Snowy Valley

Jack
- Igen, rájuk gondolok - bólogattam, majd jóleső szavai után ismét magamhoz szorítottam, csak ezután fejemet az övére hajtottam. Jó volt tudni, hogy a kapcsolatunk kezd helyreállni, s talán neki is, hogy valóban nem tekintek rá úgy többé, mint holmi eszközre. Úgy csakis az embereimre, meg az áldozatokra tekintek, akikből igencsak sok van még. Köztük az, aki Sidre vadászik.

Sidney
Boldog voltam az ölelésétől. Halvány mosollyal az arcomon lehunytam a szemem hogy élvezzem a pillanatot, mert ha vissza megyünk a házhoz kitudja mikor lehetünk így legközelebb. Ahogy gondolkodtam hogy békíthetném ki ezt a kettőt hirtelen egy hideg nedves orrot éreztem a karomon ami elég volt hozzá hogy a frászt kapjam el. Még szerencse hogy Jack tartott különben ki ugrottam volna a karjai közül. Végül is csak az egyik kutya jött oda kíváncsiskodni.

Jack
Nem sokkal utána én is lehunytam szemeimet. Jó volt ez a pillanat, mely az örökkévalóságig is tarthatna. De nem fog, mert zord ez a világ. Az idő folyton folyvást mást sem tesz, csak rohan előre. És ha elég sokat rohant, akkor nekünk el kell innen mennünk.
Apámmal régóta nem vagyok jóban. Ahogy ott ültem Siddel a karjaimban, most már emlékeztem egy kisebb képre. Nem bántott fizikailag, de lelkileg többet ártott, mint használt volna. Sosem volt igazi apa, és most sem az.
Sóhajtva kinyitottam a szemeimet, meglepődtem, amikor aztán a nagy nőstény kutyával  találtam szembe magunkat. Halkan felvakkantott, a farkát csóválva.
- Megijedtél tőle? - nevettem, elfedve a problémáimat. Nevettem, elfeledve a gondot, ami a szívemet nyomta.

Sidney
- Kicsit. Nem számítottam rá hogy ide jön. Pedig már majdnem sikerült elaludnom.- mondtam mosolyogva. Jól éreztem magamat a karjai közt. Olyan kényelmesen elhelyezkedtem és kellemes biztonság érzetet nyújtott hogy átölelt, amit ritkán éreztem. - Most úgy érzem hogy semmitől sem kell félnem. Olyan nyugodt minden. - mondtam halkan szívverését hallgatva.

Jack
- Pedig - mutattam a hímre aki hamarosan csatlakozott hozzánk - Nem tudhatod, hogy ő mikor akarja rólad lerángatni a ruháidat... - mondtam komolyságot színlelve, próbálva elfojtani egy röhögést.

Sidney
- Hé! - csíptem az oldalába. - Azt hiszem ilyen téren jobban kell tartanom tőled mint egy kutyától. - mondtam sunyin mosolyogva. Nem tudom mi volt ez a hirtelen hangulat váltás de ravasz fény csillant a szememben ahogy vele szembe fordultam és lágyan megcsókoltam. - Vagy esetleg neked tőlem. Még mindig tartozom a múltkori viselkedésedért. - mondtam utalva a kis kalandunkra. Majd homlokomat a vállára hajtottam. Nem értettem magamat miért lettem ilyen hangulat ember. Minden pillanatban másképp éreztem magamat. Jézusom a stressz tényleg sok(k) mindent képes kihozni az emberből. Gondolkodtam majd nagyot sóhajtottam.

Jack
- Inkább neked kéne tőlük, vagy tőlem tartanod! - nevettem el magam végül, ezután viszonoztam az édes csókot.
- Csak nem játékos kedvedben vagy? Tudod, egy ilyen hely nem hinném, hogy alkalmas lenne rá - nevettem tovább.

Sidney
- Ne játssz a tűzzel Édesem vagy véletlenül megégeted magad... - néztem rá közben sunyin elmosolyodtam. Nem gondoltam volna hogy én képes vagyok így viselkedni vele szemben. Látszik hogy változnak az idők.

Jack
- Én csak a Sid nevű tűzzel játszom szívesen, de a többit elkerülöm - vigyorogtam rá, miközben azt terveztem, mi lehetne a következő lépésem. Mielőtt ő lépne ismét.

Sidney
Mikor meghallottam hogy csak a Sid nevű tűzzel játszik fejemet vissza hajtottam a vállára és megpróbáltam vissza fojtani a nevetésemet kevés sikerrel. 
- Nem elég hogy egy kutyát neveztél el rólam, most még a tüzet is? Kezdem úgy érezni hogy sok lesz belőlem. - mondtam nevetve. - Nem elég egy belőlem? - kérdeztem és próbáltam vissza tartani a nevetésemet.

Jack
- Nem, mert telhetetlen alak vagyok - nevettem hangosan.

Sidney
-Nem baj most az egyszer megbocsájtom a telhetetlenséged. - mondtam komolyan, majd lágyan megcsókoltam.

Jack
- Pedig nem kértem - öltöttem rá nyelvet, ezután viszonoztam a csókot.

Sidney
Olyan mint egy nagy gyerek. Végre egy kicsit nyugtunk van. Ki tudja mi vár ránk ha vissza megyünk a házhoz. Gondolkodtam de csak fejemet vállára hajtottam és úgy élveztem a békét ami körül ölelt minket.

Jack
- Szerintem ideje indulnunk - sóhajtottam fel halkan.

Sidney
- Muszáj? - kérdeztem halkan ahogy kisit felemeltem a fejem és ránéztem. Nem szívesen hagytam itt ezt a helyet hisz nyugodtan kettesben lehettünk.

Jack
- Muszáj! - mondtam halkan, ahogy elhúzódtam tőle és felegyenesedtem - Gyorsan repül az idő, és ha még nem tűzött el az a seggfej, ő is.

Sidney
- Rendben. - mondtam és én is fölkeltem. A kutyák is azonnal vissza rohantak amint látták hogy menni készülünk. Óvatosan rátettem a kicsire a pórázt és megvártam még Jack is megfogja a másik kettőt.

Jack
Őket póráz nélkül vezettem. Nem tartottam szükségesnek, mert tudtam hogy követni fognak bárhová.
- Hé ti ketten, ide! - kiáltottam a kutyákhoz közelebb lépve. Épp kergetőztek, aztán felém kapták a fejüket és futni kezdtek. Nem sokára ott álltak mellettem, így elindulhattunk.

Sidney
Csendben haladtam az úton, néha a kutyákat figyelve, nehogy eltűnjenek, bár tudtam hogy Jack első szavára vissza jöttek volna. Kicsit frusztráltnak éreztem magamat, hisz most nem elég hogy egyedül nem mehettem sehova, még a kertbe se de most el is kellett viselnem, az apósomat, akiről azt hittük hogy halott. Már a gondolattól rosszul voltam.

Jack
- Van ötleted arra, hogyan küldjük el? Vagy esetleg a munkádból adódóan vannak fegyvereid? Mondjuk paprika spray? Még az is remekül jönne - mondtam hirtelen Sid felé pillantva.

Sidney
- A Nova tele van fegyverekkel válogass kedvedre. - mondtam majd egy kicsit elgondolkoztam. - De nem kellenek ide fegyverek. Hisz jobban utálja ha boldognak lát minket. Hitessük el vele hogy azóta is minden rendben van velünk. - mondtam. - Hátha megunja és eltűnik. - vetettem fel az ötletet.

Jack
Hitesük el... Hmm, ez csak színjáték. Azt hiszem menni fog. Némán átgondoltam az ötletet, végül alig észrevehetően bólintottam.
- Azért egy paprika spray jól jöhetne! Vagy egy sokkoló.

Sidney
-Mondtam a kocsimban van de amíg a kutyád amelyik lenyelte a kulcsot nem szolgáltatja vissza addig nem tudod kivenni. És ha valami baja lesz a kocsimnak, akkor pedig nagyon mérges leszek. - mondtam de a mondandóm végét már nem gondoltam komolyan. Bár hiába volt csotrogány az ütött kopott Novám, én azért szerettem mert mindig jó szolgálatot tett.

Jack
- Csak a te kedvedért Merlint játszok és kivarázsolom belőle - vágtam rá cinikusan - Ha nem jöttél volna rá, lenyelte a szemed előtt, a gyomrában van mélyen, vagy lehet már a beleiben úszkál....

Sidney
Ilyen behatóan azért nem voltam kíváncsi a a kulcsaim pontos helyére.
-Akkor meg kell várnod hogy vissza szolgáltassa. Nincs mese. - mondtam egy mosollyal az arcomon majd nyugodtan sétáltam mellette tovább.

Jack
- Remélhetőleg vissza fogja valamilyen módon - sóhajtottam fel, majd az égre néztem - Szerinted mi lesz, ha az a rohadék nem megy el a házból?

Sidney
- Valószinüleg nem csak te hanem én is ki fogok bukni. - mondtam halkan ahogy haladtunk. Kicsit fáradt voltam, mert amúgy sem aludtam mostanában jól, de most még a szokottól eltérően ideges is voltam attól hogy John megjelent.

Jack
- Én már akkor kibuktam, amikor hallottam, hogy nekiment a kerítésnek. Ronccsá lett az autó, és még túlélte!  - túrtam idegesen a hajamba. Nem akartam, hogy a nyakunkon lógjon.

Sidney
Csak óvatosan megfogtam a kezét és megálltam, így rákényszerítve őt is hogy megálljon. 
- Már mondtam nem? Vagy már is elfelejtetted? Mindig melletted maradok. - mondtam és komolyan néztem a szemébe.

Banci írta:Nicole
Kimentem a konyhába, bár kicsit még mindig szédültem. Kinyitottam a konyhaszekrényt, majd felnyúltam hogy levegyek egy boros poharat. Mivel a legfelső polcon volt, lábujjhegyre kellett állnom hogy elérjem. Már éppen megfogtam amikor hirtelen megszédültem , elestem és minden elsötétült ...

Tom
Egyszer csak csörömpölést hallottam a konyhából, amire felpattantam, és kiszaladtam Nicole után.
A lányt a padlón elterülve találtam, körülötte egy pohár üvegszilánkjai. Odasiettem hozzá, és letérdeltem mellé, nem törődve az üvegdarabokkal, amik a nadrágomon keresztül is megszúrtak kicsit.
- Nicole! Nicole! - szólítgattam, közben a telefonommal már tárcsáztam is a mentők számát. A lány feje vérzett, és nem volt az eszméleténél.

Nicole
Amikor legközelebb magamhoz tértem, csak hatalmas fehérséget és vakító fényt láttam. Először azt hittem, hogy végre meghaltam, de azután rájöttem hogy csak egy kórházban fekszem. Ismét lehunytam a szemem pár pillanatra. Nem értettem hogy mit keresek én itt ... nem szabadott volna megúsznom.

Jack
Meglepődtem, amikor megfogta a kezem, és megállásra késztetett. A mondatában volt valami, egy pillanatra elgondolkodtatott, aztán éreztem, ahogy szabad kezem ökölbe szorul. A francba! Ez nekem még mindig sok. Nem tudom felfogni, hogyan élte túl az a görény. Nekiment a kerítésemnek, az autója eleje rémesen néz ki, ő viszont vígan elcigizgetett annak a tragacsnak dőlve.
- Hogy felejtettem volna el?! - kérdeztem a hajamba túrva.

Tom
Nicole kórtermében ücsörögtem, arra vártam, hogy felébredjen. Mikor kinyitotta a szemét, felálltam a székről és odasétáltam hozzá. Leguggoltam az ágy mellé, és megfogtam a kezét.
- Szia Nicole - mondtam neki halkan. - Hogy érzed magad? - kérdeztem. Az orvosok szerint már jól volt.

Nicole
Amikor meghallottam hogy valaki megmozdul, lassan arra fordítottam a fejem és megláttam Tomot. Figyeltem ahogy leguggol az ágyam mellé és nem mozdultam akkor sem amikor megfogta a kezem.
-Nem kellett volna behoznod ... - szólaltam meg végül halkan, elfordítva a fejem. A kérdését figyelmen kívül hagytam.

Tom
Meglepetten néztem a lányra.
- Ezt meg hogy érted? Még jó hogy behoztalak, nm hagyhattalak ott! El voltál ájulva, és csúnyán megsérült a fejed - mondtam neki talán kicsit védekezve, de volt ebben valamiféle szemrehányás is. Aggódtam miatta, most meg azt mondja, nem kér a segítségemből, hát ez szép...

Sid
-Jack, kérlek nyugodj meg. Minden rendben lesz. -Mondtam hallkan és bátorítólag megszorítottam a kezét, bár jómagam féltem mi lesz ebből.

Nicole
-Ott kellett volna hagynod. Akkor már nem aggatnék senkinek ... - mondtam halkan, de még így is elcsuklott a hangom. Elegem volt mindenből, az egész életemből, erre most Tom megmentett. Teljesen feleslegesen.

Tom
 Erre már kezdtem tényleg mérges lenni.
- Nicole, ha azt hiszed, magadra hagylak, hogy meghalhass, akkor nagyon tévedsz - mondtam a lánynak.

Nicole
-De miért? Minden sokkal egyszerűbb lenne ... - motyogtam , talán nem is érthetően de talán hallotta a fiú.

Tom
Most már tényleg mérges voltam.
- Na jó, Nicole, ezt most azonnal fejezd be! - mondtam neki kicsit emeltebb hangnemben. - Ez hülyeség, amiket mondasz, és csak azért mondod, mert épp nem vagy boldog. De ez még nem jó ok az öngyilkosságra! Fiatal vagy és gyönyörű. Már beszéltem egy ismerősömmel, aki szívesen segít neked kimászni a depresszióból, hidd el, az majd segíteni fog! - mondtam a lánynak, próbálva kedvesen viselkedni, de ugyanakkor határozottan. Amúgy sem volt más választása, ha én nem szerzek neki pszichológust, akkor az orvosok rendeltek volna ki neki valakit. Hála az égnek, hogy volt egy barátom, akiről tudtam, hogy ezzel foglalkozik, és meg is bíztam benne, mert már nekem is nem egyszer segített. Tudtam, hogy Nicole-on is tud majd segíteni.

Nicole
Ez már teljesen kiakasztott.
-Agykurkászhoz akarsz küldeni ?! - szólaltam meg indulatosan, Tom felé fordítva a fejem. Nem hittem el hogy ezt teszi velem. Mintha őrült lennék ...

Tom
- Úgyis el kéne menned, Nicole! Csak egy alkalom, és Annie jófej, és ki tudja, talán jól fog esni beszélgetni valaki olyannal, aki ért is hozzá... - mondtam védekezően. Semmi sértőt nem akartam mondani, tényleg. Én csak segíteni akartam.

Nicole
-Hahh...! - fordultam el megint tőle, teljesen vérig sértve. Nagyon rosszul esett hogy komolyan azt hiszi, hogy dilidokira van szükségem.

Tom
Szomorúan sóhajtottam, nem volt értelme tovább védekeznem, tudtam, hogy Nicole úgysem hallgat most rám. De bíztam benne, hogy elmegy majd Annie-hez. Hátha tényleg jó lesz neki. Én a barátja voltam, és meghallgattam, de...Bármennyire is akartam, nem tudtam segíteni neki. Egy hozzáértő ember talán tudna.
Elengedtem a lány kezét és felálltam. Az egyik asztalon találtam papírt meg tollat, valószínűleg egy másik betegé volt, ez most nem zavart. Lefirkantottam oda Annie elérhetőségeit, és Nicole ágyához vittem. Beraktam a papírt a lány ruhái közé, amik az ágy melletti kis szekrényen álltak összehajtogatva. Ezután a kinéztem a folyosóra, hátha látok egy nővért. Oda is hívtam az egyiket, megmondtam neki, hogy Nicole felébredt. Ő elsietett egy orvosért, én pedig visszasétáltam a lányhoz, és leültem mellé. Nem tudtam, mit mondjak neki. Féltem, csak jobban megharagszik.

Nicole
[...]
Aznap este bent tartottak megfigyelésre, csak másnap engedtek haza. Kellett egy kis idő mire úgy-ahogy összeszedtem magam mentálisan, és ismét sikerült visszarázódnom az életembe. Megint elkezdtem rendesen enni -muszáj volt, Tom folyamatosan ellenőrzött- és próbáltam nem az önsajnálatra koncentrálni, mindent összevetve igyekeztem új életet kezdeni. Mivel Tom nem hagyott békén és állandóan rágta a fülem, végül veadtam a derekam és egyszer elmentem ahhoz a pszichológushoz is. Nem tudtam miért várt ettől csodát a fiú, én nem éreztem máshogy magam utána de legalább Tom megnyugodott, szóval mégis megérte.
Most, három hónappal később már egész jól voltam, a munkám mellett elkezdtem fodrásznak tanulni -vagyis inkább folytattam, az alapok már megvoltak- és javában tervezgettem a jövőmet.

James
Az utóbbi három hónapban egyáltalán nem voltam otthon, egyik helyről utaztam a másikra, bár végül Franciaországban állapodtam meg huzamosabb ideig, az utolsó másfél hónapot ott töltöttem. Idő közben összekapartam magam és bár nem tudtam elfelejteni Tomot és reménykedtem benne hogy egyszer még újrakezdhetjük, de ideiglenesen félretettem az efajta érzéseimet és csak magamra koncentráltam. Ki akartam építeni a karrieremet hogy aztán biztos állást találjak majd otthon és ne kelljen ennyit utazgatnom.
Átmentem néhány változáson, kívül és belül egyaránt. Levágattam a hajam és megcsináltattam magamnak a szemüveget amire elvileg egy ideje szükségem lenne de eddig sosem vettem komolyan a dolgot, valamint a ruhatáramat is felújítottam egy kicsit. Szóval teljes stílusváltást követtem el és emellett megpróbáltam a jellememen is formálni. Igyekeztem sokkal nyitottabb lenni, kicsit élvezni az életet és amikor csak tehettem, nem foglalkoztam a munkámmal.
Nagyjából egy hónapja újra felvettem a kapcsolatot Tommal aki szerencsére nem volt mérges rám, és gyorsan újra barátok lettünk. Mármint egyelőre csak barátok. Sokat beszélgettünk telefonon, és mivel ilyen messziről ez rengetegbe került, általában én hívtam őt. Nem bántam hogy erre megy el a pénzem egy része, örültem hogy megint jóban vagyunk és jó volt hallani a hangját.
Április közepe volt, amikor végre hazaindultam. Sokáig tartott a repülőút, de már megszoktam. Az eredeti terv szerint délután négy körül kellett elérnünk Washingtont, ahová elvileg Tom is kijön elém. Alig vártam hogy újra láthassam őt.

/ Új James *-* /

Tom
Alig vártam, hogy újra láthassam Jamest. Az utóbbi időben a telefonálgatásaink eszembe juttatták, milyen jó volt régebben, mikor együtt voltunk, és rájöttem, mennyire hiányzik. Hiába viselkedtünk úgy, mint a barátok, éreztem, hogy szép lassan újra beleszeretek a fiúba. Így érthető, hogy már tűkön ültem, miközben arra vártam, hogy leszálljon a gép, és közben nem tudtam kiűzni a fejemből a nyugtalanító gondolatokat. Vajon csak én érzek így? Az, hogy mindig ő hívott, azt sugallta, hogy ő is szeretné újrakezdeni, de én nem voltam ennyire biztos magamban. Nem csak a jó dolgokra emlékeztem, de arra is, miért mentünk szét...Emlékeztem, mennyire sokat törődött a munkájával, és hogy mennyire zárkózott volt egyes dolgokat illetően. Féltem, hogy ha újrakezdenénk, akkor annak megint csak az lenne a vége, hogy szétmegyünk, és ezt nem akartam...Nagyon előreszaladtam - ráztam meg a fejem, és próbáltam arra koncentrálni, ami most volt.

James
Amikor végre leszálltunk, megkönnyebbülve hagytam el a gépet és miután felvettem a csomagjaimat, szememmel azonnal Tomot kezdtem keresni a hatalmas tömegben amely a reptéren hömpölygött.

Tom
Szememmel a hömpölygő tömeget vizslattam, James ismerős arcát kerestem, de sehol nem találtam. Reméltem, hogy én azért elég feltűnő leszek számára a "James" feliratú kis táblámmal (a filmekből lestem, igazából egész praktikusnak tűnt), hogy megtaláljon engem.

James
Amint megpillantottam egy táblát a nevemmel már gondoltam hogy megtaláltam akit kerestem és magamban kuncogva mértem végig a fiút -már amennyit onnan láttam belőle- mielőtt elindultam felé.
-Tom! - kezdtem el integetni már egész messziről miközben próbáltam gyorsan átverekedni magam a tömegen.