Schwanstein

Steven
Lehet jobb, ha te sem tudod, mi zajlik az enyémben, mondtam volna, ám félő volt, hogy megtöröm a varázst. Így megengedtem magamnak egy cinkos mosolyt, amivel tudomására akartam hozni, bennem bármikor megbízhat. Vagyis ha be is láttam volna a kobakjába, elkalandoztam volna, de hamar ki is kuszálódtam volna onnan. Mert nem akartam, hogy mindig mindenütt engem lásson.
Ez a gondolat, és a most következő szavak kicsit visszalazították a kötelékeket. Átjött az a mély szomorúság, amit 'Lis érezhetett. Nem akart engem elveszteni, viszont azt sem szerette volna, ha nyilvánosságra kerül a... mi titkunk. Én pedig tökéletesen egyet értettem vele.
- Ide viszont bármikor visszajöhetünk - egészítettem ki, és kis szünetet tartottam, hogy nyelni tudjak, ugyanis kiszáradtam kissé - Bármikor együtt lehetünk így újra! Már p-persze csak ha te is szeretnéd!

Lis

Érdekesnek tartottam, azt a mosolyt de nagyon jól állt neki. Majd figyelmesen hallgattam amit mondott. Ő is pontosan tudta mire gondolok. 
- Én nagyon szeretnék ide újra visszajönni. Csak is veled. - mondtam ahogy hozzábújtam mellkasához és átöleltem. 
- Szeretlek, és nem akarlak elveszíteni.- mondtam halkan.

Steven
Nem isten voltam, hogy az emberek gondolataiba lássak bele. Én azt láttam, amit éreznek, és ha akartam, képes voltam erre ráhangolódni. Semmi szuper képesség, vagy pálcaintés a ruhám zsebének mélyéből. Csak olyasmi, amire minden ember képes lehetne, ha törekedne rá.
Kedvesen visszaöleltem.
- Örülök, úgy örülök! - suttogtam, és még jobban magamhoz szorítottam őt. Éreztem, ahogy minden dobbanással egybeforr a szívünk. A kettőnket összefűző kötelékekről nem is beszélve.
- Én is szeretlek! - vágtam rá hangosabban, s annál gyengédebben.