Shelter

Élnek a világon emberek, akiket a sors átokszerű erőkkel áldott meg. A varázslat gátat von közéjük, és az emberiség közé, mágiájuk elriasztja, megrémíti a többieket. Számukra csak egy hely létezik, a Menedék.
Ezen az eldugott, védett helyen békét lelhetnek a különleges képességekkel rendelkezők, itt nem kell félniük a képességeiktől, nem kell rejtegetniük azt. Ez az apró közösség egymást segíti, támogatja, hogy boldogságot lelhessenek. De az élet még így sem egyszerű, ha kontrollálhatatlan erő lakozik benned.

(majd írok egy részletes leírást a tábor helyzetéről, elhelyezkedéséről, felépítéséről, stb, valamint a szabályokat, szokásokat és ilyesmiket is kifejtem egy szép, terjedelmes olvasmány formájában ^^ kb. karácsonyi szünetben várható ez a dokumentum)

Alapszabályok:
- Oké, hogy mindenkinek "kontrollálhatatlan" ereje van, de légyszi, legyünk kicsit "reálisak". Senkinek ne legyen világelpusztító ereje, és nyugodtan hozzatok kicsit...hogy is mondjam...átlagosabb karikat is :)) Nem haragszunk meg érte, ha valaki kicsit normálisabb :PP
- Nyilván mondanom sem kéne, de nem, senki nem pusztíthat el városokat, nem okozhat világvégét, nem rombolhatja le a Menedéket, és a vezetők nem azért vannak, hogy ellenkezzünk velük! Ide mindenki azért jön, mert menekül, menedéket keres, épp ezért nem a vezetőséggel kell viszálykodni.
- Lehetőleg ne minden fölött akarjunk uralkodni! :D
- Ja, és semmi varázspálca, ez nem a Harry Potter! ;)))

Karakterek:

Ezt add meg:

Név:
Nem:
Kor:
Képesség: (rövid jellemzés)
Tulajdonságok:
Történet:
Kijátszó:

***KEZDÉS***

Kellemes, kora tavaszi idő, kicsit borús ég. Hajnal van.

***

Eira
A földön kuporogtam, a hó és jég körülvett. Még mindig remegtem, kesztyűs kezem ökölbe szorítva próbáltam elrejteni. Elég! - kiáltottam némán, miközben a könnyeim végigcsorogtak az arcomon. Nem, nem NEM!
Újabb hóhullám söpört végig a mezőn, ahogy fájdalmasan a másik oldalamra fordultam. Miért?!
Nem tudom, meddig feküdtem ott, fájdalmasan, némán zokogva. Egyszer csak kellemes fuvallatot éreztem...Kinyitottam a szemem, majd a szám tétován csodálkozásra nyílt.
A mező a szemem láttára éledt újjá, a hó és jég lassan elolvadt, a fű újra előbújt a fehérségből. Aztán egy férfi lépett mellém, és a kezét odanyújtotta nekem. Biztatóan rám mosolygott.
- Gyere. - mondta kedvesen, a meleg, barna szempár bizalmat sugárzott. Tétován felálltam, de nem értem a kezéhez. Leporoltam a ruhámról a maradék havat, valami megmagyarázhatatlan dolog miatt elszállt minden tartózkodásom ettől az idegentől.
- Ki mege? - kérdeztem azért, bizalmatlanságot tettetve, de már megnyert magának, azt hiszem.
- A nevem Edgar Frelser.
- Mit akar tőlem?
- Segíteni jöttem. - a szemem felcsillant, de persze ezt igyekeztem leplezni. - Nem vagy egyedül. - mosolygott rám kedvesen.
- Nem? - kérdeztem, most már nem leplezve a gondolataimat.
- Én is olyan vagyok, akárcsak te. Különleges. És még vannak emberek, akik hozzánk hasonlóak.
A hangja kellemes volt, és teljesen őszinte. Ez meglepett, de jó érzés is volt. Segítség...Tudtam, hogy erre van szükségem. Mindennél jobban vágytam rá.
- Gyere velem! Mi segíthetünk neked. - mondta, mintha csak olvasna a gondolataimban.
- Nem mehetek veled. Én...nem tudom korrigálni... - hajtottam le a fejem.
- Ezért vagyok itt én. - mondta kedvesen, és az utolsó hófoltot is eltüntette.
Rám mosolygott, és én tétován visszamosolyogtam rá. Így ismerkedtem meg Edgar Frelserrel, és így hallottam először a Menedékről. Akkor reggel léptem be a kapun, és így fordult meg a sorsom azon a szörnyű napon.

Allistair
Csak egy átlagos nap volt. A kedvenc kávézóm egyik sarkában ültem és egy csésze kávét kortyolgattam. Carmen a székem mellett ücsörgött, hol felnézve rám, hol pedig a többi embert figyelve. Szerettem ezt a helyet, mert ide beengedték, nem kellett kint hagynom. Miközben iszogattam, én is a többi vendéget figyeltem. Sok volt az ismerős, elvégre ez egy kisváros. Elnéztem a beszélgetőket, néha elkaptam egy-egy mondatfoszlányt. Semmi érdekes nem történt. Néhányan odaintettek nekem, én pedig természetesen mosolyogva viszonoztam a gesztust mindannyiszor, de ezen kívül tényleg semmi. Amikor végeztem, a pulthoz léptem és kifizettem a pincérlánynak -mellesleg Cintianak hívják és egész csinos ...szinte azóta ismerem hogy ideköltöztem- amit elfogyasztottam, közben mosolyogva elejtettem pár bókot és miután megajándékoztam egy szál rózsaszín rózsával, Carmennel együtt távoztam. Magamban dudorászva jártam az utcákat. Aztán gondoltam egyet és kifelé indultam a városból. El akartam menni benézni a Menedékbe. Kíváncsi voltam mi folyik ott éppen. Nekem annak idején sokat segítettek , reméltem hogy még mindig szívesen látnak. Bár miért ne látnának szívesen? Mindegy, buta gondolat. A lényeg hogy nekiindultunk felkeresni azt a bizonyos helyet... Ahogy kiértünk a városból és meggyőződtem róla hogy senki sem lát, úgy döntöttem, ideje alkalmazni egy gyorsabb közlekedési módot.

Vajon az életnek van értelme? Vajon van más magyarázat is arra, miért halunk meg?  Én miért.. vagyok még életben? A gondolataim cikáztak. Megálltam és bágyadtan az égre néztem. Hajnal. Hajnal van, de én kint álltam kék farmeromba, lila toppomba és a nadrághoz illő dzsekiben ácsorogva. Néhány felgyülemlő kérdésre próbáltam választ találni, sikertelenül. Fintorogva hátat fordítottam a fénynek és inkább a földet figyeltem tovább.
Az én idekerülésem átlagosan történt. Az, aki magához vett, nem tudott volna túl sokáig eltartani. Egy idő után a saját lábamra kellett állnom, így magam keltem útra, így találkoztam azzal, aki ide elhozott és azóta valamelyest nyugodtabbak a napjaim, de nem mondanám, hogy rátaláltam a békémre. Titkon háborog a lelkem. Nem tudom, vagy inkább nem akarom beismerni magamnak, hogy undorodom magamtól, aki vagyok. Undorodom más közelségétől és csalódottnak érzem magam, főleg, hogy már nem lehetek azzal a kedves, vörös hajú nővel, aki anyuék halála után magára vállalt. Vele mindig is nagyon jó kapcsolatot ápoltam, valamilyen különös oknál fogva. Azért különös, mert sosem ment jól az ismerkedés, az hogy feloldódjam mások közelében, de az övében sikerült. Ez úgy hat, mintha szerelmes lettem volna belé, pedig csak.. Hálás vagyok neki, amiért segített.
Megpróbáltam normálisan élni, de mégis hogyan sikerülhetne, ha x idő után az is kiderül, hogy különleges képességem van?! Némán megcsóváltam a fejem, majd inkább elsiettem a Menedék főbejáratától, vissza a helyemre. Ott legalább egyedül lehetek, de lemerném fogadni, hogy egy idő után már nem lenne így. Nem is az emberektől óckodom, inkább csak a kapcsolatok kialakításától. Nem vagyok egy nyílt típus. Tutira veszem, hogy még egy állattal sem tudnék jól kijönni.

Edgar
Ahogy elértük a kaput, átléptünk a láthatatlan kupolán, ami a tábort védte az emberektől. Ennek a falnak köszönhetően ide sosem juthattak be ide.
A lány mellettem sétált, és ámulatot láttam a szemében, ahogy körbenézett a táboron. Az égbe szökő fenyők közt megbúvó szerény pavilonok és kis faházak, a játszópálya, és a kis tó, amit innen nem láthatott. Mind takaros, barátságos, otthonos, és biztonságot, békességet sugárzó. A játékpályán már ilyenkor is voltak, két fiú épp labdáztak a kora reggeli friss levegőn. Egy nagyobb kőház kéményéből fehér füst szállt föl, már készült a reggeli.
Elkísértem Eirát egy üres faházhoz. Szerény volt a berendezése, egy faláda, ágy, paplannal és párnával, polc, asztal, egy szék... Akár egy nyári táborban. Ám az itt élők házai lassan átvették gazdájuk személyiségét, ahogy a lakó lassan berendezkedett, és megtöltötte a saját dolgaival. A kényelem érdekében az évek alatt azt is elértem, hogy minden házhoz külön fürdőszoba tartozzon, így megszűnt a közös mosó kényelmetlensége is.
- Itt új otthonra lelhetsz. - mondtam a lánynak búcsúzásképp, és ő finoman rám mosolygott. - A kőházban megtalálod Berthát, ő tud segíteni, ha valamire szükséged van. - mondtam, majd hozzátettem: - Engem az első házban találsz.
Szótlanul bólintott, majd halkan mondott valami köszönetfélét. Rámosolyogtam újra, majd a dolgomra indultam.

Allistair
Az ölembe vettem Carment, majd csak intenem kelett egyet és egy szempillamtás alatt a Menedék kapujában voltunk. Nem tettem le a cicát, még mindig fogtam amikor beléptünk a kapun. Szétnéztem az ismerős fák és kis házak közt, és elgondolkodtam rajta, milyen régen is jártam itt. Mosolyogva mentem beljebb. Carmen is dorombolni kezdett a karomban. Olyan érzés töltött el, mintha haza jöttem volna.

Eira
Mikor egyedül maradtam, kellett kis idő, hogy megnyugodjak - vagy inkább feldolgozzam a dolgokat. Edgar volt az első idegen, akit megismertem...És mégis, sokkal jobban viseltem, mint gondoltam volna. Volt valami a kisugárzásában, ami miatt megbíztam benne, és tudtam, hogy ez a bizalom nem gyengeségem lesz később. Ő tényleg segíthet. A Menedék tényleg segíthet...Legalábbis reméltem.
Nagyot sóhajtottam, ahogy kifújtam a levegőt, apró párafelhőcske képződött. Nem zavart, a hideg sosem zavart. Körbenéztem a szobában. Üres volt...De azért kedves. Szinte minden fából készült, és ahogy kinéztem az ablakon, láttam a lassan leejtő völgyet. Az óriási fenyők alatt több, az enyémhez hasonló faházikó állt, a legtöbb kéményéből fehér füst szállt föl. Lent, a völgy aljában kristálytiszta, csillogó vizű tó volt. Olyan...kellemes volt az egész hely...
Elfordultam az ablaktól, és végigjártam apró lakhelyemet. Csak egy dolog hiányzott, a ruháim. Ám azok mind elvesztek, örökre... Az ajtóra néztem, és sóhajtottam. Bátorság. Felvettem a kesztyűmet, és kiléptem. Egy darabig forgolódtam, hogy megtaláljam a nagy kőházat, majd elindultam.

Allistair
Kicsit körbenéztünk, majd letettem Carment és a nagyobbacska kőház felé indultam. Beléptünk , majd átvágtunk az étkezőn. Tudtam kit keresek, mindenképp be akartam köszönni. Az ételkiadó ablak kis pultjára támaszkodva kicsit előrébb hajoltam hogy belássak a konyhába. A szám szélesebb mosolyra húzódott ahogy megláttam a sertepertélő nőt.
-Drága Bertha! Hát te már ilyenkor dolgozol? - szólítottam meg kedvesen.

Bertha
Épp a reggeli rántottát sütöttem, a hajam fonatából pár szál kiszabadult, és az arcomba lógott. Ahogy meghallottam az ismerős hangot, fakanállal a kezemben az ablak felé fordultam.
- Allastair, hát te már megint itt vagy? - kérdeztem, de én is elmosolyodtam. A fiú annak idején nem sok bosszankodást okozott nekem a különböző trükkjeivel.

Allistair
-Gondoltam tiszteletem teszem - mosolyogtam felhőtlenül a nőre -Talán gond? - kérdeztem, elővéve a legaranyosabb, kisfiús tekintetem. Carmen közben a lábamnál dörgölőzött és hangosan dorombolt.

Bertha
- Amíg bajt nem keversz, addig nem az! - mondtam, kicsit fenyegetően megrázva a fakanalat, de közben végig mosolyogtam. Nem tudtam nem szeretni a fiút, ahogy senki mást sem, bármennyi gondot is okoztak nekem.

Allistair
-Bajt? Mikor kevertem én bajt? - kérdeztem ártatlan mosollyal nézve Berthara. Persze tisztán emlékeztem hogy annak idején többször is sikerült galibát okoznom, de mentségemre szóljon hogy mindent helyre hoztam minden alkalommal.

Bertha
Csak nevetve visszafordultam a rántottához.
- Allistair, mindig is szerettél tréfát űzni másokkal. - mondtam, miközben megkevertem a tojást, hogy ne égjen le.

Allistair
-Mindenkinek kell valami szórakozás - mondtam szélesen vigyorogva a nőnek miközben figyeltem ahogy visszafordul a készülő reggelihez.

Bertha
Ekkor az ajtó újra kinyílt, arra fordultam, és egy kék kabátos, fehér hajú lányt láttam belépni. Még sosem láttam ezelőtt, szóval tudtam, hogy új lehet itt. Egy pillanatra megtorpant az ajtóban, ahogy meglátott minket, de aztán beljebb jött. Végigmért mindkettőnket.
- Szervusz, kedvesem . köszöntem neki barátságos, anyáskodó hangon. - Tudok segíteni? - kérdeztem.
- Maga Bertha? - kérdezte, szép hangja volt.
- Igen. - bólintottam.

Allistair
Amikor nyílt az ajtó, arra fordultam, Carmen is érdeklődve kapta fel a fejét. Egy fiatal lány lépett be, de mielőtt köszönhettem volna neki, beszélgetni kezdtek Berthaval. Gondoltam, kivételesen jófiú leszek és nem szólok közbe.

Eira
Feszélyezve éreztem magam, de nyugodt maradtam, ez volt a legjobb módja a balesetek elkerülésének. Ha higgadt maradok.
- Új vagy itt, ugye, kedves? - kérdezte a nő anyáskodó hangon. Bólintottam, és már pont mondtam volna, miért jöttem, de mintha csak a gondolataimban olvasott volna. - Ó, akkor te még nem kaptál ruhákat, igaz? Persze, Edgar biztosan nem mondta el...Na rendben, figyelj ide, reggeli után menj le a kisvárosba, ott van egy bolt, ahol... - kicsit megrettenve és értetlenül néztem rá. Egyből észbe kapott. - Ne félj, eldugott kis hely, az eladó egykor maga is a Menedék lakója volt. Kedves hölgy, ő tud majd neked segíteni. - tekintete a férfira tévedt, láttam, hogy kicsit elgondolkodik. - Allistair elkísérhet téged. Ha megígéri, hogy jól viselkedik.
A férfira pillantottam, kicsit tartózkodón, de vártam, mit felel...

Allistair
Vigyorogva néztem Berthara majd elővéve a legbarátságosabb mosolyomat, a lány felé fordultam.
-Szívesen elkísérem, ha gondolja, kisasszony. - hajoltam meg színpadiasan.

Eira
- Köszönöm. - mondtam nyugodt hangon, egy finom, udvarias mosolyt is megeresztettem a férfi felé.
- Csak aztán vigyázz a lányra! - mondta Bertha, majd egy pillanatra visszafordult a tűzhelyhez. - Maradj itt, ha gondolod, kedvesem, amíg elkészül a reggeli. Már nem kell neki sok idő.
Bólintottam, majd még egyszer megköszöntem a segítséget, és elmentem a terem túlsó végében lévő asztalok egyikéhez, ahol leültem. Ott elég távol voltam a többiektől, nem is nagoyn hallottam, miről beszélnek, nem mintha arra figyeltem volna. Az ablakon néztem kifelé, pont ráláttam egy pályára, ahol két fiatalnak kinéző fiú labdázott éppen.

Allistair
Még váltottam pár szót Berthaval aki megesketett hogy legyek jófiú és fogjam vissza magam amíg elkísérem a lányt. Miután mindent megfogadtam, sarkon fordultam és odasétáltam Eirahoz. Carmen szorosan a nyomomban haladt. Mikor már majdnem odaértem, elővarázsoltam egy rózsát. Egy szép, szinte még teljesen bimbós virág volt, fehér szirmainak vége pedig vöröses árnyalatbvan pompázott. Szótlanul a lánynak nyújtottam a virágot amikor észrevett. Közben biztató mosolyt küldtem felé.

Lunsia
Nyugodtan aludtam a függőágyban miközben a cirkusz karaván haladt. Nem is igazán foglalkotam azzal hogy még alszok a lakókocsi mozog alattam. Egy macska bárhol elalszik. Egyedül az zavart meg hogy fékeztek a lakókocsival én meg kivágódtam a függőágyból. Mivel megérkeztünk oda ahol a tábort felverjük és az előadásokat megtartjuk. NAgyot sóhajtva kezdtem el segíteni a csapatnak majd mikor végetem anya elengedett de meghagyta hogy ne menjek be a városba. Megígértem neki hogy megnyugodjon majd egy kendőt a fejemre kötöttem. Majd elindultam az erdőben. Mivel kíváncsi voltam a városra nem bírtam magammal és titkon bemerészkedtem. Szerencsére a pulóver takarta a derekam köré tekert cica farkamat a füleimet meg a kendő nem volt félni valóm hogy észre vesznek. Bár lehet a kíváncsiságom is elég feltűnő.

Hamarosan meggondoltam magam és inkább az erdő felé vettem az irányt. Úgy gondoltam, talán a friss levegő jobb hatással lehet rám, mint a kis házikóm négy fala. Felpillantottam az égre, majd előre. Kifújtam magamból a levegőt, mely rövid ideig ott lebegett előttem, majd semmivé foszlott. A hajnal a kedvenc időszakom, főleg az a része, amikor látni a napfelkeltét. Az abszurd gondolatok mellett az volt az egyik legértelmesebb, amikor korán felkeltem mindig, csakhogy kirohanjak utána és megnézzem, ahogy a ragyogó, sárga korong lomhán felkússzon a helyére, s felváltsa a Holdat.
Csupán néhány napja, hogy idekerültem. Még nem ismerem annyira a helyet, az életem is mostanság kezdem úgy rendezni, hogy a későbbiekben.. tényleg csak átlagos legyen, bár nehezen megy. Tudom, soha nem lesz olyan mint régen, de jobb is így. Ha pont olyan lenne, csak szenvednék. Sűrűn eszembe jut még az a nyomortanya. Amerre csak elnéztem, az emberek soványak voltak. Voltak, akiken a ruháik rongyos cafatokban lógtak. Sok volt az éhező, a beteg....

Lunsia
Sajnos nem hallgattam anyára így belopóztam a városba. Azzal még nem is lett volna baj hogy bemegyek de egy csapat kölyök előtt lebuktatott egy kutya. Aminek az lett a vége hogy menekülnöm kellett. A kölyköket lehagytam de a két dobberman kitartónak bizonyult. Nem elég hogy valamelyik megharapta a jobb karom de egy fára is felkergettek.
-Tünjetek el! Hadjatok! Undok dögök! -Kiabáltam és fújtam rájuk. Nem tehettem róla ösztönből jött. Ha féltem mindíg előtört belőlem a macska. -Jajj ne a kendőm!- kaptam a ruhadarab után de nem értem el. Ahogy földet ért a két kutya szétszaggatta. Ebből láttam mi vár rám is ha elkapnak. Most valahogy az sem zavart hogy füleim látszanak.
-Segítség! Valaki segítsen! -Kiabáltam.

Felkaptam a fejem. Elsiettem, hogy megnézzem, mi történt. Egy fán csüngött egy különös lány. Hirtelen nem tudtam volna megmondani, miért gondolom annak. Néha az agyunk olyan dolgokat is kiszúr, kitalál, amit nem tudunk megmagyarázni, illetve nem azonnal.
Az ujjaimat begörbítettem jobb kezemen, mintha csak karmok lennének, majd hátrahúztam a karom és előttem egy tűz labdát. Eltalálta az egyik eb farát, vonyítva ugrott hátrébb, míg a másik tovább próbálkozott. Támadni nem akartam, csak elijeszteni, így a bátrabb azonnal szemben állhatott néhány újabb tűzlabdaccsal, végül beadta a derekát, s hamar elszeleltek mindketten. Néztem ahogy semmivé vállnak a rengetegben, majd fel a fára ahol a lány volt és közelebb mentem.
- Hé, ki vagy te?! - kiáltottam fel.

Lunsia
Az ágról figyeltem a két dögöt. Teljesen szét szaggadták a kendőmet és eszem ágában sem volt lemászni onnan. Sőt karmaimat a fába mélyesztettem hogy véletlenül se essek le. Majd meglepődtem mikor vonyítva rohantak el a kutyák. Kék szemeimmel érdeklődve vizsgáltam a megmentőmet.
-Lu... Lunsia vagyok. Az a két dög elment? -Kérdeztem a nőtől. Fekete füleimet ide oda mozgattam idegességemben. Ahogy füleimet mozgattam hallottam hogy az ezüst fülbevalók csilingeltek minden egyes mozdulatnál. Nem igazán tudtam mit tegyek de karmaimmal elengedtem a fát és azon tanakodtam lemenjek-e.

Felkaptam egy színes textilmaradványt és méregetni kezdtem. Hamar megfeledkeztem a lányról a fán, de aztán újból rápillantottam. Némán bólintottam.
- Nem térnek vissza - válaszoltam szűkszavúan, majd ledobtam a cafatot és zsebre vágott kezekkel odébbálltam. Úgy éreztem, nincs több dolgom, elvégre segítettem rajta. Nem hinném, hogy azok a kutyák újra megkergetnék, ha meg mégis... Nem árt, ha hord magánál valamilyen gyújtóst az a különös szerzet.

Eira
Felnéztem a férfira, az arcát fürkésztem. Próbáltam leolvasni róla valamit, majd tekintetem a virágra tévedt. Először kicsit meglepődtem, de aztán udvariasan kinyújtottam a kezemet, és egy halvány mosollyal elfogadtam a virágot.
- Nagyon szép rózsa. - mondtam kicsit halkan, kesztyűs ujjaim között forgatva azt.

Lunsia
Nem tudtam mi legyen. Nem akartam teljesen felfedni magam de egyedül sem akartam maradni.
-Kérem várjon.-szóltam utánna és megpróbáltam gyorsan lejönni a fáról. Sérült karral nehéz mozogni. Miután sikeresen hátsórd érkeztem fölkeltem és elkezdtem óvatosan követni. Kíváncsi voltam ki is az aki megmentett. Nem igazán tudtam hogy miért is követem. Talán csak egyszerű kíváncsiság.

Allistair
-Csak annyira szép, mint aki kapja... - mondtam Eirának -Tudod, amikor elővarázsolom ezeket, akaratlanul is arra gondolok akinek adni akarom , és így a virág olyan lesz, mint akinek szánom. Mondjuk ez ennél kicsit bonyolultabb, de ennyi a lényege - magyaráztam el, továbbra is kedvesen mosolyogva. Halkan, nyugodtan beszéltem, nem akartam esetleg megijeszteni a lányt.

Eira
Mosolyogva bólintottam.
- Köszönöm. - mondtam a virágot nézve. Még sosem bókoltak nekem, de nem jöttem zavarba. Most egészen nyugodtnak éreztem magam.

Allistair
Biccentettem, majd leültem a lány mellé, vigyázva hogy ne legyek túl közel hozzá. Nem akartam hogy úgy érezze hogy behatolok a személyes terébe. Ahogy helyet foglaltam, Carmen felugrott az ölembe és dorombolva követelte hogy simogassam.
-Honnan jöttél? - kérdeztem érdeklődve Eirától.

Megálltam és kérdőn rápillantottam. Alaposan végigmértem, ezután tekintetem kék szemeinél állapodott meg.
- Miért? - fordultam teljesen felé. Hangom számon kérő volt, szinte egyértelmű, hogy nem a barátkozás volt a célom. Megállított és nem értettem miért.

Lunsia
-Mert te is olyan vagy mint én. Még ha nem is látszik.-mondtam lesütött szemekkel. -Legalább megtudhatom hogy hívnak?-kérdeztem halkan.

Eira
- Traffach-ből. - válaszoltam. - Egy kisváros északra. Négy-öt óra autóval.
A macskára néztem, aranyosan dorombolt. - Szép cica. Hogy hívják? - kérdeztem.

Allistair
-Carmen - válaszoltam mosolyogva miközben a cicát simogasttam aki a neve hallatára felkapta a fejét.

Felkaptam a fejem.
- Olyan, mint te? - kérdőn felvontam szemöldököm - Ezt meg hogy érted? Egyébként Ayren vagyok - válaszoltam komoran és azzal előrébb sétáltam. Meglepően nyugodt volt minden. Mivel még nem éltem itt évekig, hogy tudjam milyen a környék, gyakorta indultam felfedező utakra és meglepődve tapasztaltam azt, hogy itt más a légkör. Olyan... békés, ami még nagyon szokatlan számomra.
- És a tiéd? No meg miért mászkáltál a fák között? Azok a korcsok fel is zabálhattak volna, ha vérszomjasak lettek volna.

Lunsia
-Mi? Am. Hát nem vagyok épp átlagos. -Mutattam macska füleimre és farkincámra. Ő volt az első akinek nem tűnt föl.
-Már mondtam Lunsia vagyok. Lunsia Nexus. És a várostól idáig kergettek a kutyák. És pont azért másztam fel hogy megmeneküljek.-magyaráztam a nőnek ahogy követtem.

- Eh, ez valódi? - álltam meg farkára mutatva, majd lehajoltam és meghúztam. Bármi is volt, elég erősen ott volt rajta. Mondjuk nem téptem, csak húúztam.
- No és, hogy-hogy a városba tévedtél? - kérdeztem, de továbbra is az extra testrésze kötött le - Mellesleg elég ostoba ötlet volt idetévedned, jobban tetted volna, ha távol tartod magad ettől a helytől.

Lunsia
-Ááááúúú! EZ FÁJT!- kiabáltam majd miután kiszabadítottam farkincámat derekam köré tekertem és a pulcsival elrejtettem. Felsőm kapucniát pedig a fejemre húztam hogy véletlenül se próbálja meghúzni a fülemet.
-Csak kíváncsi voltam a városra. A cirkuszal sok helyen jártam de a városokba sose mehettem be.-mondtam a földet bámulva. Szerettem a társaságot de a csapaton kívül kevés emberrel találkoztam.

- Szóval igazi - állapítottam meg, majd néhány poroló mozdulattal megtisztítottam a kezem.
- Cirkuszi látványosság vagy? Jót röhöghetnek az emberek - jegyeztem meg gúnyosan, ezután hangos nevetésbe kezdtem - Egyébként.. Elég nagy az esély rá, hogy lebuksz, bár itt már kötve hinném... Vagyis az erdő túl amerről én jöttem. Ott elég sok fura alak van - mondtam, mikor tekintetem a karjára tévedt.

Lunsia
-Igen igazi. És nem látványosság vagyok. Mamám csak azért nem akarja hogy bemennyek a városba mert meg akar védeni. -Mondtam. Nem szerettem erről beszélni mert normális életet akartam.
-Milyen hely? Ott tényleg nem tűnnék ki? Hol van az a hely?-élénkültem föl azonnal. - Egy olyan hely ahol még én is átlagosnak mondhatom magam? Mindíg ilyen helyre vágytam! -Mondtam ragyogó szemkkel.

Eira
Bólintottam, ezután nem szóltam. Néztem a cicát, majd újra az ablak felé fordultam. Olyan érdekes hely volt ez a ....tábor....

- Ez érdekfeszítő - sóhajtottam fel unottan és beletúrtam hosszú hajamba. Kezdett bosszantani a kérdés sorozat. Olyan volt, mintha megnyomtak volna rajta egy kapcsolót és hirtelen felélénkült volna. NEE!
- Te mindig ilyen fárasztó vagy? - fújtam ki magamból a levegőt, homlokomra csapva - Amúgy van, de kötve hinném, hogy elvezetlek oda - feleltem, bár magamban azon vívódtam, mit is tehetnék jelen helyzetben, szóval igazából elég tanácstalan voltam.

Lunsia
-Szokták mondani a többiek is hogy fárasztó vagyok.-mondtam vigyorogva és tarkóra tettem a kezeimet amit meg is bántam mert nagyon fájt a jobb karom. -Ajajj. A mama nagyon mérges lesz. Így tényleg le fogok bukni.-mormogtam ahogy a sérült karomra néztem. A harapás nyoma még mindíg vérzett és csünyán feldagadt.

Fejemmel intettem, hogy kövessen és némán elindultam egy irányba. Nem akartam beszélni arról, hova tartunk, ha odaértünk, leesik majd a tantusz. Persze egyértelmű, mi volt az úti cél: az én kis házikóm, ott van egy pici elsősegélyes doboz, ami segít majd a seb ellátásában. Ez bökte annyira a szemem, amikor megakadt az egyik karján.

Lunsia
Csendben követtem bár először nem tudtam hova tartunk.
-Ayren? Te mióta vagy itt?-kérdeztem a hátamögül. Nem bírtam visszafogni a kíváncsiságomat. Minden érdekelt. Egy apró zaj vagy valami mozgó árny is képes kíváncsivá tenni. Nem csoda ha érdekelt hogy hova megyünk. És hogy valójában milyen is Ayren.

/Zhalia, írsz majd légyszi snowyba is? ^^ jó lenne hamar túlesni már a dolgokon, hogy tudjunk ott is játszani/

/Oké /

Nem vagyok normális ember. Én.. próbálkozom, de úgy érzem, nem megy. Azok a fura gondolatok most is ott vannak a fejemben és gyakran újra átélem a szüleim halálát is, vagyis csak azt a pillanatot, amikor holtan fekve látom őket annak a lepukkant háznak a padlóján.
Zsebre dugott kézzel, lehorgasztott fejjel elmélkedtem, amikor meghallottam a kérdést.
- Pár napja - válaszoltam halkan, félig visszahúzódva a világomba - De ehhez nem lenne sok közöd...

/köszönöm!^^♥/