Shelter

Lunsia
-Uhm. Tudom. Lehet az előadás után vissza jövök.-mondtam neki halkan a padlót fixíroztam.

- Egyébként pontosan merre van a cirkusz? - érdeklődtem, hogyha úgy hozná a helyzet, én is be tudjak hozzá ugorni.

Lunsia
Mikor kiértünk az épületből és körbe néztem. Egyre melegebb az idő. -Az erdőn túl. A város közelében. Már messziről észre fogod venni. -Mosolyogtam rá.

- Nos, remélem! Csak nehogy összefussunk egy random alakváltóval... Nem tudom, hogy énke -e itt olyanok, akik képesek egy-két állat alakját felvenni, minden esetre az egyik csaj az volt, és elég nagyképű - hőzöngtem, miközben kicsit megszaporáztam lépeimet.

Lunsia
-Alakváltó? -Lepődtem meg ahogy felugrottam egy faágra. -Tudod én azt hittem egyedül vagyok. Nem találkoztam olyanokkal mint én. -Mondtam és tovább lendültem az ágak között majd egy szélesebb ágra hasalva nézelőttem vigyázva sérült karomra.

- Szerintem majd fogsz. Ott bármi előfordulhat - jelentettem ki, majd hangos sikításban törtem ki, amikor valami a képembe ugrott. Pont egy fa alatt álltam, amire Lunsia tornázta fel magát. Nem igazán foglalkoztatott mit tesz, egészen idáig.
- Úristeeeen! Egy udorító dög van a képemen! - visítottam, majd sebes futkározásba kezdtem a fa körül.

Lunsia
Nagyon meglepődök mikor kiabálni és szaladgálni kezd.
-Nyugi az csak egy mókus. Fogom meg a vállát, és veszedem róla a kis jószágot. -Látod nincs baj. -Mosolygok rá ahogy a mókus a vállamon csücsül és érdeklődve makog. -Nem akart ő bántani. -Teszem hozzá és a zsebemből elő halászok egy kis mogyorót.

Megkönnyebbültem, amikor a nagy futás közepette egyszer csak eltűnt az arcomról az az összemosódott, barna szőrcsomó. Lunsia próbált megnyugtatni, de nem érte végül el a célját. Az apró állatra meredtem.
- Nem érdekel, hogy mi az. T-ta-taarsd távol tőlem azt a fenevadat! - mutattam rá, miközben megtettem néhány lépést hátrafelé. Azt hiszem meg kellett volna említenem, hogy félek a mókusoktól.

Lunsia
-Oh ez Dereck repülő mókusa. Azt hiszem utánam küldte mert már aggódnak. Jobb ha megyek. Mert már így is bajban vagyok. Remélem el jössz az előadásra. - Mondtam mosolyogva majd elköszöntem és eltűntem a lombok között.

Ayren
- Az meg ki? - kérdeztem felvont szemöldökkel, de nem láttam értelmét tovább feltartani őt, meg hamar le is lépett. Utána kurjantottam egy sziát, majd magam is odébb álltam.

Anton
Az erdőben vándoroltam most is. Hiba volt elhagynom azt a helyet, ahol eddig voltam, mert az élelemben gazdag volt, bár visszagondolva nem sok vízzel szolgált, ami nagyobb problémának tűnt. Állítólag negyven napig is kihúzzuk evés nélkül, ám folyadék nélkül csak három napig. A fák rengetegének egy olyan részén jártam jelenleg, ahol semmit sem találtam annak ellenére, hogy minden maradék erőmet keresésre használtam. Mire eljutottam az ösvény végéig, annyira kimerültem, hogy járni sem tudtam. A kezeimmel húztam magam, így jutottam ki és így pillantottam meg egy várost, amibe betértem. Újabb percek után néhány színes kocsi, meg egy hatalmas sátor jelent meg a színen. Remegve fürkésztem, aztán erőt véve magamon megindultam felé.

Lunsia
Természetesen mikor vissza értem a táborba csúnyán kikaptam. Mama nagyon aggódott ezt tudtam. Pláne hogy megszegtem az ígéretem. Szégyelltem magam miatta de vég ül is a kíváncsiságom valahogy mindig erősebb volt. Mivel a karom sérült volt nem akartak engedni fellépni de rá vettem őket hogy had menjek, hisz napi egy elő adást kibírok, és amúgy is annyiszor végig csináltam már hogy bekötött szemmel is menne. Végül még is bele mentek és az esti fő előadáson részt is vehetek. Épp a tigriseket etettem mikor megpillantottam valakit a tábor felé haladni. Nagyon megijedtem mert nem volt rajtam a pulóver sem kendő vagy sapka hogy takarjam az extra testrészeket. De úgy láttam hogy az illető segítségre szorul. Megtöröltem a kezem és mit sem törődve a lebukás veszélyével oda siettem. - Rosszul van? Uram? Minden rendben? - kérdeztem tőle idegesen.

Anton
Általában az embereket hidegség futotta át, ha a közelembe jöttek. Némán közelebb csúsztam a rejtélyes idegenhez, mire a közelemben letört néhány ág egy közeli fáról, egy épület ablaka meg csúnyán megrepedt. Próbált távol tartani mindenkit tőlem az, akivel össze voltam kötve. Nem tudtam, miért alakult így az életem, azt sem, mi vagy ki, csak egy nevet, és jellemvonást: nagyon makacs, így aligha hallgat rám.
- Nem ettem... egy ideje - feleltem gyengén, mire éreztem, hogy az a valami kezd elhatalmasodni. Lassan láthatatlanul az alakhoz kúszott, hogy aztán egyszerűen átmenjen rajta, meg végigtapogassa.

Lunsia
Nem tudtam mi történt mikor letörtek a gallyak, és megrepedt az üveg de most nem ezzel foglalkoztam. Oda mentem és megpróbáltam felsegíteni de valami mintha meg akart volna támadni. Hirtelen kitértem előle és megpillantottam egy homályos alakot. - Ez meg? - a macska szemek elől ritkán maradnak rejtve a dolgok de ezt még én is furcsálltam. Egy szellem? Lepődtem meg.

Anton
Nagy nehezen feljebb tornáztam magam, hogy az illetőt alaposan szemügyre vehessem, felállni azonban nem tudtam. Egy macskafülű - és farkú egyénnel találtam szembe magam. Elkerekedett szemekkel meredtem rá.
- Ő csak a társam - válaszoltam halkan - Egyébként ki vagy te? - kérdeztem, aztán elnémultam. Nem szoktak túl sokat beszélni, így még ez is ritkának tekinthető volt, hogy kivételesen kinyitottam egy ismeretlen előtt. A kísértet meg érezhetően nem őrült annak, hogy a "macska" voltaképp őt bámulta. Ennek eredményeképp felkapdosta a letört ágakat, s felé hajította,

Lunsia
Idegesen rezzent meg fülem ahogy a kísértetet figyeltem.  - A nevem Lunsia.  mondtam a földön fekvőnek de nem vettem le szemem a jelenésről. Mikor az ágakat kezdte felém dobálni, kitértem mindegyik elől és hiába volt szellem ösztönösen támadtam rá a karmaim segítségével. Nem értettem a helyzetet hisz nem akartam bántani az idegen. Épp ellenkezőleg. Segíteni akartam.

Anton
Némán bólintottam, majd nagy nehezen felegyenesedtem. Egy pillanatra behunytam a szemem, hogy megpróbáljam a teremtményt megállásra késztetni, mielőtt ismét bajba sodorna. Nem öltünk még embert, de legtöbbször nem kellett sok hozzá, hogy megtörténjen. Elég! Legszívesebben elvonultam volna egy távoli helyre, ahol senkit sem zavarok, főleg miután teljesen elhittem, hogy az életemet egyedül fogom leélni. Bármennyire próbálkoztam a barát szerzéssel, mindig elűzte... Steven. Sok erőmbe telt, mire sikerült rávennem, hogy abbahagyja, addigra viszont újra eldobott egy ágat, amivel az illető karját célozta.

Lunsia
Már rég kicsinált volna ha nem lennének jók a reflexeim. Sorra kerülgettem ki az ágakat majd megálltam mikor az idegen felkelt. - Én, nem akarok semmi rosszat csak segíteni szeretnék. - mondtam mire a karomat célozta meg. Nehezen kerültem ki és így is az ág letört hegyes vége széthasította a kötést és felsértette a már lassan gyógyulásnak indult sebet. - Fenébe egy nap kétszer is megsérülni? Méghozzá ugyan ott? Rossz ómen. - morgolódtam a karomat szorítva.

Anton
- Annak örülnék, de a társam már kevésbé - feleltem sóhajtozva ezután megpróáltam odavetődni mellé. Nem tudtam könnyen mozogni, a lábaim mintha ólomból lettek volna! Annak is örültem, hogy fel tudtam emelni a karjaimat, és még éltem.
- Ő egy fekete, gomolygó valami ami már nem először követ el hasonlókat. Szinte mindig ez van - mondtam halkan, majdhogynem suttogva - Egyébként jól van?

Lunsia
Figyelmesen hallgattam mit mond az idegen és támadt egy jó ötlete. - Állítólag ha figyelmen kívül hagyjuk a jelenések viselkedését kissé gyengülnek, és egy idő után valamennyire megnyugszanak. - suttogtam én is. - amúgy tegezhet nyugodtan. Csak 15 vagyok. - mondtam vigyorogva.

Anton
- Valamennyire - ismételtem meg az egyik szót, majd néhány köhögés kíséretében megragadtam az "ép kezét", és a karjaiba zuhantam.
- S-segíts - nyögtem ki, majd oldalra pillantottam. A kísértet egyenesen Lunsia mögött állt, de nem tett semmi különöset, mintha egyelőre csak az lett volna a célja, hogy figyeljen, ha már nem sikerült a terve.

Lunsia
Meglepődtem mikor megragadta a karom és majd nem rám zuhant. Amennyire tudtam megtámasztottam. - Csak még egy kicsit tartson ki. Nem messze van a lakókocsi, majd a mamám segít önön. - mondtam és eltámogattam a lakókocsiig ahol az egyik szabad ágyra fektettem. Majd megkerestem a mamámat.

Anton
Mereven bámultam a plafont. Steven idegessége pedig hamar visszatért, ezt azért tudtam, mert éreztem. Volt köztünk egy különleges kötelék, ami összekapcsolt minket. Olyan erősnek éreztem, hogy szerintem semmi sem tudná szétszakítani, ám ezt nem a szeretet, vagy más tartja fent, hanem mint már mondtam, egy rejtélyes erő. Más aligha lehet, hacsak nem maga a teremtő akarta így. Nagyot sóhajtottam, majd oldalra pillantottam.
- Nyugi, nem fogna megenni egyikünket sem! Chh, illetve téged semmiképp sem - válaszoltam enyhe cinizmussal, mire felkapta a közelében legkönnyebb dolgot és teljes erőből a falhoz csapta.

Lunsia
Miután a mamának elmeséltem mi történt, azonnal segített. Főzött azonnal teát, meg csináltunk erőlevest, majd vissza mentem. - Vissza is jöttem. - mondtam mosolyogva figyelmen kívül hagyva a szellemet. - Hoztam gyógyteát meg egy kis levest. Csak nehogy rosszul legyen, közben. - mondtam ahogy segítettem felülni majd ölébe tettem a tálcát. - Remélem ízleni fog. - mondtam halkan.

Anton
- Kössz - válaszoltam, ülőhelyzetbe tornázva magam - Mellesleg - elhatároztam, hogy megpróbálok beszédesebb lenni - Anton vagyok, 20 éves - feleltem, majd felvettem a kanalat a kezembe, ezután a levesbe mártottam.

Lunsia
Örülök hogy megismerhetlek Anton. Remélem nem baj ha tegezlek? - kérdeztem kíváncsian ahogy leültem az ágy szélére. - Honnan jöttél? HA meg kérdezhetem? - néztem rá kíváncsian.

Anton
Már most éreztem, hogy a kérdésáradattól fogom feldobni a talpam.
- Nem - válaszoltam szűkszavúan - Amúgy a közeli erdőből.

Lunsia
- Bocsánat túl sokat kérdezek igaz? - kérdetem mire még inkább lelapítottam füleimet. Nem akartam őt zavarni csak hát a macska kíváncsiság bennem is meg van.

Anton
- Hát ha a kérdésbombák helyett egerekkel dobálnál, még azt is jobban értékelném - jegyeztem meg halkan - Amúgy te hogy-hogy itt élsz?

Lunsia
-Bocsánat. - mondtam halkan majd ránéztem mikor kérdezett. - A társulat fogadott be miután a szüleim elhagytak. - mondtam ugyan olyn halkan.

Allen
- Miért hagytak el? - kérdeztem felvont szemöldökkel, miközben tovább ettem a levest.

Lunsia
-A kinézetem miatt. Nem sokan születnek félig macskának. - mondtam egy halvány mosollyal. Koránt sem zavart ahogy kinézek csak mások féltek tőlem és gyűlöltek mivel más vagyok ezért is rejtegetem az extra testrészeket.

Anton
- Pedig szerintem nem kéne valakit csak emiatt elhagyni - csóváltam meg fejem, félretéve az üres tányérral és bögrével megrakott tálcát.

Lunsia
-Már nem érdekel. Már a társulat a családom és jól érzem magam köztük. - mondtam bár hirtelen eszembe jutott Ayren és a menedék. És rá jöttem egy hét nem is olyan hosszú idő hogy meghozzak egy döntést. Hogy maradok a társulattal, vagy én is a menedékben fogok élni, mint a többi hozzám hasonló.

Anton
- Biztosan? - kérdeztem, kék szemeimet az övéibe fúrva - Most ezt mondod, de lehet, hogy téged is épp olyan nehéz döntés elé állítottak, mint akkor engem - mondtam elkomorodva.
- Én azzal fizettem a rossz életért cserébe, hogy önszántamból tértem vándorútra. Elhagytam a családom, és semmit nem hoztam magammal, kivéve egy apró karkötőt, ami épp a zsebemben van. Anyámtól kaptam, mindkettejüktől pedig a sok szeretet, amit mindig megháláltam, de minden megváltozott, amikor Steven felbukkant. Azóta keresem a helyemet.

Lunsia
A kérdésére kicsit össze rezzentem. Elfordítottam a tekintetem hogy ne keljen a szemébe néznem. Mint ha kitalálta volna a gondolataimat. - Nem tudom. Van egy hely ahol olyanok élnek mint mi. Menedéknek hívják de még nem tudom hogy akarok-e ott élni hisz a társulat nem marad itt csak egy hétig. És ha nem megyek velük ki tudja mikor láthatom őket viszont. - mondtam halkan. - Látod? Te választottad az utad hogy megvédj másokat, de én nem választhattam annak idején. Én ezt kaptam a sorstól. - tettem hozzá.

Anton
A mondatait hallva tudtam, hogy érzékeny pontra tapintottam.
- Megvédeni másokat?  - nevettem fel, majd egy keserű mosolyt küldtem a macskafüles leányzó felé - Inkább pusztítottam. Nem öltünk még embert, de sosem kellett sok hozzá. Ami pedig az utamat illeti, nem igazán választás volt, inkább egy döntés amit a kényszer szült - mondtam, magamban a szavakon rágódva. Menedék. Milyen hely az a Menedék? .. Olyanok élnek ott, mint mi?
- Bármi is légyen a döntés, jobb, ha minél hamarabb meghozod. A társulat bármikor visszatérhet a közelbe, de te csak egyszer dönthetsz, főleg ha a hely közvetlen közelébe vagy. Nos, ez mondjuk nem tudom mennyire van így, de...

Lunsia
- Elég közel van, ide. - mondtam, majd kinéztem az ablakon. - Bocsánat mennem kell készülni az előadásra. - mondtam és az ajtó felé indultam.  - Ha van kedved majd nézd meg a műsort. - mondtam halkan majd kimentem a lakókocsiból hogy gyakoroljak kicsit az esti előadásra. Ahogy a gumiasztalon gyakoroltam az ugrásokat felettem a trapézokkal, még magam is bizonytalannak és kedvetlennek éreztem a mozgásom. Amit meg is kaptam a társaimtól, így kénytelen voltam összeszedni magam.

Anton
- Uhum - bólintottam, majd a velem szemben lévő falra meredtem - Nekem is zavartnak tűnt. Azt hiszem utána megyek, de jó lenne, ha végre.. abbahagynád, amit csinálsz  - sóhajtottam fel, ezután utána lopóztam, hogy megnézzem, hogy produkál. Nem tűnt valami jókedvűnek, ezért hogy legalább az adrenalin szintjét megemeljem, magam is felmásztam a trapézra.

Lunsia
Nem igazán tudtam figyelni arra amit csinálok ezért többször is majdnem sikerült le esnem. Épp hogy megtudtam kapaszkodni. Épp be akartam fejezni mert nem láttam értelmét a dolgoknak, mikor megláttam Antont a trapézon. - Megőrültél? - kiáltottam rá és a gumiasztalról az egyik alacsonyabb trapézra ugrottam majd lendületet véve megpróbáltam közelebb jutni hozzá hogy megakadályozzam egy nagy marhaságban. - Gyere le még megsérülsz! - mondtam a vele szemben lévő trapézról.

Anton
Felmásztam az ezüst színű létrán, majd jobb kezemmel megragadtam a trapézt. Nem törődtem azzal, milyen magasan vagyok, csak a helyszín egy pontjára fixáltam, majd lehunytam a szemem, és elrugaszkodtam. Mint angyal a levegőben, lendültem el, s emelkedtem fel. Olyan érzés kerített hatalmába, mintha a testem néhány könnyű buborékból állt volna a tenger habjaiban.
Csukva tartva átszaltóztam egy másik trapézra, mikor úgy éreztem, elengedhetem a jelenlegit, amire előzőleg ráugrottam.
- Nem vagyok őrült tudtommal - válaszoltam hűvösen, majd egy rafinált mosoly kíséretében elandalogtam az orra elől - Cicc ide!

Lunsia
Megijedtem hogy le fog zuhanni de meglepődtem mikor profi módjára lendült át egy másik trapézra méghozzá csukott szemmel. A hajam is majdnem égnek állt mikor megszólalt. - Ne ciccegj nekem! - szóltam rá és utána lendültem. Lássuk milyen jó vagy! Lassan több mint tíz éve hogy artista voltam. Nem hagyhattam hogy egy idegen legyőzzön a saját terepemen. És nagyon úgy nézett ki hogy nem óhajtja elhagyni a területemet, ami idegesített, mert  kis játéka közben totál idiótát csinált belőlem a társulat előtt.

Anton
- Cicc! - szóltam újra, miközben átlendültem egy távolabbi trapézra. Ezúttal kinyitottam a szemem és egyenesen rászegeztem. Nem űzhetett el a területéről, abban, amit én is szívesen kipróbáltam volna. Már régóta érdekelt az akrobatika, dee... a tervem hogy egyszer egy cirkusz tagja leszek, többször is meghiúsult, ráadásul végül.. lemondtam róla, viszont most kifejezetten örültem az érzésnek, ami a hatalmába kerített.

Lunsia
Mérgesen néztem rá mert hallottam több elismerő dicséretet milyen ügyes kezdő létére. Nem tetszett hogy hülyét csinált belőlem a társaim előtt. Mivel most háló volt alattunk, nem történhetett komolyabb baj, de azért jobb volt vigyázni. Elkezdtem lengeni e trapézzal majd mikor elég nagy volt a lendület, lábammal kapaszkodtam meg úgy hogy térdhajlatomnál volt a rúd és felé néztem. Kinyújtottam felé a kezeimet és vártam hogy lesz -e elég bátor hogy felém lendüljön.

Anton
Nem gondoltam volna, hogy ezt teszi, habár végül belementem a játékba. Lendületet vettem, majd elrugaszkodtam és megfogtam a kezeit, de csak azzal a feltétellel, hogy nem ő maga fog visszavinni, ugyanis magam is visszatalálok.

Lunsia
Elkapta a kezeimet de mikor lendült volna vissza elengedtem egy dühödt pillantás és egy mosoly kíséretében. A háló miatt nem lesz baja, de nem szeretem ha lejáratnak a társaim előtt. Mikor elérte a hálót újra megkapaszkodtam a rúdban és lengeni kezdtem. Addig lengtem még majdnem lebegtem majd a kellő pillanatban elengedtem a rudat és megindultam felfelé többször szaltózva majd mikor elértem a lendületem végét, teljesen kiegyenesedtem. Ezt figyeld. Lebegtem egy másodpercig majd hátrafelé átfordulva fejjel lefelé pörögve zuhanni kezdtem. Kicsi volt az esély hogy elkapom a trapézt mert nagyon meredeken zuhantam de az utolsó másodpercben sikerült lábfejjel megkapaszkodnom, így nem zuhantam le. Így csinálja egy profi! gondolkodtam még mindig dühösen ahogy fölálltam a trapézra de valamilyen szinten megnyugodtam, hisz elégtételt vehettem rajta.

Anton
Nem tudtam mik a tervei, már csak ezért is mentem bele, hogy kiderítsem. Elkaptam a kezeit, ő pedig fogott, de mire visszalendülve elkaphattam volna a lábfejeimmel a trapézt, hirtelen elengedett. Elkerekedett szemekkel fürkésztem őt, miközben zuhanni kezdtem a háló felé. Úgy éreztem, mintha a légies könnyedség hirtelen egy sziklává formálna át, ami fokozatosan süllyed, s habár pár pillanat alatt leforog ez az egész a valóságban, számomra egy örökkévalóságnak tűnt. Minden belassult előttem majdnem úgy, mint amikor az ember épp a legrosszabbkor lép egy kocsi elé, s lassú képkockaként éli meg azt, ami történik/történni fog vele.
Hirtelen megálltam pont akkor, amikor vagy harminc centi választott el a zöld hálótól. Farkasszemet néztem azzal, majd megkerestem a macskát, akiről időközben leemeltem. Szóval ott vagy! Úgy ugrottam fel, mintha egy trambulinról tettem volna, elkapva a legalacsonyabban fekvőt.
- A játéknak még nincs vége, macskaaa!

Lunsia
-De. Már vége van. - mondtam egyhangúan ahogy ott álltam. Soha nem csináltam még ilyet. Nem értettem miért pont most kellett nekem így viselkedni. Hisz máskor is voltak itt vendég előadók, még sem éreztem azt hogy veszélyben a pozícióm. És most nem tudtam örülni a sikeremnek. Pedig újra sikerült megcsinálnom a halálugrást, és még sem tudok a többiekkel együtt örülni.

Anton
Valami megváltozott Lunsiaban és ez nem tetszett. Züllötten néztem rá az egyik távolabbi trapézról.
- Remélem örülsz a sikerednek! Tudod cicc, nem kéne mindenkit riválisnak tekinteni! - rivalltam rá, majd a hálóba ugrottam, hogy ezután elsiessek a helyszínről.

Lunsia
- Nem. Nem örülök neki. - mondtam halkan de addigra eltűnt Anton. Leugrottam a hálóba és ahelyett hogy szokásos módon a lendületet kihasználva ki ugrottam volna csak ott feküdtem, és a sátor tetejét néztem. Többen oda jöttek hozzám hogy jól vagyok-e de nem mondtam semmit. Csak kimásztam a hálóból, és lehajtott fejjel kisétáltam és elindultam z erdő felé hogy egyedül legyek.

Anton
Az erdőbe menekültem, bár nem ment könnyen. Maga az ugrabugrálás sem, eléggé igénybe kellett vennem hozzá, de abban segített, hogy egy pillanatra a réginek érezzem magam, akihez nincs semmilyen kísértet hozzákötve, és aki nem fogja az elkövetkezendő negyven évet barátnő nélkül leélni...