Tallia meséi - Luliath felemelkedése

Luliath:
Ez már tényleg túl sok jó volt. - De csak, ha valahogy viszonozhatom neked ezt a sok segítséget - néztem rá félrebillentett fejjel.

Naakvys:
-Talán egyszer - mosolyogtam. Tényleg nem jutott most eszembe semmi, és nem is akartam cserébe semmit. - Talán kezdetnek a barátság elég. - Ahogy mondtam, kinyújtottam felé a kezem és végigsimítottam a vállán, azután felálltam. - Ha szeretnéd, még pihenhetsz.

Luliath:
Elmosolyodtam a figyelmességére. Éltem a lehetőséggel. Egy pillanatot se akartam elmulasztani a fáradtság miatt a repülésből. Arról nem is beszélve, hogy ha alvás közben elernyednek a tagjaim, nagyot esnék lefelé. Kora délután álltam Naakvys elé. - Készen állok, Naakvys - mondtam bátor hangon, noha azért tartottam a repüléstől.

Naakvys:
Mikor felébredt és odajött hozzám, épp egy láda előtt görnyedtem. Az összes búvóhelyemen volt egy ilyen, mindenfélét tartottam benne.
- Jó - feleltem, és előhúztam egy mélyzöld ruhát a láda aljáról. Sosem hordtam, de tetszett, ezért elhoztam valakitől... akinek már nem kellett. - Ezt vedd fel. Feltűnő lennél teljes fegyverzetben. Valahol van hozzá egy csuklyás köpeny is, ami elrejt majd míg... tudod.

Luliath:
Belebújtam a ruhába. Magasabb nőre szabták, de nem volt zavaróan hosszú. Magamra kanyarítottam a köpenyt is. Egyelőre nem húztam fel a csuklyát, mert a menetszél úgyis lefújta volna. - Miért segítesz nekem ennyire önzetlenül? - néztem a szemébe kíváncsian.

Naakvys:

- Az önzetlenségben benne van, hogy nincs rá indokom, nem? - Elindultam kifele, a barlang szája felé és intettem, hogy kövessen. - Egyszerűen csak van ez a furcsa érzésem, hogy ezt kell tennem, hogy segítenem kell neked.

Luliath:
Követtem kifelé. - Köszönöm - mondtam halkan. Azt se tudtam, megérdemlem-e ezt a sok mindent, de ostoba lettem volna ellenkezni. Vajon Disinor mit szólna hozzá, ha tudná, mi van velem? Tényleg! Föl fog egyáltalán ismerni, ha újra találkoznánk? - Mennyire fogok megváltozni? - kérdeztem Naakvyst. - Rám ismer majd, aki látott már sötételfként?

Naakvys:

- Ez sok mindentől függ. Legfőképp attól, milyen erős vagy. Elfnek fogsz kinézni, apró, hegyes füled lesz, világos bőröd és világos szemed. De lehet, hogy a hajad színe megmarad majd. Az arcod biztos nem fog sokat változni - magyaráztam, azután eszembe jutott valami. - Van valaki, aki jó lenne, ha felismerne? - Kérdeztem a szám sarkában megbúvó mosollyal.

Luliath:
Elvörösödtem a kérdésére. De most már igazán kiérdemelte az őszinteségemet. - Igen - mondtam olyan halkan, hogy szinte suttogásnak tetszett. - Őt kellett otthagynom a táborban.

Naakvys:

- Kitalálom, a király fia? - Azt mondta, nem akarta, hogy miatta legyen gond. Ki másnak lenne gondja egy ilyen öntudatos lány miatt? Már majdnem kiértünk a barlangból, a nap már alacsonyan állt, aranyló fénye vörösbe borította a tájat.

Luliath:
- Igen, ő - szinte csak tátogtam a szavakat, mert el kellett nyomnom a feltörni készülő könnyeket. Jobbnak láttam témát váltani. - Te voltál már szerelmes, Naakvys? - kérdeztem a gyönyörű égi fényjátékot nézve.

Naakvys:

- Persze - a mosolyom keserédes volt. Attól tartok nem értené meg az arhel szerelem bonyolultságát. Kedvesen oldalba böktem. - Öregebb vagyok, mint gondolnád, volt rá időm. De már régen volt. - Kiértünk egy mezőre. - Most pedig, kishercegnő - magam sem tudom, miért hívtam így, - becsüld meg magad, nem szokásom lovast engedni a hátamra!

Luliath:
Vajon mennyi dolgot élhetett már át ez a sárkány? - Hányan ültek már a hátadon? - kérdeztem kíváncsian.

Naakvys:

- Te leszel a harmadik - vigyorodtam el. Nagyon jól emlékeztem az első kettőre, ám nem akartam most beszélni róluk. - Többen próbálkoztak még, de sikertelenül. Készen állsz?

Luliath:
- Akkor tényleg ritkaságszámba mennek a lovasaid - mosolyodtam el, de nem tudtam palástolni az idegességemet. - Ugye egy sem esett le a hátadról?

Naakvys:
- Dehogy, csupán nem tartottam őket arra érdemesnek, hogy a hátamra vegyem őket - feleltem megnyugtatva őt, de azért vigyorogva hozzátettem. - Azért jobb ha kapaszkodsz majd, van egy pár tüske, amiben meg tudsz majd kapaszkodni.

Luliath:
- Rendben - engedtem ki hosszan a levegőt. - Megbízom benned. - Hátrébb léptem, hogy legyen helye átalakulni.

Naakvys:

Felemeltem a karomat és leguggoltam, a következő pillanatban már sárkányként mordultam fel - szerettem a drámai belépőket.
Ő még mindig döbbenten állt. Nagy voltam, lefeküdtem, hogy könnyebben felmászhasson a hátamra, de tudtam, hogy segíteni kell majd neki. Az egyik szárnyam leeresztettem, hogy lépcsőként használja.
Hirtelen eszembe jutott, hogy elfelejtettem említeni, hogy így nem tudunk majd nagyon kommunikálni, hisz nem képezték ki mágikusan és nem is sárkánylovas.

Luliath:
Még hátráltam, mert nagyobb lett, mint emlékeztem. A leengedett szárnyán kapaszkodtam fel. A pikkelyei érdesek voltak, nem voltam biztos benne, hogy ép bőrrel megúszom, nem hogy az utat, de magát a felmászást is. És valóban. Sikerült megvágnom a tenyeremet. De nem izgattam magam különösebben miatta. Előremásztam a nyaka tövéig. Úgy ítéltem meg, ott tudok a legbiztosabban elhelyezkedni. Találtam néhány viszonylag kézreálló tüskét is. Azoknak a felszínük se volt érdes, a likkelyekkel ellentétben. Viszont a combomat előre sajnáltam. De kíváncsian vártam az utazást, és megtisztelve éreztem magamat, hogy jelenleg ez a legnagyobb gondom, hogy REPÜLÉS közben megvághatom magam. - Azt hiszem, elhelyezkedtem - simultam rá Naakvys erős nyakára.

Naakvys:

Horkantottam, hogy jelezzem, értem, azután lágyan rúgtam el magam a talajtól. Ezúttal igyekeztem lassan gyorsulni és emelkedni, így is éreztem, hogy még nem egészen magabiztos a hátamon. Könnyebb volt, mint az előző kettő, szinte meg sem éreztem a súlyát, csupán a hosszú selyemruhája csapkodta az oldalamat.
Hamar a felhők mögé magasodtunk, még utoljára láthatta Horsfelden kastélyát, ha jó a szeme, azután a felhők eltakarták a kilátást. Én jól láttam és az utat is ismertem.

Luliath:
Nagyot ugrott a gyomrom, amikor elrúgta magát. Gondolom, hogy igyekezett simán szállni, de én még csak lóháton ültem, és annál azért erősebben hullámzott fel-alá. Próbáltam nézelödni, de beleszédültem, ezért inkább behunytam a szememet, és még inkább Naakvys nyakába csimpaszkodtam. Vártam, amíg kicsit megnyugodott a gyomrom, és rászántam magam a nézelődésre. Döbbenten vettem észre, hogy a a felhők uralták a képet. Mikor közel értünk egyhez, szívesen megfogtam volna, de inkább görcsösen kapaszkodtam Naakvys tüskéibe. - Ez gyönyörű - mondtam a sárkánynak.

Naakvys:
Éles, dallamos hangot hallattam válaszul. Közeledtünk. Én már láttam az első fákat az északi erdőből, egy vizesést a távolban, előtte egy tavat. Oda igyekeztünk. Nem tartozott szorosan vett értelemben Thystonelhez, csupán egy pár házas elf falu épült a tó köré. Neldorjhael, így hívták: a kék víz otthona.
Egy kis idő múlva lassan, nagy köröket téve elkezdtem ereszkedni. A felhők fölénk kerültek és már tisztán látszott a kis falu és egy kisebb hegységen túl Thystonel végtelen erdeje. Üresnek és némának tűnt mind a kettő, ahhoz képest, mikor legutóbb jártam erre.

Luliath:
Kényszerítettem magamat, hogy ezúttal ne hunyjam be a szememet. Nem bántam meg.. A hatalmas erdő és a tó még gyönyörűbb volt fentről, mint amilyennek lentről képzeltem. A kis falu látványa kicsit aggasztott. Reméltem, senki se lát meg csuklya nélkül. Egyelőre nem tudtam felhúzni ugyanis.

Naakvys:
Mikor túl alacsonyan voltunk meglendítettem a farkamat és a nap megcsillant a pikkelyeimen. Nem fognak észrevenni minket, mindaz, amit látnak egy szivárvány, ami megcsillan a vízesésen. 
Egyenesen a vízesésbe repültem és a túloldalon landoltam. Egy sziklatemplom volt benn, egy embernek a térdéig érhetett a sok víz, ami benne volt. Hatalmas sárkányszobrok voltak mindenfelé és különös kristálygömbök, vagy sárkányszobrok, amik kristálygömböt tartottak. Ráadásul minden gömb színes derengést keltett idebenn. A barlang tetején volt egy lyuk, amin át fény szivárgott be - és egy kevés víz. Az elfek kevésbé törődtek a barlanggal, mint gondoltam, a régi mágia elgyengül.
Felemelkedtem és az orrommal megérintettem az "ablakot" amin át a fény betódult, a csepegés abbamaradt, megújítottam a mágiát.
Túl sok volt a víz, el nem tudom képzelni, miért egy ilyen helyen őrizték az elsőszülöttet. Földsárkány volt, az aranyszín rücskös tojásból ítélve. A tojásból, ami most nem volt sehol.
Megmerevedtem, azután egy kis kihagyás után hagytam, hogy a lány lemásszon rólam, és visszaváltoztam.

Luliath:
Próbáltam kecsesen lemászni Naakvys hátáról, de inkább úgy jellemezném, hogy a tollas szárnyán át belecsúsztam a vízbe. A hosszú ruha körülöttem úszott a vízen, de nem törődtem vele. Kíváncsian nézrem körbe. Ugyan nem értettem hozzá, de biztos voltam benne, hogy ezt a helyet átjárja a mágia. Mire visszafordultam Naakvyshez, már emberi alakban tündökölt. - Ez egy sárkányoknak szánt templom? - kérdeztem kíváncsian.

Naakvys:
- Igen - feleltem. - Az elfek többsége tiszteli a sárkányokat, majdnem istenként, ám a valódi isteneik a csillagok. Ez a templom ad otthont a jelenlegi legidősebb sárkány elsőszülöttjének. - Felnevettem. - Legalábbis, akit ők a legidősebbnek tartanak. 
Körbenéztem, az oltár ott volt, a bronz tartó a négy sárkányalakkal ott volt, a tojás hiányzott. Furcsa szag csapta meg az orromat. Meleg és édes.
- Valami nincs rendben - suttogtam, mire vízloccsanást hallottunk a terem egyik sarkából.

Luliath:
A csobbanás felé kaptam a fejemet. Ha egy sárkány is aggódik, kemény harc bontakozhat itt ki pillanatokon belül. A szoknyám alatt kihúztam a mérgezett tőrt a csizmámba rejtett hüvelyéből, vigyázva, hogy se magamhoz, se a vízhez ne érintsem. A másik kezemmel a szoknyámat fogtam, hogy egy mozdulattal elhúzhassam, és döfhessek a mérges pengével.

Naakvys: 
Sejtettem, hogy nem vagyunk egyedül, de most hirtelen nem voltam benne biztos, mi van velünk még idebenn. A víz elnyomta az illatfoszlányt és én nem vízsárkány voltam. De láttam mozgolódni a vizet, csak éppen a halvány derengésben bármi lehetett, valami lény, de akár egy ember is. Meleg volt. Éreztem a hőjét, tehát biztosan nem hüllő, de többet nem tudtam róla. És akkor valami megérintette a lábamat, utánakaptam volna, de már Luliath mellett volt.

Luliath:
Fogalmam se volt, mi okozta a loccsanásokat, de egyre közelebbről hallatszottak. Elökaptam a mérgezett tőrt, és előre tartottam, míg hátráltam. Valami kőnek ütköztem, ami kiállt a vízből. Nem néztem meg, mi az. Feltettem a fenekemet, hogy felhúzva a lábamat kijuthassak a vízből, bár ötletwm se volt, hogy sikerül-e véghezvinnem a mozdulatot, és hogy biztonságban vagyok-e a kőasztalon, vagy min.

Naakvys:
Legszívesebben sárkánnyá változtam volna, úgy jobban látnék a sötétben - levegősárkány voltam, emberként így nem volt olyan erős ez a képességem, de mintha láttam volna valamit mozogni.
- Kapaszkodj! - Kiáltottam, azután a tüdőmet megtelítettem levegővel és hatalmas szelet keltve kifújtam. Hatalmas csobbanást, majd tompa puffanást hallottam. Elindultam a hang irányába. Ott sekélyebb volt a víz, míg el nem jutottam egy nedves, de nem vízzel borított részhez. Majdnem átestem valamin, mire az felnyögött. Kinyúltam az egyik homályos derengést keltő gömb irányába, mire az mellém lebegett. A nedves döngölt föld padlón előttem egy kislány hevert, tíz év felett lehetett már, de Luliathnál fiatalabb volt. Fájón szorongatta a térdét, ami az ütközéskor lehorzsolódott.
- Hol a tojás? - Kérdeztem mindenféle kerteléskor. 
- Kik vagytok ti? - Kérdezte gyenge hangon, azután, mikor a gömb megvilágította Luliathot felpattant és odébb sántikált. - Egy sötételf! Mit keres itt? A sötételfek mind gonoszak. A sárkányfiókáért jöttetek ugye? Nem akarom, hogy bántsátok.
- A tojáshéjra van szükségünk - forgattam a szemeimet.
- Tudom, hogy a sárkányt akarjátok! - Bicegett, látszott rajta, hogy fáj a lába. De valahonnan előrántott egy hegyesebb szikladarabot és egyenesen felugrott Luliath mellé a kőoltárra. 
- Ne! - Kiáltottam, nem tudtam, Luliath hogyan fog reagálni, ha egy fiatal elf lány egy éles kődarabbal rátámad. El akartam indulni felé, de magam mögött egy pergő hang visszhangzott. Éreztem valamit, és elindultam arra. Láttam az aranyszemeket világítani a sötétben, de a fényük megcsillant egy rücskös, törött bronzvörös valamin. A tojáshéjon. ELindultam felé.

Luliath:
Már akkor éreztem, hogy gond lesz, amikor megjegyzést tett a bőrszínemre. Szorosabban markoltam a tőrt. Aztán amikor a közelembe jött, kinyúltam felé, és amikor fogást találtam rajta, magamhoz rántottam, és belemártottam a mérgezett pengét. Nem különösebben számított, hol találtam el, a lényeg, hogy az üvöltéséből ítélve a méreg a vérébe került. Azonnal ernyedni kezdett a tartása a markomban, de még nem engedtem el, hogy érezzem, ha haláltusájában még készülne valamire. Közben morgásszerű hangra lettem figyelmes. Zihálva kerestem a forrását. A homályban mintha egy szempár derengett volna. - Naakvys? - kérdeztem halkan, sikertelenül palástolva az ijedtségemet.

Naakvys:

Hallottam az üvöltést és rossz érzésem lett, de a tojáshéjrafókuszáltam. A köpenyem alól előhúztam egy üvegcsét, amit még a barlangomban tettem el. Gránátalmalé és rózsaolaj volt benne és néhány mágikus növény. A kezemet a törött hé darabjai fölé emeltem és az ujjaimat megmozgattam, mire a tojáshéj teljesen porráhullott, kinyújtottam az üvegcsét és felfogtam a por egy részét, majd az egészet lezártam. Elindultam vissza, a vízbe, amikor megláttam Luliathot és az oltáron fekvő mozdulatlan lányt, elszörnyedtem.
- Mit tettél? - Kérdeztem sápadtan. Sírást hallottam a háttérből, olyat, amit csak egy sárkány ismer fel. És újabb hangok plics-placs, mintha pocsolyában ugrálna. Az aranyló szempár bukkant fel és hamarosan kiért a fényre. Egy apró, kisebb macska méretű sárkányfióka volt, bronzszínű pikkelyekkel. Zömöknek és pufóknak tűnt. Tényleg egy földsárkány. Aranyosnak tűnt, de most már mindent értettem. A lány a lovasa lett volna. De miért nem kapcsolódtak?

Luliath:
- Nekem akart rontani! - fakadtam ki. - Fenyegetően jött felém, és... - A torkomon akadt a szó, ahogy megláttam a kis sárkányt. Elengedtem a lány már teljesen elernyedt testét, és farkasszemet néztem vele. Mit meg nem adtam volna, ha értem a gondolatait.

Naakvys:
Megráztam a fejemet, egy csettintéssel tüzet lobbantottam a halott lány körül.
- A hamvait felissza majd a folyó - mormoltam, azután Luliathra néztem. - Nem számít, megvan amiért jöttünk, ezt idd meg!- Kinyújtottam felé az italt, ám mintha nem hallotta volna. - Luliath! - A sárkány elindult felé és ő a sárkány felé, mindkettejük pupillái kitágultak. - LULIATH! - kiáltottam újra.

Luliath:
Úgy éreztem, meg kell fognom a sárkányt. Mintha a nevemet mondta volna... Felé nyújtottam a kezemet. Ő megszaglászta. Nem indult se felém, se el tőlem, ezért előrébb nyúltam, és végigsimítottam a nyaka pikkelyes bőrén. Ebben a pillanatban furcsa érzelmek rohantak meg. Tanácstalanság. Félelem. Szomorúság... inkább gyász? De emellett egyre növekvő kíváncsiság. Elkaptam a kezemet, és zihálva néztem a kis lényt, aki lopva a halott lány felé nézett, de mégse indult el felé, mintha várna valamit.

Naakvys:
Most már tudtam mi történik, csak azt nem, hogy lehetséges. A sárkány az elf lánynak kelt ki, nem érintette volna meg? Luliath megérintette, de nem történt semmi, amíg...
A sárkány egy darabig halott lányt nézte, aztán visszafordult Luliath felé és hirtelen megindult előre. Egészen közel állt meg hozzá és két lábra emelkedett.

Luliath:
- Te most... hozzám ragaszkodsz? - néztem rá döbbenten. Nem értettem, hogyha gyászolja a lányt, miért az én társaságom olyan fontos neki hirtelen. Mikor két lábra állt, nem volt jobb ötletem, mint odatenni a két kezemet a mellső lábaihoz.

Naakvys:

Igazából sosem láttam még ilyet, csak hallottam róla, volt néhány ember alakra is képes sárkány barátom, ők meséltek, sőt, egyiküknek szintén volt lovasa. Én szkeptikus voltam az ügyben, nem tudtam volna elképzelni, hogy az életemet, a lelkemet, az elmémet és a szívemet egy ilyen törékeny lényhez kössem.
A kissárkány megkapaszkodott Luliath ruhájában és felmászott a válláig, aztán az orrával megérintette a lány arcát, ekkor valami történt. Nem tudtam megmondani mi, de én is éreztem, az energiát, ami áramlott köztük és robbanásszerűen szétterjedt a teremben.

Luliath:
Ha nem ültem volna alapból a kövön, biztos megtántorodok a furcsa energialökettől. Magam elé emeltem a karomat, hajlított könyökkel, mire a kissárkány az alkaromra mászott, és ismét szembe kerültünk. Meglepően könnyű volt, bár, gondolom, ez csak ideiglenes tulajdonsága volt, amíg meg nem nő. - Luliath - mutatkoztam be neki. - Aranna... azt hiszem... - jött a bizonytalan felelet, ami mintha a fejemben szólt volna, de éreztem, hogy a sárkányfióka üzente.

Naakvys:

Egy darabig csak néztem őket, azután komolyan ismét megszólítottam.
- Luliath, ezt meg kell innod. - Határozottan nyújtottam felé a kis üvegcsét benne az itallal. - Mikor megiszod, nagyon figyelj a gondolataidra, gondolj arra, amilyen lenni akarsz elfként.

Luliath:
Összerezzentem, mint akit mély álomból ráznak fel. Szinte el is feledkeztem Naakvysről, annyira lekötötte a figyelmemet Aranna. - Köszönöm, Naakvys - vettem át tőle a fiolát. Kihúztam a dugót, és rózsaillat csapta meg az orromat. A saját izgalmamon túl Arannáét is érezni véltem, de próbáltam most mindenkit kizárni, hogy arra a világos bőrű elf lányra gondolhassak, akivé válni készültem. A vörös hajhoz ragaszkodtam, de a szememet is világosabb kéknek képzeltem el. Míg ezt végiggondoltam, a számhoz emeltem az üveget, és kiittam a tartalmát.

Naakvys:

Aranyszín fény söpört végig a termen, egy pár percig ragyogott, aztán elhalványult. A sötételf lány helyett, egy világosbőrű elf állt előttem. A szemei is jeges, kéken ragyogtak. Recésebb fülei apróvá és hegyessé lettek, ám az arcvonásai alig változtak, élénkvörös haja, pedig bronzos árnyalatot öltött, kicsit finomítva egész lényén. Láttam, hogy a kissárkány egy kicsit bizonytalanul néz fel rá, de azután rádöbben, hogy ő az. A lovasa.

Luliath:
Egy ideig még szaporán pislogtam a nagy fény utóhatásaként. - Ne aggódj, én vagyok az továbbra is - vakartam meg Aranna állkapcsát. A másik kezemet magam elé nyújtottam. Bár a homályban nem tudtam teljesen kivenni, annyi már bizonyos volt, hogy sokkal világosabb a bőröm. - Mennyi ideig tart? - kérdeztem Naakvystől.

Naakvys:

- Amit használtunk, az sárkánymágia. Noha a legtöbben - a kissárkányra mutattam, míg beszéltem, - már elfeledték, hogy képesek az alakváltásra, a képesség még ott van bennük, és a mágiája a tojást is átjárja. Így gyakorlatilag akármeddig, míg úgy viselkedsz, mint egy elf. El kell hinned, hogy az vagy, ez a trükk. - Egy pillanatra elhallgattam, a fiókát figyeltem, a nagy arany szemeivel. - De sárkánylovas lettél. A sárkányod mágiája benned is napról napra erősödni fog. Ez mindenképpen segít. Csak meg kell tanulnod használni.

Luliath:
- Varázsolni? - kérdeztem aggódva. - Abban sose jeleskedtem. - Aranna behajtogatta magát a mellkasomhoz a karomban, mint aki a legnagyobb biztonságban érzi magát. Meg hát biztosan fárasztó dolog lehet mind a kikelés, mind ez az egész lelki kapcsolat. És ekkor jöttem rá, hogy én is elfáradtam benne. - Hű. Nehéz megmondani, hol kezdődnek a te érzéseid, és hol az enyémek... - Aranna csak horkantott egyet válaszul. - Naakvys... Köszönöm a segítségedet. A te utad hova vezet innen?

Naakvys:

- Egyelőre arra gondoltam, hogy elkísérlek Thystonelbe. Az udvarban valakinek be kell jelentenie, hogy ki kelt az elsőszülött és a lovasa köztünk jár. A saját hegyes füleim miatt nem is fogok annyira kilógni... ha egy kicsit megváltozok - mondtam nevetve, mire a hajam napszőke lett, a bőröm egy kicsivel világosabb, a szemeim pedig tengerkékek.

Luliath:
Örültem, hogy velem jön még egy darabon. Nem igazán tudtam, milyen igényei vannak egy sárkányfiókának. - Kinek kell ezt bejelentened? - kérdeztem kíváncsian.

Naakvys:

- Arra gondoltam, hogy éjfélkor színpadiasan megjelensz a palota előtt, ahol jelenleg egy helytartó uralkodik, egy sárkány felüvölt, persze nem Aranna, az ő hangja, még túl vékony, de ezt az udvarban nem tudják meg abban a pillanatban. A Hangra összecsődül, mindenki, aki számít, aztán csodálni fognak téged. Imádni fogod -fejeztem be pajkos mosollyal. - LEgalább száz éve várnak arra, aki kikelti a sárkányukat. Egy háború végén, ezt az istenek ajándékának tartják majd.

Luliath:
- Nem egészen tudtalak követni. Te királynőnek szánsz engem? - néztem rá döbbenten. Mögötte megláttam a halott lányt. - Neki kellett volna lennie, nem igaz? - kérdeztem halkan.

Naakvys:

- A thystoneli elfek választják az uralkodóikat. Talán egy nap megválasztanak tége uralkodójuknak, ám egy sárkánylovas önmagában nem lesz királynő. Nyilván bizonyítanod kell majd nekik, ha úgy alakul - magyaráztam. - Én nem mondtam többet annál, minthogy nagy becsben fognak tartani.