérzik.

John:
Elfordítottam róla a tekintetemet, ameddig becsuktam magam mögött az ajtót. Mark Hoffman nyomozó igazán sokat segített nekem, amióta a segédem lett, de a brutalitás iránti titkos - ám számomra nem észrevehetetlen, - vágyait nem tudtam kiölni belőle. Épp ezért ebben a pillanatban elhatároztam, hogy Amandát nem engedem a közelébe... legalábbis addig nem, míg meg nem erősödik. Kitudja mit tenne vele! 
A szobában volt még egy szék, odahúztam Mark mellé, a monitorok elé és csöndben figyeltem mindent. Minél inkább beléjük hasított a felismerés, a két fiú annál inkább megrémült - habár a képeken volt olyan is, akit egyikük, másikuk nem ismert... például Mathias, akit szintén olyan érdekes alanynak tartottam, mint Alexet, aki ahogy azt vártam fájdalmak közepette, de kiszabadult a csapdából.
- Mindketten tudják, hogy Layla veszélyben van? - fordítottam a tekintetemet arra a monitorra, ahol a lány sikoltozott, bezárva a szűk dobozba, amiből csak kalimpáló lábai és a feje lógott ki.
Ha tovább vergődik, a végén még eltöri a lábát - jutott eszembe és ez kicsit lehangolt. Azt hittem okosabb ennél.

Mark
Bevallom, nem szórakoztam még ilyen jól, mint most. Új patkányokat nézhettem az első sorból, és meglett a kedvenc jelenet is. Amikor a második magában matat... Meg az az arc! Felejthetetlen!
Nem tagadom, elég sok a brutalitás iránti titkos vágyam. Nem tudom pontosan miből ered, de nem érdekel. Más a drogtól kerül örömmámorba, van aki a piálástól, míg más szereti szétkúrni az eszét is. Engem a brutalitás tesz boldoggá, már szimplán a látványa elég. Örömmel fogadtam volna egy tál popcorn jelen helyzetben, azt ugyanis halál nyugodtan el tudnám rágcsálni, miközben a barmoknak sejtelme sincs arról, mi vár rájuk még.
- Igen, azonban ez csak nemrég esett le nekik - válaszoltam egy pillanatra Johnra tekintve, ezután visszafordultam a monitorok felé. Az egyiken még ott sikítozott a lány. Mint a fába szorult féreg. ... Ez tetszik! Áh, komolyan, már csak a popcornt hiányolom.

Kyle
Csak most tudtam rendesen körbenézni a szobában, zavartan pislogtam a képekre.
- Lehet... - bólintottam, de már úgy éreztem, semmit sem tudok biztosan. Csak azt, hogy Laylát is meg akarják ölni. És minket is meg akartak.

John:
Figyeltem, ahogyan a két fiú végül az elrejtett ösvényeken át megérkeznek a Layla feliratú ajtón és belépnek rajta. Érdeklődve figyeltem, hogy mit tesznek és hogyan.

Alex:
A következő szoba nagyon fényes volt, ahogy beléptünk egy fekete vasrácson ácsorogtunk, ami megszakadt egy helyen, hogy keresztül vágjon rajta egy ezüst vasrács, ami drótokon lógott le a plafonról, azután méterekkel odébb, szemben, újabb fekete vasrács volt, ahol egy diktafon lógott le a plafonról és az volt rá írva "játssz le!". Az ezüst híd két ajtót kötött össze át a szobán, a jobb oldalira az volt írva "eszközök", a baloldalira pedig "gyerekek".  De volt valami, amit nem tudtam mire vélni - Miért áll híd, 20 centi víz fölött?
- Nézd, azt a diktafont le kell játszanunk, biztos nem véletlenül hagyta ott! - szóltam, mire észrevettem, hogy Kyle már indul is, a fekete hidunk végéhez, át az ezüstre, amin alig tett egy lépést az máris lesüllyedt, ahogy a drótok amíg tartották leereszkedtek és a híd a folyadékba csapódott, ami nem víz volt, Kyle üvöltéséből ítélve, hanem valami sav. Kyle a túloldalra lépett ki, lerázva a lábait, ami hólyagosra sebesedett, de ott volt nála a diktafon és elindította.
Ugyanaz a kísérteties hang szólt belőle.
- Üdvözlet! Talán mindketten megérkeztetek ide, ha ezt hallgatjátok. Amennyiben csak te vagy itt Kyle, ezt állítsd le és fordulj vissza! - gonosz kacaj következett. - Azonban, ha itt vagytok, talán már megtapasztaltátok a savat is a padlón. Nos, nem fontos tudnotok, mivel álltok szemben, de azt megígérem, a fémet nem oldja, ám a húst... - szünetet tartott. A plafonra néztem, ahol észrevettem, hogy a drótok csigához kapcsolódnak, ahonnan levezetnek és két fogantyúban végződnek pont előttem, ám azokból éles, hegyes tüskék álltak ki. - Az ezüstszürke hidat drótok tartják és egy csigához csatlakozik. A hidat fel tudjátok emelni, azzal a két fogantyúval, ami közvetlenül a bejárattal szemben lóg, mindazonáltal ez egy kis áldozattal jár. Igen, Kyle, számodra, amennyiben túl szeretnéd élni. Alex könnyebb, mint te és gyengébb is, képtelen lenne olyan sokáig megtartani téged és a hidat, hogy elérhesd az eszközöket rejtő raktárt, ahol, ha ügyes vagy stabilizálni tudod a hidat. Emlékezzetek, az időtök ketyeg. Mennyit áldozol Layláért Kyle? - a felvétel megszakadt és hunyorogva néztem Kylera.
- Emlékszel, amikor kicsinek átugrottuk a Pisztráng-patakot? - kérdeztem, mire bólintott. - Ugornod kell, azután meg kell húznod ezeket a... micsodákat, majd azt hiszem tartanod kell őket, én elintézem a többit! - magyaráztam.

Kyle
Arra, ami ezután történt, nem igazán emlékszem. Úgy tettem, ahogy Alex utasított: ugrottam, aztán megfogtam a két fogantyút, és megemeltem a hidat - miközben éles tüskék mélyedtek a kezembe. Összeszorítottam a fogam, fájdalmasan felkiáltottam, de nem engedtem el. Layláért meg kell tennem.

Alex:
Amilyen gyorsan csak tudtam az ezüst-hídra mentem, de igyekeztem nem nagyon futni, mert úgy csak nehezebb lett volna Alexnek. Bementem az eszköztárba és körülnéztem. Volt ott még egy zseblámpa, egy nagyobb, recés kés és egy boríték, amin rajta volt a nevem. Vajon honnan tudta, hogy biztosan én jövök be? - tűnődtem és eszembe jutott, hogy amíg én itt babrálok, addig Kyle szenved, de érdekelt mi van a borítékban, a többi dolgot, pedig eltettem a nadrágom zsebébe és a tekintetemmel valami jel után kutattam, de nem volt ott semmi, ezért kinyitottam a borítékot, egy levél volt benne, szálkás, nyomtatott betűkkel.
"Ha a helyedben lennék, nem mutatnám meg Kyle-nak a levelet!
Ha most hallasz erről először, meglehet, nem figyeltél. Csakis egy út vezet kifelé Kyle számára, ha megváltozik és megtanulja értékelni mások életét is, amennyiben elbukik, te még sikeres lehetsz. A végén háromfelé ágazik majd utatok, ha ő elbukik lépned kell. Ő a kijutásod kulcsa, tedd el a kést és emlékezz erre, szükséged van arra, amit ő képvisel!


U.i.: Vörös gomb az asztal alatt"
Mondhatjuk, kicsit összezavart, a zsebembe gyűrtem a levelet és lehajoltam. Valóban ott volt egy gomb és félve, de megnyomtam. Kattanás zaja szűrődött be a savas szobából és amikor kimentem, láttam a plafon felé nézve, hogy a csiga elakad, tehát nem kell már felemelni a hidat.
- Elengedheted! - szóltam Kylenak és tétován elindultam a következő ajtó felé.

Kyle
Fájdalmas nyögéssel engedtem el a fogantyúkat, ahogy a tüskék kiszakadtak a húsomból, erősödött a vérzésem, de nem foglalkoztam vele. A pólómba bugyoláltam az ökleimet, és Alex után botorkáltam.

Alex:
- Mennyire sérültél meg? - ragadtam meg a csuklóját, hogy megnézzem a sebeit, azután lebiggyesztettem a számat. Mély szúrások voltak, némelyik tüske teljesen át is hasította az ujjai közti bőrt is.
- Le kell fertőtlenítenünk! - mondtam szinte azonnal, de rájöttem, hogy nem rakta el az alkoholt, de visszamenni, már nem volt időnk. Letéptem egy darabot a pólómból és bekötöztem a kezeit... amennyire lehetett, azután benyitottam az ajtón. Egy ideig valamennyi ellenállásba ütköztem... úgy éreztem, de azután kattant valami és kinyílt az ajtó. Ott benn rájöttem, hogy egy damil szakadt el.
A szoba az eddigiektől eltérően vörös fénnyel volt megvilágítva és rögtön szemben egy fura szerkezetet láttam. Három oszlopon három doboz, a földön pedig egy kék és egy piros gomb volt. Ebben  csapdában egy férfi állt, magas volt, a hatvanas éveiben járt és kövér, mindemellett teljesen meztelen. A két magasabb doboz magába nyelte a kezeit a kisebb doboz meg nos... az ágyéka előtt állt. Felismertem a férfit és harag öntött el. Az angol tanárunk volt, amikor még suliba jártunk Kyle-lal. Perverz alak, kissé túlságosan szerette a gyerekeket és soha nem bukott le, talán a befolyásos barátai miatt. Többször megpróbált hozzánk érni. Tudtam, hogy Kyle sem lesz boldog a viszont látástól, de közben észrevettem egy fiút kuporogni a sarokban egy érdekes szerkezettel a fején, ami két oldalról két hegyes, hosszú tűt állított a fülei belseje felé.

Matthias
Mikor felébredtem a szobában, zúgott a fejem, mintha bevertem volna. Ahogy a fülemhez nyúltam volna, valamibe beleütközött a kezem. Hiába forgattam a fejem, a szerkezet, ami rá volt erősítve, nem mozdult el. Rémülten néztem körbe a vörös fényben, és ekkor megpillantottam valakit, akit igazán nem szívesen láttam.
Nem voltam egyedül a kis szobában. Középen ott állt Mr. Alberts, az angoltanárom a suliból, teljesen pucéran. Ahogy elnéztem, ő is egy furcsa csapda foglya volt, csak úgy, mint én. Egy különbség volt, neki nem a fejét, hanem a kezeit, és a...khm...becses testrészét fenyegette valami ismeretlen veszély. A belsőmben fellángoló düh ezzel semmi bajt nem látott.
Albertsnek köszönhető volt az egyik rólam keringő pletyka a suliban. Sok volt az ilyenekből, de ez volt a legnépszerűbb, és legmegalázóbb. Ugyanis az a pedofil egyszer behívott magához az irodájába, mikor épp nem álltam olyan jól angolból, és közölte velem, hogy ha lekezelem, megadja nekem az ötöst. Természetesen semmi nem történt, nem voltam hajlandó leereszkedni ilyen alacsonyra egy jegyért. Ezt a tanár azzal bosszulta meg, hogy megadta az ötöst. Természetesen ezek után mindenki azt gondolta, hogy megtettem, amit kért. Hiába tettem bármit, adtam be üres dolgozatokat, az a pasi csak nem adott rosszabb jegyet, csak ötöst, ráadásul az a mosoly, amivel folyton nézett...Undor fortyogott bennem, és gyűlölet, ha csak felidéztem.
Ekkor két férfi robbant be az ajtón. Megviseltnek tűntek, mindketten véresek voltak, a nagyobbik úgy nézett ki, mint aki mindjárt elájul. Az ő tekintetük is elsőként Albertset találta meg, és volt egy olyan érzésem, hogy nekik is volt már szerencséjük hozzá, legalábbis a tekintetük erről árulkodott. Csak ezután vettek észre engem, de mielőtt bármit mondhattak volna, az egyik sarokban álló régi, kopottas tvkészülék magától bekapcsolódott.

Alex:
Alig kaptunk észbe, bekapcsolódott az öreg televízió a szobában és ugyanaz a rémes arc jelent meg, hogy elmondja üzenetét.
- Heló Matthias, vagy ahogy a húgod hív Matty - szünetet tartott és ránk nézett, beleborzongtam, - és üdvözlet nektek, Kyle Alex és Mr. Alberts! De most, hadd szóljak Mattyhez - úgy tűnt a fiú is épp úgy meg van ijedve, ha nem jobban, mint, ahogy mi voltunk.
- Az egész életed egy hazugság, a társaid gúnyolnak, a félénkséged miatt, gúnyolnak a stílusod miatt és gúnyolnak a szexuális beállítottságod miatt, amit próbálsz elrejteni előlük. A gúnyolódásaik mély sebeket ejtenek a lelkedben, de nem teszel semmit azon kívül, hogy továbbra is felveszed őket, magadat sebezve. Mégis miért kell hallgatnod a sértéseiket? Megígérhetem, ha elbuksz, soha többé nem kell hallgatnod! - gonosz nevetést hallottunk, azután köhögést, ez szemet szúrt... Aki ezt teszi velünk valószínűleg beteg... Úgy értem fizikailag. 
- Játsszunk egyet! A szabályok a következők! Az életed Mr. Albertstől függ, de mégis inkább magadtól. Az idős pedofil, aki azt hiszi sohasem bukik majd le azért, amit csinál, pedig már generációkon át szedi az áldozatait. Emlékszik még Kyle-ra és Alexre? Az árva fiúkra, akiket megpróbált kihasználni? Ők jól emlékeznek magára. A szerkezet, amiben áll, Mr. Alberts, az, amit én Vitruvius-tanulmánynak nevezek. Bizonyára ismeri Leonardo Da Vinci azonos című munkáját, hiszen rajong a művészetért! - a hang gúnyossá vált, úgy éreztem ő is épp úgy megveti a férfit, mint mi. - Két gombot lát a lába közelében, egy pirosat és egy kéket. Ha szabadulni akar, az egyetlen dolog, amit tennie kell egy választás, ami hatással lesz a további életére. Három testrészét tartja igazán nagy becsben, a szerkezet mindhármat fogva tartja, ha a piros gombra lép, a szerkezet levágja csuklóból mindkét kezét és a gép leereszti, ellenben, ha a kék gombot választja... nos, akkor a gép mást fog levágni és örökké elnyeli azt, de maga szabad lesz. 2 és fél perce lesz dönteni, ha ez a kazetta végigfut, azután egy lézer, ami a lába között helyezkedik el a padlón, működésbe lép, átégetve a testét, úgy egy perc alatt, úgy fog égetni, mint a cselekedetei! Hogy él vagy hal? Azt maga döntheti el! - a bábu most arra fele nézett, ahol a fiú kuporgott.
- Rád is vár feladat, a saját játékod. Végre döntened kell a sorsodról és nem eltűrni a fájdalmat! A szerkezet, amelyet a fejedre rögzítettem egy lakattal egészen ártalmatlan... egy ideig. Azután a két oldalán a hosszú hegyes tűk elindulnak a füled belsejébe és hidd el, szúrnak... Egyetlen kulcs van a szerkezethez, Mr. Alberts szerkezetének belsejében találod, azonnal előbukkan, amint elnyeli a testrészt, ami a legtöbb gondot okozta neked! Akárhogyan is dönt Mr. Alberts meg kell szerezned a kulcsot és levenned a szerkezetet, különben soha többé nem fogod hallani a gonosz szavakat és nem is fognak fájni - a "vitruvius tanulmánynak" nevezett szerkezethez sétáltam, a középső kisebb oszlophoz és a kulcsot kerestem, csak egy nyílást találtam, egy ajtót, ami kinyílt ha... amikor megértettem elborzadtam.
- Három perced van dönteni, különben a szerkezet átszakítja az egyik dobhártyádat, másodpercekkel később  másikat is, végül megöl. Kyle és Alex biztosan segít neked, ha elmondod nekik... beszélsz, vagy meghalsz? - a televízió kikapcsolt, a bábu eltűnt és ketyegést hallottam, a fiú tarkóján lévő időzítő volt. Mr. Albertshez léptem. 
- Ajánlom, hogy a kék gombot nyomja meg! - sziszegtem, azután gondoltam egyet és a kék gomb felé nyúltam a lábammal, de valami, amit eddig nem vettem észre, megakadályozott. Egy vastag üvegfal, ami három oldalról vette körül Mr. Albertset és a két gombot, nem nagyon, épp annyira, hogy más ne nyomja meg a gombokat.

Matthias
Zavartan néztem a kikapcsoló tévére, aztán felálltam - kicsit dülöngéltem a fejemre rakott szerkezettől, elég nehéz volt - és a többiekhez sétáltam. Gyűlölettel meredtem az idős férfira, aki láthatólag épp a csapdáját méregette.
- Mire vár? Nyomja meg a kék gombot! Tartozik nekem ennyivel, azok után, amit művelt! - mondtam dühösen. Fogalmam sincs, honnan jött ez az egész követelőzgetés, de azt hiszem, hogy ha az ember fejére rászerelnek valamit, ami idő kérdése, és felnyársalhatja az agyát, akkor hajlamos lehet olyasmiket tenni, amit másként nem biztos, hogy megtenne.

Alex:
-Gyerünk! - kiáltottam a férfi "legnemesebb" részét fogva tartó dobozra csapva, de a férfi nem tett semmit. Egy izzadságcsepp gördült végig a halántékán, leszegte a fejét, azután a gombokra nézett. Hezitált, már csak. Kyle viszont behúzott neki egyet.
- Ezzel nem mentek semmire! - köpte ki a férfi a vért a szájából, az egyik fogával együtt, azután összeszorította, megmaradt fogait. A fiúhoz sétáltam és a szerkezetet tanulmányoztam rajta. A fiúnak volt még egy perce, Mr. Albertsnek félperce, amíg a lézer fel nem gyújtja. Összeszorított fogai közt kapkodta a levegőt, végül rálépett a gombra. Felordította és könnyek csorogtak végig az arcán, azután a gép elengedte megmaradt részét és kilépett, véres csonkkal a karján, ahol a kezei voltak. Összeesett a fájdalomtól és talán el is vérezhet, ha nem segítek neki.
- Remek most hogy kiszabadult! - vettem elő a kést a zsebemből, amit az előző teremből hoztam, megindultam felé és ő belém rúgott, elejtettem a kést és utána nyúlt, elfelejtve, hogy nincsenek kezei, amivel megfoghatná. És akkor Kyle kapta fel a kést. Fémes zajt hallottam és a fiú felsikoltott. Mindkét tű valamivel beljebb csúszott, egészen a fiú fülébe, de tudtam, hogy kell még egy kicsi, hogy átszakítsa a dobhártyáját.

Matthias
Mikor a férfi a kezeit vágatta le, még hallottam az ordítását. Utána akartam vetni magam, de ekkor térdre estem, ahogy a fejemen lévő szerkezet működésbe lépett. Felsikoltottam, ahogy a két tű beljebb csúszott a fülembe. Összeszorítottam a szemem, és a fejemre akartam szorítani a kezem, de nem tudtam, ezért csak a szerkezetet fogtam. Közben lehunyt szemmel is érzékeltem, ahogy a nagyobbik férfi fölkapja a kést, és Alberts felé indul vele. Volt egy olyan érzésem, hogy szívesen megteszi azt, amit az öreg tanár nem tudott.

Alex:
Ahogy a fiú felsikoltott odaléptem mellé - akármennyire is gyűlöltem az öreget nem tudtam nézni, amit Kyle csinált, mert megtette... ő dühös volt amiatt, amit Alberts velem csinált, azért, amit vele és azért, amit valószínűleg a fiúval is. Én csak a fiún akartam segíteni.
- Mindjárt leveszed ezt az izét! - biztattam a vállára téve a kezemet. A penge hangját hallottuk, ahogy átrágja magát a húson, azután az öreg kiáltását és Kyle lépteit legvégül pedig a kulcs csörgését, ahogy kiesett a gépből és a padlóra hullott, azonban akkor a fiú fején lévő szerkezet újra kattant és az egyik fülénél a tű beljebb nyomódott, már biztosan átszakítva a dobhártyáját... Húsz másodperc. Sietni kellett, Kyle idedobta a kulcsot én a kezembe vettem és próbáltam beletalálni a lakatba, rosszul láttam ebben a fényben, már hallottam, hogy a csavarog kattogni kezdenek, hogy a tű, a másik is elinduljon, de akkor kinyitottam a lakatot, szétnyitottam a pántot és előre fele lehúztam a fiú fejéről a vasat. Épp akkor, amikor az kattant és újra szúrt a tű. A fiú egyik füle vérzett, ő ordított, akárcsak Alberts, aki a padlón feküdt, brutálisan megcsonkítva... Választhatott... Rosszul választott.

Mark
Úgy éreztem, majd kibújok a bőrömből, főleg akkor, amikor rájöttem, hogy az a kölyök nagyon pánikol. Élvezet volt végignézni, ahogy jobb fülét átszúrja a szerkentyű, majd a lassan csordogáló vörösséget, ami utána áradt belőle.
A fickó is szórakoztató volt maga módján. Azt hittem lesz annyi esze, hogy hagyja a férfiasságát odakozmálni, akkor megúszhatta volna ezt, ehelyett lenyesette a saját kezeit.. Chh, még egy hulla, akit a műsor végén én takaríthatok majd fel.
Kissé unottan dőltem hátra, várva, mi következik ezután, s reméltem, hogy a kis srác megsüketül. Igazából az még jobban növelte volna a mozi élményt, ha a másik füle is elkezd vérezni.
Nála a megcsonkított ipse érdekesebb látványt jelentett számomra, rajta sokat nevettem, főleg magamban.

John:
Sejtettem, hogy Alex és Kyle akárhogyan is, de megmentik a fiút, azonban nem voltam benne biztos, hogy Matthias tanult ebből bármit is. A szemem sarkából láttam, hogy Mark jól szórakozik, bár az ajkain csak megvetést láttam, ám a szemei mohón nyaldosták a vért amely a képernyőn folyt. Váratlanul megszólaltam, kizökkentve őt a monitorokon túl zajló horrorból.
- Tudsz valamit Dr. Gordonról? A rendőrség megtalálta a tollat igaz? - kérdeztem halkan. A férfi fontos szereplője volt egy másik játékomnak, de erről még senki nem tudott, csak hónapokkal később következik majd be, addig is elő kellett készítenem azt.

Mark
A hang irányába fordítottam fejem, ami kizökkentett pár percre a jóleső fürkészésből.
- Igen, tudok ezt-azt - feleltem egyszerűen, ezután elmeséltem mindent, a második kérdésre meg bólintottam - Igen, megtalálták a tollat.

Alex:
Amennyire képes voltam rá a nálam és Kylenál lévő eszközökkel, elláttam a fiút, de hamarosan kiderült, hogy megsüketült arra a fülére, ahová a tű szúrt. Sírt és vigasztaltuk, de Kyle türelmetlen volt... jogosan. Az idő rövid volt. Végül talpra állítottuk a fiút és átléptünk a következő szobába.
Csak némi derengés volt ott és egy asztalt láttunk elsőként, amin egy lámpa világított és egy fényképalbum feküdt rajta meg néhány játék, amit felismertem a gyerekkorunkból. Az asztalhoz sétáltunk és a kezembe vettem egy játékbabát. Nem olyan lányoknak való baba volt, hanem csak egy kisfiú és most belegondolva kicsit hasonlított arra a bábura, ami a tévében jelent meg nekünk, de sokkal kevésbé volt ijesztő.
- Emlékszel még rá? - kérdezte elmosolyodva Kyle. Közösen kaptuk egy karácsonyra az árvaházban, sok más játékkal együtt, de mikor örökbe fogadtak minket én vittem haza. Az árvaháznak egy John Kramer nevezetű mérnök ajándékozta oda, aki többek között játékokat is készített. Megborzongtam. Lehet neki valami köze ehhez az egészhez? 
Amíg én ezen gondolkodtam Kyle belelapozott a fényképalbumba és mellé álltam, ahogyan nézte a képeket.
- Bár több időt töltöttem volna veled! - sóhajtott, én szomorkásan elmosolyodtam. Ő volt az oka.
Az idilli pillanatból Matthias riadt nyögdécselése zökkentett ki minket. Újabb fény villant fel, egy vastag üvegfal fölött, amit eddig függöny rejtett. Az üveg mögött Laylát pillantottam meg a létező legördögibb szerkezetben. A doboz, amiben feküdt olyan volt, mint amilyet a bűvészek használtak az elfűrészelt nő trükkhöz, de biztos voltam benne, hogy ez nem trükk. A fölötte forgó körfűrész biztosított róla. Az üveghez rohantunk, dörömböltünk, kiabáltunk, Layla nem hallott minket, de ránk nézett, nem tudtam lát-e minket, de sírt, láttam, ahogy ordít nem hallottam.
- Menjünk tovább! - kiáltott végül Kyle.

Mark
Miután választ adtam John kérdéseire, visszafordultam a monitorok felé, abban reménykedve, hogy történik valami izgi, ám ehelyett csak szappanopera fogadott. Minden esetre ahhoz képest, némelyik játékos mennyire egy szerencsétlen balfasz, kitartóan viszik a játékot, ezt elismerem. De attól még ugyanolyan patkányoknak tartom őket, mind eddig bárkit. Ezen nem fog változtatni semmi, és senki.

Alex:
A szobában ahová beléptünk épp akkor kapcsolódott fel a villany, amikor kinyitottuk az ajtót. Amikor megláttam a szoba közepén ülő három alakot, elsápadtam. A nevelő szüleim voltak és közöttük a mostoha húgom, Kayla. Előttük egy hosszú asztal volt, belemélyített lyukakkal, amik zsúfolásig tele voltak üvegszilánkokkal és valamilyen folyadékkal - reméltem, hogy vízzel. Ezúttal az ajtó mögül nyikorgást hallottunk egy kis piros triciklin gurult be az a baba, aki mindig közvetített a tévén át. Kyle bizalmatlanul hátrált és a fiú, akit megmentettünk helyből ugrott egy nagyot. A baba végül megállt és a családomra bámult.
- Isten hozott benneteket! - kezdte tőle szokatlan szóhasználattal. - Bizonyára már elgondolkoztatok azon, hogy miért vagytok itt, nos, megmondhatom! Ha minden jól ment, előttetek áll a nevelt fiatok, Alex. Alex, akit örökbe fogadtatok, amikor még csupán ötéves volt, Alex, akit elhanyagoltatok, amikor megszületett a lányotok Kayla. Neki mindent megadtatok, sőt nem is olyan rég fizettetek, hogy felvegyék őt az orvosi egyetemre, mert azt akartátok, hogy sokra vigye, ellenben Alexért ugyanezt nem tettétek meg, pedig tudtátok, hogy ez az álma. Vagy nem is érdekelt titeket? Milyen anya az, aki elfelejti a fiát, melyik apa nem játszik a fiával, amikor csak ráér? - elmosódott köhögés hallatszott a háttérben.
- Amikor azt hittétek, hogy Shirley meddő, a fél karotokat odaadtátok volna egy gyerekért? Vajon ez most is így van? Talán észrevettétek, hogy a székeitek síneken vannak. Miután befejezem a beszédet, az egyikőtöké elkezd a fal felé indulni, addig csúszik, míg a falhoz nem ér, ez egy percen belül megtörténik majd. Sajnálatosan azonban akkor elszakad a damil, ami a csuklótokra helyezett karperectől a lányotok vállán lévő gátig ér, és, ami megakadályozza, hogy az egyik motor fölöttetek beinduljon és visszahúzza a drótot, amit Kayla vállához rögzítettem. Ha a ez megtörténik, sajnálatosan kitépi tőből a karját. Módotok van megmenteni. A kezetekben tartotok egy-egy távirányítót, ha megnyomjátok rajta a gombot, a felkarotokon lévő fémpánt levágja a karotokat, de azon az oldalon a lányotok kiszabadul. Mindkettőtöknek egy perce van dönteni, ha a lányotok elveszti mindkét karját, a ti életetek is oda lesz, ezt megígérhetem! - a baba gonosz nevetésbe kezdett, olyanba, amilyet a hangszórós játékok tudnak a boltokban. Az asztalhoz léptem, amikor meghallottam, hogy a baba előrébb gurul.
- Most hozzád szólok Alex Reed. Előtted az asztalba mélyesztve három tálat látsz, mindegyik tartalmaz egy egy távirányítót, amit ha használsz, a vele szemben lévő ember kiszabadulhat. Talán fájdalmas lesz a döntés, de megmenthetsz vele valakit, azonban dönts bölcsen, ha egyszer valakit kiszabadítasz, a másik kettő bizonyosan meghal! Kezdődjön a játék! - fogaskerekek csikorgását hallottam és a nevelőanyámat, ahogy felsikít, a széke megindult kifele és a damil nyúlt.
- Gyerünk mire vársz! - kiáltottam fel, annak reményében, hogy talán mindhárman megmenekülnek így. Habozott én az asztal fölé hajoltam, ahol fényképek voltak szanaszét szórva. Családi képek, anyáról, apáról és Kayláról. A legtöbben nem voltam rajta, azonban volt egy kép, amin Kayla és én voltunk, a ballagásomon. 
Fülsiketítő sikoly rázta meg a termet, a nevelőanyámé volt, megnyomta a gombot, egy apró motoros fűrész kegyetlen hangját hallottuk, ahogy a húst, majd a csontot vágja és anyám karja a földre zuhant, Kayla baloldalán pedig a drót leszakadt és a földre csapódott. Most a másik szék is elindult, a fogaskerekek kattogó hangjával, hallottam a nevelőanyám rikoltozását.
- Gyerünk Steve, a lányodért tedd meg, az istenért is! - zokogott és a másik karját kiszabadítva a az öv szorításából, amely a szék karfájához kötötte, a felkarjából maradt rövid csonkhoz kapta és folyton ordított. Ekkor vettem észre, hogy a másik vállába van fúrva egy drót, akárcsak Kayla vállaiba. Tehát, ha elvesznek mind elvesznek, ha egyet megmentek, az megmenekül. Kegyetlenül pergett az az egy perc és a nevelőapám sokáig nem felelt a felesége rimánkodására, de azután felüvöltött.
- NEM MEGY! - győzködni próbáltam, de Kyle félrelökött és belenyúlt a középső tálba. Szívta a fogát, ahogy a kezébe beleálltak az üvegszilánkok, de egy távirányítót húzott elő és megnyomta a gombot. A fogaskerekek nem kattogtak, de ezután minden felgyorsult. A másik drót is leszakadt, ami Kaylát tartotta de motor zúgását hallottuk és a másik két drót, ami a nevelő szüleim vállába volt fúrva, most őrült gyorsasággal visszarándult és tőből kitépte a karukat a fél kulcscsontjukkal és a lapockájukkal együtt. Mind hallottuk a halálsikolyukat, a vérük a padlóra csordult, de vége volt. Hosszú pillanatig néztem még őket, de azután felocsúdva a zokogó húgomhoz léptünk. 
-Alex, úgy sajnálom, én nem akartam, hogy ez legyen! - hüppögte, de én elővettem a kést a zsebemből és a kötszereket, amiket elraktunk.
-Ez most fájni fog húgi, ne haragudj!
-Szorítsd meg a kezemet! - tette hozzá Kyle, és én kivágtam a drótokat a húsából, azután fertőtlenítettem és bekötöztem a mély sebeket és imádkoztam, hogy meggyógyuljon. Amikor végeztem észrevettem, hogy még egy vaspánt tartja ott a húgomat ahol van, de Kyle már nyitotta is a lakatot, amivel az rögzítve volt. Négyen lettünk és találtunk egy újabb rejtélyes számot a széken, ahol Kayla ült. "7" Tehát eddig van 1; 9; 7. Talán valami évszám lenne?
- Menjünk! - kérlelt Kyle és mi követtük át az ajtón, a következő szobába, vagy pontosabban folyosóra, ahol nem volt más, csak egy asztal és azon egy plüssállat és egy levél, Layla nevével. Ez utóbbin felismertem a saját kézírásom.
-Gondolom a plüssmacit te adtad neki - tippeltem Kylera nézve és ő bólintott.
-Az első évfordulónkra! - az asztalhoz léptem és kezembe vettem a levelet.
- Én ezt adtam neki - gyorsan átfutottam a sorokat és azon kaptam magam, hogy egy könnycsepp gördül le az arcomon. Letöröltem, hogy ne lássák és akkor Kyle vette el a levelet, hogy elolvassa. Elhúztam a számat, de azután valami meglepő történt. A száját lebiggyesztette és sírni kezdett. Átölelt és két szipogás között a fülembe súgta.
-Úgy sajnálom, ha tudtam volna, hogy ennyit jelent neked!
-Az én hibám, túl könnyen elengedtem! - feleltem.
-Nem lett volna szabad hagynom, hogy egy lány miatt tönkremenjen a barátságunk! - erre kicsit elmosolyodtam és végigsimítottam a hátán, aztán eltoltam, hogy a szemébe nézzek.
-Nem, nem vagyunk barátok, te mindig is a testvérem voltál! - erre ő is elvigyorodott, de végül beléptünk a terembe, amit már az üvegen át is láttunk.

Mark
Csupán hatásszünet kellett? Érdeklődve figyeltem, mi fog most elém tárulni. A látványban ezúttal nem csalódtam. Sokkal szebbek voltak a történések, mint eddig az álmaimban bármikor. Két felnőtt a karjával fizetett egy lányért, aki végül úgy nyekergett, mintha csak öt lett volna. "Nyenyenye-nyenyenyeeee, úúúúgy sajnálom, én nem akartam, hogy ez legyen!" Hozzád képest a dugó macskák jobb hangot adnak ki.

Hátradőltem újra, egyik lábam keresztbe vetve lábamon. Egyik kezemet akaratlanul is az államra helyeztem. Milyen szánalmas patkányok... Siralmasak, de annál szórakoztatóbb ez a műsor!

Alex:
A szoba olyan sokkoló volt mint gondoltam, Layla felsikoltott, mikor beléptünk és újra, amikor bekapcsolódott a tévé, hogy a jól ismert bábu elmondja, mit kéne tennünk. Szinte nem is figyeltem, amíg mondta, már úgy is tudtam mi lesz, ha az utolsó csepp is kifolyik az edényből... Laylát kettéfűrészeli az a körfűrész, csak azt nem tudtam mire való az a retinaszkenner.
-... Csak egy mód van rá. Hogy megmentsd a szerelmed, ha tényleg fontosabb neked a szemed világánál is. Mégpedig az, hogy belenézel abba a retinaszkennerbe, ami a félszemedet kéri cserébe az életéért. Mi lesz Kyle? Élni fog Layla, vagy, hagyod meghalni, mert semmit nem tanultál ma? A döntés a tied. Hosszan bámultam a csöpögő vizet, ez ma már a második alkalom, hogy a víz a gyilkos...
- A francba is! - kiáltott Kyle, de hallottam, ahogy Layla biztatja.
- Én akkor is szeretni foglak! - idegesített a legjobb barátom toporgása, a víz csak csöpögött, Layla nyöszörgött, ahogy közeledett felé a pörgő fém, én pedig a szememet dörzsöltem, azután elszántam magam, félrelökve a barátom, a retinaszkennerhez rohantam és belenéztem. Fényt láttam és egy tűt, a szemem könnyezni kezdett, ahogy vártam a szúrást, de semmi.
- Kurva életbe! - üvöltöttem fel és elléptem onnan. - Hát persze, csak a te szemedre reagál! - a könnyeim még mindig folytak, már csak pár csepp volt az edény alján.
- Kyle, kérlek! - néztem mélyen a szemébe. Csönd állt be a teremben és csak a csöpögést és a fűrészt hallottuk.
- Alex... sajnálom! - Layla szólt remegő hangon és én gondolkodás nélkül a dobozhoz rohantam, ahol feküdt. A fűrész csak milliméterek választották el a testétől. Végigsimítottam a haján.
- Nincs baj, Layla, mindig szerettelek, ez nem fog megváltozni! - valami hiányzott a képből, a csöpögés. Fémes kattanást hallottam, a drót felcsúszott, azután az üvegtartály darabokra törött. Lehajoltam Laylához és megcsókoltam. A vére ízét éreztem a számban és amikor elhajoltam a kék szemei nyitva maradtak, a feje hátrahajlott és a száján vér ömlött ki. Most nem sírtam, megtöröltem a számat és holdkórosként léptem ki a következő ajtón. A húgom sírt, ő sikított és a szájára tapasztotta a kezét. A fiú szemében könnyeket láttam, pedig nem ismerte Laylát, Kyle viszont csak állt és lemerevedett.
Az ajtón túl is csak egy folyosó volt és olyan kapukban végződött, mint, amilyenek az állatkertekben vannak. Három volt, a balszélső lelakatolva, a jobbszélső egy számzáras lakattal volt lezárva, a középső előtt volt egy diktafon Kyle nevével leragasztva. Odasétáltam és elindítottam.
- Ha ezt hallgatod, még mindig életben vagy. Gratulálok! Minden egyes megmentett lelket egy számmal jutalmaztam, mostanra négy számot kell tudnod, hogy átmenj azon a számzáras kapun, amennyiben nem tudod mindegyiket, az azt jelenti, hogy inkább törődtél magaddal és nem hoztál elegendő áldozatot, de még élsz. Tudtad, hogy így lesz, nemde? Látod a középső kaput? EZ a te utad, a szabadságba visz, de mégis azt mondom: Ne menj át rajta! 
Figyelmeztettelek, de a döntés a tied. Élet vagy halál? Dönts bárhogy, Alex majd meghallgatja a másik kazettát is, amit a zsebébe rejtettem.
- Tudod mit, baszd meg! - kiáltotta mögöttem Kyle és a kapu felé rohant.
- Ne, azt mondta, hogy ne tedd! - szóltam, de már késő volt, berohant, de egy fémrács csapódott le a túloldalon. Csapdába esett és motor zúgását hallottam. A fémrács elindult lassan felé, de csak most vettem észre, hogy pengéket erősítettek oda, mindenhova...
- Alex! - ez volt az utolsó szava, de a pengék cafatokra aprították. Azt hittem elájulok, a szívem megállt egy pillanatra, a fülem zúgott, a szemem szúrt és fájdalmat éreztem a lelkemben.
- Kyle! - zokogtam. MIÉRT? Mellettem a húgom a kezébe vette a diktafont és megfordította a kazettát, de nem figyeltem, zokogtam a kupac ruhadarabokkal teletűzdelt fasírthúst, ami Kyleból maradt, hogyan aprítja apróbbá és apróbbá a sok penge, azután valami csilingelve felém repült és a mellkasomnak ütközött. Felszisszentem de a kezembe vettem a kis aranyszínű kulcsot, ami végül az ölembe csúszott, és már felfogtam a diktafon üzenetét.
- Gratulálok, életben maradtál! Kyle elbukott, ha ezt kell hallgatnod, de ő volt a kulcsa a menekülésednek, figyelmeztettelek. A baloldali ajtó le volt zárva, a kulcs kinyitja és szabad leszel. Tudd, nem hazudok, Kylenak is tudnia kellett volna! A legtöbb ember olyan hálátlan az életért, de te nem vagy az, többé már nem.
A húgom zokogott a fiú remegett, de én előrementem a kulccsal és kinyitottam a lakatot. A hang nem hazudott, nem várt ránk semmilyen veszély, sorban átmentünk az ajtón és kinyitottuk azt a fémkaput, ami a túloldalon várt minket, hogy azután kilépjünk egy sikátorba, a hajnali, tompa napsugarak fényébe.

[Ugrás, kb. egy hónap:
 Jigsaw Amanda tanítását fejezi be, Alex feldolgozva a történteket  húgáról gondoskodik, aki hirtelen szeretethiányossá válik, az egy hónap alatt ők is (inkább Alex) Jigsaw követőivé válnak, de emellett Alex dolgozik is a húga pedig egyetemre jár. Matthias összezuhan és alig enged közel magához valakit, képtelen iskolába menni. Hoffman rájön, hogy Jigsawnak van még egy tanítványa, Amanda és nem tetszik neki a helyzet (Amanda nem tud még Hoffmanról), de Jigsaw rábízza Alexet is, amíg befejezi Amanda tanítását és elindít egy újabb játékot...]

Alex:
Ez alatt az egy hónap alatt megfordult velem a világ. Azelőtt volt egy családom, akiknek nem számítottam semmit, egy mostohahúgom, akinek mindene megvolt, egy barátom, aki cserbenhagyott és a halálvágyam, mert nem volt célom. 
Most volt célom, összefogni a szeretethiányossá vált húgommal, aki bár örökölt pénzt a mostoha szüleim halála után, a legfontosabbat, a szeretetet már nem kapta meg. Azelőtt voltak barátai, most elhidegült tőlük, azt hiszem megtört benne valami és felnőtté vált. Olyan leckét kapott Jigsawtól, ahogyan a rendőrség nevezte, amit sosem felejt el, és nem csak azért, mert a lapockáin és a kulcscsontjain lévő hegek emlékeztetni fogják... Közelebb kerültünk egymáshoz, igazi testvérekké váltunk. Volt okunk gyűlölni Jigsawt, de nem tettük, tanultunk a játékából és értelmet kaptunk az életünkre, egymást támogatni és szeretni, ahogy a testvérek teszik.
John Kramer, akit megismertünk szépen lassan, némiképp más volt mint Jigsaw, akit a rendőrség pszichopata sorozatgyilkosnak tekintett. Inkább volt bölcs tanító, meglehetősen drasztikus módszerekkel. 
Kayla és én tanítványok lettünk, bár ő megpróbált a régi világába is visszailleszkedni és továbbra is járt az egyetemre. Én egy zeneboltban kezdtem el dolgozni és a húgommal eladtuk a házat, hogy vegyünk egy kis lakást magunknak, ott laktunk, de gyakran jártam el a raktárba, ahol John rejtekhelye volt.
Ezúttal együtt indultunk a ködös éjszakában a sötét épülethez, és be is osontunk. Bent fojtó volt a sötétség, hamar rájöttem, hogy John nincs itt, de azért beljebb mentünk, hátha hagyott hátra valami üzenetet nekünk.
A húgom felsikoltott, megijedtem, hogy esetleg valami óvatosságból elhelyezett csapda lépett működésbe, de nem, megfordultunk és hirtelen villanyok kapcsolódtak fel, mögöttünk pedig Mark állt, vagy Hoffman nyomozó, ahogyan akkor ismertem meg, amikor még nem tudtam, hogy John küldte, azért, hogy segítsen nekem a segédjévé válni.
- Jézusom Mark, ez nem volt vicces! - kiáltottam rá a nálam idősebb férfira. Éreztem, hogy a húgom belém kapaszkodik és még remeg, de azt is láttam, hogy a riadtságából felocsúdva hogyan bámult a férfira.
- Ő az, akiről meséltél? - kérdezte és tudtam, hogy Johnra utal. Épp felelni akartam, amikor láttam, hogy Mark elvigyorodik és kezet nyújt neki.

Amanda:
Ma este is abban a lakásban találkoztunk, mint először, füstölő égett és gyertyalángok lobogtak a szobában. Az egy hónap alatt, ami eltelt sokat tanultam Johntól, nem nyúltam drogokhoz, ha idegesebb voltam inkább megvágtam magamat, amit egy idő után már nem nézett jó szemmel. És egy este rájöttem, hogy John rákos. Úgy éreztem magamat, mintha villám vágott volna belém, sírtam, zokogtam, de ő leültetett maga mellé az ágyra és átölelt.
- Semmi baj Amanda! - mondta, de nem bírtam abbahagyni a sírást.
- Nem akarlak elveszíteni! - szipogtam, de akkor az államnál fogva felemelte a fejemet. Én elmélyedtem a tengerkék szemeiben és a könnyeim felszáradtak.
- Rengeteg dolgunk van még az előtt, sok emberen kell segíteni, rengeteg játékot kell még lejátszani! - bólintottam és megnyugodtam aznapra, de amikor pár napja be kellett feküdnie a kórházba, azt hittem belehalok az aggodalomba. Orvosi könyveket olvasgattam, hogy mindent megtudjak a homloklebeny tumorról és a kezeléséről és vártam. Ma végül eljött, kopaszon, de kicsit jobb állapotba, mint ahogy elment. Az ablakhoz hívott és megfogta a kezemet. A szívem izgatottan dobogott, mint egy kismadárnak. Ujjait végighúzta a tűnyomokon és a vágások okozta hegeken, és a fülembe suttogott.
- A jelek a karodon egy másik életből valók. Most hátrahagyjuk azt az életet - kezdte, azután szembe fordított magával. Azok a szemek csak úgy vonzották a tekintetemet. Sosem láttam mosolyogni, most mégis úgy éreztem, mosoly bujkál a szája sarkában.
- Újjászülettél és nekem kell adnod a tested minden sejtjét, megértetted? - talán egy másik nő az én koromban menekült volna ezután a mondat után, de én csak elmosolyodtam. Túl sok mindenen mentem keresztül ahhoz, hogy végül megértsem őt és sokat jelentett nekem.
- Igen - feleltem, mire tényleg elmosolyodott.
- Ha kilépsz azon az ajtón, nincs már visszaút, egy új életbe lépsz. Ezt is megértetted?
- Igen - feleltem rendíthetetlenül. Egy borítékot húzott elő, rajta egyetlen névvel. Egy igen fura névvel: Zep.
- Akkor kezd ezzel! Tudod, mi a dolgod, ha végeztél, újra találkozunk! - bólintottam és kiléptem az ajtón, leszaladtam a lépcsőkön és kiléptem a sötét éjszakába.

Mark
Körülbelül egy hónap telt el azóta a játék óta. Rájöttem, hogy Johnnak van még egy tanítványa, egy nő, akinek viszont még sejtelme sincs rólam. Nem tetszett ez a helyzet, de az igen, hogy rám bízta az két legszórakoztatóbb patkány képzését. Amit eddig produkáltak, nem volt rossz, azonban még van mit tanulniuk, és szerintem ezzel ők is tisztában vannak.
Zsebre vágott kezekkel álltam az elhagyatott raktár egyik falának dőlve. A sötétben lapultam, arra várva, mikor bukkannak fel a nyomoroncok. Aztán megjelentek, a lámpák rögtön felkapcsolódtak, ekkor valakinek sikoly hagyta el a száját. Milyen szánalmas... Vigyorogva léptem közelebb hozzájuk, így villogtatva fogaimat, mint egy cápa.
- Ugye? Szerintem volt szórakoztató ez a reakció. Valami jobbra számítottam - vontam vállat unottan - De jó, hogy végre idetoltátok a képeteket. Ideje volt - tettem hozzá komoran, majd a lány felé fordultam, ismét elvigyorodva.
- Mark Hoffman vagyok, és azt hiszem te egy másik emberre gondolsz - feleltem, miközben az egyik kezemet felé nyújtottam.

/muhahaha let the game begin/

Kayla:
- Kayla Jackson - fogtam kezet kissé félénken a férfivel. Erős szorítása volt. Kissé zavarba jöttem, úgy mint eddig soha, egy férfi jelenlétében sem, de benne volt valami, azok a kék szemek... Ahogy figyelt engem, úgy éreztem teljesen elvesztem. A bátyám tekintetét éreztem magamon, felé fordultam, ő pedig a férfi felé és a tekintetében némi szigort láttam, mintha figyelmeztetné a férfit valamire.
- Szóval, nem maga volt az, aki figyelt minket - állapítottam meg és komolyan is gondoltam, a férfi öltönyt és nyakkendőt viselt és egészen kellemes megjelenésű volt.
- Ő az a nyomozó, aki kihallgatott engem az eset után - fordult felém Alex, de még mindig nyugtalannak látszott. Kezdtem összezavarodni. A bátyám azt mondta, hogy a rendőrség Jigsaw-gyilkosként emlegeti azt a férfit, akit John Kramernek hívnak és segít nekünk és most ez a rendőr mégis az egyik segítője volna?

Amanda:
Mr. Zep Hindle nem lakott messze, egy kis lakása volt néhány utcányival odébb, ezért csak kivettem a kocsiból a vörös fekete köpenyt, amit Johntól kaptam és felvettem, azután azt a rémisztő malacmaszkot is magamhoz mentem és úgy sétáltam oda. A férfi nyitott ablaknál aludt, ezt már kiderítettük, így csak annyi volt a teendőm, hogy a malac maszkot a fejemre húzva bemásszak azon az ablakon a hálószobájába és a padlón kúszva az ágyához jussak. Ott feltéptem a borítékot, amit John adott és elővettem belőle az injekciós tűt, amit csak azután használtam rajta, miután egy vastag bőrkesztyűt is felvettem. Lassan ható méreg volt benne, nem árt az óvatosság. A bal keze kint volt a takaró alól, ezért a könyökhajlatába tudtam szúrni a tűt, és tartalmát a vénájába nyomni. A férfi felnyögött ezért jobbnak láttam, ha lelépek. Kivettem még a borítékból a diktafont és egy neki címzett nyomtatott levelet, amiket az éjjeliszekrényére tettem és úgy távoztam, ahogy jöttem.

Mark
- Örvendek - vetettem oda fagyosan a lánynak. Ezután hallgattam akkor is, mikor észrevettem, hogy zavar ül ki arcára.
- Szóval... Csak azért jöttetek, hogy a végén itt álljatok, mint a faszentek? - kérdeztem végül karba tett kézzel, miközben azon gondolkodtam, vajon miért is bízták rám ezt a két patkányt. Szerintem semmi hasznunk sem lesz belőlük azon kívül, hogy az időnket vesztegetjük. Valahogy jobb volt, amikor egymás vérében tapicskoltak. És a látvány, amikor az előttem álló fiú magában nyúlkált..! Csodálatos!

Kayla:
-John azt üzente, jöjjünk ide és itt megmondja, hogy mit is kéne tennünk. De most, hogy ő nincs itt, gondolom te fogod megmondani - mondta kelletlenül a bátyám, de én még mindig nem voltam teljesen magamnál, közbekérdeztem.
- Szóval maga a rendőrségnek dolgozik, akik el akarják kapni John Kramert, de neki is dolgozik? - tettem fel a kérdést nyílt szemkontaktust teremtve vele.

Amanda:
Odakinn felhívtam Johnt, aki megmondta hová menjek következőleg, ezért visszasétáltam a kocsimhoz és odahajtottam a kis társasházhoz, a köpenyt és a maszkot egy altatóval teli tűvel együtt egy táskába tettem és beléptem a ház kapuján.
A lépcsőn baktattam fel, amikor egy sötét hajú srác jött le.
- Nagyon rocksztáros! - szólított meg és ezért visszafordultam. Rám vigyorgott azzal a kisfiús mosolyával és hozzátette.
- A hajad! Tetszik. Itt laksz, korábban sose láttalak! - elmosolyodtam, aranyos volt, hogy mindent megtett azért, hogy felszedjen.
- Nem, látogatóba jöttem.
- Ó értem, akkor, megengeded, hogy lefotózzalak? - kérdezte és felemelte a nyakában lógó fényképezőgépet. Igen, ő Adam - gondoltam, de pózoltam neki. Miután lefotózott egy rózsaszín papírt vett elő a zsebéből felsétált hozzám a lépcsőre és átadta.
- Egy haverom szombaton játszik a közelben, esetleg eljöhetnél ha van kedved!
- Meglátjuk! - mosolyogtam és továbbmentem a lépcsőn. A lakásába könnyen betörtem és nem maradt hátra más, mint várni. Elbújva egy gardróbba, a malacmaszkot és a köpenyt is magamra öltve. És Adam hamarabb, mint gondoltam vissza is tért, akkor pedig csak egy kicsi zajt csaptam. Villanyt akart gyújtani, de nem tudott, előzőleg tönkretettem a biztosítékokat. Elindult felém a fényképezőgépével és azzal világított, a vakuval.
- Ki van ott? Gyere elő! Megöllek te szemétláda! - üvöltözött a sötétbe, de amikor kinyitotta a gardróbot és lefotózott, ráugrottam. Egy darabig dulakodtunk, erősebb volt nálam, de nagy nehezen a vállába szúrtam a tűt és elkábult. Zilálva vettem le a maszkot és a könnyem is kicsordult.
- Jól van... - mondogattam magamnak. A ház aludt, könnyen kivonszoltam a kocsimig és betettem a csomagtartóba, hogy visszatérjek a házhoz, ami alatt John várt...

Mark
- Így van - bólintottam - Viszont az a kurva nagy helyzet, hogy John csak később jön, én pedig rohadtul unom a kérdez-feleleket. Úgyhogy menjetek, amíg szépen mondom - feleltem komolyan, felváltva pillantva rájuk.

/X'D kinézem belőle, hogy ilyet mond egy fáradt nap után.../

Alex:
Nem is igen vártam mást tőle, fogtam magamat és a húgomat és elhagytam a raktárat, amilyen gyorsan csak lehetett és a kocsiba ülve el is indultunk haza.

Amanda:
A ház pincéjébe egy ilyen nagyobb rakodókocsin toltam be Adamet, de akkor már remegtem és izzadtam. A szemem könnyes volt a sminkem elkenődött és a sötétben minduntalan zajokat véltem hallani. Igen féltem a sötétben, amikor kicsi voltam, apám bezárt a lépcső alatti gardróbba a sötétbe, ha idegesítettem, sokszor órákon át ott voltam.
A sötét labirintus szerű folyosók végére érve elhúztam a vasajtót és hunyorogva bámultam be a rémisztő, lebukkant fürdőszobába. Azért építették, hogy a család, akié a ház volt itt vészelje át a bombariadót. Minden megvolt itt a túléléshez. Víz, toalett és hely.
John egy tükör előtt állt és épp a sminkjét igazgatta, amitől úgy nézett ki, mint akit épp most lőttek fejbe. Mikor beléptem rám nézett és Adam felé biccentett.
- Tedd a fürdőkádba, a bal lábát bilincseld meg! - utasított és én engedelmeskedtem. Adam nehéz volt, de megoldottam. Mielőtt a kádba tettem lehúztam a cipőjét és a zokniját és megbilincseltem a lábát. A kádban megeresztettem a vizet és közben figyeltem, ahogyan John foszforeszkáló festékkel egy x-et fest a falra. Azután lemosta a mosdót ahol dolgozott, vért locsolt a padlóra, amit nem akartam tudni, honnan származik, és kezet mosott Adam vizében, aztán elzárta a csapot. Én elővettem a kulcsot a bilincshez és Adam mellkasára hajítottam, azután elhűlve figyeltem, ahogyan John egy vörös folyadékkal teli tűt vesz elő és kinyomja belőle a levegőt.
- Az mire kell? - kérdeztem riadtan.
- Lelassítja a szívverésem, elernyeszti az izmaimat - alig volt hangja, ahogy válaszolt és már be is adta magának a felét, aztán a tűt a mellette fekvő sporttáskába tette, ahonnan pisztolyt és egy diktafont vett elő.
- A rejtekhelyre menj és maradj ott, amíg nem jövök! - összeszedtem Adam bakancsát és a sporttáskába dobtam, azzal és a festékes vödörrel együtt az ajtóhoz mentem.
- Csukd be az ajtót magad után! - figyelmeztetett. Lekapcsoltam a villanyt de még előtte láttam, hogyan terült el a padlón. Visszafojtottam a könnyeimet és behúztam az ajtót.

A kocsim csomagtartójába berámoltam mindent és egyenesen a raktárépülethez vezettem. Minden csendes és kihalt volt. Rémisztő köd gomolygott arra, reszkettem, de nekivágtam az ajtóhoz vezető útnak a cuccokkal, amiket magammal hoztam. Az ajtó nagy nyikorgással nyílt ki és odabent sötét volt, de valahol a hatalmas épületben halvány fény pislákolt és hangokat hallottam.
Letettem a sporttáskát és a vödröt, hogy a villanykapcsoló után kotorásszak, de akkor valaki elkapta a karomat.
Rémülten sikoltottam fel és reflexből ráléptem az illető lábára.

[Én is, főleg most... xDDD Amandát egyszer ő fogja a sírba vinni.]

Mark
Félútig követtem őket a kijárathoz, és figyeltem, ahogy eltűnnek. Igazából repestem az örömtől, meg nem is, hogy ezt a két patkányt osztotta rám John. Chh, még hogy segédek!  Őszintén kételkedtem abban, hogy ők jó munkát tudnának végezni. Kétbalkezesek, és gyengék. Minden ember gyenge, de vannak, akik előtt olykor új ösvények nyílnak meg, amire ha az illető nem fél rálépni, majd továbbsétálni, rövid időn belül bármit elérhet, amit akar. Az én utam a brutalitás, az is marad... örökre.
Unottan sétáltam vissza a villanykapcsolóhoz, a sors fintora lehetett csak, hogy attól nem messze egy számomra ismerős nő állt. Megragadtam a karját, mire rálépett a lábamra. Ha arra számított, hogy elengedem, téved. Ugyanis még erősebben szorítottam őt.
- A kurva életbe! - kiáltottam teli torokból - Ha még egyszer a fülembe sikítasz, kitépem a hajadat és letolom a gyomrodig, ha meg újra a lábamra lépsz... - nem fejeztem be az utolsó mondatot, mert nem tudtam, hogy John is megérkezett -e már, csak én nem látom. Nagyon sok mindenre képes.
Viszont amikor körbenéztem, őt nem láttam sehol. Csupán a lotyó volt előttem, aki ha nem tévedek...
- Amanda vagy, ugye?

Amanda:
Amikor még erősebben megszorított a az ajkamba haraptam. Végül sikerült felkapcsolnom a villanyt és akkor kevés hunyorgás után megláttam a férfit. Fölém magasodott és a tűz, ami egyébként jéghideg kék szemeiben világított egyszerre ijesztett meg és egyszerre találtam vonzónak valahogyan. Igen, tűz égett bennük, de nem volt semmi melegség ebben nem olyanok voltak, mint John barátságos mélykék szemei.
- És maga kicsoda? - préseltem ki a szavakat a fogaim közt, nem felelve határozottan a kérdésére, úgy is eltalálta ki vagyok, ami persze meglepett, mert fogalmam sem volt róla, hogy ő kicsoda. De azután végig mértem újra. Ebben az öltönyben, azzal a sötétkék nyakkendővel és a hülye frizurájával...
- Csak nem a híres Hoffman nyomozó? - inkább kijelentés volt, mint kérdés, de akkor belém vágott a következő gondolat.
- Mégis mit keres itt nyomozó? Van házkutatási parancsa? - a félelem eddig tőlem szokatlan módon nem a remegést és a sírást váltotta ki belőlem hanem az agressziót és a vakmerőséget. Farkasszemet néztem vele és láttam, ahogy elmosolyodik valamiféle nagyon kegyetlen és perverz módon. Egyre erősebben szorította, immár mindkét kezemet, miután felkapcsoltam a villanyt és ez felettébb zavart.

Mark
Könnyen elbántam a ribanccal. Tőlem kisebb volt, így egyszerűen fölé tudtam magasodni, és lefogni mindkét kezét, ahogy felkapcsolta a villanyt. Nem zavartak a kérdései, az elsőt például figyelmen kívül hagytam, mert ha leáll elmélkedni, ő maga is rájöhet, hogy épp kivel áll szemben.
- Már azt hittem, sosem találja ki, ki vagyok! - vigyorogtam a képébe. Igen, miután nem válaszolt az én kérdésemre,  biztosan tudtam, hogy ő Amanda. Egyre erősebben fogtam, hogy véletlenül se tudjon elmenni.
- Nos, van egy különleges parancsom arra nézve, hogy mit kéne átkutatnom - feleltem később egy perverz mosollyal. Elképzeltem egy pillanatra ruha nélkül... Valahogy érdekesebb látványt tudott nyújtani úgy ez a ribanc, mint egyébként.

Amanda:
A szívverésem a százszorosára gyorsult, legalábbis így éreztem. Próbáltam kiszabadítani a karomat, de amikor nem sikerült, ágyékon akartam térdelni, csakhogy amint felemeltem volna a lábamat ehhez a combomban éreztem a férfit. Nem kételkedtem abban, hogy az undorom kiült az arcomra, de ő is észrevette mire készülök. Fémcsörömpölést hallottam, ahogyan a mögöttünk lévő fémasztalnak lökött és arról leesett egy tálca tele különböző csavarokkal, szerszámokkal és minden mással. Vágyakozva néztem az egyik csavarhúzó után, úgy éreztem felrobbanok.
- Mit akar tőlem? - üvöltöttem fel, a kezem elzsibbadt a szorításában.

Mark
Úgy döntöttem, hogy amíg John nem bukkan fel a láthatáron, elszórakozom Amandával egy kicsikét. Közelebb léptem hozzá, miközben őt fogtam, majd rezzenéstelen arccal löktem a mögöttünk lévő fémasztalnak, ami következtében leesett róla néhány dolog. Ez engem nem foglalkoztatott, az annál inkább, hogy mit felelhetnék erre a gyönyörű kérdésre.
- Én sok mindent... Leginkább azt akarnám, hogy itt feküdj a vérben fetrengve. De még nem találtam ki pontosan, mihez kezdek veled. Annyi biztos, hogy innen nem menekülhetsz el.

Amanda:
Éreztem, hogy egyre inkább rám nehezedik, az orrlyukaim kitágultak és dühösen kapkodtam a levegőt. Mégis kinek képzeli magát? Ismét bepróbálkoztam az ágyékba térdeléssel, de miközben könnyedén szorította le a kezeimet úgy védte ki a lábamat is. A tekintetemmel az asztalt pásztáztam, ahogy egyre inkább rálapultam hála neki, de nem láttam semmit, amit valahogy ellene használhatnék. Úgy tűnt azt a perverz vigyort sehogyan nem tudja letörölni az arcáról, ezért úgy döntöttem lefejelem. Ez volt az egyetlen hatásos dolog, ami eszembe jutott, de úgy tűnt össze is jön. Elengedett és én a földre estem. Még jól bokán rúgtam, azután a lábai között átmászva igyekeztem eltávolodni tőle.