Fűrész - Örökség (Saw - Legacy)

Mark
- Hát... Igazából én sem gondoltam volna, hogy ilyen hamar taktikát változtatsz, úgyhogy ez az érzés kölcsönös - feleltem halkan. Jól estek az utána hallottak, mi szerint tetszik neki ez az énem. Furcsa, de nem vagyon mindig olyan ember, aki a brutalitást kedveli. Tudok rendesen is viselkedni, csak nem mindenkinél mutatkozik meg ez a személyiségem, az pedig végképp rejtély, hogy mennyi ideig van jelen. Nagyon sok függ a helyzettől, annyi a biztos csupán.
- Történt valami - válaszoltam pár percnyi tétovázás után, továbbra is rajta ülve. Nem szerettem volna leszállni róla egy ideig. Tökéletesen éreztem magam így, ám láthatóan nem tiltakozott ez ellen.

/Így szóla Mark Hoffman, akinek két oldallal ezelőtt a brutalitás vala az útja.../

Amanda:
Ezúttal komolyra vált az arcom, de amennyire tudtam feltornáztam magamat olyan... ülőhelyzetbe és a nyaka köré fontam a karomat. Valahogy, mintha hirtelen megtaláltuk volna  a közös hangot.
- Valami, ami miatt John segédje lettél? - kérdeztem, de tudtam, hogy igen lesz a válasz. Kíváncsi voltam mi lehet a múltjában, vajon őt is letesztelte? - Téged miért kapott el?

Mark
Nem válaszoltam, csak némán bólintottam a következő kérdésre, miközben férfiasságom elhagyta a lány "barlangját". Ezután felültem vele együtt. 
- Hosszú és bonyolult lenne kifejteni - dörzsöltem a tarkóm egyik kezemmel.

/What?  Nem hiszem, hogy Amanda szűz volt/

Amanda: 
- Még legalább két óránk van! - feleltem érdeklődve, miközben újra felvettem azt a macskás pózt vele szemben, ahogy a sarkamra ültem és a kezemet a combom közé támasztva előre dőltem. - Persze, én sem szívesen beszélek a régi életemről... - tettem hozzá, hátha mégsem mondaná el. Tekintetemmel a ruháim után kutattam, valahol... de már ki tudja merre lehetnek. Nem ártana azért felöltözni, mire John megjön... bár semmi kedvem nincs hozzá.

Mark
Egy dologról nehezemre esett beszélni, még ha ez nem is látszódott mindig rajtam. A régi életemből ami biztosan maradt, az az erősebbnél-erősebb piák íze a számban, miután a húgomat eltették láb alól. Emlékszem, hogyan égette a torkomat, és hogyan ittam le magam mindennap a sárga föld alá. Mennyei volt, ahogy eltompul az agyam, s azzal a mérhetetlen fájdalom, meg a keletkezett űr érzése is. Mintha gombnyomásra törölték volna el azokat. Persze mindezt csak addig mondhattam el magamról, míg az italok hatottak. Miután gyengülni kezdett a hatás, újra elfurikáztam kedvenc kocsmáig, ahol újra nekifeküdtem a poharaknak, aztán hazamentem, és kezdődött minden előröl.
Az ő ábrázata égett be legjobban az elmémbe.
Sóhajtva a hátam mögé nyúltam, majd elé raktam az összehajtogatott ruháit, mert sejtettem, hogy azokat keresi.
- Megöltem egy embert, majd Johnra kentem az egészet - szólaltam meg végül, hosszú csend után. Arcom rezzenéstelenül a padló felé nézett - Jigsaw-gyilkosságnak álcáztam az esetet, erre pedig rájött, és elkapott, de nem vetett alá igazi tesztnek. Max. egy remek jelenetbe kevert, utána lettem a segédje - meséltem el röviden, amikre kíváncsi volt. A hangom is hűvösebbé vállt, miközben beszéltem, de végül felpillantottam rá, hogy lássam, mit reagál. Angelina... Látom, ahogy ott fogom a kezét. De végül sikerült megbosszulnom téged! Az a görény halott. Imádtam a vérfürdőt, amit én okozhattam!

Amanda:
Magamhoz húztam a ruháim kupacát, de csak a bugyimat és a pólómat kaptam magamra, még mindig ki voltam melegedve.
- Nem annak az embernek tűnsz, aki annyira magába roskad, ha meg kell ölnie valakit - mosolyodtam el halványan. Lehet igazából csak én voltam kiakadva azon, hogy meg kellett ölnöm valakit... Biztosan éreztem, hogy még van valami, amiről nem akar beszélni.
- Miért ölted meg? Biztosan komoly okod lehetett rá, hogyha olyan csapdát használtál, mint amilyeneket John tervez... - egyetlen okot tudtam volna rá... Mi van ha régen nem is volt olyan brutális, mint most... mi van ha a fájdalom tette ezt vele? Olyan fájdalom, ami elől én a drogokhoz menekültem.
- Mit tett, amit megbosszultál?

Mark
- Nem, annak az ellenkezője vagyok - vigyorogtam szélesen. Imádtam a brutalitást, és még most is élvezem. Visszagondolva a legutóbbi műsor sem volt annyira rossz, bár némelyik játékos nem játszott tökéletesen.
- Ja, komoly okom volt rá - feleltem ezután, kissé szűkszavúan. Nem szívesen meséltem volna arról, miért öltem meg azt a seggfejet. Mielőtt meghalt, a barnát is kivertem belőle.
- ... Megölte a húgomat - préseltem ki fogaim között, így lehet nehezen értette csak meg a rövid mondatot. Viszont nem tudtam normálisan elmondani ezt.

Amanda:
Hirtelen mindent megértettem, és most hogy így belegondoltam, mintha olvastam is volna valamit, olyan szalagcímmel az újságban, hogy "A barátja ölte meg a nyomozó húgát, jövőhéten lesz a temetés". A vállára tettem a kezemet és finoman megszorítottam.
- Sajnálom - suttogtam. Nem tudtam mit mondhatnék, hirtelen elöntött a harag, ki tudja milyen ember lehetett azelőtt? Az a pasas, akit megölt, az tehet az egészről. Szembefordultam vele és apró csókot leheltem az ajkaira. Tökéletesen át tudtam érezni a fájdalmát, pont olyan lehetett, mint amikor anyám, aki egyedül a világon jó volt hozzám meghalt, mert apám részegen agyonverte.

Mark
- Ami megtörtént, megtörtént - zártam le ennyivel ezt, de jól esett a részvéte. Én is sajnáltam őt, amikor láttam élettelen testét az ágyon heverni. Barna szemei üvegesek voltak, és a semmibe meredtek. Sose felejtem el, viszont a barátja képét sem, miután elintéztem! Gyengéden viszonoztam a csókot, majd felegyenesedtem annyi időre, míg felkaptam az alsómat, illetve a rendes nadrágomat. Ezután visszaültem a földre.
- De már mindegy. Rég volt...

Amanda:
- Bizonyos sebek lassan gyógyulnak - álltam fel, hogy felhúzzam a nadrágomat és a cipőmet is, - vagy sohasem teljesen... - tettem hozzá halkan. - De talán jön valami változás, ami elfeledteti őket egy időre - az órára néztem az egyik asztalon és elvigyorodtam. Elvileg John hamarosan megérkezik, vajon mit szólna egy kis színjátékhoz...
- Vajon, ha Johnon múlt volna, mikor találkozunk?

Mark
Egyetértően bólintottam.
- Pontosan - nálam ilyen volt az alkohol függőség, amit felváltott a kegyetlen brutalitás. Igazából nem érdekel, ha ez valakinek nem jön be. Nem változtatok ezen a jellemvonásomon, soha. Sejtettem, hogy John hamarosan betéved, így lassan teljesen visszaöltöztem, majd felkaptam a fegyverem a földről, és visszarejtettem az öltönyöm belsőzsebébe.
- Szerintem nagyon sokára lett volna. Gondolom azt tervezte, hogy egy ideig nem mutat be minket egymásra - vontam vállat, aztán folytattam - De keresztülhúztuk ezt a számítását - azzal, hogy "összefutottunk" itt.
 

Amanda:
Elvigyorodtam.
- Vajon mire számított, mi lesz ha találkozunk? Versengés? Gyűlölet? - léptem hozzá közelebb.
- Abban egészen biztos vagyok, hogy erre nem számítana - tettem hozzá elfordítva a tekintetemet.

/Akarsz Johnnal te megjelenni?  Kíváncsi volnék, hogy hozod, ha nem majd behozom én/

[Igen, szeretnék vele is megjelenni, de kevés a támpont, amiből kiindulhatnék, ezért nem hozom őt ebben a hsz-ben.]

Mark
Megrántottam vállaimat, mert magam sem tudtam ezt. Csak tippelni tudtam, melyikre számított volna.
- Talán a versengésre - válaszoltam végül, és felsóhajtottam - De abban én is biztos vagyok, amiben te - tettem hozzá, kicsivel távolabb lépve tőle. Úgy éreztem hogy nem kell sok, és hamarosan John is felbukkan.

Amanda:
- Adjuk meg neki, amire vágyik - vigyorodtam el és elindultam, hogy mindent rendbe rakjak, ott ahol levertünk valamit. John szerette a rendek, vagy ezt a kreatív káoszt, amiben élt, biztosan nem tetszett volna neki, ha meglátja mi mindent összetúrtunk. 
- Vajon minden túlélőt tanítványául fogad? - kezdtem hangosan gondolkodni. Eszembe jutott a két férfi a fürdőszobában.

Mark
Jól hangzik!, vigyorogtam szélesen, majd segítettem rendet rakni. Miközben pakolásztam, azon gondolkodtam, milyen furcsa helyzet is volt ez. Nemrég egymással birkóztunk, aztán  egymással henteregtünk, most meg itt pakolászunk Johnt várva. Az idő gyorsan elrepült...
- Szerintem igen, akkor viszont jó pár olyan fószer lehet még, akiket nem ismerünk - fintorodtam el. Az a kölyök meg a lány is idegesítő volt, főleg azzal az elfuserált kérdezz-felelekkel. Ha legközelebb meglátom az egyikőjüket, rezzenéstelen arccal fogom kitépni a haját, netán eltenni láb alól. Úgysem kicsit vágyom a vérfürdőre.

Amanda:
- Ez rosszul hangzik, ha csak belegondolok, hogy 10 másodperc és a drogdíler aki tönkretette az életemet túlélte volna - feleltem épp akkor, amikor kinyílt a raktár ajtaja és John lépett be rajta. Úgy tűnik valahol átöltözött és lemosta a "színpadi sminkjét" most csak egy kapucnis pulcsit viselt, valami melegítőfélét. Sápadtnak tűnt, de végül is hat órán át feküdt egy padlón. Odasiettem hozzá, hogy elvegyem tőle a táskát, amit fogott.
- Hogy sikerült? - kérdeztem.
- Úgy ahogy vártam. Az egyik nyert, a másik vesztett - nem igazán értettem, mit akar ezzel mondani, de tovább is sétált, én pedig letettem a táskát az enyém mellé.
- Látom találkoztatok Markkal - hátra sem néztem, sejtettem, hogy ott áll mellette.
- Ühüm - ennyit feleltem semmi többet, először, de azután hozzátettem. - Az az érdekes a kettős ügynökökben, hogy sosem tudhatod melyik oldalhoz hűségesek, mindig kétségek közt vagy.

John:
- Ha jó emberismerő vagy, Amanda soha nem leszel kétségek közt - feleltem neki higgadtan még mindig Markkal szemben állva. - Holnap egy új játékot kezdünk tervezni. Mark, szükségem van pár ember kartonjára. Ott hátul, a fekete asztal legalsó fiókjában találsz egy borítékot nevekkel, hozd el nekem a kartonokat, kérlek! - megvártam a reakcióját, azután megfordultam, Amanda közelebb jött hozzánk.
- Rád ott lesz szükségem. Az lesz a feladatod, hogy kihozz valakit, mindenáron, bármit is tudsz meg róla. Egy fiút. Később többet is megtudtok.

Mark
Nem feleltem semmit Amanda következő mondatára. Éreztem, hogy John már ott állhat a raktár előtt. Igazam lett, hamarosan megjelent, és nekikezdett a parancsosztogatásnak, de nem bántam. Szerettem a játékokat, amiket lerendezett, a hullákat pedig remekül esett eltakarítani. Arcom izma sem rezzent, ha láttam egyet megcsonkítva, karok nélkül, súlyos sérülésekkel a törzsön, netán fél darabban.
Hűvös arccal meredtem a sápadt férfire, aztán leguggoltam a fiókhoz, hogy kinyissam. Valóban ott volt néhány karton. Felkaptam azokat, majd átnyújtottam neki, miközben tovább hallgattam a beszédét.

John:
A kartonok közül hármat választottam ki, három férfiét. Egy drogdíler, egy korrupt férfi és egy bűnöző. Átadtam neki átnézve a többit.
- Nézz utánuk, majd neked kell elvinned őket oda, ahova mondom,  a másik hármat megkeresem én! - egy papír darabot vettem elő a zsebemből és azt is odaadtam neki. Daniel Matthews neve állt rajta, de még nem akartam, hogy Amanda is tudjon róla.
- És én mit csináljak? - a vállam fölött pillantottam hátra Amandára. 
- Hozd át a holmidat, amire szükséged van. Többé nem vagy biztonságban a lakásodon. Láttam rajta a megrökönyödést, láttam, hogy visszaszólna, de nem tette csak bólintott.
- Most menj, nincs rád szükségünk!

Amanda:
Az orrcimpáim kitágultak, dühös lettem ettől a hangnemtől. Bármi is történt köztem és Mar Hoffman közt, nem hagyom, hogy John semmibe vegyen, csak mert itt van ő is.
- Ahogy akarod! - feleltem és összeszedtem a cuccomat, hogy minél előbb eltűnjek otthon. Odakinn mindent bevágtam a kocsimba és hazavezettem.

Mark
Benyálaztam egyik ujjamat, és belelestem a kartonokba. Érdekesnek tűnt mind a három férfi, bár maga a munka nem tűnt túl izgalmasnak. Azt miért nem említi sohasem, hogy mondjuk gázoljam el őket? Az sokkal izgibb lenne!
- Rendben - feleltem végül rápillantva - Majd közöld a helyszínt.

John: 
- Jövőhéten - feleltem halkan. - Hogy-hogy itt voltál? - kérdeztem azután. - Azt hittem, ma pihenni fogsz.

Amanda:
Ahogy hazaértem levágtam a cuccaimat a padlóra. Egy hatalmas sporttáskát vettem elő, hogy a legfontosabb holmijaimat belepakoljam. Ruhákat, mosakodószereket és néhány apróságot. De amikor a fémdobozhoz értem, amit még John adott benne alkohollal, kötszerekkel és néhány pengével, könnybe lábadt a szemem. Dühös voltam, azért, amit mondott. Már nem én voltam az egyetlen, soha nem is voltam, csak azt hittem. Mark sokkal erősebb volt, mint én, jobban a hasznára lehetett.
Kinyitottam a dobozt és elővettem belőle az egyik pengét, azután a csuklómhoz szorítottam és megvágtam magamat. Égett és fájd, de édes fájdalom volt, megismételtem párszor, mindkét csuklómon, de sosem mélyen, azután lemostam a sebeket az alkohollal és bekötöztem. A fürdőszobába rohantam és lemostam az elkenődött sminket. Átöltöztem egy tiszta ruhába, kényelmes nadrágot és hosszú ujjú pólót vettem fel, hogy John véletlenül se lássa meg a kötéseket és a friss vágásokat.
Amikor mindent összepakoltam, bezártam a lakásomat és visszamentem a kocsihoz. Újra a jobbik arcomat vettem elő, az önpusztítás megnyugtatott, nyugodtan vezettem vissza a raktárhoz.

Mark
- Mondhatnánk azt, hogy pihentem is, míg egy kölyök és egy lány meg nem zavart. Az előbbi egy korábbi játékod résztvevője volt, az utóbbit meg nem ismerem - vontam vállat - Valami Kayla Jackson a neve - de számomra idegesítő ribancnak van elkönyvelve. Nagy levegőt vettem, hogy tovább tudjam folytatni a kis történetet, Amandát viszont nem akartam belekeverni.
- Téged vártak, de meglepődtek, amikor engem találtak itt...

John:
- Kayla a mostoha húga, szintén játszott. Elvesztette a szüleit, de nem gondoltam, hogy ő is itt lesz. Alex segíteni akar és jó tanítvány válik majd belőle, de a lány... hasznosabb lenne, ha nem folyna bele a játékokba, kell valaki odakinn is - magyaráztam. Azután körbenéztem, valami nem egészen stimmelt de nem tudtam volna megmondani, hogy mi.
- És mi volt Amandával?

Mark
- Hmm, értem - bólintottam lassan, miközben a három férfi kartonját tanulmányoztam. Ugyanúgy benyálaztam az egyik ujjamat, majd random lapozgattam bennük, felváltva. 
- Gondolom ő is hasonlóan tévedt ide, mint a két kölyök - rántottam meg vállam - Nem igazán faggattam ki a szándékairól, ugyanis engem tökéletesen hidegen hagy.

John:
- Én küldtem ide - szóltam közbe, de a mondat további részére csak biccentettem. - Nem tudtam, hogy itt leszel, nem tudom, hogy készen állt-e erre a találkozásra - épp mikor kimondtam kinyílt a raktár ajtaja és Amanda lépett be néhány csomaggal, felé fordultam és amennyire tőlem tellett átkiáltottam a terem túlsó felébe.
- Ha bemész azon az ajtón, ott lesz egy kisebb szoba van ott két ágy és egy asztal a polcokra pedig tudsz pakolni! - láttam, ahogy bólint és egy pillanatra meg is áll.

Amanda:
Miután végig hallgattam John útbaigazítását egy pillanatra összeakadt a tekintetem Markéval, azután elkaptam a sajátomat és elindultam arra, amerre az idősebb férfi mondta. Drótkerítésszerű fal választotta el a szobát a raktár többi részétől, valóban volt ott két ágy, az egyik mellett az éjjeli szekrényen Jill képét pillantottam meg, valószínűleg az John ágya, lepakoltam a másikra, az üresen álló szekrénybe pedig kipakoltam a holmimat.

Mark
- Uhum - pillantottam fel rá, becsukva az aktákat. Örültem, hogy visszatért Amanda, így nem kellett reagálnom a hosszabb mondatra. Nem volt túl sok kedvem róla csevegni a férfivel. Szerintem mondjuk nem állt rá készen, de már mindegy, hiszen a lényegen túl vagyunk, és itt nem pont a hentergést értem. Találkoztam vele, tehát ő tényleg John tanítványa..., gondoltam magamban kissé idegesen, ám nem hagytam, hogy ez kiüljön az arcomra is. Végül nagyot sóhajtva ellöktem magam a faltól, aminek időközben nekidőltem, majd lopva a lányra pillantottam, ekkor akadt össze tekintetünk.
- No és én? - kérdeztem közbe Johnra szegezve tekintetem - Van még egyéb kérésed is?  - vagy még feltétlenül itt kell szobroznom?

John:
- Elmehetsz Mark - feleltem neki, de még köszönésképp hozzátettem, halkabban, hogy Amanda meg ne hallja. - Tartsd rajta egy szemed Eric Matthews-on.

Mark
- Rendben - feleltem szűkszavúan, ezután intettem egyet és kiléptem a raktárból. Némán sétáltam járművemhez, mivel nem szívesen gyalogoltam volna el idáig. Kinyitottam az ajtaját, majd beültem. A biztonsági öv becsatolása után pedig nyugodtan álltam odébb, habár elég sűrűn gondoltam vissza Amandára. Nem értem, miért nézett úgy rám, amikor visszatért, előtte meg az a két kölyök! Idegesítőek, az a Kayla meg szerintem egy ribanc.

John
Miután Mark odébbállt, a maradék három kartonnal a hónom alatt mentem a terem másik végébe. Ahhoz a helyiséghez igyekeztem, ahova nemrég Amandát küldtem. Némán léptem be, ekkor láttam, hogy a szekrényt már félig megtöltötte a holmijaival. Ahogyan őt néztem, ismét azt éreztem, hogy valami nincs rendben, de nem tudtam volna továbbra sem megmondani, hogy mi lehet az. Amikor visszajött, nyugodtnak tűnt, ám tényleg az volt? Néha becsapós az emberek reakciója, ezért jobb alaposan megfigyelni őket.
- Minden.. szükséges holmidat elhoztad? - kérdeztem mögé lépve. Abban a házban már nincs biztonságban, így nem hiszem, hogy visszamehetne oda, ha utólag derülne ki, hogy valamit elfelejtett.

Amanda:
Sötét tekintettel néztem fel rá, de halványan elmosolyodtam.
- Igen - feleltem halkan. - Semmi fontosat nem hagytam ott - az ajtó felé néztem, majd vissza rá.
- Hoffman nyomozó elment már? - a hangomban vegyes érzelmek keveredtek. Részben indulatok, amik miatt megvágtam magamat és az is, ami előtte volt.

Kayla:
- Ígérd meg, hogy nagyon vigyázol! - tette a kezét a vállamra Alex, elvettem onnan a kezét és rámosolyogtam.
- Csak Seanhoz megyek pár cuccért, nem lesz semmi baj! - feleltem. Nagyot sóhajtott, a lehelete látszódott az éjszaka hűvös levegőjében. Bólintott és elfordította a tekintetét.
- Most van kulcsod, siess vissza! - ezzel engedett el és én elindultam, egyedül. Nem rémisztett meg a sötétség, ahogy sohasem, csak kicsit fáztam. Sean pár utcányira lakott, egyáltalán nem volt mitől félnem, szinte már vártam, hogy magamhoz öleljem őt.

Mark
Útközben bekapcsoltam a rádiót, hogy hallgassak valamit, míg a célomhoz nem érek, de nem ment benne semmi érdekes, így végül némaságba burkolózva vezettem tovább. Reméltem, hogy történik valami, ami feldobhatja a kedvem a szar mai nap után. Illetve csak részben szar. Eszembe jutott a húgom, és ahogy vezettem, valahogy felerősödött bennem a hiánya. Valahogy nem tudta lekötni a gondolataimat az sem, amikor később Amanda jutott eszembe. Volt benne valami, ami megfogott, ám azon is töprengtem már, hogy lehet, csak kényszerképzeteim alakultak ki vele kapcsolatban.

John
- Igen, már elment - válaszoltam nyugodtan, majd leültem az ágyam szélére. Letettem magam mellé az aktákat, miközben a szemeimet nem vettem le Amandáról. Az érzéseit nagyon vegyesnek találtam, ezek szerint nem volt hát felkészülve a találkozásra, de jobb, ha ebben is biztosra megyek.
- Hogyan reagáltál akkor, amikor találkoztál vele

Amanda:
Az ajkamba haraptam, nem mondhattam el neki mindent.
- Sötét volt, először megijedtem - feleltem, azután összevontam a szemöldökömet. - Úgy gondolod megbízhatunk benne? Nem lehetséges, hogy valójában a rendőrök kezére akar adni minket? Elvégre ő maga is rendőr - mondtam gyanakvóan, de a tekintetemben volt némi féltékenység is.

Kayla:
Messziről már láttam az épületet és önkéntelenül elmosolyodtam, de azután valaki elkapott hátulról és magához szorított. Sikítani akartam de a számra tapasztotta a kezét.
- Jó estét szépségem! - nyögte a fülembe és azonnal megismertem Sean hangját, de összezavarodtam.
- Miért csinálod ezt? - suttogtam, erőtlenül, amikor végre elengedte a számat, alig kaptam levegőt, nagyon szorított.
- Igazi gazdag örökösnő vagy, de sokkal kevesebbet érsz, mint a vagyonod - felelte. Az ajkamba haraptam. - Az ügyvédtől jövök, egy jó baráttal elintéztük, hogyha történne veled valami, megkapjam a pénzedet - a gyomrába könyököltem és felüvöltött. A földre estem, de a hajamnál fogva felhúzott és kést szorított a torkomhoz, kicsit meg is vágott.
- Sean! - kiáltottam - Ne, kérlek! Valaki segítsen! - rettenetesen fájt, a seb amit ejtett rajtam és a seb, amit a szívemen ejtett. Megbíztam benne és szerettem, de ezek szerint  ő csak a pénzem szerette.

Mark
Hamarosan egy távoli férfiüvöltés, majd kiáltás csapta meg a fülem. Ösztönösen a fékre nyomtam, mire egy a mögöttem haladó autós élesen rám dudált, és dühösen kikerült.
- Rohadj meg! - kiáltottam utána, s fogcsikorgatva rántottam meg a kormányt. Lehúzódtam az út szélére, oda, ahol kevésbé észrevehető a jármű. Aztán kiszállva becsaptam az ajtót, s a hangok irányába indultam, miután bezártam. Miközben sétáltam, azon töprengtem, mi történhetett, de nem tudtam kitalálni. Csak sejtéseim voltak, azok meg nem mindig pontosak. Nagy léptekkel haladva végül letisztult a bennem keletkezett zavaros kép. Tőlem nem messze egy férfi egy lányt tartott fogva, szúróeszközzel a kezében. A torkához nyomhatta kicsit, mert az áldozat nyakát egy kis vörös csík díszítette. Szerencsére egyikőjük sem látott, mert háttal álltam nekik, és óvatosan vettem szemügyre őket, apró mozdulatokat téve. Egy kis idő múlva óvatosan az öltönyöm zsebébe nyúltam, és a tettes fejének szegeztem a pisztolyt.

John
- Nem fog a rendőrök kezére adni bennünket! - nyugtattam meg Amandát - Én tudom, hogy megbízhatunk benne - ezt megérzés alapján állítottam, és a megérzéseim még sosem tévedtek. Viszont most azt súgták, hogy vele nincs minden rendben.
- Ha végeztél a kipakolással, ülj le ide mellém! - szóltam határozottan hozzá ezután.

Amanda:
Röviden bólintottam és folytattam a pakolást. Néhány plüssállattal szórtam tele az ágyat, amik otthon is mindig ott voltak, gyűjtöttem őket és legtöbbjük boldog emlékhez kötődött. Nem is volt olyan sok belőlük. Amikor végeztem, ahogy kérte, leültem mellé és kérdőn néztem bele a kék szempárba.

Kayla:
Sokáig hadakoztam és éreztem a véremet lecsordulni a nyakamon, pánikba estem és már sírni is képtelen voltam, amikor Sean egyszer csak megmerevedett. Még mindig erősen szorított és nem tudtam kiszabadulni, de némiképp kevésbé szorította a torkomhoz a pengét. Csak csönd volt, semmi más, de éreztem, hogy valaki mögöttünk áll és az utcai lámpa fényében láttam a hatalmas árnyékát fölénk magasodni. Még a lélegzetemet is visszafojtottam.

Mark
Ez volt a reszortom, és az én babérjaim. A reszortomhoz tartozott a brutalitás, minden patkány eltüntetése a Föld színéről. Örömmel kínzom őket olyan keményen, mint ahogy ők másokat. A húgom után nem csak a barátjáért esküdtem bosszút. Hanem a világért is. A bezsebelt babérok pedig a rettegésből támadt sikolyok voltak, az emberek fehérré vállt arca, és üveges tekintetük haláluk után. De idetartozik még a dermedt csönd is, amitől a homlokomat ráncoltam, belül viszont szélesen vigyorogtam.
Az utcalámpák fénye sejtelmes volt. Különös hidegséggel csillant meg a fekete pisztolyon, és a képemen. Az árnyékomat pedig megnyújtotta, ebből érezhették, hogy ott vagyok mögöttük. Figyelem őket, minden apró rezdülésüket.
- Javaslom, hogy engedd el a lányt, különben szétloccsantom az agyadat - szólaltam meg fagyosan - Ám ha nem teszed, az is lehet, hogy a gerincedbe kapod. Végül is, nekem rohadtul mindegy, hogy azonnal megdöglesz -e, vagy előtte bénává válsz!

John
- Húzd fel a felsőd ujjaid - utasítottam ezután, miután leült mellém. Az arcát figyeltem először, aztán minden rezdülésére összpontosítani kezdtem. Ha csak egy kicsi ellenállást is felfedezek benne, akkor biztosra mehetek az egyik lehetséges problémában.

Amanda:
Kelletlenül, de felhúztam, felfedve a friss kötéseket. Kerültem a tekintetét és az ajkamba haraptam, tudtam, hogy nem örül ennek, de még mindig jobb volt így, mintha drogokba fojtottam volna az indulataimat és az érzelmeimet.

Kayla:
A hang ismerős volt és ezt hitetlenkedve fogadtam, remegni kezdtem Sean karjaiban, a férfi jókor jött, ugyanakkor nem szívesen láttam volna meghalni még egy embert.
- Mi a garancia arra, hogyha elengedem nem teszi meg? - hallottam a hangján, hogy ő is retteg, szorosan behunytam a szememet.

Mark
Kicsivel közelebb sétáltam hozzájuk. A fegyvert nem tettem le, változatlanul a tettes fejéhez tartottam.
- Őszintén? Semmi, miután bántottál egy lányt - feleltem vállat vonva - És őszintén engem nem fog érdekelni a halálod - hangosan felnevettem, majd hozzátettem, hogyha nem engedi el, akkor lassú kínok közt fogok végezni vele. Láttam közben a lányon, hogy remeg, s kezdtem benne felismerni Kayla alakját, de nem voltam biztos abban, hogy ő lenne -e az.

John
Egy fokkal ugyan jobb volt a helyzet, mert így nem drogokhoz nyúlt, csak pengéhez, de igazából annak sem örültem nagyon, hogy vágja magát. Ugyanúgy levezeti az érzéseit magán, talán egy pillanatra meg is könnyebbül, aztán realizálódik benne tetteinek súlyossága, és a történtek nyomainak elfedésén kezd el dolgozni. Ilyenek voltak a friss kötések.
- Miért tetted? - kérdeztem halkan, ám véletlenül sem szemrehányóan. Kíváncsi voltam a válaszára.

Amanda:
Vállat vontam és visszahúztam a kötésekre a pólómat.
- Ideges lettem - suttogtam válaszul, újból kerülve a tekintetét.

Kayla:
A szememet még mindig nem mertem kinyitni, a nyomozó szavai egyszerre keserítettek el és egyszerre voltak megnyugtatóak, de a csönd még mindig félelmet keltett bennem. Sean leeresztette a a kést és ellökött magától. Most kinyitottam a szememet és magam elé tartottam a kezemet, hogy úgy essek a kemény betonra. Éreztem, ahogy az erőtől a kezem és a térdem felhorzsolódik, ezzel egy időben a nadrágom is kilyukad. Felszisszentem, de megkönnyebbültem... egy kicsit, azután megfordultam, de összekuporodtam és úgy néztem fel rájuk.
- Tessék, megtettem amit kért! - kiáltott fel Sean a késsel hadonászva. Ha nem tette volna ezt velem, most bizonyára felkiáltok, hogy ne tegye és inkább fusson, de meg akart ölni, ezért az ajkamba haraptam és lenyeltem a szavaimat.

Mark
Némán elvigyorodtam, miután szembe fordult velem a férfi. Fiatalabbnak tűnt, mint amilyennek először hittem, de nem lepett meg különösebben, ahogy a reakciója sem. Ahogy előttem hadonászott a késsel, a pisztoly csövével nézett farkasszemet, ugyanis mindvégig egy ponton tartottam: a tarkójától feljebb, ott, ahol elölről nézve a homloka lehet, s miközben felém fordulva állt riadt tekintettel, rávett arra, hogy bevessem terveim egyikét. A kezére céloztam, aztán meghúztam a ravaszt. Kilőttem a kezéből a kést, ami ettől a földbe szúródott, nem messze a jobb lábfejétől. Direkt úgy rendeztem a dolgot, hogy őt ne sebesítsem meg, vagy ha sérülést is szerez, az maximum a kezén lesz, ami az "életveszélyes" kategória közelében sincs.
- Oké. Most tűnj innen undorító balfasz, és ne szólj erről senkinek! Amennyiben igen, garantálom, hogy életed végéig egy tolószékben rohadj meg! - kiáltottam rá, várva, mit tesz.

John
- És mi miatt? - kérdezgettem tovább, elgondolkozva. Az idegességében lehet, Mark is közrejátszik? Ennyire megviselte volna az, hogy találkozott vele?

Kayla:
Sean kicsit felkiáltott én pedig megijedtem, amikor  a férfi kilőtte a kezéből a kést, mindenesetre ez elég volt ahhoz, hogy Sean hanyatt-homlok meneküljön el. De miután eltűnt, a szívem még mindig a torkomban dobogott, a torkom kiszáradt.
- K-köszönöm! - dadogtam, ahogy felnéztem a megmentőmre.

Amanda:
-Mielőtt elraboltam, találkoztam Adammel a lépcsőházban - féligazság volt, de mást még nem akartam mondani.

Mark
Röhögve néztem végig, ahogy a férfi hangosan felkiált, majd ijedtében elrohanjon. Hamar elhagyta a területet, így a lánnyal tudtam foglalkozni, akire nem sok figyelmet szenteltem azután, hogy láttam, elengedi. Összekuporodott tőlünk nem messze, s úgy tűnt, megnémult. Jó magam most szintén ezt tettem, ahogy elraktam a fegyverem, a kést, majd odamentem hozzá, hogy kezemet nyújtsam felé.
- Ahelyett, hogy köszönésbe kezdenél, jó lenne, ha elkerülnéd ezeket a balfaszokat - szóltam hozzá nyersen, ezután vártam, mit tesz ő.

John
- És mit csinált Adam? Hogyan fogadott? - pillantottam rá karjáról. Hittem neki, így kezdtem úgy érezni, hogy már nincs probléma.

Kayla:
Félénken megfogtam a kezét és felálltam.
- Nem volt ilyen... azt hittem szeret, a barátom volt - feleltem még mindig sokkosan. - Félreismertem. Ha nem jön, akkor megölt volna az örökségemért.

Amanda:
Szomorkásan elmosolyodtam.
- Igazából... olyan volt, mintha megpróbált volna felszedni, elhívott egy barátja koncertjére és lefotózott - feleltem, miután ismét a szemébe néztem. - A képeket, amiket rólam készített tönkretettem.

Mark
- Szerintem nem félreismerted, egyszerűen ő tudta, hogy kibaszottul naiv vagy, és nemes egyszerűséggel átkúrt - vontam vállat, és miután felállt, megragadtam a csuklóját. Elkezdtem a járművemhez húzni.
- Remélem ezt a mondatot nem azért mondtad leginkább, hogy hálálkodj, és az út során nem lesz tele a nyáladdal az autóm! - feleltem erre, miközben enyhén megrándult az arcom - Egyébként meg nem tesz semmit, csak annak köszönheted hogy élsz, hogy annak az a barom rohadt hangosan üvöltött, de meg kiabáltál....

John
Némán bólintottam.
- Szerintem eddig remek munkát végeztél - dicsértem - És jól tetted, hogy megsemmisítetted a képeket, amiket készített rólad - mosolyogtam rá biztatóan, miközben csillogó szemeit fürkésztem.

Kayla:
Nagyot nyeltem mikor végül megálltunk a kocsijánál. Félénken ültem be mellé az anyósülésre és lopva fürkésztem az arcát. Nem volt kedves, de igaza volt és mégis találtam benne valami rejtélyeset és vonzót, magam sem tudom, hogy mit. Talán a hangját? A szenvedélyt, ahogyan beszélt?

Amanda:
Talán egy kicsit el is pirultam, amikor dicsért, mindenesetre örültem, hogy nem kellett Markról beszélnem, de most vissza is tért a bűntudatom kicsit Adammel kapcsolatban.
- Adammel... mi történt? - kérdeztem tétován.

Mark
Beültettem őt az autóba, majd a csomagtartóhoz léptem, és kinyitottam. Megpróbáltam előkutatni egy elsősegélydobozt.

John
Hosszú percekig nem feleltem, majd nagyot sóhajtottam.
- Nos... Ott hagytam Gordonnal egy teremben, úgy, ahogy volt - válaszoltam végül, elkapva róla tekintetem.

Kayla:
Némán ücsörögtem a kocsijában, még mindig remegtem, de már kicsit jobban éreztem magamat. A kocsi ülése kényelmes volt és az egész olyan... ápolt volt egy porszemet sem találhattál benne. Nem is gondoltam volna, hogy a férfi ilyen precíz, beszéd alapján biztos nem.

Amanda:
- Mit tett, amiért meg kell halnia? - bukott ki belőlem a kérdés. Megszegtem az alapszabályt érzelmileg kötődtem egy alanyhoz. De csak... kedves volt hozzám.

Mark
Ahogy kutattam, fél szemmel Kaylat vizslattam. Szánalmasnak tűnt az, ahogy az anyósülésen remegett. Sóhajtozva visszanéztem a csomagtartóba, végül előszedtem egy fehér dobozt, és elláttam ott, ahol tudtam. A térde egyszerű eset volt, egy horzsolás sosem gond, de a vágással meggyűlt a problémám, mert bár nem olyan mély a seb, mégis... Elég nagynak bizonyult mégis a vérzéshez. Pár perc után hátradobtam az összecsukott vackot, majd beültem a bekötözött térdű, és nyakú lány mellé.
- Csukd be az ajtót, illetveee  kapcsold be magad, ha csak nem akarsz kirepülni innen! - mondtam komolyan, valósággal becsapva a sofőroldal ajtaját. Ezután becsatoltam a biztonsági övet, és vártam, míg ő is így tesz.

John
Újra felé fordultam, szemeibe nézve. Tudtam, hogy válaszokat akart, én pedig igyekeztem, hogy megadjam neki erre a kérdésére is.
- Nem tett semmit - ingattam meg fejem, majd folytattam - Egyszerűen csak... nem tett meg mindent azért, hogy életben maradjon - feleltem végül.

Kayla:
Mindent úgy tettem, ahogy mondta, de továbbra sem mertem megszólalni. Viszont láttam, hogy nézett rám, amikor ellátta a sebeimet, a száját épp úgy tartotta, mintha megvetne engem. Igyekeztem nyugodtabban viselkedni, hamarosan már nem remegtem annyira és azon kezdtem el gondolkozni, hogy esetleg megpróbálhatnék beszélni vele.

Amanda:
-Fáradtnak tűnsz - szólaltam meg pár percnyi hallgatás után és a vállára tettem a kezemet. - Van szükséged valamire? Vagy, hagyjalak pihenni? Ha nem baj, még elszaladnék az éjjelnappaliba elemet venni - hazudtam.

Mark
Miután végzett, beindítottam a motort, és rögtön a gázra tapostam. Minél hamarabb el akartam hagyni ezt a szar helyszínt, továbbállva valamilyen normális terepre.

John
Gyorsan a szám elé tettem a kezem, mert néhány másodpercre rá elkapott a köhögés. Igen, igaza volt. Tényleg elfáradtam egy picikét.
- Egyelőre nincs szükségem semmire - mosolyogtam rá biztatóan - Most pedig menj, és a boltba menet mindenképp vigyázz magadra!

Kayla:
Hiába gondolkoztam, nem tudtam, hogyan bírjam szóra őt. Azt tudtam, hogy talán azt sem tudja, hol lakunk most Alexszel ezért nem tudtam, honnan tudhatta volna, hova kell haza vinnie, de ezért sem szóltam. Néha lopva kémleltem az arcát egyszerre remélve, hogy észre sem veszi és talán visszanéz rám. Most semleges arckifejezés ült ki az arcára, ahogy vezetett, szürkés tekintetét az útra szegezte, a szemöldökét pedig összevonta, úgy koncentrált. Talán épp ezért sem mertem megzavarni.

Amanda:
Elmosolyodtam és végigsimítottam a vállán, ahogy felálltam, azután magamhoz vettem a bőrdzsekimet és elhagytam a raktárt.
[...]
Ahogy beléptem a házba, rögtön az emeletre futottam, ahonnan a csapóajtón át egyenes út vezetett a pincébe. A táskám kényelmesen lötyögött az egyik vállamon, nem hoztam mást, csak ami kellett... A szívem a torkomban dobogott, ahogy róttam a sötét pince folyosóit, még mindig kirázott a hideg tőlük. Végül elértem a nehéz fémajtóhoz belekapaszkodtam, hogy teljes erőmből jobbra húzzam. 
Amikor tétován befelé lépkedtem, vér és halál szaga csapta meg az orromat a folyosóról beáramló kevés lámpafényben ott láttam az egyik résztvevő levágott lábát az egyik csőhöz láncolva. Felfordult a gyomrom, de nagyot nyeltem és tovább osontam a fürdőkád felé, Adamhez, aki nem mozdult és egy hangot sem adott. Mikor odaértem elővettem egy zseblámpát és felkapcsoltam. Adam aludt, vagy halott volt - nem, nem élt, lélegzett, éreztem, mert az orra alá tartottam az ujjamat. 
- Adam - szóltam hozzá sírósan. - Ébredj, kiszabadítalak! - ígértem és részben igaz volt. Nem hozhattam ki, azzal megszegtem volna John szabályait, de megmenthettem a hosszú, lassú kíntól. Hamarosan megmozdult, kinyitotta a szemét, rám nézett és mintha valamit mondani akart volna, de azután elővettem az addig rejtegetett fóliát és a fejére húztam, szorosan, nem menekülhetett. Sikítani akart, megpróbálta lefejteni magáról a fóliát, könnyek lepték el a szememet, de teljes testemmel hátradőltem és húztam, amikor kezdett elfogyni a levegője, vér ömlött ki a száján a fóliába, rángatózott még utoljára, de megfulladt és nem mozdult többé. Levettem róla a fóliát és a összegyűrve a földre dobtam, aztán meggyújtottam az öngyújtómmal és még messzebb rugdostam. Iszonyú szaga volt, de nem bírtam felkelni a fiú mellől. Végigsimítottam a fehér arcán és lenyeltem a könnyeimet.
- Úgy sajnálom!