Tallia meséi - Luliath felemelkedése

[KEZDÉS]

Kardcsörgés és csatakiáltások zaja töltötte meg Clane városát; alig pár hét telt el a Seringherd-mezei csata után, az angyalok, elfek, törpök és emberek szövetsége már Clane falait ostromolta, hogy végezzenek a bukott Dolenreussal, aki gyáván elmenekült a harcmezőről, ám a szövetség tagjai közül senki sem tudta, hogy Dolenreus tervei miatt ez teljesen hiábavaló. 
Alig egy órával azután, hogy Berussar vezetésével betörték a külső kaput, a csata még mindig véresen zajlott tovább, noha az angyal el akarta kerülni a felesleges vérontást, a vele ostromlók közül rengetegen vesztették el szeretteiket a Sötét Király miatt, így bosszújuk nem kímélt se asszonyt, se gyermeket. Az emberek és törpök többsége mindenen átvágta magát, ami az útjába került, az angyalok próbálták megfékezni a dühödt szövetségeseiket, de mindhiába. Berussar leghűbb barátja, Arkanez oldalán harcolt és sajátjaikkal céltudatosan törtek utat a város szívében található erődítmény kapuja felé.
A sötételfek nem tettek különbséget asszony és férfi között, ha harcra került sor, közülük csak kevesen voltak most a katakombákban, főként gyermekek, kisgyermekes anyák és harcképtelen idősek, illetve kevés másik, aki őket védte. Alig egy félórája a Rettenetes Dolenreus is itt járt, hogy leghűbb társát, a saját fiát itt hagyja. A fia, Disinor csupán fél emberöltőnyivel volt nála fiatalabb, de emberek szemében még épp csak elérhette a férfikort, sajátjai között még nem számított felnőttnek, csupán ifjúnak.

Disinor:
-Harcolni akarok, apám! Elég idős vagyok hozzá! - Tiltakoztam hevesen, ám szinte az éjfekete páncélja alatt is láttam, ahogy apám összevonja a szemöldökét.
- Nem, Disinor, itt van szükség rád. Ha elbukik a város, ha megölnek, te vagy az egyetlen reménységem. - A fejét rázta, de a vállamra tette a kezét. - Az egyetlen, aki tovább viheti az örökségem.
-Mire megyünk azzal, ha Clane elpusztul? Ha meghalsz... - A torkom összeszorult. Apám előhúzott calahonnan egy vastag bőrökbe bugyolált táblát, egy pillanatra kicsomagolta. Valamilyen különleges kőből volt, még nem láttam hozzáfoghatót.
- Mikor fellázadtam, csak ezt hoztam el melletted a szigetről. A halhatatlanságom kulcsa, és a tiéd!
- Egy átok - leheltem, mikor elolvastam ez első két sort. Az őseink nyelvén íródott.
- De egyben áldás is, míg ez nálad van élni fogok. Ha kimondod a szavakat. Vigyázz rá jól, vidd magaddal!
- Azt akarod, hogy elmenjek! - A felismerés villámcsapásként ért, de egyben reménnyel is töltött meg. Tudtam róla, hogy Clane alatt vannak alagutak, amik átvezetnek a hegyek alatt, de valahogy nem gondoltam volna rá, hogy ez a terve.
- Igen, menekülj. Megfújják a kürtöt, ha elveszett az erőd, akkor vigyél magaddal annyi harcképes embert, amennyit tudsz. - Suttogni kezdett, összevontam a szemöldököm. - Az öregeket és a gyengéket hagyd itt. Csak azt vidd, aki gyors.
- Csak azok vannak itt - ellenkeztem, amikor egy ismerős hangot hallottam a hátam mögül.
- Ez nem igaz. - Megfordultam és elmosolyodtam, egy fiatal sötételf lány állt előttem, sötétkék bőrét fehér szimbólumok díszítették, vörös haja sörényként borult bimbózó mellére, amit csak egy hevenyészetten összekötött szarvasbőrmellény takart. Jóval fiatalabb volt nálam, de ha hozzáadjuk a fajunk közti különbségeket, majdnem egyidősek lehettünk. 
- Luliath - szólítottam lágyan a nevén. Nem volt titok, hogy közel álltunk egymáshoz. A szerelmünk hosszú ideig bimbódzott és forró csókokban teljesült be. Egy napon talán feleségül veszem és a királyném lesz, de ahhoz túl kell élnünk ezt a napot. - Nem tudtam, hogy itt vagy.

Luliath:
- Hol máshol lennék, mint a közeledben? - Szinte suttogtam a szavakat. Majd kis meghajlással köszöntöttem a királyt is, bár nem voltam biztos benne, hogy megérdemli a tiszteletemet. - Ha erős és gyors harcosokat akarsz - fordultam ismét Disinorhoz -, ismerek néhányat.

Disinor:
Nem tudtam nem mosolyogni a lány válaszán, de mikor atyám újra szólt elkomorodtam.
-Ennek örvendek - a hangja hűvös volt. - Aki nem megy veletek, öljétek meg, ha kell öljétek meg a csecsszopókat, hogy az anyjuk veletek menjen. Sok emberre lenne szükségetek. - Még nem is válaszolt, de már tudtam, hogy Luliathnak ez nem fog tetszeni. Épp nyitottam volna a számat, hogy békítő hangsúlyt találjak kettejük közt, de ő megelőzött.

Luliath:
- Nem vagyok olyan pozícióban, hogy tanácsokat adjak, fenség, mégis arra kérlek, hallgass meg! - Nem, egyértelműen megvetettem ezt a férfit, de úgy kellett tennem, mintha tisztelném. - Az ártatlanok lemészárlásával nem nyerünk semmit. Élve több hasznukat vennéd. Aki az utunkat állja, vesznie kell, de aki maradni szeretne, tókéletes túsz lehetne, többek között. - Oldalra néztem, hogy Disinor mennyire ért vajon egyet velem.

Disinor:
Még a sisakján át is láttam apám villámló sárga szemeit.
-Nem! - Kiáltása visszhangzott a teremben, többen felemelték a tekintetüket. Ő megvárta, míg visszatérnek a dolgaikhoz és lehajolt Luliathhoz, hogy egyenesen a szemeibe mondhassa a szavait. - Nem hagyom, hogy az én alattvalóim közül, akár egy is csatlakozzék akármilyen módon ezekhez a mocskos árulókhoz. Inkább öljétek meg mind. - Az utolsó szavait már az én szemembe mondta. Csend lett, mintha megnémultunk volna. Balra sandítottam, láttam, hogy Luliath sem mer most semmit mondani. Végül apám kinyújtóztatta hatalmas szárnyait és búcsúképpen csak egy mondatot vetett oda nekünk. - Ne okozzatok csalódást!
...
Egy órával később még mindig azon vitatkoztunk mit tegyünk. Őt a szülei teljesen ignorálták, így élete nagyrészét a jelenlévők közt töltötte, így érthető módon vonakodott a parancstól. Nekem sem tetszett a dolog, pazarlásnak tartottam, de mégis. A király parancsa.
- Árulóvá válnál inkább? - Kiáltottam sokadjára. Ismertem az apámat, tudtam, hogyha valahogy mégis túlélné az egészet és lejönne ide a csata után, úgy hogy a kürtöt megfújták előtte és nem holtakat találna itt, hanem élőket gubbasztva és remegve, akkor utánunk küldené a legjobbjait, engem is súlyosan megbüntetne, annak ellenére, hogy a fia vagyok, de Luliath-tal ki tudja mit tenne, bele sem mertem gondolni.

Luliath:
Már a sokadjára kellett visszapislognom a könnyeimet. - Majd ha nem lesz ki fölött uralkodnia, akkor nézném meg az arcát! - kiáltottam vissza. Egy ideig nem szólaltunk meg. Sóhajtottam. - De ha most nem teszem meg, amit kért, akkor nem lesz rá módom, nem igaz? - mosolyodtam el keserűen. - És téged se akarlak bajba sodorni - simítottam végig Disinor arcán.

Disinor: 
Keserűen mosolyodtam el, mikor végigsimított az arcomon. A két kezem közé fogtam az arcát és megcsókoltam. Ekkor felharsant a kürt. Sosem mondtam volna senkinek de félelem lopódzott a szívembe. Homlokon csókoltam Lult, majd magamhoz szorítottam.
-Itt az idő - suttogtam. Mintha bólintott volna, nem számított, gyorsan kellett cselekednünk. Elengedtem és egy hordóra álltam fel, hogy még jobban kimagasodjak a tömegből. - CLANE NÉPE! - Kiáltottam és végignéztem rajtuk. Szánalmas társaság volt. Vénasszonyok, fáradt anyák pár napos karon ülő csecsemőikkel és csak kevés fegyveres. - Mindenkire szükség van. Van egy kijárat, átvezet a hegyen. Menedékre lelhetünk Tallián kívül, míg elülnek a harcok. Talán lesz, aki nem éli túl az utat, ám itt biztos halál vár mindenkire. Kövessetek! - Leugrottam a hordóról, magam köré gyűjtöttem a fegyvereseket és kiválasztottam egyet, akiben megbíztam. Félrevontam őt és suttogva szóltam.
-Galeth, mind tudjuk, hogy a csürhe fele nem jut ki élve, vagy ha igen csak lassítja a többit. Hátul gyere, aki lemarad azzal csendben végezz! - A szemében nem láttam mást csak engedelmességet, úgy tett ahogy mondtam. Felsorakozta mögöttem, én az élen lépkedtem, jobb kezemben egy fáklyával, balkaromon Luliathot vezetve.
- Minden rendben lesz - mormoltam, de persze nem tudhattam.

Luliath:
Szorosan Disinor karjához húzódtam. Féltem, és a hangjából kihallottam, hogy ő is. Nem állt szándékomban senkit se bántani itt, de hamarosan az utunkat állta egy nagyobb csapat vehemensebb öreg férfi, akik a harchoz már gyengének minősültek, de a hazaszeretet ott lobogott bennük. - Állj! Nem futamodhattok meg ilyen gyáván! Az utolsó csepp vérünkig küzdenünk kell! - mondta a szószólójuk. Elhúzódtam Disinortól, és a kezem a magas csizmám szárában tartott egyik tőr markolatára csúszott. - Álljatok félre, ha jót akartok - mondtam kemény hangon, hátha ettől észhez térnek.

Disinor:
Láttam, hogy az öreg mögött egy idősebb sötételf nő, talán a társa egy egészen kicsi számszeríjat aljz fel és mikor Luliath elhúzódott, rácélzott. Finoman félrelöktem őt és balommal villámgyorsan előhúztam egy pengét, amit a nő torkába szúrtam, a karját pedig félrelöktem és így a nyílvessző az öreg lábát találta el.
- Maradni akarsz öreg? Hát maradj, majd ha a bosszúszomjas emberek betörnek ide meggondolod magad, de akkor már késő lesz! - Sziszegtem, majd körbefordultam, Luliathot végig a szárnyaim védelme mögött tartva.
- Ki akar még maradni?

Luliath:
Nagyot nyeltem, amikor rájöttem, hogy annak ellenére akartak végezni velem, hogy én jót akartam nekik. Előrántottam mindkét tőrömet, és Disinor aggodalmát figyelmen kívül hagyva, elszántan szegeztem előre a két pengét. Egy ideig patthelyzet alakult ki, feszült csönddel. - Galeth?! - fakadt ki a lábon lőtt öreg. - Neked mitől véres a kardod? - Szóval Galeth is ideért közben, és követte Disinor, jobban mondva az apja, utasításait. - Amiért az enyém is az lesz, ha nem álltok félre! - szóltam rájuk, és előre ugrottam, bal karommal utat végva, míg a jobban dobásra készen tartottam a pengét.

Disinor:
Hatalmas zavarodottság tört ki, Galeth után még két harcos kardot rántott és gondolkodás nélkül minden ellenkezőt levágott.
- Utánam! - Adtam ki a parancsot újra és ezúttal rohanni kezdtem, húztam magam után Luliathot, egy pillanatig sem érdekelt most már kivel, mi lesz, tudtam, hogy a lent rejtőző kétszáz Clane-i közül csak ötven volt harcos, de ők követni fognak. Ezúttal nem álltunk meg, míg a keresztúthoz nem értünk egy bő félórával később.
- Itt kell jobbra fordulni, hogy a Tallia határhegyei alatt átvezető alagúthoz jussunk - mondtam, nem is tudom már kinek, azután el is fordultam. Újabb óránkba tellett, míg megtaláltuk a felszínre vezető utat, de végül kinn voltunk. Sötét volt, a Hold vészjósló vörös fénnyel ragyogott ma éjjel. A táj kopár volt körülöttünk, életnek semmi nyoma nem volt körös-körül. A Lejáratot lezárattam magunk után két katonával és száz méterre tőle megparancsoltam a táborverést. Még jó pár órába telik majd, mire az ellenség rádöbben, hogy van kiút Clane-ből, ha egyáltalán keresgélnek és nem rombolják le az egész várost ostromgépekkel.
Mikor már tűz ropogott és a magunkkal hozott zsákokból élelmet vettünk elő, akkor szóltam csak újra, Luliath-hoz.
- Túl veszélyesek. Segíteni akartál nekik és meg akartak ölni - morogtam. És végigjárattam a szemem rajtuk. Amikor találkozott a tekintetem néhánnyal, aki ellenkezett, de végül feladta, az lesütötte a szemét, de láttam, hogy összesúgnak, ha nem nézek közvetlenül rájuk. - Tőlem félnek, de félek, téged előbb utóbb bántanának. Ezt nem hagyhatom.

Luliath:
Szorosan Disinorhoz bújtam, így fázni se fáztam annyira. - Talán az lesz a legjobb, ha külön alszom - sóhajtottam. Bár nem voltem erdei elf, a fák lombjai között remekül el tudtam rejtőzni. Főleg éjszaka, a sötét bőrszínem miatt. - Nem szeretném, hogy választanod kelljen, ki mellé állsz.

Disinor:
Mielőtt felállt volna megragadtam a karját és még inkább magamhoz húztam. Mélyen a szemeibe néztem.
- Bármikor, bárkivel szemben téged választanálak - mondtam komolyan. Hallottam, hogy a többiek halkan beszélgetnek, cseppet sem figyelnek ránk. A füléhez hajoltam. - Hagyjuk itt őket, mindannyiukat. Vigyük magukkal a hűséges harcosainkat, a többiek úgyis csak lelassítanak minket, csináljanak, amit akarnak, tőlem el is pusztulhatnak itt. Keressünk szövetségeseket és támogatókat. Csak te és én! - Az utolsó mondatom után elmosolyodtam és eltávolodtam tőle annyira, hogy ismét a szemébe nézhessek. - Mit mondasz, szerelmem?

Luliath:
Nem mondtam semmit, csak megcsókoltam. Hosszan. Közben azon gondolkodtam, hogyan fogalmazzam meg a mondandómat. Elszakadtam tőle, és a mellkasára hajtottam a fejemet. - Neked a néped mellett a helyed - mondtam szinte suttogva. - Nem holmi kalandorcsapatban.

Disinor:
Eltávolodtam tőle egy kicsit. Az érzelmeim még mindig túl hevesen tomboltak bennem.
- Nem, ha ezzel azt kockáztatom, hogy bántódásod essen! - Megcirógattam az állát és halkan hozzátettem. - Te vagy a legfontosabb nekem, nem érdekel semmi más.

Luliath:
Szomorúan megráztam a fejemet. - Az apád ennek a népnek az ura. Te vagy az örököse, sőt, ki tudja, talán már maga a király is te lettél - sóhajtottam. - Nem könnyű kimondanom e szavakat... de a kötelességed feléjuk húz. Nem felém. Értük kaptad azt a táblát, nem értem. - Elfordultam, hogy lehetőleg észrevétlenül törölhessem le a könnyeimet.

Disinor:
Mikor meghallgattam a szavait egy pillanatra belegondoltam, hogy talán igaza van és apám már nem is él. A sok vita ellenére, amit vele folytattam az elmúlt hónapokban, ez most rossz érzéssel töltött el. Tudtam, hogy a lánynak igaza van, mégis. Nem tudtam mit tehetnék. Féltettem. Ha ellene fordultak most, ellene fordulhatnak később is, én pedig a népem és közé leszek szorítva, vagy őket védem, vagy őt.
-Gondolkodni fogok ezen - simítottam végig az arcán, ahol éreztem némi nedvességet, de egy szót sem szóltam. Hátradőltem a bőrön, amit leterítettem korábban, és magamhoz húztam, hogy a mellkasomra hajthassa a fejét.
- Most gyere, ránk fér a pihenés. Holnap tovább kell mennünk bármi is legyen. - Hosszú csókot nyomtam a feje búbjára, és a fülébe suttogtam. - Szeretlek.

Luliath:
Már nem tudtam palástolni a könnyeimet. Eláztattam Disinor ruháját, ahogy a mellkasán pihentettem a fejemet. Éreztem, hogy néznek minket. Nem, nem maradhatok itt. Vártam, amíg egyenletessé vált Disinor légzése. Ekkorra már a tábor nagy része is hortyogni kezdett. Felültem, és lenéztem a már-már békésen nyugvó fiúra. Felálltam, de nem vitt rá a lélek az indulásra. Könnyek szöktek a szemembe. Kihúztam az egyik törömet, és levágtam egy hosszú, vörös tincset a hajamból, és a mellkasára fektettem. Reméltem, így majd megérti, hogy magamtól mentem el, és nem a népén kéri számon. Óvatosan, nehogy felébredjen rá, arcon pusziltam. - Szeretlek - suttogtam. - De itt és most nem lehetek veled. Vigyázz magadra, kedvesem. - Erőt vettem magamon, és elfordultam tőle. Sietős léptekkel elindultam visszafelé, Talliába. Még nem tudtam, hova menjek, de innen el kellett jönnöm. Erős volt a kísértés, hogy visszanézzek, de tudtam, hogy akkor újra elgyengülnék.

Naakvys:
Sötét füst szállt fel a Lebholra-völgyből. Nem volt szokásom beleavatkozni a dolgokba ilyen szinten, nem döntöttem el birodalmak vagy királyságok sorsát, de most kiváncsi voltam. Megpördültem a levegőben; szivárványszín pikkelyeimen végigszaladt a napsugár. Közelebb és közelebb repültem a földhöz. A völgyön kívül, a hegyek túloldalán egy kis csapatot vettem észre, még mind aludtak. Kivéve egyet. Egy fiatal lány ellenkező irányba indult, mint amerre logikus lett volna. Követtem az égen, egészen addig, amíg egy alagúthoz nem ért. Ott nyomát vesztettem, de valami azt súgta, látom még. Átsuhantam a hegyek felett és egy erdőben Horsfelden alatt földet értem.
Kecsesen változtam vissza. Megráztam - ezúttal fekete, zöldvégű - loboncomat. Szőrmebundám a földet seperte. Éhes nem voltam, még sárkányként ettem egy szarvast. Olyan érzésem volt, mintha várnék valamire, de látszólag céltalan bóklásztam az őszi erdőben.


Disinor:
Hajnalban egy ismerős hang ébresztett.
-Hát elfeledkeztél rólam, bátyám? - Kinyitottam a szememet, egy másik sötét angyal állt felettem, hasonlított rám, de igazából nem volt az öcsém, csak a leghűségesebb barátom. A nagy kavarodásban azt sem tudtam, velünk van-e.
-Adanus - suttogtam, és fel akartam ülni, de akkor valami lecsusszant a mellkasomról. Ösztönösen utánakaptam; egy hajtincs volt, egy vörös hajtincs. Ismertem, az illatot is ismertem, ami belőle áradt. Érzések tömkelege futott rajtam végig, most már felültem. Nem is tudtam mit érzek: dühöt? Fájdalmat? Szomorúságot? Gyászt? 
Artikulálatlan üvöltés hagyta el a torkomat, erre azok is felébredtek, akik még aludtak. 
- Luliath... - nyöszörögtem erőtlenül.
- Elment, testvér. Láttam. Biztosan a tegnapi miatt tette - tette a vállamra a kezét Adanus. Megráztam a fejemet.
- Hogy tehette? Megvédtem volna, bárkivel szemben.
- Épp ezért tette. Most már te vagy a király, a néped az első.
- A népem - köptem ki cinikusan. - Szedett-vetett csürhe, zsoldosok és a gyengék hada, az igazi népem Tallia népe és elűztek minket. Megölték atyámat, lerombolták otthonunkat. - Nem tudhattam, de ennyit feltételeztem már. Veszélyes láng gyulladt a szememben. - És ezért egy napon megfizetnek. Azért is, hogy emiatt elvesztettem Őt.

Luliath:
Éreztem az alvás hiányát, de nem allhattam még. Minél messzebb kellett érnem. Sokat gondolkoztam, hova is induljak. Végük Thystonel mellett döntöttem. Az elfek között tudnék a legjobban elvegyülni.

Naakvys:

Végül leültem egy kényelmesnek tűnő kőre az út szélén, pár korhadt fából tüzet gyújtottam magam előtt és behunyt szemmel hallgattam a világ zajait magam körül. Pihentem, de figyeltem is, senki nem közelíthetett meg váratlanul, de ha igen, ő jár rosszabbul...

Luliath:
Útelágazáshoz értem. Thystonelbe nem hinném, hogy a kis ösvények vezetnek, ezért ràkanyarodtam a szélesebb, útszerűbb ösvényre. Közben körbe-körbenéztem, nem találok-e valami barlangot, ahol meghúzódhatnék pihenni.

Naakvys: 
A szél megfordult és érdekes szagot hoz, egy sötételf közeledik, talán az, akit láttam elszakadni a csapattól, de nem felém tart, csak halad az úton, azonban a szél más szagokat is hoz: izzadt, mocskos férfiak szagát, fém és vér szagát. Elszabadult zsoldosok, a többségük ember. Talán fogjokat keresnek, talán csak útonállók. Elfújom a tüzet, felpattanok és íves mozdulattal felemelem a karom. Megnövök, átváltozom.
Az érzékeim még jobban felerősödnek, felröppenek és a hajnali szürkületben még jobban látok. Látom a lányt, ahogy fáradtan bóklászik az északi út egyik mellék ágán és látom tőle nyugatra a zsoldosokat. Már ők is észrevették őt, kiabálnak és röhögnek.
- Nézd, mi van ott, hát nem egy sötételf cafka? - Kiáltotta az egyik.
- De vörös, láttál te már vöröset? - A lányon nyoma sincs a rémületnek, de érzem a szagán, lejjebb ereszkedek, hangtalanul egy szikla mögé bújok, ami az út fölé hajol.
Az egyik közelebb megy a lányhoz és végigsimít a haján - ő nem mozdul, hisz mind fegyveresek.
- Ne legyél hülye, Loth, a sötételfek azt mondják, a vöröseik különlegesek. Én azt mondom, adjuk el valamelyik uracskának ágyasnak, vagy esetleg egy bordélynak.
- De előtte elvehetnénk a részüket. - Haraggal telek meg, önkéntelen morgás hagyja el a bensőm, de nem hallanak meg. Kiváncsian várom, mit lép a lány.

Luliath:
Nem hiszem el, hogy pont ilyen undorító alakokba kellett futnom. Rezzenéstelenül tűrtem, hogy hozzámérjen az első. Közben azon gondolkodtam, milyen esélyeim vannak. Kettőt azonnal le tudnék szúrni, de a másik öt pedig velem végezne a másodperc törtrésze alatt. Csak menekülni volt esélyem. Lassan hátrálni kezdtem a fák felé.

Naakvys:
A helyzete reménytelennek tűnt. Lassan előrébbkúsztam a sziklán, morogva, míg észre nem vettek, akkor kétlábra álltam és kitártam a szárnyaimat, hogy úgy üvöltsek fel. A hétből négy már el is rohant. Alkalmat adtam a lánynak, a harcra, de itt nem fejeztem be a dolgot, elrugaszkodtam a szikláról, és azt, aki a bordélyt javasolta elragadtam és felröppentem vele a magasba, hogy onnan lehajítsam.

Luliath:
Megkövülten néztem a színes sárkányt, de hamar észhez tértem. Beleállítottam a tőrömet a felém rohanó útonálló bordái közé, majd kirántottam, és rohanni kezdtem tovább az úton. Nem tudtam, hogy a sárkány nekem akart-e seguíteni, vagy engem is meg akar ölni.

Naakvys:

Egy férfi még mindig maradt és fölocsúdva a rémületéből követni kezdte a lányt. Megfordultam és lejjebb ereszkedtem. Felüvöltöttem aztán színes lángfalat emeltem a lány köré ötven méterben. A támadó hamar meggondolta magát és megfordult, én pedig leszáltam a kör belsejében és a megdöbbent lányt néztem. Láttam, hogy görcsösen markolja a tőrét. Elkezdtem összemenni, míg végül újra ember voltam, fél térdre ereszkedve.
Mosolyogva közeledtem hozzá, de a tőreit egy csettintéssel felhevítettem, hogy ösztönösen elengedje őket.
- No lám, micsoda tűz - nevettem. - Szépen elbántál azzal az útonállóval.

Luliath:
Felszisszentem, és kiejtettem a fegyvereket a kezemből. Rettegtem, de próbáltam nem kimutatni. Ez a sárkány a szemem előtt alakult emberré. És a foglya voltam. - Inkább a tiéd az érdem. Sokkal inkább a tiéd - erőltettem mosolyt az arcomra. Még mindig nem tudtam eldönteni, barát-e, vagy ellenség.

Naakvys:
- Segítek, ahol tudok - feleltem még mindig mosolyogva, közelebb lépkedve hozzá. Most alacsonyabb voltam nála egy kicsivel. - Láttam a csapatodat a hegy túloldalán. Miért hagytad el őket? Mi a terved? - Tudakoltam. - Ezek nem biztonságos utak, pláne most a háború után. - Szavaimat egy hosszabb csönd követte, így elnevettem magam és egy csettintéssel kioltottam a tüzet körülöttünk. - Ó, ne légy így megszeppenve, csak segíteni akarok. Hívhatsz Naakvysnak, ha úgy tartja kedved.

Luliath:
- Rendben, Naakvys. Én Luliath vagyok - mutatkoztam be. - Köszönöm a segítségedet. - Sóhajtottam. - Ott kellett hagynom őket. Nem volt más választásom. - Lesütöttem a szememet. A még mindig gőzölgő tőröket néztem a földön.

Naakvys:
- Szívesen - feleltem félvállról. Megvillant a szemem és a tőrök lehűltek. - Bocsánat a tőrök miatt, most már jók. Ha gondolod gyere velem, van egy hely a közelben, ott elmondhatod a történetedet, és hogy merre tartasz talán segíthetek még.

Luliath:
Megköszöntem, és felvettem a tőröket. Nem tudtam, mennyit mondjak el neki, ezért míg követtem, más témát választottam. Őt. - Nagyon szép a tüzed - mosolyodtam el.

Naakvys:

Felkacagtam, de egy darabig nem szóltam hozzá. Az erdőbe vezettem, volt ott egy barlang.
- Ne félj, nem foglak felfalni, vagy ilyesmi - biztattam, mikor beléptünk a barlang tátongó száján. Mellette sétáltam, kiváncsi voltam az arcára, amikor meglátja... Hamarosan a barlangba több fény tolult, mint odakinn volt. A sziklaboltíveken túl látszott az ég és odabenn fák és gombák zöldítették a terepet. Kedves dongók zümmögtek az őszirózsán és szajkók szajkóztak a fákon. - Ez a kis rejtekhelyem. Nos, legalábbis az egyik. - A barlang-terem közepére vezettem, ahol egy hatalmas szürke tál állt, tele illatos olajjal, körülötte párnás székek. - Foglalj helyet, kérlek - mondtam és a két kezemet a tál felé fordítottam, mire zöld láng lobbant benne. Magam is leültem az egyik rózsaszín párnás székre és keresztbe tettem a lábamat.
- Kezdjük azzal, hogy mi történt, amiért otthagytad őket. Nekem nyugodtan elmondhatod, rég megfogadtam, hogy nem választok oldalakat. Nem ítélkezem. Csak egy szabályom van - zártam a mondatom, de félrenéztem, nem kívántam a szabályomról beszélni, még.

Luliath:
Elképedve néztem a mesébe illő kis világot. Háromszor is kis híján megbotlottam, annyira elvesztem a látványban. A béke szigete volt a sok harc után. Nem is értettem, mivel érdemeltem ki Naakvys bizalmát. Vagy legalábbis érdeklődését. A zöld tüzet szinte megigézve néztem, miközben helyet foglaltam. Sose láttam hasonlót, a védőfalkènt szolgáló színes tüzet nem számítva. - És mi az a szabály? - kérdeztem tőle kicsit félve, nehogy megszegjem akaratlanul is.

Naakvys:

Elmosolyodtam azon, hogy megkérdezte.
- Kiváncsi természeted van. Ám a szabályomnak egyelőre nincs jelentősége. Még nem jött el az az idő, hogy legyen - válaszoltam. Eszembe jutott apám kérése, amiért erre a világra jöttem, hogy megkeressem a húgom, nővérem, akárki is volt. Vajon megtalálom valaha is? Talán épp ez mozgatott akkor, amikor megvédtem a lányt a törvényenkívüliektől. - Szóval, mi a történeted?

Luliath:
- De nem tudom véletlenül se megszegni a szabályodat? - aggodalmaskodtam. A kérdésére elkomorodtam. - Pontosan mire vagy kíváncsi? Nem vagyok különösebben érdekes figura.

Naakvys:
-Ahogy most a dolgok állnak, nem - feleltem keserűen nevetve. El sem tudtam képzelni, hogy bárhogy ártana, vagy valaha ártani akarna majd a nővéremnek, aki talán nem is él. Még. - A menekültek közt sötételfek és sötétangyalok voltak, Dolenreus szolgái. Miért menekültél el tőlük?

Luliath:
Nem tudtam, mennyit mondjak el. Sehogy se akartam veszélynek kitenni Disinort. Nem tudtam, mennyire bízhatok meg Naakvysben. Mióta elhagytam Disinor oldalát, olyan idegennek és bizalmatlannak tűnt minden. - Nézeteltérésem akadt a tábor egy részével. És nem akartam, hogy esetleg összekapjanak miattam - fogtam rövidre.

Naakvys:
Láttam rajta, hogy nem akar többet mondani. Intettem egyet, mire egy tál gyümölcs lebegett elénk. Gránátalmamagok, szőlő és meggy. 
- Szereted a gyümölcsöket, remélem - szóltam, és mikor vett a tálból, halkan folytattam. - És most, hogy elhagytad őket, mi a terved, hová mész? Egy sötételf feltűnő, óhatatlanul is a sötét királyhoz kötnek majd.

Luliath:
A gyümölcsök még a hétköznapi fákon termőknél is zamatosabbak voltak. - Szerencsét próbálok Thystonelben. Talán az elfek nem utálnak ki kérdés nélkül - sóhajtottam.

Naakvys:
-Talán... - feleltem elgondolkodva. - De nem rég még a fajtád ellen harcoltak, és sötételfek gyilkolták a családjukat. Meg kéne változtatni a külsődet, hogy jobban... nos, hogy kevésbé legyél sötét, mintsem inkább elf. - Míg kimondtam, már a tervet szövögettem, hogy hogyan segítsek neki. Őszintén, fogalmam sem volt róla, miért teszem, de úgy éreztem ezt kell tennem. Talán ez a sorsa?

Luliath:
- Megváltoztatni a bőröm színét? - néztem rá döbbenten. - Hajszín változtatásáról festékkel már hallottam. De bőrről... - ráztam meg a fejemet.

Naakvys:

- Nem egészen. Nem csak a bőrödet, az egész külsődet. Elffé kell válnod, hogy befogadjanak - magyaráztam, aztán elvigyorodtam. - Tudom, hogy hihetetlenül hangzik, de lehetséges. - Beletúrtam a hajamba, mire az hosszabb lett és épp olyan színű mint a gránátalma magok. - Látod? Persze, csak egy sárkánynak ilyen egyszerű, és az nem lenne elég, ha én változtatnám meg a külsődet, valakinek fenn is kéne tartania a változást. Szerencsére... tudom, hol szerezhetünk sárkánymágiát, hogy önállóan fenntartsd a dolgot.

Luliath:
- Ez... elképesztő! - néztem a haját. - Viszont a sötételfek nem valami jók a mágiában - sóhajtottam.

Naakvys:
-Van egy mód... - mélyen a szemébe néztem. - Miután egy sárkány tojást rak, a tojás akár évszázadokig is várhat, míg végül kikel belőle egy fióka. Ez idő alatt a mágia felhalmozódik a tojásban. Ha találunk egy tojást, egy kevés mágiát ki tudok vonni belőle, hogy neked adjam. Nem sok, de arra épp elég lesz, hogy véglegesen elfnek nézz ki. Mondhatni átalakulj. - Láttam a lány döbbent arcát, ezért hozzátettem. - Thystonelben épp van egy tojás, ami az elmúlt száz évben még nem kelt ki. A thystonelieknek van valami buta jóslatuk is, ami ehhez fűződik, de persze egy sárkány kikelése puszta biológia. - Idegesen nevettem. Biológia, ha a sárkány az anyja testhőjétől kel ki, a lángjaitól. Igazából fogalmam sem volt mi történik olyankor, mikor a sárkányt nem az anyja költi.

Luliath:
- Ez roppant megtisztelő ajánlat - mondtam, mikor sikerúlt megtalálnom a szavakat. - De mit kell adnom cserébe? - Hol lehet a csavar a dologban?

Naakvys:
Felvontam a szemöldökömet, nem is értettem.
- Semmit! Miért kéne? - A fejemet ráztam, aztán elfordultam. - Nem mondhatnám, hogy sok barátom van, mióta itt vagyok. Talán most szerzek egyet - suttogtam tőlem szokatlan bátortalansággal a hangomban.

Luliath:
Döbbenten néztem a lány alakú sárkányra. - Ennyire önzetlen viselkedést én még az életben nem tapasztaltam - léptem közelebb hozzá. - Ezért nézek ilyen döbbenten rád, Naakvys - mosolyodtam el.

Naakvys:

Azért egyelőre nem akartam túl meghatónak ezt a pillanatot. VIsszafordultam felé és töretlen mosollyal rávágtam.
- Most már tapasztaltál! A tojás Thystonel erdejében van egy barlangban, egy legalább olyan mágikus helyen, mint ez itt. Hosszú az út odáig gyalogszerrel.  Ha nem félsz a magasságtól, elviszlek a hátamon.