Tallia meséi - Luliath felemelkedése

Luliath:
Végül lesiettünk reggelizni. Én nem sok mindent tudtam enni, mert reggel a gyomrom még aludt. Aranna elenben derekasan tizedelte mind a húsokat, mindca gyümölcsöket, mint aki még sose evett életében. Pedig egyszer már evett. - Ha így folytatod, hiába vagy röpképes, nem tudsz majd msgemelkedni. - Erre megvetően horkantott. - Csak vicceltem, ezt te tudod a legjobban - tettem a határa a kezemet, mire újra horkantott, de nem éreztem, hogy haragudna. - Viszont ha eleget ettél, lassan indulnunk kéne.

Zalendrion:

- A sárkánylovas késik - hallottam panaszkodni valamelyik tanítót. - Kiváncsi lennék, melyik faluból szalajtották. - Arra én is, gondoltam magamban, de kimondani már nem akartam. Visszafordultam egy másik tanítóhoz, aki épp a tűzsárkányokról mesélt nekem.

Luliath:
Aranna annyira teletömte magát, hogy alig bírt megmoccanni, ezért a kezemne vettem, és sietve indultam meg a gyskorlótér felé. Már messziről látszott, milyen sokan gyűltek össze. Nyeltem egyet. Aranna is feszültté vált, de miattam. - Na, végre, a későnkelő - morogta egy elf. A történészre gyanakodtam, de kivételesen ő meg se nyikkant. Eddig legalábbis. - Elnézést a késésért - húztam ki magam. Nem magyaráztam meg a késés okát. Valahogy magánügynek éreztem Aranna dolgait is, és nem szándékoztam az idegen elfek orrára kötni.

Zalendrion:

Némán figyeltem az eseményeket. Az egyik tanító előrelépett. Idősebb elf volt, szőkés hajjal, az arcának szigorú vonást adott a karvalyorra.
- Lovas, értékelnénk, ha elmesélnéd egymásratalálásotok történetét. - Nem köszönt, nem is mondott semmi mást, csak ezt.

Luliath:
Nem tetszett ez az in medias res kezdés. Mindenféle bemutatkozás nélkül. De mindenki figyelt, és próbáltam a saját idegeskedésem helyett Aranna érdeklődő érzéseibe kapaszkodni, hátha rám ragadnak. - Miként tegnap is mondtam, jártam az erdőt, amikor összefutottam a bárd Vysszel, akitől megtudtam, hogy a közelben van a legendás sárkánytojás. Gondoltam, elmegyek vele, és megnézem. Miután hozzáértem, valami megváltozott a levegőben, és nem sokkal később Aranna kibújt a tojásból. Majd Vys tanácsára és vezetésével Thystonelbe jöttünk. - Mosolyt erőltettem az arcomra a karvalyorrú elf arcát fürkészve.

[Új karakter, később talán kap lapot. Fitlil, mágus, jóban van Zalendrionnal. Középkorúnak néz ki, kusza barna hajjal és rövid szakállal. A szeme szürkésbarna.]
Fitlil:
Megdörzsöltem a szakállamat és egy oszlop mellől szóltam oda az ifjú sárkánylovasnak.
- És honnan jöttél? - Kérdeztem, többen helyeslően mormolni kezdtek. Aggasztó híreket hallottunk néhányan még tegnap, egy neldorjhaeli elf lány eltűnéséről, akit afelé a barlang felé láttak menni utoljára.

Zalendrion: 
Kiváncsian figyeltem tovább az eseményeket, de egyelőre nem szóltam. Mögöttünk a kapu kinyílt és a szőke bárd lépett át rajta, bohókás hangnemben kiáltott oda nekünk máris.
- Bocs, hogy késtem. Már elkezdődött a kiképzés?
- Te ide nem vagy hivatalos, bárd - szólt rá a szigorú arcú elf. Legnagyobb örömömre.
- Nem? Kár, azért leülhetek oda a többi nem harcos mellé? - Ránk mutatott, felsóhajtottam és a szememet forgattam. 
- Amennyiben csöndben maradsz, igen - egyezett bele a helytartó, aki a lovasok kiképzője mellett állt, a szigorú férfi a fejét csóválta, de most nem ellenkezett.
- Lovas, Fitlil, a mágus kérdezett - erősítette meg a barátom szavát. Kiváncsi voltam, Fitlil mit is akar most. Nagy tudás birtokában volt, de sokszor gyanakvóbb volt a kelleténél.

Luliath:
Kezdett nagyon idegesíteni a helyzet, de nyugalmat erőltettem az arcomra. - Széldomb falvából indultam, hogy helyet találjak az enyéim között - mondtam megszeppentséget sugallva. Nagyon nem tetszett, hogy kiképzés helyett eddig csak kihallgatás volt. - Most már mindent tudtok rólam. Esetleg, ha nem nagy kérés, viszonoznátok a bemutatkozás gesztusát? - próbáltam lezárni a kérdéseket.

Fitlil:

- Elnézésedet kérem, hölgyem, de aggasztó híreket hallottunk Neldorjhaelből, s mivel a sárkányod tojását ott őrizték és te voltál az egyetlen, aki arra járt, fel kellett tennünk pár kérdést - szólt a kiképzőmester, majd megköszörülte a torkát. - Gwaeran vagyok, Nithyrből, a hölgy - mutatott egy apróbb szökés-barna elfre - Leranwin tanácsos Irelysből, a férfi aki az imént megszólított, pedig Fitlil mágus. - Miután bemutatott engem is, ismét felszólaltam.
- Ha megengeded, feltennék, még egy utolsó kérdést. - Nem vártam meg, míg engedélyt kapok. - Páran szörnyű dolgokat suttognak. Mint hallhattad, aggasztó híreket kaptunk Neldorjhaelből, egy ottani leány eltűnt. Nem sokkal azután, hogy a sárkánytemplom felé tartott. Ezt többen látták, és remekül emlékeztek rá, hisz Neldorjhael titkon reménykedett, hogy sajátjuk fogja felébreszteni a sárkányt, amit templomuk oly régóta őriz. - Szünetet tartottam, hátul összekulcsolt kézzel közelebb lépkedtem. - Nem találkoztál esetleg a leánnyal? Örülnék neki, ha hírrel tudnál szolgálni róla, páran már odáig merészkedtek, hogy azt terjesszék, ő lett volna a lovas, ha te nem lépsz közbe.

Zalendrion: 
Döbbenet hangjai követték Fitlil szavait. Fogalmam sincs miért tettem, de felpattantam a székről, amin ültem és tettem előre pár lépést, hogy a barátom is jól lásson.
- Elég! Ez már őrültség, nem több, mint puszta rossz májú találgatás. Bármi történhetett a lánnyal az otthona és Neldorjhael temploma között, ugye nem azt akarod mondani, hogy Luliath megölte? - Valahogy hevesebben reagáltam, mint kellett volna és fogalmam sincs miért, talán csak nem találtam igazságosnak a dolgot. Egy pillanatra a vöröshajú fiatal nő felé fordultam és kék szemeit fürkésztem, de a tekintetemet gyorsan elkaptam. - Mi a bizonyíték arra, amit ezek a pletykák állítanak, barátom?
- Zalendrion, neked talán nem különös, hogy ilyen híreket kapunk rögtön azután, hogy itt megjelenik egy teljesen ismeretlen lány a neldorjhaeli sárkánnyal és egy bárddal, akinek nem is elf neve van? Pont Te nem látod ezt?
- Volt valaha bármi, ami nem volt különös egy sárkány körül? - Feleltem, és Fitlil megcsóválta a fejét, de nem szólt.

Naakvys: 
Döbbenten hallgattam végig, hogy Szamárfül megvédte Luliathot, ez egy olyan fordulat volt, amire a legkevésbé sem számítottam. És egyben lehetőség... talán. A szememet egyikről a másikra járattam, amikor az elf visszatért a székéhez és leült, de előtte vetett még egy pillantást a védencemre.

Luliath:
Nehéz volt higgadtnak maradnom. A lány említésére Aranna is felfigyelt. A történész kirohanása pedig őszintén meglepett. Kétségbeesetten kerestem a megfelelő szavakat a megfelelő hangsúllyal, míg a Zalendrion-féle perpatvar tartott. A felszólalásomat egy felé irányzott, hálás mosollyal kezdtem. - Nem találkoztam semmiféle lánnyal - hazudtam szemrebbenés nélkül. Éreztem, hogy Aranna tanacstalanul fülel, és itta a szavaimat, mintha nem lenne biztos, hogy mi történt a barlangban, és az én szavaim jelentenék az ő emlékezetét is. - Talán az erdőben történt vele valami. Főleg, ha egyedül volt, már ha jól értettem a kérdést, Fitlil mágus. A falusiak talán a reményük elvesztése miatt is költenek vádaskodásokat a leány eltűnésére. Mindazonáltal ha nekem nem is hisztek, higgyetek Arannának. A sárkány hozzám kötődik, és nem máshoz. Ennél több bizonyítékot nem tudok felhozni - néztem farkasszemet a mágussal, majd sorra végigjárattam a tekintetemet a jelenlévőkön. Naakvyséval is találkozott. Reméltem, ő se fedi fel a tényleges igazságot.

Naakvys:

Csendben maradtam mikor észrevettem Luliath pillantását.
- Akkor úgy vélem elkezdhetnénk - szólalt meg ezúttal a helytartó, most már sorainkból.
- Így van, helytartó - helyeselt a lovasok kiképzője, aztán meglehetősen ceremoniálisan folytatta. - Luliath, Aranna lovasa, lépj elő.

Luliath:
Nem tudtam, sikerült-e bevenniük az ártatlanságomról szőtt mesét, de úgy kellett tennem, mintha ez nem is foglalkoztatna. - Itt vagyok - léptem előrébb, kihúzva magamat. Aranna is felmászott a vállamra. Állítom, hogy nehezebb volt, mint tegnap.

Naakvys:

- Minden lovasnak van egy sárkányrúnája, megmutatnád a tiédet? - Hangzott a kérdés, ezért felpattantam.
- Tanítók, feltétlenül szükséges ez? Nem minden lovasnak van... elérhető helyen a jel. - Mondatom általános derültséget okozott, reméltem, hogy Luliath nem jött zavarba nagyon, de mivel nem ő volt az igazi lovasa Arannának, nem is lehetett rajta sárkányrúna. Úgy tudtam, az csak a született lovasokon van.
- Hát... Nos... Rendben... akkor ettől eltekintünk. - Hebegte a kiképző. - Nem érzek benned erős mágiát, feltételezem nem tartozol azok közé, akik mágiával születtek volna. Ez nem baj, a mágia a sárkányodtól származik majd, és mindkettőtöket átjárja. Minél erősebb a kapocs közetetek annál inkább. - Kényelmetlenül fészkelődtem; az jutott eszembe, hogy talán Luliath sosem fogja tudni annyira használni a sárkánya mágiáját, mint bármelyik másik lovas. Reméltem, hogy ez nem tűnik majd fel senkinek.
- Most viszont még túl apró a sárkányod - erre a mondatra Aranna rikácsoló hangot hallatott, amin mosolyognom kellett, sőt még a szigorú arcú elfen is látszott valami gyengédebb érzés. - Ma tehát a fizikai küzdelmet tanítjuk meg neked.

Luliath:
Mit tartogat még ez a nap?! A sok kérdés... Most meg mindenki azon mosolyog, hogy vajon hol lehet az a sárkányrúna, ami nincs is rajtam. Aranna felháborodásán viszont én is mosolyogtam. - Csak győzzétek etetni, egykettőre megnő majd - néztem az elfekre. A sárkányomnak tetszett a bók. Gyengéden letettem a földre. - Állok elébe - léptem ismét előbbre.

Zalendrion:

Merev arccal bámultam a szőke bárdra, amikor a sárkánylovas sárkányrúnájáról beszélt, akaratlan is elgondolkodtam, hol lehet az, és honnan tud róla a bárd. Amikor a kissárkány méreteiről volt szó elmosolyodtam.
- Jártas vagy bármilyen fegyver forgatásában? - Kérdezte a kiképzőmester. Kiváncsian figyeltem.

Luliath:
Bólintottam. - Ügyesen bánok a pengékkel. Elsősorban a tőrt preferálom, mert azt szükség esetén dobni is lehet. - Körbenéztem. Naakvys somolyogva figyelt. A történész a meglévőnél is jobban hegyezte a fülét, szinte csillogó szemekkel figyelt. A bizottság arcáról azonban nem tudtam kivenni, mire számíthatok.

Zalendrion:

Meglepett a lány válasza, eléggé törékenynek tűnt, nem harcosnak, még csak nem is vadásznak.
- Kiváló - kapta a kimért választ. - Egyéb? Kard, lándzsa, íj? A lándzsa kifejezetten hasznos fegyver egy sárkánylovas számára, főként, míg nem tud bánni a mágiával. - Nem tűnt szimpatikusnak ez a kiképzőmester. Elgondolkodtam, láttam-e már valaha, de persze sárkányt sem láttam még ilyen közelről, vagy sárkánylovast, és talán a munkaköre ezek hiányában felesleges. Vajon ő is sárkánylovas, vagy az volt valaha?

Luliath:
- Az íjat lassúnak tartom. A többivel elboldogulok. A lándzsát is kedvelem. - Csak nehogy az is kérdés legyen, ezeket hol tanultam meg... Elég hazugságon törtem mar a fejemet ma. Aranna a lábamhoz lépegetett, és megpofozta, hogy vegyem fel. - Annak is eljön az ideje - mondtam neki halkan.

Zalendrion:

Előrébb dőltem, meglepőnek tartottam, hogy ennyi fegyvernemet ismer egy emberi faluból jött elf lányhoz képest. Persze előfordulhatott, hogy nem is értett mindegyikhez olyan nagyon. 
- És kitől tanul egy emberek közt nevelkedett elf leány ennyi mindent a fegyverekről? - Fitlil szólalt meg a háttérből. Éreztem, hogy még mindig gyanakodik. Kedvem lett volna ismét szembefordulni vele, de a kiképzőmeste egész egyszerűen leintette.
- Bemutatnád esetleg mindazt, amit már tudsz? - Kérdezte és oldalra lépett egyett. Mögötte egy állványon különféle fegyverek sorakoztak. Rövidkardok, hosszúkardok, szablyák, lándzsák, két íj és néhány tőr. A távolban céltáblák sorakoztak.
- Ha távolsági harcot mutatnál, ott vannak a céltáblák, más esetben megküzdhetsz velem. - Most sokkal korrektebbnek és tanárosabbnak hatott a kiképzőmester, mint a korábbiakban. Kezdtem sejteni, hogy gyanakvását mindvégig Fitlil tüzelte fel.

Luliath:
Kedvem lett volna a mágust célbavenni a tőrrel, de nem lett volna célravezető. - Hát az emberektől, ki mástól? - mondtam neki, és folyamatosan tartottam a szemkontaktust, amíg a fegyverekhez nem értem. Leemeltem egy tőrt, és szembefordultam a céltáblával. Visszanéztem. - Ezt a dobást azoknak ajánlom, akik továbbra sem bíznak bennem - mosolyodtam el gonoszul, és különösebb célzási idő nélkül belevágtam a tőrt a céltábla közepébe. Kíváncsian vártam a hatást, míg leemeltem egy lándzsát, és kicsit meghajoltam a kiképzömester felé, jelezve, hogy szeretnék vele vívni.

Naakvys:

- Igen! - Szakadt ki belőlem a kiáltás, mikor a penge megállt a céltábla közepében. Ezt még Szamárfül is lenyűgözve és előredőlve nézte. Ezután Luliath elvett egy lándzsát, aztán a kiképzősmester két íveltpengéjű kardot. Mindketten meghajoltak egymás előtt, és a kiképzőmestem, hagyta, hogy Luliath támadjon először. Ügyesen csinálta, a másik elf mégis könnyedén hárította a szúrást a két pengével.

Luliath:
Óvatosnak kellett lennem. Két kard csapásait kivédeni egy lándzsával nem volt könnyű. Támadni se nagyon volt esélyem, hiszen ő két karral kétszer annyit támadott, mint én az egyszem lándzsával. Próbáltam távolságot tartani, hiszen ez volt a számomra előnyös. De ahányszor így jutottam támadási lehetőséghez, nagyobb erőfeszítés nélkül hárította a szúrásaimat. Egy kitérés alkalmával nem messzebb, hanem épp, hogy közelebb táncoltam hozzá, hogy kihasználhassam még egy elönyét a lándzsának. Mikor a mester mellé értem, rátámaszkodtam a fegyveremre, és a jobb térdemmel célba vettem a hasát, készen a fordulásra, ha mégse válna be a csel.

Zalendrion:

A térdemre könyökölve, előrehajolva figyeltem a párharcot. Úgy tűnt a mester könnyűszerrel legyőzhetné a lányt, de kiváncsi a mozdulataira. Miután a lány földbeszúrta a fegyverét és rúgni készült, a kiképzőmester épp, hogy elugrott, láthatóan meglepte a mozdulat. 
- Jó, jó! - Szólalt meg a kardokat leeresztve. - Ígéretes tanítvány leszel. A mai napra talán ennyi elég a harcokból. - A nő lépett elő, Leranwin tanácsos, azt hiszem. Őt már láttam, de nem sokszor, azzal a tanítóval szokott beszélgetni, aki nekem a tűzsárkányokról mesélt.
- Megengeded, hogy szemügyre vegyem a sárkányodat, lovas? - Kérdezte, sokkal kedvesebb hangon, mint a mester, vagy Fitlil beszéltek eddig a lánnyal.

Luliath:
- Ezt inkább tőle kérdezd - mosolyodtam el. Aranna kíváncsian közelebb szaladt a nőhöz, mintegy megválaszolva a kérdését. Kihúztam a lándzsát a földből, és visszatettem az állványra. Közben megkerestem a mágus tekintetét, hogy némán üzenhessem neki, hogy többet ne próbáljon meg kérdőre vonni. Futólag elkaptam a történész nézését is, de vele nem vettem fel a szemkontaktust hosszabb ideig. Inkább visszatértem Arannához, hogy én is lássam, mit vizsgál rajta a tanácsos.

Naakvys:

A Harc végén tapsoltam, egyedül, illetve mintha a történész barátunk is akart volna, de aztán mégsem tette. Figyeltem, mit csinál a tanácsos. Leguggolt Arannához és kinyújtott a kezét, mikor a sárkány felmászott rá, közelebb emelte a szeméhez, hogy jobban megnézhesse. Másik szabad kezével megfogta az egyik mellső lábát, majd a másikat, azután a szárnyait húzta ki sorra. Az arcán látszott, mintha fejben már jegyzetelne.
- Földsárkány, semmi kétség. Közepes típus, tud majd repülni, és elég nagy is lesz. Tüzet fúj majd, de a lángja nem lesz annyira forró, mint a legtöbb sárkányé. Gyönyörű bronzsárkánynőstény. - Letette a sárkánykát és felnézett Luliath szemében. - Szereti a csillogó tárgyakat?

Luliath:
Éreztem Aranna örömét, és büszkeségét, ahogy dícsérik, és rám is rám ragadt az öröme. Ha macska lett volna, biztosan dorombol. Ahogy földre került, már nagy boldogan iszkolt is vissza hozzám. Ez alkalommal fel is vettem. Jobban mondva ő szaladt fel a lenyújtott karomon. - Nem vettem észre. Inkább a hús érdekli. És az eper. De főleg a hús - összegeztem.

Naakvys:

- Fogja szeretni őket. A legtöbb fémsárkány, főleg a bronz, ezüst, arany és rézsárkányok és a kristálysárkányok szeretnek gyűjtögetni és szeretik nézegetni mindazt, ami fényes - mondta a tanácsos. - De igen, a gyümölcsöket és a zöldségeket is szeretik a húson kívül. Minden ami friss és természetes.

Luliath:
Mikor oszolni kezdett a nézők serege, láttam, hogy a történész is menni készül. A többiekkel ellentétben a palota egy másik része felé vette az irányt. Arannával a karomban utána siettem, és egy teraszon értem utol. - Zalendrion! - szóltam utána. - Csak... szeretném megköszönni, hogy kiálltál értem. Sokat jelent számomra, hogy van, aki bízik bennem - mosolyodtam el.

Zalendrion:

Mikor meghallottam, hogy a nevemet kiáltja, megmerevedtem. Bizonytalanul fordultam meg, hogy a szemébe nézzek.
- Igen? - Kérdeztem, nem tudva, hogy mire számítsak. Aztán elmondta. - Nos... szívesen. Fitlil jó ember, de néha kicsit sok tud lenni a konspiráció teóriáival. És kicsit túl őszinte is talán - magyaráztam kitérően, és amikor elmosolyodott én is mosolyogtam. A szobám felé vezető lépcsőre tekintettem vágyakozva,  valamiért tartottam tőle, hogy  bolondot csinálok magamból, ha nem tűnök el gyorsan.

Luliath:
- Nem is tartalak föl. Aranna már amúgy is éhes. További szép napot! - köszöntem el tőle, majd sarkon fordultam. Valahogy kínosnak éreztem volna, ha tovább maradok, és úgy láttam, ezzel nem vagyok egyedül. Miközben falatoztunk, azon gondolkodtam, hogyan írjam meg ezt az egészet Disinornak. Többek tekintetét is éreztem magamon étkezés közben, de nem foglalkoztam velük.

Zalendrion:
- Minden jót! - Feleltem és gyorsan elfordultam arra a folyosóra, ahol az én szobámhoz vezető lépcső állt. Furcsa volt ez az egész délelőtt, magam sem tudtam volna megmondani miért. Kerestem a szavakat, de még nem voltak meg. Egy jó könyv és egy bögre meleg tea szokott ilyenkor segíteni. Citrommal és mézzel talán.

Luliath:
Mikor visszaértem a szobámba, Aranna jóllakottan összegömbölyödött, és a pillanat törtrésze alatt elaludt. Mosolyogva néztem egy ideig. Majd tollat és papírt ragadtam, hogy leírhassam Disinornak a hogylétemet.

'Legdrágább Disinorom!

Utunk kettéválása óta a legfurább kalandokban van részem. Megtanultam beolvadni az elfek közé, és egy sárkányfiókát nevelgetek a lovasaként. Levélben nem szeretném részletezni, de égek a vágytól, hogy személyesen láthassalak! Veled mi a helyzet? Merre jártok?

Csókol és ölel:
a te Luliath-od'

Még egyszer átfutottam a sorokat. Ez megteszi. Ha véletlen illetéktelen kezekbe jutna, akkor se túl veszélyes. Ki tudnám magyarázni. Elsiettem hát a postázásra alkalmas madarak tornyához, és válaszrottam egy baglyot. Egy kicsit féltem a palota madarait használni, de nem értettem annyira se a mágiához, hogy egy erdei madárnak elmondjam, mit szeretnék, ezek viszont egész életükben erre a feladatra voltak trenírozva. Mikor a bagoly lábára kötöttem a kis levelet, halkan elmondtam neki, hogy kit keressen, és nagyjából merre láttam utoljára. A bagoly kicsit megvetően nézett rám, hogy nem tudok pontos címet adni, és hogy ezzel többletmunkát kap, de értelmesen pislogott, és elszállt a távolba. Remélem, minden rendben lesz.

Disinor:
Egy ősi, romos erődben húztuk meg magunkat az Ancalen-hegység talliai oldalán. Még mindig nem felejtettem el Lûliathot és azt, hogy miért ment el. A hajtincsét pedig egy bőrszütyőben hordtam a szívem felett.
Tallián kívül újabb szövetségesek vártak ránk, szatírok, akik az északi erdők faunjaihoz voltak hasonlók csak sokkal rettenetesebbek voltak. Ők éltek a romos erődben, és mikor megtudták ki vagyok, előszeretettel osztották meg csapatommal az otthonukat. Sőt, vezetőjük Ghwaš örömmel ajánlotta szolgálatomba a népét. Ő volt az, aki egy lekötözött szárnyú baglyot hozott elém ezen a reggel. Azt mondta látott ilyen kövér, okosszemű baglyokat. Az elfek használják őket üzenet küldésre.
Elvettem a levelet, ami a madárnál volt és megtiltottam a szatírnak, hogy bántsa a madarat.
Ismerős betűk köszöntek rám vissza.
Szó nélkül leültem egy asztalhoz és tintát, meg pennát kértem. A szatírok vékony bőrökre rajzoltak, de nem írtak. Elvettem egy ilyet és írni kezdtem.

Drága Lûliathom,
Örülök a levelednek, bár nem tudom, a madár hány napig bolyongott, míg megtalált.
Hogyan fogadtak egy sötételfet azok a magasztos bolondok? Ki segített? Hogyan jutottál a sárkányhoz? Apám éveken át akart egyet, de sosem választotta ki egy sárkány se, a tojások pedig hidegek maradtak.
Biztonságban vagy ott? Nem tartasz tőle, hogy elfoghatják a válaszlevelem? Mondjuk akkor már mindegy lenne.
Szeretnélek látni, szeretném, ha visszajönnél hozzám. A seregem napról napra nő, szatírok fogadtak be a keleti hegyekben, hűségesküt tettek nekem. Hamarosan képes leszek bosszútállni apámért. Szeretném, ha mellettem állnál azon a napon.
Szeretettel gondolok rád, a zálogodat őrzöm.
Disinor
Ps. Megfejtettem apám kőtábláinak titkát, mire legközelebb csatába vonulok sebezhetetlen leszek.

A levelet összetekertem azután egy késsel levágtam egy vékony hajfonatomat és azzal kötöttem össze és a madár lábáta. Elvágtam a köteleket a madár szárnyán és adtam neki egy darab kolbászt az asztalomról.
-Gyors legyél! - Mondtam neki és elengedtem odakinn.

Sent from Topic'it App

Luliath:
A szívem nagyot dobbant, amikor a bagoly betoppant az ablakon. Aranna irigykedve nézte kecses röptét. - Te is tudsz majd ilyet - simítottam végig rajta biztatóan, és a madarhoz léptem. A lábán egy kis bördarab függött, és elakadt a lélegzetem, amikor megláttam, mivel rögzítették. Gyorsan letekertem a levelet, és beleszippantottam a hajtincsbe. Átjárt a nosztalgia, csak a kíváncsiság vetett végett ennek. Odalöktem a bagoly elé azt a tálka tepertőt, amit Arannának hoztam el éhenhalás ellen. A sárkany csalódott morgást hallatott, de mikor látta, hogy a bagoly egy szemmel beéri, inkább csak az ölembe ugrott. Átfutottam Disinor levelelét. Majd újra. Muszáj volt találkoznunk. Papírt és tollat ragadtam, majd írni kezdtem a választ.

'Drága Disinorom!

Személyesen minden kérdésedre választ kapsz, levélben nem szívesen feszegetném a témát. Annyit viszont tudnod kell, hogy külsőre nagyon megváltoztam. A hajamról felismersz majd. Azt meghagytam olyannak, amilyennek szereted.
Ha a keleti hegyekben vagy, akkor javaslom, találkozzunk holdtöltekor a Melithys-tó keleti partján. A térkép szerint erdős környék, bízom benne, hogy nyugodt is.
Örülök, hogy jól megy a sorod! És én is megőrzöm a zálogodat.
Epekedve várom a találkozónkat!

Ölel:
Luliath'

Sóhajtottam, és az összetekert levelet a bagoly lábára kötöttem, aki erre bosszúból elvett még egy tepertőt. Aranna fellépett az asztalra. - Hagyd, a dolgát végzi - dorgaltam meg. - Ennyit igazán megérdemel. - A bagoly, mintha értené szavaimat, dölyfösen kihúzta magát, és elrepült. - Majd kárpótollak holdtöltekor egy kis erdei sétával, mit szólsz hozzá? - Aranna osztozott az örömömben.

Disinor:

A thystoneli bagoly pár nappal később újabb levéllel tért vissza. Boldogan olvastam el, s mielőtt újabb levelet írtam volna magamhoz hívtam Ghwasht és néhány jó harcosom.
- Azt akarom, hogy még holdtölte előtt felderítsétek a Melithys-tó környékét, három nap múlva hírekkel térjetek vissza. Néhányan elkísértek oda, addig pedig Galeth itt marad a többiekkel.
- Értettem - felelte kurtán a szatír, majd elkezdett parancsot osztogatni az embereinek. Én addig leültem, hogy megírjam a levelet.

Kedves Luliathom!
Bármennyit is változz, a szívem mindig felismeri az igazi énedet, és az illatodat talán semmi sem tudja megváltoztatni. Mindezek ellenére örülök, hogy a hajad továbbra is lángol, az vagy Te, most már sárkánylovasként is.
Ott leszek Holdtöltekor, számolom a napokat.


Csókol:
Disinorod

Összetekertem a bőrlapot és egy vékonyabb bőrrel a madár lábára kötöttem. Kedvesen megsimogattam a fejét és szánakozva néztem rá.
- Sajnálom, ma már minden sülthúst felzabáltak.

Zalendrion:

Már nem az első edzésén volt túl és én még mindig ott ültem az egyre ritkuló nézőközönségben. Legtöbbek már megszokták a dolgot, már nem hatott az újdonság varázsával, számomra viszont egyre izgalmasabb volt. A harcok, az elméleti tanítások és a sárkány fokozatos bevonása. Imádtam vázlatokat készíteni arról, hogy Luliath harcolt, vagy ahogy a sárkánya kergette a nyulakat, amik arratévedtek. Már régóta volt bennem valami, de nem tudtam, mikor hozakodjak elő vele.
A mai napon a bárd nem volt ott, ezért gondoltam a mai nap lesz a nap.
Mikor befejezték az edzést, utánalopóztam és a szobájánál állítottam meg a fiatal nőt.
- Luliath... - szóltam tétován. - Csak azt akartam mondani, hogy sajnálom a kezdeti bizalmatlanságokat és még... nagyon... ügyesen harcolsz és jó nézni... Arannát... is, ahogy vadászni próbál - valahogy a fejemben mindez jobbanhangzott. Nem is értettem, valahogy Luliath kisugárzása olyan erős volt, hogy elnyomott minden mást.

Luliath:
Annyira örültem a találkozó közeledtének, hogy újult lelkesedéssel vetettem bele magamat a kiképzésbe. Az új gyakorlat pedig kifejezetten tetszett. Bekötötték a szememet, és Aranna fejemben szóló iránymutatásaival kellett elbotladoznom hozzá. Eleinte elfelejtett szólni, ha valami akadály volt a földőn, és sokszor hasraestem, de ez egyre ritkábban fordult elő, és olyan közel éreztem magamhoz a sárkányt, mint még soha. A palota népét is kezdtem megkedvelni. Még a történészt is. Nagyon érdekelte a kiképzésem, minden áldott nap ott ült a nézők fogyatkozó soraiban. De arra nem számítottam, hogy fel is keres. - Ugyan. Kezdetben mindenki bizalmatlan. De már megmutattad a bizalmadat, amikor első nap kiálltál értem - mosolyogtam rá. - És megtisztel, hogy továbbra is ott ülsz a nézők között. - Nem tudtam, mit mondhatnék még. De elvonulni nem lett volna szép. - Azt hiszem, Aranna is kedvel téged - mondtam végül. A sárkány már felért az elf térde fölé, ami remekül látszott, mivel hozzányomta a fejét a lábához.

Zalendrion:

Amikor a sárkányára néztem elmosolyodtam.
- Tudod a kísérőd gúnydalában valami igaz volt, bár fogalmam sincs, hogy jött rá. Amikor fiatalabb voltam és először hallottam a sárkányok létezéséről, attól a perctől fogva sárkánylovas akartam lenni. Még van is egy anyajegyem, ami furcsább mint a többi, jó érzés lenne azt gondolni, hogy sárkányrúna és egy nap lesz egy sárkányom, de ez persze butaság - ömlöttek belőlem a szavak. Nem is tudom miért. - De biztosan nem vagy kiváncsi a fecsegésemre, biztosan van jobb dolgod is. Jó pihenést nektek! - Búcsúztam el, azután sarkonfordultam.

Luliath:
- Várj! - szóltam utána, magam se tudom, miért. - Sárkányt ugyan nem tudok adni, de szerintem Aranna szívesen elvisz majd egy körre, amint elég nagy és erős lesz hozzá. - Tényleg nem értettem, mi mondatja ezt velem, de Aranna nem ellenkezett, így még egy mosollyal megtoldottam a felajánlást.

Zalendrion:

- Nagylelkű vagy - fordultam vissza és mosollyal búcsúztam tőlük.

[20 nap kb.]

Disinor:
Miután visszatértek az embereim, a hírekkel, azonnal megindultam néhánnyal. Két nap múlva a hegyek tövében, a neldorjhaeli erdő mélyén táboroztunk le és vártuk a holdtölte napját. Már csak ez az éjjel volt hátra, a következőn láthatom. Ez melegséggel töltött el.

Naakvys:

Aranna napról napra egyre nagyobb lett, már akkora volt, mint egy nagyobb kutya. Egyre kevésbé éreztem úgy, hogy szükség van itt rám, de élveztem, mert megkedveltem Luliathot és sokat beszélgettünk. Volt, hogy csak úgy sétálgattunk a Thystonelt körülölelő erdőben míg a kissárkány vadászott körülöttünk. De nem tudtam nem észrevenni azt sem, hogy talán valami alakul már a történészünk és a lány közöt - és ennek őszintén örültem. Disinor csak bajt hozott volna rá.

Zalendrion:
Egyre többször mentem oda Luliathhoz, hogy beszéljek vele, mostanra talánmár tényleg megkedvelt a sárkánya, mindig odaszaladt hozzám ha látott. Sokat beszéltem a tanítókkal is, és egyik nap, amikor nem volt edzés, egy könyvel kopogtattam be Luliath szobájába.

Luliath:
Három napoal Holdtölte előtt készen álltam az indulásra. Épp egy kenyeret tuszkoltam be a táskámba, amikor kopogtattak. Kérdőn nyitottam ki az ajtót. - Oh, te vagy az - mosolyodtam el Zalendriont látva. - Miben segíthetek?

Zalendrion:
-Igen, csak én - húztam elő a hátam mögül a bőrkötésű könyvecskét. - Sokat beszéltem Metheriel tanítóval mostanában a sárkányokról és összeszedtem mindent, amit el tudott mondani nekem arról, amilyen fajta Aranna. Csináltam rajzokat is, reméltem, hogy tetszene - nyújtottam át. Lehet, hogy csak bolondot csinálok magamból.

Luliath:
- Ezt... ezt komolyan mondod? - pislogtam meglepetten. Óvatosan átvettem a könyvet, és belelapoztam. - Ez mind a saját kezed műve? - ámultam el. Ennyi munka. El se tudtam hinni. Hirtelen nem is vártam annyira a találkozót Disinorral. De legalábbis hálas voltam azért a néhány napért, amim még hátravolt gondolkodni. Vajon Zalendrion akkor is ilyen kedves volna hozzám, ha tudnák az igazi kilétemet? Elhessegettem a sok komor gondolatot. - Nagyon köszönöm! Biztosan sokat tanulok majd belőle. - De vajon én mit adhatnék neki cserébe? Utáltam tartozni. - Nem ígérem, hogy kiolvasom, amíg úton vagyok, de igyekszem. - Aranna megszaglászta a könyvet. Már csak a fejét kellett ehhez megemelnie. Szépen nőtt.

Zalendrion:
- Nos, mint mondtam, Metheriel tanító segített a részletekkel. A rajzok pedig Aranna kitartó modellmunkájának köszönhetők - feleltem visszafogottan.  - Nagyon szívesen. A hátuljában vannak még üres lapok, ha bármit feljegyeznél, elvégre én csak azt tudtam összegyűjteni, amit mások más sárkányokról írtak. - Amikor az utat említette összevontam a szemöldököm. Ez új volt. - Elmész?

Luliath:
- Néhány napra. Úgy érzem, szükségem van rá, hogy csak Aranna és én legyünk, kettesben. És emésszük az eddig tanultakat. - rukkoltam elő a kitalált történettel.

Zalendrion:
Bólintottam.
- Ez esetben jó utat és kellemes pihenést. Ennyi tanulás után rátok is fér - feleltem és kihátráltam az ajtón.

Luliath:
Azon kaptam magam, hogy csak állok a szobámban, és magamhoz szorítom ezt a nagyszerű és kedves ajándékot. Aranna megbökött az orrával. Igaza volt. Indulnom kellett, hogy Holdtöltéig biztosan odaérjek a tóhoz. Betettem a könyvet is a zsákomba, és útnak is eredtem. Az utazás szerencsére nem tartogatott különösebb meglepetéseket. Egyszer támadt rank egy medve, de Aranna olyan veszedelmesen morrant rá, hogy inkább másfelé indult. A Holdtölte előtti napot egy kis tisztáson töltöttem. Gondoltam, hogy felkeresem Disinort, de eszembe jutott, hogy ő nappal pihen, ezért vártam estig, míg a vízhez merészkedtem. Megkértem Arannát, hogy maradjon a bokrok rejtekében, amíg nem hívom.

Disinor:
Végül eljött a nap, aztán az éjjel. Az embereimet hátrahagytam a táborunkban, ami hallótávolságon belül volt a tóhoz, legalábbis... ha kiáltottam volna meghallják. A Hold ezüst hidat festett a vízre, mikor kiléptem a fák árnyékából. Kellemes szellő fújdogált. Vártam, egyre vártam.

Luliath:
Kicsit messzebb egy magányos alak bontakozott ki a sötétségből. Elindultam felé. Majd már szinte szaladtam. Éreztem, hogy Aranna követ a bokrok rejtekében. - Disinor! - szólítottam meg, ahogy a közelébe értem.

Disinor:

Egy elf közelített, de a hangja ismerős volt és a szél is ismerős illatot hozott. És a haja, ugyanaz a vörös haj lobogott a szélben.
- Luliath! - Kiáltottam örömömben, talán kicsit halkabban, mint ahogy egy rendes kiáltás hallatszik. Ahogy a közelembe ért kitártam a karjaim és szorosan átöleltem. Beszívtam a haja illatát is. Más volt, mégis ő volt. Mikor elengedtem kiváncsian fürkésztem a változást. A bőre világosabb volt, elég sápadt, kicsit szeplős. A szeme jegesen kék, szinte csontig hatoló tekintettel, a fülei is kecsesebben íveltek lettek, de az arcvonásai megmaradtak, kevésbé voltak lágyak, mint a legtöbb elfnek. - Annyira örülök, hogy látlak.

Luliath:
Szorosan köré fontam a karomat. Hàt megismert. Egy félelmem letudva. Én viszonnt nem szavakkal fejeztem ki a viszontlatás örömét. Lábujjhegyre álltam, 3s megcsókoltam. Végül mégiscsak szükség volt a szavakra. A mellkasához bújtam. - Örülök, hogy jól vagy.

Disinor:

Gyengéden visszacsókoltam, azután a haját simogattam.
- Hát persze, hogy jól vagyok. Több kell ahhoz, hogy én rosszul legyek. Talán most még inkább, mint valaha - mondtam sejtelmesen. - De mesélj! Mindent tudni akarok, hogy jutottál el Thystonelbe? Hogy lettél egy közülük és a sárkány... most is itt van valahol?