Schwanstein

Steven
- Megsüketülök! - kiáltottam vissza, aztán alaposabban körülnéztem lentebb. Odavilágítottam pálcám hegyével, ekkor vettem észre az iszapos lányt. A gödör a negyedéig tele volt - kb térdig ért a mocskos víz.
- Hát te? Éjszakai fürdőt veszel?

Elisabeth
Eltakartam a szememet, mikor rám világítottak. Először nem tudtam ki az de a kérdésből már rájöttem ki is talált rám. 
- Nagyon vicces. De ha már sikerült ide találnia igazán segíthetne. - mondtam vacogva mert egyre jobban átfagytam. Nagyon hideg volt és egyre jobban megtelt a gödör iszapos vízzel.

Steven
- Csak akkor segítek, ha nem vagy hajlandó elmenni innen! - mondtam komoran - Nemrég mintha valaki mindenét kipakolta volna a hálókörletéből! - kiáltottam hangosan.

Elisabeth
- Sérült térdel nehéz lenne bárhova is menni! - mondtam dacosan. Nem akartam megígérni semmit mert tudtam hogy úgy sem tartottam volna be. Amint tudtam volna megint megkíséreltem volna megszökni. - Miért maradjak. Nem kellek senkinek. - mondtam elkeseredetten.

Steven
- Honnan vetted ezt? - kérdeztem zavart kacagások közepette, és alig észrevehetően megcsóváltam a fejem - Ez rohadtul nem így van, csak te értetted félre az én viselkedésem - közöltem, majd lehajoltam, és kinyújtottam felé a másik kezem. 
- Fogd meg!

Elisabeth
Most már pláne nem értettem a viselkedését. De nem sokat gondolkodtam hanem inkább megfogtam a kezét hogy segítsen kimászni onnan.

Steven
- Valahol sejtem, hogy még most sem érted. Egyelőre csak... tűnjünk el innen, és odabent majd megmagyarázom - suttogtam, és kiemelve a gödörből a karjaimba vettem, hogy a szobámba vihessem.

Elisabeth
Nagyon jó érzés volt a karjaiban lenni de nem mertem bízni semmiben. Fejemet a vállára hajtottam és csukott szemmel egy hang nélkül tűrtem hogy minden egyes mozdulatnál a térdembe nyilallt a fájdalom.

Steven
Felvittem a szobámba. A ruhái koszosak voltak.
- Szerintem nem ártana neked valamilyen fürdő - szólaltam meg, megtörve a csendet, mikor beléptem.

Elisabeth
Csak némán bólintottam, majd megpróbáltam kikászálódni a karjaiból, de hiba volt mert ahogy megmozdítottam a lábamat, rögtön bele hasított térdembe a fájdalom és nem bírtam ki hogy ne szisszenjek fel. Nem akartam még most sem gyengének mutatni de tudtam hogy felesleges, hisz néhány napja ő ápolta az arcomat mikor először beszéltünk. 
- Kérhetek majd valami ruhát? Mert minden holmim csupa víz és kosz lett a táskában mikor a gödörbe zuhantam. - mondtam halkan, és nem néztem föl rá.

Steven
- Igazából arra gondoltam, hogyha tudsz még járni, akkor előtte meleg fürdőt is vehetnél, de szerintem ebből szivacsozás lesz - gondolkodtam hangosan.

Elisabeth
- Tudokjárni... - hadartam mikor meghallottam mit mondott. Így is zavarban voltam de ettől még inkább.

Steven
- Egész biztos? - kérdeztem vissza csípőre tett kézzel - Próbálj meg felállni, és elmenni addig az ajtóig - mutattam tőlünk balra egy fehérre mázoltra.

Elisabeth
Elhatároztam hogy fájjon bármennyire a lábam el fogok jutni addig az ajtóig, és nem érdekel semmi. Ahogy felkeltem újra térdembe hasított a fájdalom, de nem törődtem vele. Óvatosan bicegve haladtam és próbáltam most csak arra koncentrálni hogy eljussak az ajtóig anélkül hogy elesnék. Menni fog hisz csak a térded fordult ki. Ez nem a világ vége. Hajtogattam magamban, de a fájdalom csak nőtt és úgy éreztem hogy az az ajtó tényleg a világ végén volt.

Steven
- Mars vissza az ágyba! - léptem mellé, hogy megfogjam őt, és lassan visszavezettem. Láttam az arcán a szenvedést.

Elisabeth
-De... Hé tegyen le. Boldogulok magam is... - próbáltam hatni rá, de semmi haszna nem volt. Hiába fájt a lábam, duzzogni volt erőm amit nem is rejtettem el. De leginkább az zavart hogy így az ágyat is össze koszoltam, hisz csupa kosz voltam az eső és a gödörbe való iszapfürdő után.

Steven
- Persze-persze! - nevettem - Én meg Merlin vagyok, álruhában! No de, ideje lenne fürödnöd...

Elisabeth
- Örülök kedves Merlin. De megoldom magam is! Legfeljebb az ajtóig kérnék segítséget. - mondtam dacosan és nem voltam hajlandó engedni az elhatározásomból. Nem kellett hogy más megfürdessen, pláne nem Ő. Utána végképp nem tudnék nyugodtan megmaradni a közelében.

Steven
- Kifordult térddel?! - néztem le rá - És ha nemet mondok rá?

Elisabeth
- Igen! - válaszoltam. - Nem olyan vészes. Ha fáj legalább tudom hogy még élek. És nem kell magamat emlékeztetni rá. - mondtam majd össze húzott szemekkel néztem rá. - Akkor elkezdek sikítozni! - fenyegettem ezzel az eshetőséggel. Igen csak nagy hanggal tudtam lenni ha az érdekem fűződött hozzá.

Steven
- Sok sikert4 - kaptam fel, és elvittem végül a fürdőbe.

Elisabeth
Megnyugodtam mikor elvitt a fürdőbe majd letett.
- Köszönöm. - mondtam mosolyogva mielőtt becsukta volna az ajtót, majd óvatosan neki láttam a zuhanynak. Lassabban ment mint az általában lenni szokott de nem érdekelt. Mikor végeztem az ajtóhoz bicegtem egy törülközőt magam köré csavarva majd résnyire nyitottam az ajtót. - Kérhetek valami ruha félét? - kérdeztem óvatosan épp hogy ki kukucskálva.

Steven
Előkutattam egy felsőt ami kicsi volt rám, és odadobtam neki.
- Remélem ez jó lesz - feleltem kissé fagyosan.

Elisabeth
Nem értettem ezt a hirtelen hangulat váltást de nem tettem szóvá. Újra bezárkóztam a fürdőbe majd felvettem az inget ami ugyan nagy volt rám de így legalább nagyjából biztonságban éreztem magam. Majd a térdemet kezdtem el vizsgálni. A lehető legkisebb érintés is pokolian fájt és nem tudtam mit kezdjek a helyzettel. Majd elértem azt a pontot hogy nem érdekelt semmi hanem helyre kellett raknom a térdem hogy legalább esélyem legyen járni. De épp hogy neki kezdtem már alig bírtam nem jutottam el odáig sem hogy helyre tegyem a sérülést mert borzalmasan fájt. Össze estem a kád mellett a fájdalomtól és nagy levegőket vettem hogy valamennyire csillapítsam a fájdalmat.

Steven
Kíváncsi voltam, hogy Liz végzett -e már, ezért felálltam a fotelből, ahol nemrég ültem és olvastam. Odamentem az ajtóhoz, hogy bekopogjak.
- Kész vagy? - kérdeztem hangosan dörömbölve.

Elisabeth
Hallottam a kopogást de sajnos nem bírtam felkelni. Elhagyott minden erőm ahogy a fájdalommal küszködtem. Ép lábamat felhúztam és rátámasztottam a fejemet. 
- Teljesen kész vagyok... - mondtam halkan mert többre nem tellett. - Tudna segíteni? - kérdeztem de ez is erőtlenre sikeredett. Reméltem azért meghallja vagy még szobrozhattam volna ott egy darabig.

Steven
Óvatosan bedugtam a fejem, ekkor vettem észre, hogy a kád mellett ül, felhúzva egyik lábát. A másik ki volt nyújtva és a megszokottól furcsább pózban állt.
- Mi történt azzal a lábaddal? - biccentettem felé.

Elisabeth
- Mikor bele zuhantam a gödörbe kifordult a térdem. Most meg nem bírom helyre rakni és felkelni sem. - mondtam halkan, de nem emeltem fel a fejem.

Steven
- Miért próbálod megoldani azt, amiről sejted, hogy kifoghat rajtad? - kérdeztem nagyot sóhajtva.

Elisabeth
-Mert másra soha nem számíthattam. Ahogy örökké nem maradhatok a nagybátyámék nyakán sem. - mondtam halkan a kérdésre. Már megszoktam hogy egyedül vagyok és egyedül kell megoldanom a dolgokat.

Steven
- Ez.. iszonyatosan hülye ötlet volt - hajoltam oda hozzá. Alaposan szemügyre vettem a térdét, szépen kifordult.
- Ehhez nem kellett volna hozzányúlnod! Csak még jobban kifordítottad!

Elisabeth
Csak nagyot sóhajtottam  mikor mondta hogy csak rontottam a helyzeten. 
- Ilyen az én formám. Mindig mindent csak elrontok. - mondtam ahogy elfordítottam a tekintetem. - Hisz még eltűnni sem sikerült.

Steven
- Kössz, a szappanoperákból elegem van egy életre - jegyeztem meg gúnyosan, ahogy a karjaimba vettem őt.

Elisabeth
Csak csöndben tűrtem hogy felvegyen és vissza vigyen a szobába. Gondolataimba mélyedtem hogy vajon hol ronthattam el. De nem találtam rá a választ. Csak a vállára hajtottam a fejem és próbáltam semmire nem gondolni és figyelni. Mindent ki akartam törölni a memóriámból. Mindent ami fájt.

Steven
Letettem őt az ágyra, ezután megkértem, hogy ne nagyon mozgassa a sérült lábát. Egyik kezem a térdre helyeztem, a másikat a lábszárára.
- Azt javaslom, hogy hunyd be a szemed.

Elisabeth
Fájt mikor hozzá ért a lábamhoz de csöndben bólintottam majd ahogy javasolta lehunytam a szemem. Volt egy olyan érzésem hogy most még nagyobb fájdalom várt rám mint eddig ezért össze szorítottam a fogam és vártam, mi lesz.

Steven
Hamarosan helyre raktam a térdét, majd alaposan befásliztam. Igazából ezelőtt még sosem csináltam ilyet, de mikor mozgatni próbáltam, a csontok illeszkedtek és úgy tűnt, jól csináltam.

Elisabeth
Rettenetesen fájt és alig bírtam megállni hogy ne sikítsak fel. Lehet hogy a gyengélkedőn megúsztam volna ezt a rengeteg fájdalmat, de akkor kiderült volna hogy meg akartam lépni. Meg hogy éjszaka a tiltott erdőben mászkáltam. Mikor már fáslizta a lábamat azt már alig éreztem az eddigiekhez képest így fel se tűnt hogy végzett. De ez legalább most ki tisztította a fejemet és áttudtam néhány dolgot gondolni. Első sorban a gyávaságomat.

Steven
- Remélem ez elég lecke volt arra, hogy megtanuld: a problémáid elől nem menekülhetsz el - szólaltam meg fagyosan - Büntetésből holnap dupla annyi ideig kell a termemben dekkolnod - jelentettem ki.

Elisabeth
-Menekülni? - kérdeztem halkan majd erőtlenül felnevettem. Ami végül sírásba ment át. - De hisz én csak azt tettem amit te mondtál!- sírtam halkan és már arra sem figyeltem hogy letegeztem. Már nem érdekelt mi lesz. Már úgy is mind egy ha megtudja az igazat.

Steven
- Te mindent szó szerint veszel? - kérdeztem a homlokomra csapva. Figyelmen kívül hagytam, hogy letegezett.

Elisabeth
- Igen, mert... úgy véltem tényleg jobb lenne így. - mondtam halkan.

Steven
Felvontam szemöldökömet a kijelentésre.
- Még hogy jobb? - kacagtam aztán zavartan, és átnyújtottam neki azt a levelet, amit pár órával ezelőtt a hálókörletének ajtaja alá akartam csúsztatni.

Elisabeth
Mikor átadta a levelet, nagyon meglepődtem. És mikor sikerült elolvasnom teljesen el vörösödtem. 
- Én meg még Mary-t rád uszítottam. - mondtam ahogy végeztem a levéllel és tenyerembe támasztottam a homlokom. - Annyira sajnálom ezt az egészet. Mindent teljesen össze zavartam. - mondtam halkan.

Steven
A levélben részletesen kifejtettem mindent. Köztük azt is, amit megbántam.
Kedves Liz!

Sajnálom azt, amit mondtam. Nem gondoltam komolyan, te viszont azt hiszem igen csak félre értetted az érzéseimet. Egy ideje tudok a titkodról, hogy pontosan melyik tanár jön is be neked. A bocsánatkérés kivételes, más valakit ilyenkor már rég leszartam volna. Általában már figyelembe sem veszem az ilyen viselkedést, mert történt egy-két olyan dolog a múltamban, ami megváltoztatott. Hogy mik ezek, talán egy nap megosztom. Az ösztön arra vitt, hogy megírjam ezt a levelet és a szobád ajtaja alá csúsztassam.
Ha végeztél az olvasással, remélem nem hiszed azt, hogy itt vége szakad a levél! Előtte mindenképp be akarlak invitálni a termembe holnap délután.

Szeretettel: Steven
Miközben elolvasta a levelet, őt figyeltem, majd az ablak felé fordultam.
- Rohadtul nem érdekelt - vigyorodtam el keserűen - Az viszont igen, hogy félre értettél, és még te menekültél el, amikor nekem kellett volna felháborodnom.

Elisabeth
-Sajnálom. - mondtam halkan, és a térdemen lévő kötést bámultam. - Olyan idióta vagyok néha. - mondtam halkan és megpróbáltam felállni.

Steven
- Inkább mindig! - mondtam, visszalökve őt az ágyra.

Elisabeth
- Ezt most miért kellett? - kérdeztem felháborodottan mikor vissza lökött, az ágyra még is felmosolyogtam rá.

Steven
- Mert én vagyok Merlin, és ha megpróbálsz felkelni, végül ide foglak kötni - mondtam komolyan.

Elisabeth
Csak elmosolyodtam majd a térdemen lévő kötést kezdtem bámulni.
- Nem kezdhetnénk elölről az egészet? - kérdeztem halkan kicsit elgondolkodva.