Shelter

Lunsia
-Ne nevezz így. - szóltam rá majd elfordítottam a fejem. Valójában az zavart hogy ő is pont így hívott. - És nem vagyok csalódott. Ha menni akar hát menjen. Nincs semmi közünk egymáshoz. - mondtam határozottan de tudtam hogy már nem tudnék úgy viselkedni Antonnal mint egy idegennel. Nem tudom mit is jelent ez a furcsa érzés de nem akartam elengedni. Csak hogy ő menni akart így jobb ha hagyom elmenni.

Ayren
- Áh, ugyan miért ne? - nevettem jóízűen - Hmm, nekem nem úgy tűnik. Egyébként gondolkodtál azon hogy az útjába állj?

Lunsia
- Mert ne és kész. Nem szeretem ha macskaként kezelnek. - mondtam mérgesen. - Miért állnék az útjába? Hisz az az álma hogy artista legyen és teljesen megértem. És nem fogom akadályozni hogy valóra váltsa az álmát.

Ayren
- Hát cicc - szólaltam meg ismét - Szerintem közbeléphetnél, amíg nem késő -  kihangsúlyoztam az utolsó három szót, miközben lassan megérkeztünk a Menedékhez.

Lunsia
- Mondtam már hogy ne nevezz így mert nem vagyok macskaaaa! - mondtam már mérgesen. Nem esett jól hogy így hívott még Derektől a nevelőapámtól se viseltem jól ha véletlenül is macskaként kezelt. - És azt is mondtam hogy ez az Ő döntése. És nincs jogom azt kérni hogy maradjon. - tettem hozzá lehajtott fejjel.

Ayren
- Nincs jogod megkérni rá??! - megálltam és felé fordultam - Megbuggyantál! - mondtam idegesen.

Lunsia
- Nem. De ha ez az ő álma akkor nem kérhetem hogy maradjon. Hát nem érted? Nem tarthatom itt ha ő nem akarja. - mondom. Nem tudom miért nem érti hogy nem csak az számít hogy én mit akarok? Mert nem vagyok egyedül a világon. Van hogy mások érzései fontosabbak az enyémnél.

Ayren
- Szerintem az is megeshet hogy nem tudja mit akar, így az sem biztos hogy elmegy - feleltem rá.

Lunsia
Nem mondtam erre semmit mert nem tudtam mit mondhatnék. Csak csendben bementem utána, és halgatam.

Bertha
A konyhában forgolódtam, mint általában. A következő étkezést készítettem elő, épp nekiláttam főzni.

/itt mi a szitu? 0.0 /

[Hosszúúú, csak holnap lesz időm leírni. =/]

/én se tudom nagyon, Banci )) és semmi gond Grace!/

[Röviden annyi hogy mi 2-3 napot haladtunk előre, hoztam még egy karaktert, aki kezd belehabarodni Zhalia Lunsiajaba, röviden ennyi történt.]

Ayren
Elvezettem az épületig, azon belül a menzáig, hogy végre nekilássunk a dolognak. Természetesen azonnal kiszúrtam a konyhás nőt, de véletlenül sem gondoltam arra, hogy én fogom odamenni hozzá. Így hát a macska háta mögé sétáltam és elkezdtem őt a nő irányába lökdösni.

Lunsia
-Mé... még is mit... csinálsz? - kérdeztem ahogy a nő irányába kezdett lökdösni. Próbáltam kitérni előle de kitartóan taszigált ugyan abba az irányba. - Ayren elég már. - szinte már panaszosan nyávogtam - mint egy vérbeli macska - majd mikor oda értünk megpróbáltam Ayren háta mögött elbújni.

Ayren
- Nyáá, azért sem hagyoom magam! - horkantam fel, majd a farkánál húzva gondoskodtam arról, hogy ideiglenesen felhagyjon a próbálkozásokkal, nem sokkal ezután mögé sétáltam - Jaaaa, éééén ugyan semmit! Szerintem csak egy mumus van a közelben.

Lunsia
- Aúúúú! Ez fáj! Ayreeen! - nyávogok mikor a farkamnál fogva húzva.

Ayren
- Tudom - bólintottam elégedetten - Ééés direkt volt - tettem hozzá már-már nevetve.

Lunsia
-Ez gonosz volt. - nyafogom de újra a háta mögé menekültem. Nem tudom miért paráztam beeannyire.

Ayren
- Bászd ki! - húztam meg újra, majd előretaszigáltam - Gyáva féreg!

Lunsia
- NYááááúúúú! - visítottam majd ahogy megrántott el is estem. nagyot nyekkenve értem földet. - Lehet gyáva vagyok de te gonosz vagy! - fújtam rá.

Bertha
Bejött két lakó, de csak akkor hallottam meg őket, mikor már az ablak előtt dulakodtak.
- Mégis mit csináltok itt? - fordultam el egy percre a tűzhelytől, hátha akkor végre abbahagyják ezt a ricsajt.

Ayren
Ahogy rám fújt, harag gyúlt bennem. Összevont szemöldökökkel pillantottam le a macskavonásokat hordozó lányra, miközben előrenyújtottam jobb kezemet. Fellobbant egy kis lángocska, ami gömb alakba formálódva csak arra várt, hogy felé dobjam. Nem hiányzott sok hozzá, hogy tényleg megtegyem. Figyelmeztetésként a farka végét akartam megperzselni, viszont nem néztem a lábam elé, így pont ráléptem, ezután egymásba akadtak a lábaim, s elestem úgy, hogy mire pont jött a nemrég emlegetett személy, egy közeli asztal abrosza felgyulladt. Karjaimat előrenyújtva kitámasztottam magam hogy megnézzem mi történt, ezután a dög felé fordultam.
- Ez miattad történt! - kiáltottam élesre véve hangomat, ezután a nő felé fordultam - Ő majd válaszol - böktem rá.

Lunsia
Mikor megláttam a lángoló gömböt menekülni akartam de rálépett a farkamra és ő is elesett. Mikor kigyulladt az abrosz felugrottam és arrébb menekültem. - Miért lenne az én hibám mikor te nem figyeltél? Amúgy is te kezdted. - mondtam. - Am... bocsánat csak... csak... beszélni akartam ma... magával... mert... - hebegtem össze vissza. Idegességemben lelapítottam füleimet, és még el is vörösödtem. Nem igazán tudtam hogy mit is mondhatnék vagy kérdezhetnék. - Bocsánat Szeretnék csatlakozni a menedékhez ha lehet. - hadartam el gyorsan és még a szememet össze szorítottam.

Bertha
Először majdnem felgyújtják a kunyhót, aztán meg itt dadog az a lány. Kicsit összehúztam a szemem.
- Ezt nem nálam kell elintézned, kislány. Mr. Frelser a tábor vezetője - mondtam neki nem leteremtően, de azért kicsit szigorúbban, mint amilyen általában lenni szoktam. Ha már régi táborlakó lett volna, nem bántam volna ilyen kedvesen velük, de újoncként nem akartam leteremteni.

Ayren
- Inkább te a kibírhatatlan stílusoddal! - harsogtam dacosan karba tett kézzel, ezután megálljt parancsoltam a lángnak, ami az abrosz lelógó részének elég nagy részét égette már szénné...
- Egyébként ha ez így van, akkor azt hiszem a legelső házhoz kell kutyagolnunk - húztam el a szám.

Lunsia
Nem igazán éreztem magam elememben. Részben én is hibás voltam a történtekért, úgy hogy tudtam hogy rosszat tettem. 
- Bocsánat. - mondtam halkan és még inkább lelapítottam füleimet. Szégyelltem magam a történtekért és nem tudtam hogy tehetném jóvá. Kicsit megijedtem hogy ez miatt lehet nem lakhatok majd itt. Elvégre még újonc sem vagyok erre már bajt csináltam. - Akkor nem... nem i zavarnánk tovább... - mondtam halkan és elkezdtem hátrálni.

Ayren
- Azt már nem hagyooom! - hördültem fel, megragadva csuklóját.

Lunsia
Kicsit összébb húztam magam mikor felhördült és megragadta a csuklóm. Mikor valaki így szólt hozzám akkor mindig menekülnöm kellett.

Sóhaj.
Egy halk sóhaj volt. Senki sem igazán figyelt rá. Nem is igazán látta senki.  Egy sötét sarokban ült, ahol fény nem éri, és nem vakít meg senkit fénylő testével.
Heh. Mindig is szerettet volna Vasember lenni, de nem szó szerint érette! Vasember mint Tony Stark! azzal a király exoskeleton suittal! De most nézetnek rá!
A sötétből egy magas és testes alak lépet ki akin lógtak a szakadt ruhák. volt rajta egy nadrág aminek alsó része nem volt meg a felső részét meg jó akarata tartótta össze. A kapucni balon kabát jobban takarta de a gombok hiányával nem tudta össze húzni. Alatta teste látszódott...teste. fém teste. Ha még emberből lenne akkor azt mondaná rá hogy jó izmos és formás. Most? Jól meg munkált fém darab. Ezzel még együtt is élne de...

Lenéz maga elé bele egyenesen egy tócsába. tegnapi eső okozta. Tócsából vissza néz egy alak. egy fém alak. egy robot. Gondolná, ha nem tudná hogy a tócsa csak tükrözi a fényt amit rá vetnek. Most Victort tükrözi vissza, innét tudja csak hogy ön magára tekint. Ő a fém alak. Ő a robot. Egy érzéstelenen, rideg kiszámító robot. Ki hite volna el hogy 2 hónapja még biztosra tudta hogy ember? Még itt a menedéken is furcsán néznek rá, nem hogy máshol. Pedig ök is ugyan olyan különlegesek...csak rajtuk nem látszik.
Eddigi érzéstelen és kifejezéstelen arca hirtelen meg feszült és méreg ült arcára.

KLANG!  Keze arcára ütött. 
KLANG! KLANG! még kétszer! KLANG! KLANG KLANG! Semmi.
Semmi érzés. nem érez semmit. Lássa és tudja hogy ütötte magát, de csak 2 fém találkozásának hangját hallotta és semmi mást. és egy kis ellen állást érzet ahogy fejét próbálta egy helyben tartani. De semmi. A Tűz óta nem érez semmit. semmilyen tapintást, semmilyen ütés! semmilyen simogatást. 

- A Kormány végre álláspontot foglalt a speciális gyerekek kérdése ügyében.
Szólalt meg a közelben egy TV. Victor oda tekintett. Arcáról eltűnt a düh, és kíváncsian figyelt mit mond a TV, úgy ahogy az a pár más ember aki a TV közelében van.

- A Kormány határozatba akarja vonni hogy minden gyereket akik különleges képességekkel rendelkeznek, nyilván tartásba akarják őket venni. Ennek legnagyobb támogatója Mark Hoffman, aki régebben is kifejezte nem tetszését a gyerekek iránt és korcsoknak nevezte.  Úgy véli hogy a nyilván tartásban lévő gyereket könnyebb lesz figyelemmel követni és ha bármi bajt okoznának rögtön tudnak rá reagálni. Nyilvántartással együtt járna egy program, ami meg próbálják érteni honét erednek ezek a különös képességek és segíteni azokon  akiknek segítség szükséges. A szavazás a határozatról Holnap fog megtörténni. Mark Hoffman kifejezte hogy remélni hogy a társaim belátják hogy ez a határozat mindenki javát képviseli, így igennel szavaznak. Most jöjjön az időjárás jelentés. 

Az emberek duruzsoltak és véleményük meg oszlott: valakinek tetszett és hogy kormány segítséget kapnak, valakinek nem hogy ez csak a 21 század boszorkány vadászata lesz. Victor csak nézett.  És leült a földre. Nem hitt a fülének. Segítséget fog kapni?  Hihetetlenen! Segítséget fog kapni!

Pocsajából egy mosolygó robot nézet fel reá.

Lunsia
[...]
Két napja hogy beszéltem a hely vezetőjével. Épp a házam tetején ültem és a messzeséget bámultam. Hamarosan tovább áll a cirkusz. De én már nem megyek velük. Már nem. Jobb lesz ez így. Én nem vagyok közélyük való. Gondolkodtam majd nagyot sóhajtottam.

Ayren
[...] Két nap telt el azután, hogy kiosztottam a macskaszerű dögöt, amiért miatta gyújtottam fel az kantin egyik abroszát. Azóta nem voltam nála, helyette tovább folytattam a mindennapjaimat, ahogy szoktam. Korán keltem, felöltöztem, aztán bevetettem magam az erdőbe. Hosszú sétákat tettem az ösvényeket követve, és általában mire visszatértem a Menedékhez, már délelőtt járt az idő. Ma sem történt másképp, csak ezúttal a házak között járkáltam.

Anton
Eltelt egy kis idő a lányban kialakult versengés, majd a cirkuszi előadás után, ami egyébként jól sikerült. A közönség tapsolt, akkor viszont nem volt teljes az örömöm. Egy olyan döntést kellett meghoznom, ami a jövőmet fogja meghatározni. Mondhatnánk úgy is, hogy szerepet cseréltünk. Ő itt marad, de én hamarosan továbbállok. Csatlakoztam a társulathoz, mint lengőtrapézos akrobata, de ettől is vegyesek az érzéseim. Leginkább Lunsiara szoktam gondolni. Különös, viszont olyan személyiség, aki az állati vonásai mellett igyekszik ember maradni. Rendes lélek, azonban félénk, és kiszámíthatatlan. Nincs túl sok időm arra, hogy jobban megismerjem. Egy álmom fog teljesülni, amikor elhagyjuk a várost, ám olyan áron, amit nem tartok túl igazságosnak. Ami meg a hozzám ragasztott kísértetet illeti, egy kis ideje nem nagyon mutatott semmiféle együttérzést, de ellenvetést sem. Azt hiszem megint áttért a "néma megfigyelő" pozíciójára.
Ma pedig úgy döntöttem, visszalátogatok a Menedékbe, hogy kicsit körbenézzek, így korán felkeltem, átöltöztem egy cirkuszi dolgozótól kölcsön kapott ruhába, majd elindultam, gondolataimba mélyedve.

Lunsia
Felhúzott térdeimre támasztottam a homlokomat, ás lecsuktam szemeimet. Próbáltam nem gondolni semmire. Halk dúdolásba kezdtem, hogy tereljem gondolataimat. Nem akartam most a cirkuszra gondolni.

Vicitor Stone

A hír hallatta után Victor mosollyal a fém arcán ment a kijelölt lakása felé. Nem igazán nevezhette sajátjának mivel csak a vezető jó szándékának hála hogy egyáltalán van hol élni-e. De már nem zavarta. Hamarosan jön a segítség amivel újra ember lehet. Lakáshoz meg érkezett. egyszerű fa házak voltak, de meg volt minden ami kellett: víz, fűtés, áram. Egy szintes lakás volt. Azt mondták hogy hideg van éjszakánként és fűtésnek kéne mennie, de ő sosem kapcsolta be. Minek? Nem érez hideget. Se meleget. Se ütés, se nyomást, de még érintést sem.

Végig nézet a házon. Kicsit régies, kicsit korhadt egy két részen, de még bírja. lehet utoljára jár itt. Reméli. Ha legközelebb vissza jön akkor már ember lesz. És újra érezni fog kezével, bőrével, arcával. Tapintást. Tapintás szeretne érezni újra. A szomszéd ház tetején észrevett valakit. az új lakó letehet aki pár napja jött ide. Dúdolgatott. Két nap alatt nem sikerült beszélgetniük. Victornak nem sok kedve volt hozzá. De most kicsit jobb a kedve, szóval miért ne.

-Helló. - szólalt meg lágy de mégis mély hangon. Felnézett a lányra, és magában imádkozott hogy a fémes arca nem riasztja vissza a lányt, vagy a vissza verődő fény nem vakítja meg.

Lunsia
Dúdolgatásomat és csendes depressziómat egy mély hang zavarta meg. Mikor felnéztem hirtelen nem hittem a szememnek. De nem rémültem meg. Hanem hirtelen feltámadtak a macska ösztöneim. 
- Szia. - válaszoltam majd fölkeltem hogy egy ugrással a földön teremjek. Reméltem hogy ő sem fog kiakadni az extra macska tartozékokon. - Új vagy itt? - kérdeztem tőle.

Anton
Tudtommal a lány már helyett is kapott a Menedékben, viszont hogy melyik házban, azt nem tudtam. Némán sétáltam hát az egyik sor mögött, amikor megpillantottam őt, előtte egy idegennel. A puszta látványától is kivert a víz, így két ház közé furakodtam némán, onnan figyelve a történéseket. Ez meg ki? Hogyan kerül ide a Vasember, és mit akar a lánytól? Azt hiszem sok mindenről lemaradtam.

Victor Stone
Nagyra nyíltak a szemei mikor érkezett a válasz. Nem számított rá. Meg is torpant és hátra lépet mikor a lány hirtelen mellette termet. Csak hirtelen jött öltette volta köszönés jó kedvében, nem gondolt volna hogy válasz is jön rá, és beszélgetni-e kell. És csak most esik le hogy nincs takarva a feje sem. Hirtelen felhúzza a szakadt balon kabátja kapucniját hogy valahogy rejtse magát, de nyitott kabát alá könnyen be lelhet látni, valamint kapucni sem takart valami jól az arcát... az az sehogy. Zavarában nemtudta hova nézzen és csak elnézett. Az hogy ki áll előtte és hogy néz ki fel se dolgozta magában. 
-őőő, nem. már egy ideje itt vagyok... - válaszolt épp halható hangon.

Lunsia 
- Értem, én Lunsia Nexus vagyok. Csak két napja vagyok itt. Csak nem láttalak még és ezért hittem hogy új vagy.- mondtam és a házam tornácának korlátjára ültem. Éreztem hogy zavarja a közelség ezért is dntöttem úgy hogy távolabb megyek tőle.

Victor Stone
-Victor Stone - válaszolt, miközben próbált úgy fordulni hogy a lehető legkevesebbet lássa a lány belőle amennyire képes. Elfordult testével hogy a kabátból látszódjon több, és a kapucni is takarja az arca oldalát.  Így kicsit nyugodtabban és hangosabban beszélt.
- Én egy hónapja vagyok itt, és csak akkor mozdulok ki ha nagyon kell...bár már nem sokáig leszek itt. - mondta bizakodva a végét.

Lunsia
- Látom nem vagy épp társaság kedvelő. Régebben én is iyen voltam. Az emberek nem kedvelik azt aki úgy néz ki mint egy macska de sajnos én így születtem. - mondtam és föl álltam a korlátra. Majd onnan a tetőre ugrottam. - De itt nem kell rejtőzködnöm. És nem bántanak azért mert olyan vagyok amilyen. - beszéltem hozzá közben a tetőről az eget fürkésztem.

Anton
Visszahúzódtam, amikor láttam, hogy a férfi megmozdul. Azt hittem, lebuktam. A szívem nagyot dobbant, és kicsit nyugtalannak is éreztem magam. Ezt pedig kezdte átvenni a hozzám kötött lény. Remélhetőleg nem vett észre! Gyorsan visszahúzódtam ide, de ha nem vigyázok eléggé, a végén saját magam buktatom le valamilyen hülyeséggel.
Pár perc után végül újra kikukucskáltam, az idegen ekkor már összehúzta magán ruháját, így nem láttam azt, amit az előbb igen. Ezek lazán elkezdtek csevegni.

Victor Stone

-Macska? - kérdezett rá furcsállva, és most újra rá nézett a lányra, és csak most vette észre hogy macska farka, és macska fülei vannak.  Nézte azokat. Kicsit sokáig is csendben. egy idő után észre vette hogy bámul, és rögtön elfordult újra.
-De te legalább még mindig hasonlítás egy embere, mint macskára, vagy egy... - itt tartott egy szünetet - öntött vasra. - a végét már halkan orra alatt morogta.

Lunsia
- Maradjunk annyiban, hogy aki itt van mindenkinek meg van a maga baja és története. És senkinek sem vidám a története. - mondtam.

Anton
Nem hallottam mindig minden szavukat, de ki tudtam venni néhány foszlányt, illetve mondattöredékeket. Ezek elégnek bizonyult ahhoz, hogy végül előlépjek. Szürke farmerom zsebébe mélyesztettem kezeimet, ahogy odaléptem hozzájuk.
- Ja, viszont a legtöbben továbblépnek rajta, mert tudják, hogy ezt kell tenniük. Akkor is, ha a múltjuk miatt esetleg máshogy néznek ki, mint szeretnének.

Victor Stone 
- Igaz, de legtöbb még mindig emberként néz ki, és ha nem használnák az erejüket, senkinek sem tűnne fel.. - mondja válaszul - sőt! Ők a szerencsésebbek! nekik még van választásuk! - mondja  búsan, és folytatta volna ha nem szolnak közbe. 
Egy alak állított elő házak közül, és mondta a magáét. Hirtelen meg ijedt megint hogy valaki lássa és az lakása ajtajára nézett.  egy pillanatig nézte majd sóhajtozót, és neki dőlt a faház oldalának, ami recsegő hangokat adott ki magából válaszul. Majd szépen lecsúszott és leült földre lábait kinyújtva. Szakadt barna nadrágjára valamennyire takarta de lyukas volt egy egy helyen, így látszott a fém bőre. 
- Választás hogy itt élnek vagy emberek között. - folytatta - De nekem? semmi. Vagy itt bujdokolok, vagy utálnak az emberek. De talán az új állam program tudna segíteni rajtam! talán rajtad is! Hogy újra igazi emberek legyünk! - Mondta reménykedve Lunisa-nak.

Anton
Sokáig némán hallgattam azután, hogy megszólaltam. Szemeimmel a férfit fürkésztem, aki nekidőlt egy faház falának - vélhetőleg a sajátjának -, és a mentén lassan lecsúszott, míg nem került ülőhelyzetbe. Közelebb sétáltam hozzájuk, rezzenéstelen arcot mutatva. Az jó kérdés lenne, belül is az voltam -e, de ha az ember alaposabban a szemeimbe néz, talán láthatná jelen érzéseimet.
- Neked is van választásod, csak épp kétségek közt sínylődsz - nem álltam meg. Odasétáltam elé, majd leguggoltam, hogy a szemeibe nézhessek. Látni akartam a tekintetét, érezni magamon, még ha zavarodott is lenne, mint maga a személy, aki jelenleg amiatt panaszkodott, mi nem adatott meg neki az életben, ahelyett, hogy tenne valamit. 
- Választás mindig van - szólaltam meg újból - Miért akarsz változtatni magadon? - kérdeztem óvatosan, nem követelőzve. Úgy voltam vele, hogyha nem akar válaszolni, ezt a kérdést nem fogom erőltetni, azonban nem fogom hagyni, hogy ez a fickó a padlón maradjon, akkor sem, ha nem ismerem annyira, mint a macskalányt.

Victor Stone
Lehajtott fejjel hallgatta az új embert, de amint hallotta a kérdést felvágta a fejét és csodálkozva nézet az emberke szemébe. De a csodálkozás hamar dühbe fordult át, és fel állt.

- Mit változtatnék? MIT VÁLTOZTATNÉK MAGAMON?! NÉZ RÁM! - ordította egyenesen az pasas arcába, és letépte magáról a balon kabátot.

-NÉZ RÁM! ÚGY NÉZEK KI MINT EGY EMBER? ÚGY NÉZEK KI MINT EGY EMBER?! - Ordibálta míg egyre közelebb léptem a pasashoz.

A Fém felső testét és kopasz fejét már semmi sem takarta. A fényben csak úgy csillog a fémes teste, de úgy mozgott mintha hús és vér lenne. Felemeli a kezét mintha ütne, de saját mellkasán landol az ökle és egy hangos KLAAANG. hangot adott ki. 

- EZ ÚGY HANGZOTT MINTHA HÚS HÚST ÜTÖTT VOLNA? KÉT HÓNAPJA MÉG ÚGY HALLATSZOTT! 

Már egészen az utca másik oldalára szorította a pasast mikor végre meg állt.

-Szerinted én akartam így kinézni? Szerinted én akartam érzéktelen lenni? szerinted mind ezt én akartam? Sikeres Amerikai Foci sztár lennék ha nem lennék ez! - kicsit vissza fogta a hangját de még mindig ideges volt.

-Helyette itt vagyok vasemberként, aki nem érez semmit bőrével, és ez miatt képtelen vagyok irányítani az erőmet! 

Megint ütésre emeli a kezét és és arca nagyon azt sugalja hogy meg karja ütni, de közte lévő földbe üt bele hatalmasat, ami válaszol megremeg, megreped, és egy kisebb kráter alakul ki az ütés helyén. 
Majd fel áll újra, és hátat fordított neki. Rá nézet szakadt kabátjára és ássa hogy azt már nem tudja már többet használni, de azért felvette a földről még.  
- Bár mit tudsz te... emberként nézel ki mégis itt vagy. Nekem az egyetlen esélyem az állami program és remélhetőleg meg találják a bajomra a gyógyírt. 

Mondta és oda ment lakása ajtajához, de még nem lépett be.

Anton
Pupilláim gombostűfejnyire szűkültek a férfi hirtelen reakciójától. Nem éppen olyan érzéseket sikerült kiváltanom belőle, mint amilyet szerettem volna. Azt hittem, a kérdésemre higgadtan felel majd. Mivel valóban nem úgy festett külsőleg, mint egy ember, így nem tudtam, hogy idősebb -e nálam, viszont ha igen, lehetett volna annyi tartás benne, hogy nem kapja fel ennyire a vizet. Az egyik házsort a másiktól elválasztó ösvény elég széles volt, így gond nélkül elférhet bárki a másik mellett, neki viszont sikerült elérnie, hogy hátraszorítson. Lassan visszaléptem, ő pedig követett, mint egy feldühödött farkas. A tekintete szúrósnak tűnt először, de amint jobban megnéztem, rájöttem hogy azért, mert feldúlt. Megértettem amit mondott, épp ezért még nem hagyhattam, hogy belépjen azon az ajtón, ha hajszál híján majdnem betörte a képem sem. Féltem. Belül féltem, hogy mit tesz. Dermedten álltam hát az ütés pillanatában, és egy másodpercig azt hittem, tényleg eltalál. Szerencsére a velem szemben álló ház ajtaja felé fordult. A kráter látványa beleégett a fejembe, de a szavai is. Ez a helyzet nem volt jó.
Gondolkodóba estem, ekkor jutott eszembe Steven. Egy hozzám kötött lélek, aki talán segíthetne. R-remélem nem most készülsz magamra hagyni!, gondoltam magamban, mire egy rövid időre láttam felbukkanni az árnyalakját. Odaosont az ajtóhoz, észrevétlenül, így nincs ami áttörhetné azt. Nehéz kicselezni egy olyan teremtményt ami nem rendes fizikai értelemben létezik ezen a világon.
- Gondoltam, hogy ezt az egyet nem ön választotta, nem is erről beszéltem - feleltem hosszú csend után, hűvösen - Hanem arról, hogy képes önmagát elfogadni, ahogy van, pedig én sem egy szörnyet látok magában, ha önre nézek - mondtam, mereven fixírozva őt kék szemeimmel. A hangom színtelen maradt. Valahogy annyira megriadtam, hogy a bennem kavarogni kezdő együttérzés rögtön elszállt. Na jó, nem nyomtalanul, de nem tudtam olyan hangsúllyal beszélni hozzá, mint ahogy szerettem volna.
- Szerintem nem kéne törődnie a világ véleményével, úgy is lehet magából valaki, hogy külsőleg másképp néz ki! - kezeim ökölbe szorultak. Még mindig ott álltam, közelebb lapulva a vele szemben álló ház falához, abba is csaptam bele, ahogy az ajkamba haraptam - Az pedig a másik, hogy mi van, HA... - nem fejeztem be a mondatot, kitalálhatja ő is, mire gondoltam az "amerikai program" kapcsán. Az ilyenek nem mindig megbízhatóak, nem mindig azt az eredményt érik el hát, amit az ember akar. Már pedig ha így van, előfordulhat bármi. A legrosszabb is. Ez az ember meg is halhat vakságában. Hiún kapaszkodik egy olyan reménybe, ami szerintem nem bizonyul tökéletes megoldásnak. Én a helyében másképp cselekednék, a legnagyobb elkeseredettségemben is. Más szemszögből nézve ő az én életemről nem tudott. Magam szintén leállhattam volna keseregni azért, amiért "elátkoztak". Senki nem hinné el, hogy valaki másnak a lelke van hozzám fűzve!! Nagyon sokáig magamban tartottam ezt, ezután pszcihológushoz rángattak. Ott skizofrénnek tituláltak, elegem lett ebből, mindenből, ezért szöktem el, ám visszagondolva a magam problémája csak még nagyobb lett. Nem elég, hogy a családom nem tudja mi van velem, azonban akikkel eddig jóban voltam, az iskolai incidens után kerülni kezdtek. Mindenki elfordult tőlem végül, én meg azóta is tökéletesen teszek mások véleményére!

Victor Stone 
Az ajtónál állt és várta hogy reagált ezután. Nem csodálkozott hogy még mindig a a másik háznál állt, de csodálkozott amit mondott. felhúzta volna szemöldökét ha lett volna neki.

-Nem kéne törődnöm hogy néz engem a  világ? - mondja ahogy a lassan vállán felül hátra néz - neked könnyű. elmész egy másik városba ahol nem ismernek, és teljesen normálisnak néznek az emberek, ameddig nem csinálsz olyat ami másra utalna. Én? akárhova megyek csak egy szörny maradok. Szörny amitől félnek az emberek. Az egyetlen egy hely ahol valamennyire elfogadnak ez a hely. Ez a világom. Nem számít hogy egy egész bolygó van ami több mint 500 négyzetkilométer tér van.  Nekem csak ez a kis város méret maradt. Bárhova megyek szörny leszek. és úgy is bánnak velem. - fejezi be elég komor hangnemmel.  egy pár másodpercig hallgatott...

-Az állami program az utolsó esélyem hogy valaha érezem valakinek a tapintást újra. - mondta remény vesztve...

Nadrág zsebéből elővet egy kulcsot amit a zárba tett és meg próbált elcsavarni. Nem ment. Ő próbálta. Tik. és a kulcs két darabban. 
KLANG. Lehetett halni ahogy  tenyerét arcához csapta de ebből nem érzet semmit. 

-Ne már megint... - morogta és meg markolta a kilincset. 
lehetett hallani ahogy a fém kezdi megadni magát szorításával. Hirtelen meg rántsa a kezét, és a kezével együtt kijött az egész ajtó. kezében ott tartotta egy majdnem teljesen épp ajtót. furcsállva nézet az ajtóra.

- Ez érdekes általában csak a zár jön ki. Most erősebb fából készült az ajtó? - tűnődött el rajta, mintha minden napos lenne ez neki.
 Ahogy gondolkozott ezen, belépet a lakásba és az ajtót csak vissza tette a helyére.

Lunsia
- Rajtam még az a program sem segítene. Én így születtem. És mint az utőbbi időben kiderült, nem csak külsőre vagyok macska. - vontm vállat. - Anton? - lepődtem meg, hogy hirtelen felbukkant, de örültem is neki. Majd figyelmesen hallgattam a beszélgetésüket, és néha igen csak megijedtem. A karmaimat is bele mélyeztettem a zsindely tetőbe, annyira ideges lettem. Ahogy elősször a saját mellkasát ütötte meg Victor össze rezzentem a hang hallattán, majd hirtelen azt hizzem hogy Antont akarja bántani. - NE! - kiáltottam de földbe gyökerezett a lábam, és a szemeimet is lehnytam. De mikor kinyitottam a szemeimet csak a földön láttam egy krátert. Valamilyen szinte megnyugodtam. A tetöre lapulva figyeltem az eseményeket és aggódva tekintettem le rájuk. Féltem ha tényleg egymásnak ugranak akkor nem tudnám megállítani őket. Csak akkor nyugodtam meg mikor Victor bement az ajtón. De még akkor sem jöttem le a tetőről. Csak Antont figyeltem. Kíváncsi voltam az a kotnyeles kísértet merre lehetett.