Schwanstein

Steven
Nem próbálkozott tovább. Sóhajtva leültem az ágy szélére, hátat fordítva neki.
- Újra akarod kezdeni? - kérdeztem vissza.

Elisabeth
Óvatosan a hátának dőltem.
-Csak egy kicsit. -Mondtam halkan. -Nem mindent de van amit újra kezdenék.-tettem hozzá.

Steven
- Igazán? Mi tartozik ebbe a kategóriába? Az órák, vagy más? - nyúltam el az ágyon.

Elisabeth
Mikor eldőlt az ágyon nem figyeltem és véletlenül a mellkasára dőltem majd hirtelen inkább fölültem.
-Hogy mi? A viselkedésem. Nem próbálnék meg elszökni. És igen. Talán lehet megpróbálom helyre hozni a jegyeimet.-mondtam.

Steven
Meglepett azzal, hogy mellkasomra dőlt, de nem szóltam miatta. Hagytam, mert jól esett. Ha ezt elmondanám, hülyének nézne.
- Uhum - mondtam szűkszavúan - Az nem ártana, még mindig siralmas a teljesítményed, de a régebbi produkcióidhoz képest jobbak - fejtettem ki gondolatomat, ám nem beszéltem neki az érzéseimről.

Elisabeth
-Tudom. Eljött az ideje hogy rendbe tegyem a dolgokat. És lehet nem ártana személyesen bocsánatot kérnem az unokaöcsémtől. - mondtam elgondolkodva.

Steven
- Csak nem összekaptál vele? - nevettem fel halkan.

Elisabeth
-Az nem kifejezés. - mondtam halkan. -Miután apa meghalt, sok időt töltöttem náluk, csak hogy soha nem voltam valami kedves vele. Ott kötöttem bele ahol tudtam. Gonoszkodtam vele. És egy idő után teljesen eltávolodtunk egymástól.-mondtam neki.

Steven
- Így világos a helyzet. Szerintem jó a terved, de jobb ha óvatos leszel - egyenesedtem fel - Fene tudja, mit reagálhat pusztán a látványodra! Amennyiben jól sejtem ki a rokonod, nem lesz egyszerű dolgod.

Elisabet
-Tudom.-mondtam ahogy hagytam fölülni. - Ross nagyon makacs.még nálam is pedig az nagy szó. De talán van egy csep reményem. Úgy látszik egy Frühwith-es lány a barátnője. Ami jó jel hisz eddig csak a Grünwald ház tagjaival állt szóba. -Mondam neki.

Steven
- Komolyan? - vontam fel egyik szemöldököm - A Frühwith ellenséges ház. Jó magam ki nem állhatom őket!

Elisabeth
-Igen. Engem nem érdekelnek a házak közti viták. Én ugyan úgy utáltam mindenkit. Persze voltak kivételek. -Mondtam halkan. -Pff... Basszus. Valamit ki kell találni a lábam miatt. Mi lenne ha azt mondanám a lépcsőn zúgtam le?-kérdeztem tőle ahogy én is felültem.

Steven
- Háát, elhiszem  - bólogattam egyetértőn - Jóó lesz, ha kitalálod az indokot is, miért estél le onnan. A "valaki lelökött" már elég elavult.

Elisabeth
-Esetleg mivel nem figyeltem le estem a lépcsőről. Nem nagy dolog. -Mondtam egy vállrándítással.

Steven
- Az viszont annál inkább, hogy pontosan hogyan gondolod a dolgok újrakezdését. Mi lesz ténylegesen a legelső, amit megteszel, miután kiléptél innen? - kérdeztem elgondolkodva.

Elisabeth
-Szerintem megkeresem majd az unokaöcsémet. -Mondtam halkan magamelé meredtem. De továbbra sem tudtam eldönteni hogy mi vaajon hányadán is állunk.

Steven
- Háát... Oké, remélem majd mesélsz arról, mi lett a fejlemény - mondtam ugyanolyan halkan, miközben a lányon tanakodtam.

Elisabeth
Csak a vállának dőltem majd nagyot sóhajtottam.
- Majd el. De sejtem hogy nem fog egyből megbocsájtani. De megéri megpróbálni.-mondtam egy halvány mosolyal.

Steven
Kedvesen átöleltem őt a fél karommal. Nem vallottam volna be hangosan, de jól esett, hogy újra akarta kezdeni a kapcsolatunkat. Éreztem - vagy legalább is örültem volna -, hogy részben erre értette azt a mondatot.

Eliszabeth
Nagyot sóhajtottam mikor magához ölelt.
- És szeretném veled... Veled is újra kezdeni. Ahogy viselkedtem. Nem akartam olyan közönyös lenni csak, úgy gondoltam jobb lesz ha megpróbállak elfelejteni. -Kezdtem el mondani neki. - De ott a gödörben rájöttem hogy ha akarnálak sem tudnálak elfelejteni.-tettem hozzá de nem mertem ránézni.

Steven
- De miért lett volna jobb, ha elfelejtesz? Csak a probléma elől menekültél volna ahelyett hogy egyenesen szembe fordulsz velem, és elmondod amint gondolsz - mondtam a szemeibe nézve, majd megpusziltam a homlokát - Most jól cselekedtél, de az előzővel csak a szenvedésedet toltad ki, és még a térded is kifordult.

Elisabeth
-Tudom. Csak hát a tanárom vagy és azt hittem te nem érzel irántam semmit. -Mondtam vörösödve.

Steven
- Háááááááát.... Nem volt így, de az szerintem nem lett volna jó, ha egy óra előtt, vagy után azzal álltam volna elő, hogy szeretlek - dörzsölgettem tarkóm.

Elisabeth
Elkerekedtek a szemeim mert most mondta ki először hogy mit érez. Ennek örültem.
-Érdekes lett volna. -Mondtam egy halvány mosolyal.

Steven
- Szerintem is, főleg, ha épp akkor ugrik be pápaszem-professzor - sóhajtottam fel - No de szerintem ma estére te itt maradsz.

Elisabeth
-Pápaszem-professzor?- lepődtem meg. Kicsit elgondolkodtam kiről ís beszélhet. Majd leesett a dolog. - Ja az az idegesítő fószer? Nagyon elegem van belőle. Mindig csak parancsokat akar osztogatni. -Mondtam majd nagyot sóhajtottam. - Tudom. Nem igazán tudnék eljutni a szobámig. -Mondtam. - Velem maradsz? -Kérdeztem.

Steven
- Jé, te sem bírod? - kérdeztem meglepődve, aztán elmosolyodtam a kérdésre. Nem volt okom arra, hogy ne maradjak vele, így a válaszom is egy egyértelmű igen, meg egy szoros ölelés lett.

Elisabeth
-Nem igazán. -Válaszoltam, majd mosolyogva kényelmesen elhelyezkettem az ölében. Annyira jól esett hogy a karjai közt lehettem. Biztonságot nyújtott számomra.

Steven
Szorosabban öleltem magamhoz, bár annyira nem esett jól, hogy ott mocorgott az ölemben.
- No és, most mit csináljunk?

Elisabeth
Próbáltam nyugodt maradni és keveset fészkelődni. A térdem eléggé fájt de csendben tűrtem.
-Nem tudom. Már elég későre jár. Szerintem pihenjünk. Hisz te is eláztál mikor a keresésemre indultál. És biztos el is fáradtál. -Mondtam neki halkan.

Steven
- Rendben, ezt támogatom! Tényleg elfáradtam egy kicsit, mert nem kis ideje kerestelek. Legalább a fél kastélyt bejártam - sóhajtottam fel halkan.

Elisabeth
-Sajnálom. -Mondtam halkan ahogy mellkasára hajtottam a fejemet.

Steven
- Ugyan! Ami megtörtént, megtörtént - sóhajtottam fel, ezután az egyik karomba vettem őt könnyűszerrel, hogy szétszedjem a takarót, amin ültünk.

Elisabeth
Kicsit meglepődtem hogy félkarral megtartott. Nem gondoltam volna hogy ilyen erős. Mikor elrendezte a takarót betakaróztunk és megpróbáltam nyugodtan feküdni hogy ne zavarjam őt.

Steven
- Úristen, te olyan vagy, mint egy élő csontváz! - horkantam fel - Megismerkedtél már az evés örömeivel? - kérdeztem nagyokat pislogva, ezután leraktam őt, hogy a fürdőmben átöltözzek. Nem sokkal ezután visszasiettem, és bebújtam mellé.

Elisabeth
-Azért annyira sovány nem vagyok. -Mondtam halkan ahogy bement a fürdőbe hogy átöltözön. Megvártam még elhelyezkedik majd egy picit közelebb húzódtam hozzá. - Szoktam enni. -Mondtam.

Steven
- Ehhez képest Samuka párja lehetnél! - bújtam be mellé, és a párnára hajtottam a fejem.

Elisabeth
-Nem is. -Mondtam halkan ahogy nyugodtan feküdtem. Közben őt figyeltem. Furcsának találtam a helyzetet.

Steven
- Samnuel lesz az új neved, holnap raklak be mellé - oltottam le a lámpát, közelebb csusszanva hozzá.

Elisabeth
- Na, nem is vagyok olyan sovány. -Mondtam kicsit sértődötten de még is jól esett mellette lenni. De nem magyon mertem mozdulni és nem csak azért mert fájt a térdem ha megmozdítottam, hanem mert nem akartam őt zavarni.

Steven
- Ezt mondd neki is, miután ott állsz mellette! - suttogtam kuncogva.

Elisabeth
-Na, ez gonosz volt.- mondtam halkan. De nem igazán voltam mérges.

Steven
Halkan felkacagtam.
- Sosem tudhatod, mikor kerülsz odaa - folytattam tovább - Lehet, mire felkelsz, már az ő karjaiban ébredsz, Samnuel - mondtam komolyan, majd jó éjt kívántam, és lassan elaludtam.

Elisabeth
- Én jobb szeretnék melleted ébredni... -Mondtam de már félálomban és a végére sikerült elaludnom. Ritka volt hogy ilyen egyszerűen elaludjak, de most nem csak fáradt voltam, hanem biztonságban éreztem magamat, mellette. Nem tudtam elhinni hogy pont mellette a tanárom oldalán éreztem magam biztonságban.

Steven
- Én is - ásítottam félálomba merülve, végül ténylegesen elnyomott. Nyugodtan aludtam végig az éjszakát, és másnap kipihentem ébredtem.

Elisabeth
Nyugodtam sikerült végig aludni az éjszakát. Már nem is emlékeztem mikor voltam utoljára ilyen nyugodt. Csak résnyire nyitottam a szemem mert nem igazán voltam magamnál. Nem tudtam hirtelen felidézni mi is történt de mikor meg akartam mozdítani a lábam a térdembe nyilalt a fájdalom. A fájdalom igen csak ki tudja tisztítani az ember fejét a legnagyobb kópa közepette is. Egyből tudtam mi is történt. Inkább vissza csuktam a szemem.

Steven
Másnap arra keltem fel, hogy fuldoklom. Azonnal felültem, rájöttem, hogy a kis párna az én fejem alá került - előzőleg Liz alatt volt - jó magam pedig beleharaptam, kilyukasztottam a fogammal egy helyen, és lenyeltem pár lúdtollat...

Lis
Mivel háttal feküdtem neki, kicsit felé fordultam.
-Mi történt? - kérdeztem halkan, álmos hangon. Nem értettem mi történt.

Steven
- Tollak - feleltem nehézkesen, majd felkeltem, és a kis fürdőszobához sétáltam.

Elisabeth
-Jól vagy?-kérdeztem utánna szólva, de egyhamar nem vártam választ. Csak felültem és próbáltam teljesen magamhoz térni.