Shelter

Lunsia
Egy fa ágán ültem a lombok közt felhúzott térdeimet átkarolva fejemet térdeimre hajtva. Nagyon nem értettem miért is tettem amit tettem. Fel voltam készülve hogy alapjáraton sem vagyok egy átlagos lány de ahogy telik az idő még kiszámíthatatlanabb vagyok és ezt már máskor is a fejemhez vágták. De nem értettem miért pont most kellett ennek előjönnie.

Anton
Nem tudom, mi ütött belé, de nagyon furcsán viselkedett, gondolkodtam el séta közben. Őrülten futottam, hogy minél távolabb kerüljek a sátortól meg a lakókocsitól, végül megálltam és erre - egy lassabb - tempóba váltottam amikor úgy vettem észre, hogy senki sem jön utánam, vagy ilyesmi. Sóhajtozva megálltam, majd oldalra pillantottam.
- Ezt én sem értem - válaszoltam halkan a zavart suttogásszerű hangra a fülemben, majd körbenéztem - De mindegy.. Te elintézted újra, hogy egyedül maradjak, és ha meghalok, legalább magammal rántalak téged is - vigyorodtam el fanyarul, majd ledobtam magam egy fa tövébe.

Lunsia
Hangokat hallottam de nem emeltem fel a fejem. Nem mozdultam hátha ne vesznek észre. Nem akartam mást csak eltűnni. És kezdtem azt fontolgatni hogy tényleg a Menedékbe megyek ha hajlandóak befogadni. Mert úgy látszik hogy nincs helyem másutt. Jobb lenne végleg eltűnni. Talán jobb lett volna ha azok a kutyák széttépnek. Gondolkodtam szomorúan.

Anton
A furcsa suttogás abbamaradt. Hirtelen megdermedtem, fejemet pedig kissé hátrafeszítettem. Már ösztönösen lehunytam a szemem, hogy ezáltal átvegyem azt, amit a hozzám kötött lény érez. Keserűséget érzett és zavart, továbbá felfigyelt valamire, de nem láthattam úgy, ahogy ő. Maximum átadni tud egy foszlányt abból amit átélt, így jelent meg előttem nem messze a macska képe is.

Lunsia
Folyamatosan azon gondolkodtam mit is kéne tennem. Nem akartam elhagyni a családomat de ha továbbra is ilyen marad a viselkedésem vagy ennél rosszabb lesz baj is lehet belőle. Ki tudja. Talán a végén bántanék is valakit. Amit nem akarok. Hisz még azokat az idióta kutyákat sem tudtam bántani. Vagy csak elkergetni. Nem akarok a családom ellen fordulni. Mit tegyek? Gondolkodtam csendesen sírva mit sem sejtve a körülöttem történő dolgokról.

Anton
Mit akarsz nekem ennyire mutatni?, kérdeztem magamban, de hamar megtudtam rá a választ. Hirtelen képugrás történt, majd előtárult a macska képe, amint... sír? Mihelyt tisztázódott bennem a felismerés, Steven visszahúzódott, és visszaadta a testem felett a kontrollt. Óvatos körzéseket végeztem a fejemmel, aztán elsétáltam ahhoz a fához, ahol remélhetőleg ő is lesz.

Lunsia
Hallottam a lépéseket de úgy tettem mintha ott sem lettem volna. Nem emeltem fel a fejem. Ha én nem látok senkit engem sem lát senki alap elvet követtem, csak hogy ne keljen beszélnem másokkal.

Anton
- Szóval Cicc, idejöttél az erdőbe csak azért hogy kisírd magad? - kérdeztem közelebb lépve a fához, majd felnéztem rá.

Lunsia
- A nevem Lunsia és hagy békén. - mondtam de nem néztem rá. egyszerűen nem akartam beszélgetni vele.

Anton
- Óóó, Cicc! Valakinek szar kedve van, eltaláltam? - másztam fel mellé.

Lunsia
- Hagyj már békén. - mondtam és még inkább össze akartam húzni magam. Mintha így eltűnhetnék. - És mondtam már Lunsiának hívnak. - mondtam szipogva. Gyűlöltem mások előtt sírni de most nem érdekelt. Csak egyedül akartam lenni hogy kisírjam magam erre rittig hogy akkor zaklatnak mikor nem kéne.  

Anton
Mellé húzódtam, majd egyik karommal magamhoz öleltem.
- Nekem Cicc maradsz - vigyorodtam el szélesen.

Lunsia
Meglepődtem mikor magához ölelt és felkaptam a fejem hogy ránézzek, de azonnal el is fordítottam a fejem. - Sajnálom a viselkedésemet. Nem értem mi ütött belém. - mondtam halkan.

Anton
- Nem haragszom - nyögtem ki szűkszavúan, közelebb húzódva hozzá.

Lunsia
Hiába mondta azt hogy megbocsájt. Én magamnak nem bírtam. Hisz ha nincs háló alattunk könnyen meg is sérülhetett volna. Vagy akár meg is ölhettem volna ezzel a tettemmel.

Anton
Magam is tudtam hogy rosszul is elsülhetett volna amit csinált. Bevallom, még mindig rosszul éreztem magam, ugyanakkor nem haragudtam rá, elvégre az az ő terepe volt. Ha bár az is igaz, hogy ezt eléggé a fejébe vette és végül annyira a sajátjának tekintette, hogy "kitaszított".
- Nem kéne ezen rágódnod, ugye tudod?

Lunsia
-De nem lett volna szabad így reagálnom. - mondtam és még inkább összehúztam magam. - Már többször is mondták hogy kiszámíthatatlan vagyok de nem gondoltam hogy ennyire. - magyaráztam halkan.

Anton
- Hát cicc, macskából vagy te is - sóhajtottam fel - Ők pedig a kezdetektől fogva azok voltak.

Lunsia
-De nem akartam soha macska lenni. Én csak normális szeretnék lenni hogy ne gyűlöljön senki. - mondtam elkeseredetten.

Anton
- Naaa, szerintem így is az vagy! - mondtam komolyan, szorosabban magamhoz ölelve.

Lunsia
-Hogy lennék az? Hisz nem mehetek be a városokba hisz akkor csak megtámadnának. Elegem van hogy rejtőzködnöm kell és mindig álcáznom kell magam mert gyűlölnek. - mondtam sírva.

Anton
Nagyot sóhajtva próbáltam jobban kifejteni magam a témával kapcsolatban.
- Nézd! Szerintem attól hogy macskafüleid vannak és talán.. farkad is, nem kéne magadra úgy tekintened, mint egy szörnyre. Amíg így teszel, hogyan fogadjanak el mások? Nem kéne, hogy más véleménye is számítson!

Lunsia
Nem volt nehéz beismernem hogy igaza van és azt sem hogy jól estek a szavai. - Ma az előadás után vissza kell mennem a menedékbe mert megígértem egy barátnak. Ha elintéztem néhány dolgot és szeretnéd elvihetlek oda.- mondtam halkan de nem néztem fel rá.

Anton
- Jaa.. Az jól jönne, ugyanis én régóta undorodom magamtól, meg a jelenlegi helyzettől is, de nagyon nem tudnék tenni ellene. Legszívesebben csak... Elmenekülnék, hogy ne ártsak senkinek, de sosem sikerülnek úgy a dolgok, ahogy mostanság szeretném - ismertem be halkan - No de mikor kezdődik az a műsor?

Lunsia
Kicsit kinyújtóztam az ölében majd elgondolkodtam. - Mennyi az idő? - kérdetem halkan mit sem törődve hogy nem épp illendő egy vadidegen ölében feküdni. Olyan volt mint én és talán ezért kezdtem megbízni benne.

Anton
- Fene tudja! - válaszoltam egyszerűen - Nem hordok órát, Steven meg nem jós - jelentettem ki.

Lunsia
Mikor elképzeltem a kísértetet mint jóst majdnem elnevettem magam. - Akkor jobb ha elindulunk vissza vagy baj lesz. - mondtam.

Anton
Némán bólintottam, majd elengedtem őt és leugrottam mellőle.
- Jó ötlet, követlek - jelentettem ki egyetértően.

Lunsia
Miután kinyújtózkodtam én is leugrottam majd vissza indultunk a tábor felé. Kicsit tartottam a távolságot mert Steven valamiért nagyon pikkelt rám. És nem értettem miért. Mondjuk a trapézon való húzásomért megérteném.

Anton
Jó magam nem láttam most Stevent, de folyamatosan éreztem a jelenlétét. Jeges borzongás futott végig a bal karomon, ott állt kettőnk között és szinte biztos voltam benne, hogy még most is Lunsiat méregeti. Ja, biztos voltam abban is, hogy a tette közrejátszhat az ő dühében.

Lunsia
Én nem akartam bántani a fiút. Csak elő törtek a macska ösztönök. Erre egy kivénhedt kísértet most ha tudna megfojtana. Utálom ezt az érzést a farkamon lévő szőr is égnek állt. A füleimet meg hátra lapítottam. Nem bírtam ezt a kisugárzást. Néha még a morgás is előtört belőlem ahogy a kísértet figyelt. - Nem tudnál vele csinálni valamit? Nagyon idegesít. - mondtam kínkeservesen.

Anton
- Mondtam, hogy nem tudom őt irányítani. Makacs, vannak saját gondolatai, így nem hallgatna rám - csóváltam meg a fejem - Szóval attól tartok, még sokáig a nyomodban fog járni.

Lunsia
- Éjjen! - mondtam ironikusan majd próbáltam nem figyelni rá. Ami nagyon nehéz volt a folyamatos hidegrázás miatt. Farkamat idegesen csóváltam és nem tudtam ellene mit tenni. Ösztönből jött csak mint a morgás mikor közelebb jött. Mintha direkt az idegeimre akarna menni. Kezd elegem lenni. Morogtam magamban, ahogy haladtunk. Majd mikor elértük a tábort engem azonnal elrángatott Derek hogy kezdjek készülődni mert fél óra és kezdődik az előadás. - Később találkozunk. - szóltam Antonnak, majd elindultam.

Anton
Elgondolkodtam egy pillanatra, mikor visszaértünk. Nem törődtem különösebben azzal, hogy Steven megpróbálja -e az őrületbe kergetni, avagy sem, habár a fura testrész csóválása erősen az igen felé mutatott.
- Oké, majd találkozunk a porondon! - kiabáltam utána, majd elrohantam mellette, a trapézok felé.

Lunsia
-Hé! Te nem vagy benne a műsorban... - rohantam volna utána de Derek elkapta a karom és rám parancsolt hogy készüljek el. És mivel ő a cirkusz igazgató és nem utolsó sorban a nevelőapám. Morgolódva elindultam majd mama segítségével elkészültem. Szokásos fekete félvállas top és fekete rövidnadrág derekamon egy vörös selyem öv volt. Hajam egy lófarokban volt felkötve és arcom bal oldalán egy lila vékony háromszög alakú csík volt. Majd mikor meghallottam a nevemet a tigrisekkel együtt berohantam a porondra. És elkezdtük a szokásos műsort. Néhány ugrás és imitált támadás, majd az ostor segítségével egy alacsonyabb trapézt elkaptam és még a '' dühödt '' tigrisek a ketreccel körülvett porondon üvöltöttek prédájuk után én különböző trükköket mutattam be.

Anton
Már nem hallottam meg a hozzám intézett szavait. Nagy lépteimmel hamar távolabb kerültem tőle, persze amíg Steven tudott, ott maradott az ő közelében.
Bele akartam kerülni a műsorba, habár korántsem rossz szándékkal. Nem szabotálni akartam, sem keresztül húzni a terveit, csupán ismét megtapasztalni azt a remek, könnyed érzést, amikor majdhogynem repülsz. Valami azt súgta nem kéne ezt tennem, de nem érdekelt. Hamarosan - mikor Lunsia már megjelent -, nekifutottam fentről a kitámasztott trapéznak és lendületet véve elrugaszkodtam jelenlegi helyemről.

Lunsia
Mikor a tömeg felhördült, fejem fölé néztem. Észre vettem Antont és azonnal azt éreztem hogy meg kell küzdenem az ellenfelemmel. De most vigyáznom kellett mert nem volt háló. És tudtam is hogy fogom megtenni. Túl szárnyalom még saját magamat is. Ahogy feljebb és feljebb jutottam éreztem valami különöset. Nem tudtam volna megmagyarázni. Már nem azzal törődtem hogy lenyűgözzem a közönséget. Inkább meg akartam tudni mire is vagyok képes és hogy ő mire képes. Mikor egy pillanatra egy rudat kaptunk el a szemébe néztem és nem értettem miért pirultam el. Valami furcsa megmagyarázhatatlan oknál fogva hevesebben vert a szívem, pedig még ilyen nem fordult elő velem. A fellépések alkalmával sem kalapál ennyire a szívem. A számomra végtelennek tűnő pillanatot a lendületem vége törte meg így kénytelen voltam elrugaszkodni egy másik trapézra. Egy pár perc után pedig tökéletes összhangban mozogtunk. És nem értettem mitől van hisz senkivel nem tudtam együtt dolgozni a társulat állatain kívül. De képes voltam hozzá igazítani a sebességemet a mozdulataimat, úgy ahogy még senki máshoz. Képes voltam lassítani és élvezni az egész előadást.

Anton
A tömeg felhördüléssel fogadott. Elégedetten zsebeltem ezt be az emberektől, majd komor arccal Lunsiara pillantottam. A levegő meleg volt és barátságos, ugyanakkor mintha ott lappangott volna az izgatottság is. Végig őt néztem, miközben direkt azt a rudat kaparintottam egy ugrásnál, amit ő fogott. A kezünk összeért, magam is elpirultam. Az érzés, hogy egy pillanatra ilyen közel lehettünk egymáshoz, felülmúlhatatlan volt.
- Szia - suttogtam amikor elillant, majd magam is hasonlóan tettem, mikor fogytán volt a lendület. Ezután elkezdtem az egyik legmagasabb felé hajtani, hogy aztán néhány trükkös hátra szaltó kíséretében levessem magam.

Lunsia
Hirtelen már nem is zavart hogy nem vagyok egyedül. Sőt még valamilyen szinten örültem is neki. De még is volt egy kis versengés köztünk de már közel sem volt olyan vad az én részemről mint délelőtt. Majd egy pillanatra még az ütő is megállt bennem mikor láttam zuhanni.

Anton
Nem tudom, mi az ugrások/figurák neve, ami a cirkuszi légi akrobatikát illeti. Azt sem tudtam, hogy egyáltalán hasonlított -e valamelyikre az, amit én csináltam, illetve amire készültem. Egy izgalmas, adrenalinpezsdítő műsorra gondoltam, de egyelőre még nem akartam ellőni azt a puskát, ezért maradtam az ijesztgetés taktikájánál. Elkaptam a hozzám legközelebbi trapézt - mindezt úgy, hogy amúgy nem zuhantam valami sokat, így még bőven elértem -, majd tovább lendültem egy másikra néhány szaltó, illetve forgás kíséretében. Fogalmam sincs meddig húzhatom, de nem akarom sokáig, különben nem lenne meg a hatása.
Reméltem amúgy, hogy egy nap artista lehetek valahol, ha csak ideiglenesen is, épp ezért, mert bár ki sem néznék belőlem az emberek, képes vagyok rá féltudással is.

Lunsia
Megnyugodtam mikor elkapta a rudat. Közelebb ugrottam hozzá. - Mire készülsz? El akarod venni a műsorom? - kérdeztem vigyorogva. Nem akartam rosszat neki csak nem akartam halálra rémülni. - Tied a pálya. - mondtam és én leugrottam és Nexus hátára érkeztem.

Anton
Megcsóváltam a fejem felé pillantva, majd mikor eltűnt, néhány hosszú perc után végrehajtottam azt a mutatványt, amit egész idáig tervezgettem. Az egyik szaltó után direkt elvétettem a következő trapézt, hogy ezáltal zuhanni kezdjek. A zuhanás kockázatos volt, mert ha a kísértet nem működik velem együtt, halálom után sem fog szabadulni tőlem! Na jó, az igazi az, hogy nem volt alattunk háló. Ezáltal pedig ha nem segít, akkor kilapulok, és jó kérdés, mi lesz velünk, ha esetleg tényleg el találnám hagyni ezt a világot...
Alig méterek, majd centik választottak el a talajtól. Körülöttem minden belassult, olyanok voltak az események, mint a lassított filmfelvétel. Sorrendben követték egymást előtte a képkockák, s a történések is. Valamilyen láthatatlan erő elkapta az egyiket, és mielőtt keserves vége lett volna a shownak, visszarántott mint valami gumikötél, így megúszva, hogy összetörjem magam.

Lunsia
Nexus hátán ülve néztem végig az előadását. Mikor zuhanni kezdett nem tudtam mit tegyek. Mikor vissza rántotta velemi úgy megrémültem hogy bele markoltam Nex bundájába amitől felüvöltött és hátra nézett rám. - Bocsi nem akartam. - kaptam szám elé a kezem dühös pillantásait látva. - Azt hiszem eljött az én időm. - mondtam csak úgy magamnak majd az egyik kötelet elkapva gyorsan felfelé indultam. a kifeszíttet kötélen kezdtem '' táncolni''. A derekamra erősített piros selyem övet levettem és egy mozdulattal szét hajtottam és egy nagy széles selyem szalagot kaptam ami a mozdulataim révén hullámzott a levegőben. És mikor nem figyeltek kibontogattam hajamból a szalagot majd folytattam a táncomat ami most Antonnak szólt.

Anton
A mutatványom után átadtam a helyet a többi előadónak. Jó magam lassan leszálltam a trapézokról, miközben a közönség már most tapsolt. A magas emelvényen álltam, amiről ellendülve a levegőbe kerülhetek a trapézzal.
Érdeklődve figyeltem, mi következik így a rögtönzött előadásom után. Nos, Lunsia lépett ismét színpadra, mint táncos. Nem tudtam, hány éve csinálja már, de profinak találtam.

Lunsia
Sose voltak előre eltervezett számaim. Csak azt csináltam amihez épp kedvem volt. És most csak le akartam nyűgözni Antont. Szerettem volna ha megmutathatom mit tudok.

Anton
Élvezettel figyeltem a lány minden mozdulatát. Olyan kecsesen mozgott, akár egy hattyú és legszívesebben együtt mozogtam volna vele, de sajnos én nem tudok táncolni, amit most kicsit kínosnak éreztem.

Lunsia
Elmosolyodtam mikor magamon éreztem Anton tekintetét. Máskor zavart volna de most még örültem is neki.

Anton
Nem sokára azon kaptam magam, hogy végül erőt merítve a táncából lassan leereszkedtem a magas emelvény létráján és odamentem hozzá, hogy együtt mulassak vele.

Lunsia
Megvillantak élénk kék szemeim mikor lassan leereszkedett és oda jött hozzám. A tigrisek körülöttünk járkáltak körbe körbe néha felém kapva vagy épp bömbölve de mind csak látszat volt. Mikor oda ért megálltam vele szemben majd kinyújtottam neki a kezem. - Gyere. - mondtam hogy csak ő hallja.

Anton
Meglepődtem, mikor táncra invitált. Jó magam soha nem voltam jó benne. Igen, tanultam táncot, de mára elfelejtettem a nagy részét annak, amit tanultam. Kicsit félve követtem őt, és alig észrevehetően szóra nyitottam a számat.
- Oké, de én nem tudok táncolni - préseltem ki óvatosan fogaim között, remélve megérti.