Shelter

Lunsia 
-Mííí! Mi nem... - kezdtem hebegni vörös arccal majd durcásan elfordítottam az arcom. - Minek is magyarázkodnék. - dünnyögöm majd Ayrenre nézek. - Miért jöttél? - kérdeztem továbbra is Anton mellől.

Ayren
- Nem? Hmm, hát ezek után nem hinnéééém - röhögtem fel - Amúgy azért hogy tovább figyeljem a showt. Mikor lesz vetkőzhetnéketek? Khm, amúgy csak egy beszélgetés miatt Vagy zavarok?

Lunsia
-Nem zavarsz, inkább gyere. Ha már itt vagy megmutatom a tigriseket, úgy is megígértem. - mondtam és még vissza mosolyogtam Antonra majd kirángattam Ayrent a lakókocsiból. - Bocs az előbbiért. - mondtam neki.

Anton
- Nem problémaaaa - feleltem kurtán, továbbra is a gyomromat fogva.

Ayren
- Tegnap láttam őket az előadáson ami furcsa tragédiába torkollott át, de közelebbről még  nem, szóóval támogatom az ötletet - egyeztem bele, majd követtem.

Lunsia
Sajnáltam Antont mert már megint bajt csináltam de most jobbnak láttam ha Ayrennel foglalkozom. - Eljöttél? Hű. Hát nem ez volt életem legjobb előadása. Valamiért elszakadt a tartó kötél és hát az eredményét már tudod. - mondtam kedvetlenül, ahogy elvezettem a tigrisekhez. - A fehér Lunsia a testvére pedig Nexus. - mondtam ahogy oda léptem a ketrechez és megsimogattam őket. Majd elkezdtem megetetni mindkettőt.

Ayren
Némán figyeltem, ahogy a tigriseket eteti. Régóta ők voltak a kedvenc állataim. Nem a színűk, vagy a rafináltságuk miatt szerettem őket, hanem azért, mert kitartóak.
- Eljöttem, bár egy kicsit késtem, mert előtte el kellett intéznem egy-két dolgot. Amúgy szép volt az a tánc - mondtam elgondolkodva. No de ki volt a rögtönzött fellépő?!

Lunsia
- Köszi. Amúgy bocsánat hogy este nem mentem el, csak hát a zuhanás után nem igazán mehettem el. - mondtam halkan. - Deee... már döntöttem. - teszem halkan.

Ayren
Megértettem miért nem tudott eljönni, ezért ezzel tovább nem foglalkoztam. Idefelé - amíg próbáltam eljutni idáig - pont ezen gondolkodtam, és mindannyiszor bosszantott az, hogy semmit nem hallottam felőle. Azt tudtam hogy fellépése lesz, el is mentem rá, de nem hittem volna hogy ilyesvalami történik, azt pedig végképp nem hogy rövid ideig ágyhoz lesz szegezve.
- Nem probléma - feleltem végül halkabbra fogva magam, majd témát váltottam - T-tényleg? Ilyen hamar? - kérdeztem meglepődve.

Lunsia
-Igen. Tegnap történtek dolgok amik arra késztetnek hogy itt hagyjam a társulatot. Túlságosan veszélyes vagyok másokra ha eluralkodnak rajtam a macska ösztönök és nem akarok másokat bántani.  - mondtam. - Úgy hogy a menedékben maradnék ha lehet. - próbáltam rá mosolyogni.

Ayren
- Nem én vagyok a Menedék vezetője - mondtam - De szerintem lehet, máskülönben nem ajánlottam volna felé. Persze jobb lenne, ha végre valamikor felkeresnénk azt a konyhás nőt, hátha tud hasznos információkkal szolgálni, ami később még hasznunkra lehet - sóhajtottam fel.
- Amúgy hogy-hogy veszélyes vagy másokra? Hogy-hogy állatias ösztönök vezérelnek? Nem csak fizikai tulajdonságokban vagy macska?

Lunsia
-Úgy látszik a macskák tényleg kiszámíthatatlanok. Tegnap edzésen hagytam lezuhanni Antont mert féltékeny voltam a tehetségére. És nem gondoltam volna hogy ennyire megfogok változni. Jobb ha nem vagyok emberek között.-mondtam halkan.

Ayren
- Chh, balfácán vagy! - jelentettem ki rezzenéstelen arccal, majd szúrósan a szemeibe néztem. Szerintem itt nem az ösztön játszott nagyobb szerepet, hanem a puszta féltékenység, ami átvette az irányítást felette, s terelte olyan irányokba, ami miatt egy vele egyenrangú fiút tekintett az ellenségének.
- Szerintem emberek közé való vagy, ám ha így vélekedsz magadról, akkor arra sem vagy méltó, hogy magadat annak nevezd - feleltem szemrehányóan.

Lunsia
-Hé! Nem kértem kioktatást! Elég baj az hogy másoknak bajt okozok nem kell hogy még te is rátegyél egy lapáttal. - szólok rá ahogy szembe fordulok vele. - És igen is ember vagyok. Nem tehetek róla hogy így nézek ki és mások félnek tőlem. - rivalltam rá.

Ayren
- Nem az zavar ahogy kinézel, hanem az, ahogy beszélsz magadról!! - szóltam vissza, összeszedve minden erőmet.
- Szánalmas, hogy holmi ösztön irányít, de az még inkább hogy nem is próbálsz meg küzdeni ellene! Mérget vennék arra, hogy csakúgy minden további nélkül elragad, de ez ellen tehetnél is, ha lenne benned elég bátorság.

Lunsia
-Én nem akartam hogy az ösztön vezéreljen. Folyton az ösztön ellen harcolok. - mondtam dühösen és a két tigris is érezte a dühömet, és bömbölni kezdtek de egy karmozdulattal elhallgattattam őket.

Ayren
- Akkor miért van az, hogy a legtöbb esetben az kerekedik felül? - kérdeztem felvonva egyik szemöldököm; karba tett kézzel.

Lunsia
A tigrisek felé fordultam és lehajtottam a fejem. Hogy magyarázhatnám el neki hogy nem bírok másképp cselekedni? Eddigi életem során csak a társulattal és az itt lévő állatokkal éltem. És soha nem tanultam meg hogy kezeljem az érzéseimet. Örökké elzárva az emberek elő. - Hogy viselkedjek emberként... ha soha nem élhettem igazán közöttük? Ha végignézel a társulaton mit látsz? Különcöket akiknek megfelel ez az élet de ők még is csak emberek. Büntetlenül bemehetnek a városba az emberek közé. Észre sem veszik őket. De ha én megyek emberek közé, gyűlölettel néznek rám és megtámadnak üldöznek.

Ayren
Türelmesen végighallgattam, majd nagyot sóhajtottam.
- Amikor felajánlottam neked a Menedékes lehetőséget, azt okkal tettem - kezdtem bele a monológba - Lehet hogy eddig nem élhettél, de most adódik egy lehetőség, hogy másképp legyen és megtanuld kezelni az ösztönöd, meg azt hogy ne ragadjanak el olyan nagy erővel az érzelmeid. Persze nem katonaságról van szó, ami azt jelenti hogy olyan vasszigor nincs, viszont ha úgy látják hogy nem nagyon stimmel veled valami, grimasszal - mosollyal - a képükön szólnak majd neked. Khm... A lényeg az, hogy jobban össze kell szedned magad.

Lunsia
- Tudom és ezért szeretnék a menedékbe menni. Hogy végre megtanuljak uralkodni magamon. - mondtam lehajtott fejjel.

Ayren
- Jó helyet választottál rá - feleltem nagyot sóhajtva, majd a tigrisek felé fordultam.

Lunsia
-Tudom és köszönöm neked. - mondtam halkan.

Ayren
Nem igazán tudtam mit felelhetnék erre, úgyhogy csak némán vállat vontam.
- No és mikor költözködsz? - érdeklődtem.

Lunsia
-hamarosan, de végleg csak azután maradnék ott hogy ők elmentek. - válaszoltam. - Akkor szerintem mehetnénk beszélni azzal a nővel nem? Ma úgy sem engednének fellépni szerintem az esés után hiába nincs már bajom. - mondom a fejemet dörzsölve. - Csak előtte beszélnem kell Antonnal. Menj nyugodtan előre majd utol érlek. - mondtam majd válaszra sem várva elrohantam a lakókocsi felé.

Ayren
Épp szóra nyitottam volna a számat, amikor ő elrohant.
- Rendben - feleltem halkan, majd eltűntem a színhelyről.

Anton
Immár elértem azt, hogy nem feküdtem összegörnyedve az ágyon, és nem is fetrengtem. Nagy nehezen felegyenesedtem és nyújtóztam egyet várva, hogy visszatérjen Lunsia.

Lunsia
Vissza mentem a lakókocsihoz és azonnal bementem. Megláttam Antont odamentem hozzá és azonnal átöleltem. - Mától nem... nem leszek artista. Elkezdek átköltözni a menedékbe. És mikor a társulat tovább áll én már nem megyek velük. - mondtam hirtelen. Arra akartam célozni hogy mit szeretne. Menni a társulattal vagy velem jön a menedékbe de most nem tudtam egyértelműen fogalmazni elvégre a családomat akartam elhagyni.

Anton
Felálltam, és az ajtóra pillantottam, mely szinte berobbant, ahogy Lunsia áttörve rajta odajött hozzám, majd átölelt. Elpirultam, miközben azon gondolkodtam mit kéne most tennem. Sokáig csendben maradtam, csak akkor szólaltam meg amikor nagyon zavart a kettőnk közé furakvó csend, egyúttal pedig át is öleltem a derekát, magamhoz szorítva.
- Szóval döntöttél. Ezt jó hallani, viszont én még nem tudom, mit tehetnék. Amióta kaphattam ízelítőt egy rejtett vágyamból, többre fáj a fogam. Nem pont a helyedre, csupán... Szeretném megtapasztalni, milyen hosszabb távon a trapézon. Az alapokra is kíváncsi vagyok, mert érdekel - mondtam halkan.

Lunsia
Hosszú csend állt közénk majd éreztem ahogy átölelt. - Megértelek hisz amióta az eszemet tudom itt élek és szabadnak érzem magam a trapézon. Úgy hogy nem kell magyarázkodnod. Megértelek. Ha akarod még itt van a társulat taníthatlak, deee... én nem fogok veletek menni. -mondtam halkan.

Anton
- Tényleg? - kérdeztem csillogó szemekkel, aztán szomorkásan felsóhajtottam - Örülök, viszont még semmit nem döntöttem el. Az sem biztos hogy velük megyek, maximum akkor, ha jól sikerül a felkészülés. A te helyedet nem akarom soha átvenni, csak a saját utamat járni ott, ahol talán Steven is lenyugodhat egy kicsit. Furcsa, de arra rájöttem hogy imád utazni. Talán ha látna egy kicsit a világból, szabadabbnak érezhetné magát - gondolkodtam el.
- És amúgy nem baj, örülök ha legalább neked... jó helyed lesz itt.

Lunsia
- Jobb ha most megyek. Már biztos várnak. Majd később találkozunk. - mondtam halkan majd elengedve őt elindultam az ajtó felé.

Anton
- Szia - suttogtam fülébe, majd végignéztem a távozását.

Lunsia
Rá mosolyogtam majd végül elindultam Ayren után. Nem voltam valami boldog elvégre a családomat készültem elhagyni és mikor találkozok egy sráccal aki talán eltudna fogadni olyannak amilyen vagyok, ő úgy dönt hogy inkább a társulattal tartana. Mondjuk nem hibáztatom. Megértem hogy szeretné élni az álmait és nem fogok az útjába állni.

Anton
Magam sem voltam boldog. Nem tudtam eldönteni hogy mit szeretnék csinálni, mert a szívem kétfelé húzott. Az egyik része azt mondta vele kéne tartanom, míg a másik azt, hogy a társulattal. Ezúttal - mintha csak egy rossz csere történt volna -, én voltam az akinek alig egy hete van választani két lehetőség közül. Ha rosszul választok, akkor nem tudom mi lesz, de nem is szeretném, ezért többször fel kell majd mérnem minden eshetőséget.

Ayren
Vártam, hogy végre felbukkanjon Lunsia. Igen csak türelmetlen voltam, mert nem kis ideje álltam egy helyben azt figyelve, mikor bukkan fel.

Lunsia
Semmi életkedvem nem volt és annyit gondolkodtam hogy megfájdult a fejem. Nem tudtam mit is akarok. Szép lassan haladtam bár tudtam hogy Ayren mérges lesz mert megváratom. Mikor megpillantom, lehajtom a fejem és mellé lépek. - Bocsi hogy megvárattalak. - mondtam halkan.

Ayren
- Mi történt? - kérdeztem szinte azonnal, rezzenéstelen arccal.

Lunsia
Mikor oda értem hozzá megkérdezte hogy mi bajom de inkább csak megpróbáltam rámosolyogni. - Nincs semmi. Mehetünk? - kérdeztem tőle.

Ayren
Láttam hogy valami bántja, de inkább nem kérdeztem rá.
- Akkor mehetünk - mondtam végül, ezután elindultunk.

Lunsia
Csendben követtem kissé lemaradva és azon gondolkodtam hogy mit is tehetnék. Végül arra a döntésre jutottam ha már megígértem Antonnak hogy megtanítok neki néhány dolgot, hogy boldoguljon a társulattal. Ha szeretne velük menni akkor nekem semmi jogom visszatartani. Mindenkinek a maga útját kell járnia, és úgy látszik az enyém elágazik az ő útjuktól. Amibe bele kell törődnöm. És kitudja, talán egyszer még találkozhatok velük.

Anton
Mivel nem akadt jobb dolgom, lefeküdtem a lakókocsiban lévő ágyra és elgondolkodtam. Nem tudtam eldönteni mit szeretnék, pedig elég hosszú ideje elmélkedtem azon, mi lenne a helyes döntés. Keserűen felsóhajtottam, végül egyelőre a társulat egy másik artistájához mentem, hogy beszélgessünk.

Ayren
Némán sétáltam Lunsia mellett. Nem igazán tudtam mit mondhatnék, majd a kavargó gondolataim is lefoglaltak...

Lunsia
Ha én ott hagyom a társulatot akkor szükségük lesz valakire aki helyettesít engem. És ő megfelel erre hisz amatőr létére is majdnem tökéletes mutatványokat ad elő. Megfelelő lesz a csapat számára és egyszer lehet még találkozhatunk. Elvégre idővel vissza térnek. De vajon mikor? - gondolkodtam lehajtott fejjel.

Ayren
- Miről maradtam le? - kérdeztem Lunsiara pillantva, lehorgasztott fejét látva.

Lunsia
-Hm? Semmiről csak elgondolkodtam. - mondtam mosolyt erőltetve magamra. Szerettem volna elhitetni vele hogy minden rendben.

Ayren
Összevontam szemöldököm. Nekem úgy tűnt hogy nincs túl jó kedve. Elhittem hogy elgondolkodott elvégre ha csak meredten fixíroz valamit miközben mellettem sétál, az erre utal. Azt viszont nem tudtam elhinni, hogy minden rendben, de azért belementem a játékba.
- Hááát, oké! No és kitaláltad mit kérdezhetnél a konyhástól?

Lunsia
Mikor megkérdezte mit kérdezek a konyhás nőtől ledermedtem. - Am... - nyögtem majd leguggolva a fejemet fogtam. - Teljesen elfelejtettem. Nem lehet igaz. Már megint csak szerencsétlenkedek. - mondtam.

Ayren
- Én meg nem készültem erre az eshetőségre - pillantottam rá az útról - Remeeek! - morgolódva visszafordultam a haladási irány felé.
- Szerencse, hogy időbe telik az út, így még van lehetőséged rá, hogy kiötöld. Ha akkor teszed mikor már a konyhában vagyunk, csak a hasát fogja majd a szerencsétlen makogásodtól.

Lunsia
Felkeltem és utána mentem. Közben erősen gondolkodtam mit is kérdezhetnék. - Hát erre így sincs garancia. - dünnyögtem majd tovább mentem. Nem igazán tudtam mit kérdezhetnék.

Ayren
- No, ez még jobb! - csaptam homlokomra - Macska vagy, macska! A macskák nagy intelligenciát is kaptak, viszont mintha te lemaradtál volna az ész osztásról - húztam el a szám.

Lunsia
-Hé! Ez nem egyszerű. Nem mindennap készülök elhagyni a családomat. Ha jobban bele gondolok igazán még soha nem voltam távol tőlük. - mondtam halkan.

Ayren
Vállat vontam.
- Nekem nem ment olyan nehezen - feleltem ugyanolyan halkan, majd keserűen felsóhajtottam.
- Egyébként azzal a sráccal mi lesz?

Lunsia
-Hm? Ő a társulattal akar maradni. - mondtam halkan. Nem igazán akartam most erről beszélni. Nem is értettem miért volt rossz érzés hogy ő is velük megy hisz alig ismertem.

Ayren
- Oh és csak nem csalódott vagy emiatt, cicc? - kérdeztem felvonva egyik szemöldökömet.